KÉTSZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a művet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Megértem. Itt elég nehéz volt folytatni a verset.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Mint a régi írásokban a szóelválasztó jel…

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Egy pillanatnyi szünet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Az első sor igen szép:

„A hajnal már a sarkon áll,

Egyfajta helyzetjelentés.

KÉTSZÁZHATVANADIK RÉSZ

„mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

A Költő érezte, hogy az előbbi sor után felettébb nehezen folytatható a vers. A probléma áthidalását a költészet szakmai-technikai kérdéseihez való fordulásban látja. Fentebb is volt már ilyen megoldás, csak kisebb terjedelemben.

KÉTSZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Ismét félrefut a vers.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Személyes vallomás a vers kellős közepén.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A lírában ez időnként természetes, de itt mintha nem volna az.

KÉTSZÁZÖTVENEDIK RÉSZ

„te szép aranykalászvegasz,”

Egyszeriben újra van költői erő – nem is akármekkora.

„te szép aranykalászvegasz,”

Ezt is érdemes megvizsgálni.

„te szép aranykalászvegasz,”

Mitől ennyire erős ez a sor? Vegyük sorra:

v     A személyes kötődés kinyilvánítása

v     Egyetlen, remekül elhelyezett és igen erős jelző

v     Tömör jellemzés szellemes szóalkotással.

„te szép aranykalászvegasz,”

Mesteri tömörség, a költői erő szinte meglódul ebben a sorban.

KÉTSZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a verset. A következő etap:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”

Ez igazán „különös kevercs”. Nézzük meg részleteiben:

„Ezernyi fajta népbe töppedt,”

Kiváló indítása az új résznek.

SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Jöjjenek tehát a kérdések:

v     Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?

A kérdés magában hordozza a választ. Nem.

Tanulmányom terjedelme a félezer oldalhoz közeledik. Ennek tekintélyes részét éppen a líra valódi feladatainak taglalása tölti ki.

HATVANKETTEDIK RÉSZ

A magyar vezéreknek is volt kémszolgálatuk, nyilván volt a törököknek is. a pasa hírét vehette az elhatározásnak, hiszen a felmentő sereg parancsnokai igen hosszan hezitáltak rajta, nyilván a táborban is beszédtéma volt, hogy Babócsa ostromára fognak indulni.

Khadim Ali maga is rájöhetett, hogy leginkább ez a veszély fenyegeti. Úgy tűnik, nem tartott attól komolyan, hogy a felmentő sereg az ő ostromtáborát rohanja meg. talán ismerte jól a nádort, talán a magyar seregeket becsülte le.

SZÁZKILENCVENHARMADIK RÉSZ

Még egyszer a három dimenzió:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

A három dimenzió igazából egybe tartozik, semmiféle ellentmondás nincs közöttük. Nézzük sorjában:

v     Magyar

Ragaszkodunk nyelvünkhöz, kultúránkhoz, tradícióinkhoz. Célunk nemzeti hagyományaink továbbvitele és fejlesztése. Szeretnénk továbbra is magyarként élni, megmaradni, magyarul beszélni és gondolkodni.

SZÁZKILENCVENKETTEDIK RÉSZ

Át kell állítanunk a váltókat – mindenféle értelemben. Meg kell keresnünk az élhető jövőt biztosító prioritásokat.

A válságjelenségek elkerülése érdekében – illetve azokra válaszul – három dimenzióban kell gondolkodnunk:

v     Magyar

v     Kárpát-medencei

v     Európai

Az első kettő voltaképpen egymástól elválaszthatatlan. Magyar népünk számára akkor lehetséges a távlatokat hordozó jövő, ha az összes kárpát-medencei nép számára lehetséges.

HATVANADIK RÉSZ

Azért foglalkozom ezzel az eseménnyel ilyen hosszan, mert Mohács és a század végének úgynevezett „tizenöt éves” háborúja között ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy jelentős létszámú keresztény hadseregnek – amely ráadásul magyar vezetés alatt állt – lehetősége lett volna, hogy tönkreverje az akkori magyarországi török hadak fő erőit. Ráadásul még Szulejmán szultán életében…

A nádor óvatoskodása ezt a lehetőséget vette el.

SZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ

A nemzetállam számos támadást kapott az utóbbi időkben. Túlhaladottságát, korszerűtlenségét emlegették, számos alkalommal próbálták nagyon rossz színben feltüntetni.

Nem érdemes vitatni, hogy nemzetállam a maga ideális formájában sohasem létezett, és nem létezik ma sem.

A nemzetállamot ért támadásokat leginkább az teszi hiteltelenné, hogy általában valamiféle birodalmi nézőpontból történnek. A rossz, elavult, korszerűtlen, a modern kihívásoknak megfelelni nem tudó nemzetállam akadályozza a jó, korszerű, a modern kihívásokra választ adni képes birodalom létrejöttét, vagy további terjeszkedését.

ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

A nádor azonban eldöntötte, hogy a rendelkezésére álló hadat a lehető legóvatosabban használja fel. Zrínyi Miklós ellenkezése dacára úgy döntött, hogy Babócsát veszi ostrom alá, és a diverzió eszközével vonja el a budai pasa hadát Szigetvár alól.

A nádor nem bízott abban, hogy a parancsnoksága alá rendelt hadak képesek volnának zökkenőmentesen együttműködni egy nyílt döntő ütközetben. Az ő szemszögéből nézve kétségtelenül ez volt az optimális döntés.

SZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

Nagyon is itt van már az ideje, hogy végre újra népben és nemzetben gondolkodjunk. Még azt is helyre kell hoznunk, amit a kánon uralma az elmúlt évtizedekben tönkretett és elhanyagolt.

A magyar nemzettudat darabokra esett, különféle változatai képződtek. Ugyanez a helyzet a magyar történelmi tradíciókkal is. Utóbbiak azonban életre keltek, soha ennyi ember nem foglalkozott még az országban aktív hagyományőrzéssel, mint napjainkban.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Élénk viták folytak arról, hogyan is használják fel a felmentő sereget. Nádasdy Tamás nádor, a király által kinevezett főparancsnok óvatosan akart eljárni, és a diverziót javasolta.

A diverzió a magyar védelem leghatékonyabb eszközei közé tartozott. Már ekkoriban is egyre gyakrabban éltek vele, és a török hódoltság történetében mindvégig az egyik leghatásosabb fegyver maradt. Korábban már definiáltam.

Nádasdy Tamás nem akarta nyílt ütközetben kockára tenni a nagy fáradsággal összegyűjtött hadat, abban sem bízott, hogy a teljesen alkalmilag összegyűlt, egymást nem ismerő különféle taktikájú, fegyverzetű kontingensek képesek volnának együttműködni egy döntő csatában, ezért a török kézen lévő Babócsa megtámadását javasolta.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Valóban készülődött a felmentő sereg Nagykanizsa körzetében. A következő kontingensek gyülekeztek:

v     A dunántúli földbirtokosok magánkatonasága.

Elsősorban Nádasdy és Zrínyi tettek ki magukért. Mindketten ezernél több katonát hoztak magukkal, de jöttek mások is. A nagyurak magánhadserege hivatásos katonákból állt, többségük magyar vagy horvát huszár, illetve hajdú volt. Elvétve német, osztrák, vagy cseh zsoldosok is akadtak közöttük.

ÖTVENHATODIK RÉSZ

A védők eddig erőn felül kitartottak, lelkesedésük nem apadt el. Nem csüggedtek, nem ijedtek meg, folytatni akarták az ellenállást. Tudták azonban, hogy a helyzetük egyre nehezebb.

A török tábor harci kedve az esőzés után helyreállt. Az egyszerű katonák is úgy érezték, van esély a vár gyors bevételére. Kit a zsákmány reménye tüzelt, kit meg a bosszúvágy. Éjszakai támadásról kezdtek fecsegni.

Zrínyi Miklósnak kémei voltak a török táborban, és ezek rendszeresen hírekkel látták el a vár sorsáért aggódó horvát bánt.

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Miért lenne vége a „nagy narratívának?”

Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.

Hol van még a „globális világdemokrácia”, az egész földre kiterjedő liberális piacgazdaság? Ahol mindenki élvezheti a piacgazdaság áldásait az ateista vallás piac-istenségének gazdasági növekedést jelentő áldásai közepette, míg jóságos vezetőink hallgatólagosan irányítanak bennünket, és gyönyörködnek a profitjukban.

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Azt, hogy „vége a nagy narratívának”, már annyiszor elmondták, hogy talán maguk is kezdték elhinni.

Hogy’ lehetne vége? Talán a történelemnek is vége?

Valóban, ezt rebesgeti egy ideje „a fejlett nyugat” némely ideológusa.

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve.

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Ideje most már újra visszatérnem a sok résszel korábban felvetett alapkérdéshez.

A „Minden egész eltörött – és a világ”

Magyarországon a kanonizált kultúrában Ady Endrének ez a verssora jelent ürügyet mindarra, amiben a jelenlegi kanonizált líra a hagyományos költészettől különbözik.

Nemcsak a „formabontás” ezerféle típusát varrják ennek a szerencsétlen sornak a nyakába, hanem a világlátásnak, sőt magának a világnak minden változását is.

SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

A költészet mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig megújítja magát.

Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

Igazából a vers magyarázata, értelmezése sohasem helyettesítheti magát a verset, és főleg sohasem állhat a vers helyett. A magyarázat, értelmezés akár köteteket is megtölthet, de nem képes a vers élményét megragadni.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Topordi Benedek hadnagy titokban tárgyalásokat kezdett a törökkel a megadásról. Az árulás kitudódott, és a várkapitány azt tette, ami háborús időben ilyen esetben egyedül helyes: agyonlövette az árulót.

Istvánffy így számol be erről:

„a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”

A legutóbbi kitörés során a török súlyos veszteségeket szenvedett, ami most már a tisztikart is érintette.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

SZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

Magánügyben a profán és a szakrális éppen annyira különbözik egymástól, mint a kukkoló státusza a résztvevőétől.

Ennek alapján tudjuk felmérni igazán a profán lehetetlenségét a költészetben.

A szerelem a szerelmesek magánügye. Profán értelemben senki sem lehet benne résztvevő, még a közeli rokonok sem. A szülők és testvérek – más világ. A gyerekek gyakran képzelik azt, hogy szüleik szerelmének résztvevői, ez talán egy ideig így is van, de a leggyakrabban tévedés.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Most kezdődött azonban az ostromlottak számára a neheze.

A város védelme eleve nagyon nehéz volt, hiszen az amúgy is elégtelen tüzérség zöme a várban nyert elhelyezést. Horváth Márk nem akart a várból egyetlen löveget sem a városba telepíteni, mert az azzal a veszéllyel járt volna, hogy ha a török bárhol áttöri a város védelmét, elveszíti a lövegeket. Kettős veszteség lett volna: az ágyúk nemcsak az ellenség kezére kerülnek, de az haladéktalanul be is veti őket a vár ellen.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

v     Túlságosan nagy területet kell a csekély számú védőnek oltalmaznia, ami az erők és eszközök szétforgácsolásával jár.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ez a jelen és a lehetséges jövőbeli költészet talán legfontosabb kérdése, a líra továbbélésének alapvető problémája. Ezért nem lehet eleget ismételni.

Lehet-e a költészet – profán?

A kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatok, ha legalább vázlatosan tisztázom, honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása.

A múlt század elején az avantgárd minden idők leglátványosabb lázadását indította a művészet és irodalom hagyományai, illetve intézményrendszere ellen.

SZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ

A profán látszólag mindenben a szakrális pontos ellentéte, de ez így helytelen megfogalmazás, hiszen a két fogalom egyáltalán nincs ugyanabban a dimenzióban.

A profán alapja a közöny. Ha valamit profánnak tekintek, azzal szemben teljesen közömbös vagyok, iránta sem kötelességet, sem felelősséget nem érzek. Nem számít, hogy létezik-e, vagy sem.

A profán maga a parttalan értékcsökkenés. Ami profán, az megunható, elhajítható, lecserélhető.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

A kezdet viharos volt. a budai pasa magához vonta a szentlőrinci táborban tartózkodó csapatokat is, és Szigetvár alá vonult. A várbeliek a török had érkezésére kitörtek, és egészen napnyugtáig kemény harcot folytattak a támadókkal. Naplemente után fegyelmezetten visszatértek a várba és a városba. Horváth Márk szűkszavú jelentése szerint:

 „pogánokban sokan földre hullának”.

A pasa ennek ellenére igen nagy önbizalommal nyilatkozott. Kifejtette, hogy a támadása nem áll meg Szigetvár bevételénél, folytatja a hadjáratot, és több más vár elfoglalása mellett, még Kanizsát is török kézre akarja keríteni.

SZÁZHETVENHARMADIK RÉSZ

Valószínűleg a profanizálódás a legnagyobb veszedelem, ami a lírát fenyegetheti. Sőt, minden művészetre nézve ez lehet a legnagyobb veszedelem. Ez valóban felszámolással fenyeget; nemcsak a művészet, hanem minden érték következetes felszámolásával.

A román vallástörténész, Mircea Eliade vékony kötete, A szent és a profán a közelmúlt legfontosabb könyvei közé tartozik. A szerző ebben az ember két ellentétes létmódjaként határozza meg a szentet és a profánt.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Szentlőrinc mellett jelentős török kontingens táborozott, és portyákkal igyekezett akadályozni a szigetváriak felkészülését.

A portyák, rabló hadjáratok most már szinte az egész országban folytak. Az oszmán fegyveres erő gátlástalanul kihasználta tetemes létszámfölényét. Újabb és újabb helyekről futottak be olyan jelentések, hogy a török gyújtogat, rabol, gyilkol, a fiatalokat rabszíjra fűzve hurcolja el.

A portyák zömét persze nem az első vonalbeli török katonaság hajtotta végre, de a megtámadott nyomorult falvak számára az oszmán haderő eme gyülevész elemei is rettenetes csapást jelentettek.

SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.

Leginkább ígéreteket kapott.

Bécsben még mindig abban bíztak, hogy sikerül békét kötni a törökkel. Ostoba ötlet volt.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A hivatal támogatta líra – azaz a kánon lírája – csak intézményi értelemben van különleges helyzetben. Ez a kánon természetéből következik. A kánon az intézmények struktúrájából eredő hatalomra épül, ezzel élve/visszaélve határozza meg a neki megfelelő lírát.

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

SZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

Az egyetemes felelősség azonban kizárólag akkor érvényes, amikor a költő – költőként nyilvánul meg. A költőnek, mint magánszemélynek éppen akkora a felelőssége, mint bármely más magánszemélynek.

Ezért világosan el kell különítenünk egymástól a költő és a magánszemély státuszát.

A költő költőként kizárólag a versen keresztül nyilvánulhat meg. A „versen kívül” nem költő, hanem magánszemély. Költő csak a versében létezik.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Az év elején Szigetvár parancsnoka Zeöld István, mint „locumtenens” azaz helytartó. Horvát Stančić Márkot február tizenharmadikán iktatják be a várkapitányságba.

Szulejmán szultán elégedetlen volt a budai pasával, elsősorban azért, mert Tojgun nem tudta elfoglalni Szigetvárt. Az uralkodó leváltotta a pasát, és a helyébe Khadim Alit nevezte ki.

Az új budai pasa nem először viselte ezt a tisztséget. Korábban már volt budai beglerbég, és az egri ostrom eredménytelensége miatt mozdították el.

SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Hogy is hangzott a kérdés?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Egyértelmű és nagyon határozott „nem” a felelet. Nem. A költő semmiképpen sem lehet felelőtlen. A felelőtlen költő – nem költő.

A költő nem puszta társadalmi státus, nem foglalkozás. Nem úgy hangzik az igazi kérdés, hogy a költő vajon születik-e, vagy szívós munkával, kitartással lesz-e azzá, költővé valakit a közösség igénye és elismerése tehet, amit azzal érdemelt ki, hogy tehetségét a közösség szolgálatába állította.

SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

Tehát:

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Ezek szerint a költő esetleg valamiféle – celeb?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű a felelet.

Ha bárkit megkérdezünk, elsőre valami olyasmit felelne, hogy a kettő nem tartozik egy dimenzióba, de ez nem ilyen egyszerű.

Nem egykönnyen lehet definiálni, mi is a celeb. Ha találkozunk vele, az esetek többségében felismerjük, de meghatározni nehéz.

SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

A kánon nem szűnik berzenkedni a felelősség elve ellen, ami teljességgel érthetetlen. Manapság olyan időket élünk, hogy még a futballmeccsen is kezdik felelősségre vonni az ízléstelen, esetleg részeg megnyilvánulások elkövetőit, pedig a borízű rigmusok „alkotói” nem tartanak igényt a költő státuszára. Magától értetődő tehát, hogy a költő sem engedhet meg a versében olyan nézőpontot, hangnemet, szóhasználatot, stílust, amelyet egy újságírótól, hivatalnoktól, politikustól, vagy éppen egy kocsmai törzsvendégtől nem fogadunk el.

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A pécsi bég 1555. december huszadikán írott levelét a kanizsai katonák egy portyája elfogta. Parancsot tartalmazott a török főtisztek számára, hogy minél hamarabb végezzenek a Dél-Dunántúl meghódításával.

A levélben foglaltak megismerése fokozta a kanizsaiak és a szigetváriak éberségét.

Ismét meg kell állnom egy pillanatra.

Még a lepantói csata előtt vagyunk, a török tengeri hatalma töretlen. Történettudományunk a „szükségszerűség” arctalan fantomjának hajszolásával arra nevelt bennünket, hogy csak azokkal a történelmi eseményekkel vessünk számot, amelyek megtörténtek, és ne is törődjünk azokkal, amelyek nem következtek be,

Ez a szemlélet súlyos tévedések forrása.

SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Ez a kérdés már a magyar költészet hajnalán is felvetődött. Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz írt elégiája utolsó sorában így felelt rá:

 „Mert hívő ember költő nem lehet!”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költő nem lehet vallásos. Azért kell ezt megjegyeznem, mert van ilyen ostoba vélemény (is).

A vallásosság vagy ateizmus, mint világnézet önmagában nem befolyásolja a költő státuszát, a feltétel csupán az, hogy egyikben sem lehet megcsontosodott, dogmatikus.

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mi történt?

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

Csakhogy…

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.” 

Szégyenletes helyzet az uralkodóra, az államra és annak intézményeire nézve.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

Felhívnám arra a figyelmet, hogy a művészet intézményi elmélete értelmében egyáltalán nem szükséges, hogy a művész valódi személyes emberi autonómiával rendelkezzék, teljesen elegendő az, ha az általa műalkotásnak nyilvánított szövegeket vagy tárgyakat „a művészet világa” is műalkotásnak ismerje el.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.

Az utóbbi kivételével nyilvánvalóan az összes jutalom a várkapitány pénztárcáját terhelte.

SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Fontos és bonyolult kérdésekhez értem.

Kimondtam, hogy hétköznapi értelemben a ’költő’ státuszában lévő ember felelőssége nem lehet egyetlen más státusz felelősségénél kisebb, ami egyrészt magától értetődő, másrészt nagyon is problematikus, hiszen a jelenlegi kanonizált szövegek erőteljesen igyekeznek tagadni elkövetőjük felelősségét.

A felelősség fogalmát kissé körbe kell járnom. Igyekszem egyszerű szavakat használni, hiszen a fogalom a gyakran körkörös okoskodásokba tévedő, verejtékes akadémiai semmitmondás kedvenc témakörei közé tartozik.

HARMINCKETTEDIK RÉSZ

Tojgun pasa azt tervelte ki, hogy két magas föld-fa építményt emeltet, a várfalnál magasabbra, és a tetejükre telepített tüzérség és gyalogos lövészek tüzével megbénítja a védelmet. Az ilyen építményeket akkori magyar katonai szóhasználattal „kastélynak” nevezték. Az építményekhez futóárkok rendszere tartozott.

A pasa haladéktalanul hozzá is fogott terve megvalósításához.

Ez jellegzetes XVI. századi török ostrommódszer volt, komoly veszedelem rejlett benne.

SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ

v     Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?

Ez természetesen gyakorlati és filozófiai abszurdum.

Az emberi társadalom alapja a személyes felelősség. Aki cselekvőképességének birtokában van, az egyben felelős is a cselekedeteiért, és az élet különböző dimenzióiban szükség esetén felelősségre is vonható.

A jogok és kötelességek alapja a személyes felelősség.

HARMINCEGYEDIK RÉSZ

Tojgun pasa célhoz ért. Most már csak a várat kellett volna elfoglalnia.

Módszeresen kezdett az ostromhoz. Csapatait nyugatról az Almás-patakig félkörben táboroztatta le, a vár kapcsolatainak elvágására kisebb erődöket emelt, még a Szigetvártól nyolc-tíz kilométer távolságra lévő görösgáli palánkot is őrséggel látta el.

Amikor körbejárta a várat, megrökönyödött. Számos olyan létesítményt talált, amelyekről nem tudott, amelyekre nem volt felkészülve.

HARMINCADIK RÉSZ

Tojgun pasa hadműveleti bekerítése sikerrel járt, Szigetvár elszigetelődött. A magyarok nem tudták érdemben akadályozni a török törekvéseket, mert a nagyon átgondolt, szerteszét portyázó, megfélemlítő oszmán taktikának nem találták meg az ellenszerét.

Hadműveleti értelemben maga Zrínyi is vereséget szenvedett. Fel akarta menteni Kaposvárt, de a boszniai pasa támadásai miatt nem tudta a csapatait kivinni Horvátországból. Mire pedig úrrá lett a támadásokon, a somogyi megyeszékhely elesett.

SZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Voltaképpen ez a leglényegesebb kérdés. Ha a művészet az emberi kultúrában nem közérdekű, hanem csupán egy jól meghatározható csoporthoz köthető jelenség volna, igazat kellene adnunk a művészet intézményi elméletének. Ebben az esetben a művészetnek nem is lehetne az egész emberi társadalom szempontjából fontos funkciója.

Csakhogy…

A művészetnek az emberi kultúra történetében eddig betöltött szerepe eleve kétségbe vonja azt a feltételezést, hogy a művészet valamely jól elkülöníthető csoport belügye volna.

SZÁZÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

A művészet intézményi elméletének egy más szemszögből vizsgálva kétségtelenül az képezik az alapját, hogy az elmélet megfogalmazói a „művész”, vagy a „költő” terminust egyféle szociológiai értelemben vett státusznak fogják fel.

Az-e vajon?

Egyszerűen státusznak fogható-e fel a „költő”?

Ha a költő egyszerűen státusz volna, akkor semmi probléma azzal, hogy „kinevezik”, sőt teljesen indokolt lenne a bölcsészkaron költői szakokat felállítani, esetleg még költőképző szakközépiskolákat is szervezni.

Kerecsényi várkapitány márciusban azt panaszolja, hogy Szigetvár őrsége kicsi, a várat védő tüzérség silány, kevés az ágyú, ami van, keveset ér, a zöménél még egy szakállas puska is jobb. Nem hinném, hogy nagyon túlozná a védelem nehézségeit.

„Én még ez Karácsontúl fogva írtam meg ez mostani török dolgot királ őfelségének és mind az uraknak... de nem használa, mert senki nem hinné.” 

A hasonló szólamok sűrűn ismétlődnek majd a következő évszázadban.

HUSZONHETEDIK RÉSZ

A szigetváriak az előző években is igen véres harcokat folytattak a törökkel, főleg Dervis bég csapataival.

Szigetvár állandóan zavarta az oszmánokat. Szinte állandóan támadást terveztek ellene. Tojgun budai beglerbég részben panaszleveleket írt a szigetváriak ellen, részben rajtaütésekkel próbálkozott.

Dervis bég több alkalommal tervezett támadást. 1554 áprilisában például arról fecsegett, hogy aratáskor megtámadja a várat.

SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

A kérdésnek a hagyományos esztétikák szemszögéből nézve természetesen semmi értelme. A művészet nem tagadhatja meg saját feladatait, hiszen azzal tulajdon művészet státuszát szüntetné meg. A hagyományos értelemben vett művészet esetében ez fel sem merülhetne, nem is merült fel egyetlen korban sem.

A közelmúltat kivéve.

A kérdés kulcsmomentuma ismételten a tradíció.

HUSZONHATODIK RÉSZ

A következő években Zrínyi folyamatosan vigyáz, emellett tökéletesíti hírszolgálatát. Külön gondja van Szigetvárra, amely rendkívül kellemetlen a török számára. A török állandóan tervezi a vár megtámadását, tökéletesen tisztában van Szigetvár jelentőségével. Zrínyit is respektálja. Előfordul, hogy azért mond le Szigetvár megtámadásáról, mert értesül róla, hogy Zrínyi tud a tervéről.

Szigetvár volt tehát a magyar védelemnek a török legfontosabb utánpótlási útvonalait leginkább veszélyeztető éke, amely természetes bázisul kínálkozott egy leendő nagyszabású ellentámadás számára.

SZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

A tradíció a kultúra fenntartója, fejlődésének záloga.

Minden hagyománynak ebben rejlik a lényege, ettől éltető ereje az emberi kultúrának. A tradíció voltaképpen nem más, mint az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudásbeli és erkölcsi tőkéje, minden igazi fejlődés alapja. A progresszió hordozója és tartópillére ugyanis nem valamiféle ködös és elvont „modernség”, hanem az erkölcsi tradíció. Emberségünk legfontosabb kincsünk, emberhez méltó cselekvésre kötelez bennünket.

HUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Kanizsa bevétele nyilvánvalóan szerepelt a török rövid távú hódítási terveiben. Ennek okát könnyen megértjük, ha a térképre nézünk. Kanizsa volt az egyetlen komolyabb vár, amely ebben a pillanatban még elzárta a török portyázók útját Stájerország felé. Ha elfoglalják, máris megindulhatnak az oszmán portyák Graz irányába. Vagy akár Észak-Itália felé.

Nagyon jellemző volt a törökre, hogy még azelőtt előkészítette az újabb hódítást, hogy a régit teljesen befejezte volna.

SZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

Tradícióról a líra kapcsán természetesen etikai és esztétikai kiindulópontból kell beszélnünk. A tradíció ilyen értelemben az emberi kultúra történeti önarcképe. Minden kultúrának elkötelezett ember egyetemes felelőssége a tradíció időtálló etikai és esztétikai értékeinek megőrzése és gyarapítása. ez, és nem más különbözteti meg a valódi értelmiséget a tömegtől.

Az emberi kultúra etikai és esztétikai értékei a történelem során halmozódtak fel.

HUSZONHARMADIK RÉSZ

1543-at írunk. Magyarország történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Nem a mohácsi csata volt az igazán súlyos katasztrófa okozója, a vereség után eréllyel és összefogással még újjá lehetett volna szervezni az országot. Nem is Buda eleste két esztendővel korábban; a volt főváros török őrsége akkor még az oszmán területektől elszigetelve tartotta Budát, határozott cselekvéssel, kitartó téli ostrommal még vissza lehetett volna tőle foglalni.

SZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ

v     Lehet-e a művészet és az irodalom közege az értelmi, érzelmi és erkölcsi impotencia?

Ez az a kérdés, amelyre általában kapásból nemmel válaszolunk, hiszen a felvetés is tökéletesen abszurdnak tűnik.

Egyáltalán miért merülhet fel ez a kérdés?

Modern világunkban a költészet funkciója alapvetően tisztázatlan, még a művészet más ágaihoz viszonyítva is feltűnően az. Az önmagukat anyagelvűnek meghatározó eszmerendszerek, amelyeket talán helyesebb volna a világot Isten nélkül elképzelő filozófiáknak tartanunk, általában nem tudnak mit kezdeni a költészettel, a pozitivizmustól kezdve jelentéktelennek, másodrangú jelenségnek, vagy éppen fogyatékosságnak értelmezik, vagy ilyen értelmezését sugallják.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

A török főerők Magyarországon legfeljebb május és október között lehettek akcióképesek, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy a tavasszal Drinápoly körül gyülekező és onnan elinduló szultáni hadak igen ritkán értek hazánkba augusztusnál hamarabb, és az esetek többségében október közepén már hazafelé tartottak.

Ez azt jelenti, hogy minden évben legfeljebb három-négy olyan hónap volt egy-egy esztendőben, amikor a török főerő jelenlétével számolni kellett.

SZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Ha a „művészet vége” hisztéria a hivatali művészet korszakának leáldozására utal, úgy gondolom, a fején találja a szöget. Csak a körülmények elgondolásában téved.

A hivatali művészet előbb vagy utóbb biztosan bekövetkező pusztulása minden kockázat nélkül prognosztizálható, hiszen semmiféle lényeges társadalmi funkciója nincs. A „minden egész eltörött” állapotnak, a társadalom töredezettségének köszönheti létét, a töredezettség esetleges felszámolódása a hivatali művészetet is felszámolja.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

A Magyarországról és az osztrák örökös tartományokból összegyűjtött katonaság tétlenül vesztegelt Győr alatt. A zömmel német, cseh, olasz és spanyol egységek parancsnokai semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a török ellen. A feladatuk egyértelműen az örökös tartományok biztosítása volt, ennek eleget is tettek. Könnyű dolguk volt, a török elállt attól, hogy Ausztria irányába folytassa a támadást.

SZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

v     Lehet-e bármely korban, bármilyen helyzetben értelmiségi és művészi alapállás a nem cselekvés?

A kérdés szorosan összefügg az előzővel. A manipuláció ide is átterjed, sőt leginkább ide. Ha a kanonizált költők művészete az egyszerű hétköznapi emberi lény, „az átlagember” számára felfoghatatlan, érthetetlen és emészthetetlen, valószínűleg a cselekvésük is az, csupán „az átlagember” számára tűnik úgy, hogy semmit sem csinálnak, valójában nagyon is felelősségteljesen dolgoznak.

SZÁZÖTVENEDIK RÉSZ

v     Vajon a „minden egész eltörött” örökös ismételgetése valóban felment-e bennünket bármilyen felelősség alól?

Ez sokkal nehezebb kérdés annál, amilyennek tűnik. Látszólag nagyon könnyű a válasz, ha csak a józan ész egyszerű dimenziójának oldaláról közelítjük meg, hiszen a kérdés nyilvánvalóan abszurd.

Csakhogy…

A legújabb kori hivatalos líra önvédelmének igen fontos eleme az a gondolatrendszer, amely arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy a líra valamely, a józan ész dimenziójáról merőben különböző szférában mozog, ahol az egyszerű hétköznapi logika érvénytelen.

Tizenkilencedik rész

Zrínyi Miklós nemzedéke már élt Mohács idején, de a harcban kora miatt még nem vehetett részt.

A Buda eleste utáni években vált felnőtté az első olyan magyar generáció, amelyik már a mohácsi csata után született. Egészen másképpen látták a világot ezek a nemzedékek, és benne az ország helyzetét, mint elődeik.

Ekkorra már világossá vált, milyen mélyes vétkesek az ország tönkretételében a rendek. Ekkor, ezek a nemzedékek látták be elsőnek, hogy az ország erőforrásait a török elleni harc érdekében kellett volna mozgósítani.

SZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Itt az ideje, hogy letegyem a garast. A tanulmány eddigi fejtegetéseinek szellemében legalább előzetes választ kell adnom a felvetett kérdésekre, mielőtt továbblépnék.

Lássuk tehát egyenként:

„Minden egész eltörött?”

v     Valóban időszerű-e még az örökösen idézett mondat leplezte erkölcsi passzivitás? Időszerű lehet-e egyáltalán egy ilyesféle értelmiségi hozzáállás?”

A jelenkori magyar kultúrában kevés verssort koptattak el annyira, mint a fentebbi Ady-idézetet.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

Buda eleste után Csáktornya volt az első olyan magyar vár, amelyik sikerrel vert vissza egy török ostromot. Képzeljük el, milyen hatást gyakorolt ez a kortársakra.

Ma már aligha mérhetjük fel Csáktornya sikeres védelmének jelentőségét. Nem is emlékszünk rá, nincs olyan tankönyv, amelyik említené. A szakirodalom sem foglalkozik vele különösebben.

A kortársakra azonban, akik a történelmet nem „végleges folyamatában” látják, hanem mindennapi valóságként élik meg, katartikus hatást gyakorolt.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Most pedig nézzük Zrínyi Miklós előéletét.

Családja, az egykori Šubić nemzetség a régi horvát nemességhez tartozik, már az Árpád-korban is jelentős szerepet játszottak. Nagy Lajos király 1347-ben adományozta nekik a horvátországi Zrin várát, amelyről a nevüket kapták.

Családi birtokaik a török terjeszkedés útvonalába estek, és nagyon korán, már Zsigmond király idején veszélybe kerültek. Zrínyi Pál már 1400-ban harcra kényszerült a török portyázók ellen.

SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.

A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.

Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.

Utána szemlét kell tartanom verstani elméleteik, ritmustani nézeteik, értékfogalmaik fölött, tisztázni, mit és miért tekintenek jó versnek – ha ugyan ez tisztázható egyáltalán.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.

Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.

Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.

SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ

A marxizmus irányította figyelmünket az anyagi dimenziók fontosságára, de mindjárt túl is lőtt a célon; azt igyekezett velünk elhitetni, hogy az emberi élet alapja, a lelki, filozófiai és erkölcsi szférák lényege is a puszta anyagi dimenzióban keresendő.

Igazából ezzel nem állt egyedül, népszerű kiadványaiban a pozitivizmus sem mondott mást. A nagy pozitivista szintézisekben a természettudomány kapta a terjedelem 90-95 százalékát, a költészet, az irodalom és a szellemi élet meg gyakran néhány bekezdést a végén.

TIZENHATODIK RÉSZ

Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.

A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.

Közben az aknászok jól álcázva alagutat fúrtak a vár alá, és módszeresen, körben aláásták a falakat. Az aláásott falszakaszokat fagerendázattal gondosan aládúcolták.

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.

A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.

A tradíció sohasem marad állandó, mert akkor halott volna.

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

A lírai alkotó személyes felelőssége talán a legfontosabb azon új elvek közül, amelyek valóban előrevihetik a magyar költészetet. A szabad akarat elvén alapul, igen sok szállal kötődik az ember egyéni és közösségi identitásához, valamint a tradícióhoz is.

Voltaképpen az elvárás minimuma, hogy az alkotó legyen jelen a saját művében. A régi poéták költeményeiben ez magától értetődik. A lírai Én a költő személyes képviselője, „lelkéből lelkedzett” önmaga; tulajdon életének része, egy adott pillanatnyi önmaga.

SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

Jelenkori filozófiai gondolkodásunk egyik legfontosabb kérdésévé lépett elő a tradíció fogalma és értelmezése.

Az immár másfél évszázada megjelent, azóta is újabb meg újabb hullámokban feltorlódó „modernség” egymással is gyakorta ellentétben álló, kidolgozatlan kusza és ellentmondásos nézetek konglomerátuma. A tradíció csökönyös tagadásán kívül nemigen van bennük közös. Hatásuk azonban nagyon is jelentős: lényegében létrehoztak egy álkultúrát, amely a világ „hivatalos” művészeti és irodalmi szemléletének alapjává vált.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

A huszár és a hajdú olyan katonatípusok, amelyek kifejezetten a török elleni háború tapasztalataiból születtek. Eredményesen tudtak harcolni az oszmán ellen, és akkor ez volt a legfontosabb.

Hogy mennyire eredményesen, az nemcsak idehaza derült ki. Báthory István az erdélyi fejedelmi székből nyerte el a lengyel királyi koronát. A lengyelek a mai napig jó emlékezetű uralkodóik között tartják számon.

Báthory magával vitte és meghonosította a lengyel hadseregben a két sajátosan magyar csapatnemet, a huszárt és a hajdút.

SZÁZNEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Sokan és sokféleképpen kísérelték meg eddig, hogy megfogalmazzák, voltaképpen miben is áll emberi mivoltunk lényege. A definíciók sora várhatóan ezután is folytatódni fog, hiszen minden vélt „fejlettségünk” dacára sem jutottunk még addig, hogy igazi mélységében értsük meg önmagunkat.

Az emberi jelenségnek igazán lényegbe vágó „leíró” értelmezése nem létezik. A XX. századi gondolkodók egy része makacsul kísérletezett azzal, hogy történelméből kiszakítva próbálja értelmezni az embert – az eredménytelenség önmagáért beszél.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

Érdemes elgondolkodni rajta, vajon hány magyar várkapitány vállalta volna ezt a rajtaütést. Zrínyi Miklós Alapi Gáspárt körülbelül 1500 katonával küldte Mohamed szandzsákbég csapata ellen. A rendelkezésére álló erők felét mozgósította a török elővéd ellen akkor, amikor a szultáni főerők közeledtek Szulejmán személyes vezetésével.

Provokáció?

Aligha nevezhetjük másnak.

Ekkoriban a török szultán seregével együtt ugyan még a Dráváig sem jutott el, de Zrínyi üzenete világos volt: megsértette a hadat vezető szultánt, győzelme bosszúért kiáltott.

SZÁZNEGYVENEGYEDIK RÉSZ

A tradíció helyének tisztázatlansága természetesen nagyon veszélyes. A médiafölény jelenleg világszerte a hagyomány háttérbe szorításának szolgálatában áll, de cserébe semmit sem tud adni. A „globalizmus” hiteles kulturális programot nem hordoz. Tőlünk nyugatra ezt már a mi rendszerváltásunk előtt is tudták. A keleti blokk országainak csatlakozása ideig-óráig új lendületet adott, de a lapos kozmopolitizmus nem tudott önmagán túllépni.

Megértem azokat az Olvasókat, akik kifogásokat emelnek a téma széthúzása miatt, hiszen látszólag megtehetném, hogy egyetlen posztban összefoglalom a témát, és elbagatellizálom – ahogy a jelenlegi történettudomány zöme.

Nem tehetem, Kedves Barátaim!

Szigetvár ügye, a vár ostromának története túlságosan fontos a számomra. A jelenlegi történettudomány lapos, „ami történt minden szükségszerű volt” címkével összefoglalható alapállása bizonyul itt használhatatlannak, értelmetlennek, kártékonynak.

SZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ

A menetrendszerűen ismétlődő gazdasági válságok mindegyike azzal fenyeget, hogy a feszültség kipattan, valahol szikra kerül a puskaporos hordóba, és elszabadulnak a tökéletesen felelőtlen tömegek.

Mi a tömeg?

Ez a kérdés már nem először merül fel. Ideje valamiféle munkadefiníciót találni rá.

A tömeg alkalmilag összeverődött, identitás és tradíció nélküli emberek halmaza, amely a teljes és tökéletes felelőtlenség alapján létezik.

SZÁZHARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Napjaink költészetének egyik legfontosabb küldetése a személyes felelősség értékének helyreállítása. Ez ma az emberi fejlődés egyik legfontosabb kulcskérdése. Személyes felelősség magánéletben, kultúrában, gazdaságban, az élet minden területén.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy felelősséget kellene vállalnunk bármiért, amit mások tesznek a nevünkben.

Meg kell teremtenünk a személyes felelősség új világát, ami egyúttal élhetőbbé és demokratikusabbá is tenné az emberiség életét.

Szigetvár kiállt eddig néhány ostromot, de a török főerők támadását még soha. Az előző részek egyikében már tisztáztuk: a vár akkori mércével mérve sem tartozott a korszerű erődítmények közé.

Ami a stratégiai szempontokat illeti, hadászati értelemben Szigetvár legfeljebb másod-vagy harmadrangú várerődnek mondható. Még csak országos jelentőségű útvonalat sem zár el. A Bécs ellen induló török elvben nyugodtan megkerülhetné –a hogy korábban már meg is tette.

SZÁZHARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Az elmúlt másfél évszázad igen nagy részben a tradíció válságáról, útkereséséről szólt. A század első felének avantgárd mozgalmai legdühödtebb támadásaikat a tradíció ellen intézték. Bebizonyosodott azonban, hogy a tradíció puszta tagadása jelentős értékek teremtésére minden tekintetben alkalmatlan.

Valódi esztétikai érték csak ott született, ahol sikerült szintézist létesíteni tradíció és modern törekvések között.

Vegyük szemügyre a támadókat!

Az 1566-os hadjárat a források egybehangzó tanúsága szerint nem volt váratlan. A szultán már az előző esztendőben elhatározta. Magyarországon hónapokon keresztül találgatták, mi lesz majd a támadás célja, melyik vár. Eger talán, hogy kiköszörülje a tizennégy évvel korábbi csorbát?

Netán Győr, a Bécs felé vezető utat fedező legfontosabb erőd?

Esetleg Gyula vagy Szigetvár?

Vajon melyik?

A találgatások között csak ritkán bukkant fel Bécs neve.

SZÁZHARMINCHETEDIK RÉSZ

Az ijesztő elbutulás az érem egyik oldala. A másik az ország lelki és szellemi állapota. Vagy éppen a kultúra állapota.

Az előbbiről nem szeretnék sokat mondani, beszélnek róla eleget. Csak egyetlen gondolatot vetnék fel.

Voltak a történelmünknek igen nehéz pillanatai. Őseink megfutamodtak vagy helytálltak, de eszükbe sem jutott, hogy feladják magyarságukat. Nélkülük nem lennénk.

A török időkben drámai módon megfogyatkozott ez a nép.

ÖTÖDIK RÉSZ

Az előző részben arról szóltam, hogy Szigetvár hosszadalmas és véres ostroma nélkül Bécs elfoglalása a török főerő számára 1566-ban korántsem volt lehetetlen. Hamarosan alaposabban elemezni fogom, miféle változások állhattak volna elő az európai politikai helyzetben, milyen szükségszerű és elkerülhetetlen átrendeződésekre kerülhetett volna sor Bécs bevétele után.

Vessünk egy pillantást a helyszínre.

A belső várat 1420. körül kezdték építeni, megerősített kapuja keletre nézett.

ÖTÖDIK RÉSZ

Az előző részben arról szóltam, hogy Szigetvár hosszadalmas és véres ostroma nélkül Bécs elfoglalása a török főerő számára 1566-ban korántsem volt lehetetlen. Hamarosan alaposabban elemezni fogom, miféle változások állhattak volna elő az európai politikai helyzetben, milyen szükségszerű és elkerülhetetlen átrendeződésekre kerülhetett volna sor Bécs bevétele után.

Vessünk egy pillantást a helyszínre.

A belső várat 1420. körül kezdték építeni, megerősített kapuja keletre nézett.

SZÁZHARMINCHATODIK RÉSZ

A gyakran miniatűr szubkultúrákra való töredezettség nem speciális magyar sajátosság, de itt nálunk, a mélységes nemzeti nihilizmussal és a szégyenszagú bennszülött-komplexussal érintkezve talán még sokkal rombolóbb, mint másutt.

A helyzetképet tovább rontja, hogy a többé-kevésbé kulturális jellegű szubkultúrák lényegében az értelmiségre terjednek ki, ez az értelmiség pedig öregszik, utánpótlása alig van.

Melyik az a réteg, amely gyarapodik?

Ezt a részt az akciórádiusszal kapcsolatos elméleti vonatkozások boncolgatásának szentelem. Egyrészt azért, mert annak idején a legtöbb érdemi hozzászólás ezzel kapcsolatban érkezett. Másrészt meg azért, mert – bár utólag megkonstruált és nagyon mesterkélt fogalomnak tűnik – magában hordozza a probléma lényegét.

Ha elfogadjuk, ténynek tekintjük az akciórádiusz kérlelhetetlen, kiszámítható tényszerűségét, a történelem teljes determináltságát kellene elismernünk, akkor csaknem az egész felvetésünk haszontalannak tűnhet, hiszen a török további hódításainak lehetősége még csak elméletben sem lenne megfogalmazható.

HARMADIK RÉSZ

Miért (is) volt jelentős Zrínyi áldozatvállalása?

Képzeljük el, hogy Szulejmán szultán nem áll meg Szigetvár előtt, mert erre nincs szükség. Azért nincs, mert az uralkodó Zrínyit a fősereghez rendeli a katonaságával egyetemben. Szigetváron mindössze ezerötszáz katona állomásozik, spanyolok, olaszok, németek és magyarok vegyesen. A vár parancsnokává egy olasz ezredest neveznek ki, aki azonban a török főerő jövetelének hírére – arra hivatkozva, hogy emberei nem kapták meg a törvényben nekik járó ostrompénzt – csapatával együtt kereket old.

SZÁZHARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A tradíciókhoz való viszony a jelenlegi magyar közélet egyik neuralgikus pontja. Elképesztő módon átpolitizálódott, sőt a napi politika részévé vált. Ezzel pedig sajnos a szélsőségek irányába polarizálódik. Vagy a szélsőséges nacionalizmus, vagy a nem kevésbé szélsőséges kozmopolitizmus irányába.

Mindkettő rendkívül kártékony. Előbbinek effektíve tömeges támogatottsága van, utóbbi mögött pedig ott áll az intézményrendszer igen jelentős része és a médiumok zöme.

SZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ

A tradíció napjaink legfontosabb fogalmai közé tartozik. Már az is jelzi, mennyi ellenzője van. napjaink filozófiai tradíció ellenzői közé tartoznak általában világszerte a politikai baloldal képviselői. A liberalizmus minden irányzata. Magától értetődően minden materialista gondolkodó. Meglepő, de még a New Age számos képviselője is. a bevallottan szabadkőműves, vagy szabadkőműves szellemiségű gondolkodók és csoportok. A posztmodern gondolkodás és művészet amúgy széteső világának kevés közös vonásainak egyike talán a tradíció görcsös tagadása. Umberto EcoA Foucault-inga című regényében bevallottan éppen a tradíció fogalmát próbálja lejáratni.

Az előző sorozat lezárult, ez áthozom ide, és a másik blogot is felélesztem.

—-

Ez a sorozat egy kissé különbözik a többitől, hiszen itt nem csupán alternatívákról lesz szó, hanem a megtörtént események értelmezéséről, esetleg újraértelmezéséről is.

 Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapgondolata, hogy dédapja, Zrínyi Miklós Szigetvár védelmével a kereszténység érdekében sorsfordító áldozatot hozott, és a jelenre (természetesen a költő Zrínyi jelenére) vár a feladat, hogy éljen a szigetvári hős és társai által felkínált lehetőségekkel.

SZÁZHARMINCHARMADIK RÉSZ

Egy terület nemzetállami birtoklása filozófiai értelemben nem jelentheti a nemzetállam deklarált többsége számára az identitás kisajátítását. A nemzetállami intézmények megléte vagy hiánya sem jelentheti „automatikusan” az identitás kizárólagosságát.

Ha így volna, szélesre tárnánk a jog kapuit az erőszak és a hódítás előtt. Ha bármely állam elfoglalna és annektálna bármely területet, akkor az annexió „jogánál” fogva kötelezhetné az ott élő embereket az általa követelt identitás kizárólagos elfogadására.

SZÁZHARMINCKETTEDIK RÉSZ

Napjaink igen fontos problémáihoz érkeztem, és az új líra érdekében nem hagyhatom őket szó nélkül.

Elvek és propaganda szólamok között igen nagy lehet a különbség. Láthattuk, hogy a másság elfogadása önmagában hiányosan megfogalmazott gondolat, a helyes elv: egymás identitásának kölcsönös elfogadása. A gondolatban jelenleg rejlő veszélyes egyoldalúság az, ami könnyen teheti közönséges propaganda szólammá, expanziót fedező ideológiává.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Az előző részben eléggé fontos tényekről volt szó, a továbblépés előtt összefoglalnám. Hosszasan foglalkoztam a korabeli osztrák bürokrácia jelenlegi történetírásunk által is gyakran hangoztatott varázsmondatával:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A mondat realitása erősen fogyatékosnak bizonyult. A császári kormányzat nem teljesítette a kötelességét, a katonák zsoldját hellyel-közzel se fizette, a védelmi rendszer fenntartásáért igen keveset tett.

SZÁZHARMINCEGYEDIK RÉSZ 

A közösségi értékek és jogok kérdése napjaink legidőszerűbb problémái közé tartozik. Talán a közösségi jogok érvényesülnek a gyakorlatban a legnehezebben – gyakran fogyatékosan, vagy egyáltalán nem – miközben viharos támadások szűnni nem akaró sorozata éri a közösségi identitást. 

A közösségi identitás és a közösségi önrendelkezés amúgy is a legkevésbé, illetve legnehezebben érvényesülő szabadságjogok voltak az egész újkori Európában, a helyzet ma se jobb.

A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik. Minthaéppen Magyarország érdeke lett volna, hogy az ország pusztulása akkor is folytatódjék, amikor végre valóban lehetőség nyílt a török hódítók végleges elűzésére. Hát persze, hogy abszurd, ez nem lehetett az ország érdeke.

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

A harmincéves háborúba temérdek pénzt, energiát ölt a Habsburg államvezetés. A látszólag vallási mezben folyó – katolikusok kontra protestánsok – háború igazi értelme az volt, képes lesz-e a német-római császári címet viselő Habsburg uralkodó valódi hegemóniát teremteni a német államok fölött.

A császáriak legázolták és Habsburg örökös tartománnyá fokozták le a nagy múltú Csehországot. A Cseh Testvérek jelentős része emigrációba kényszerült, egyik fontos vezetőjük volt a híres pedagógus, Jan Amos Comensky, azaz Comenius, aki jó kapcsolatokat ápolt olyan személyiségekkel is, mint a cseh trónról elűzött Pfalzi Frigyes (akit gúnyosan téli királynak neveztek) fia, Rupert herceg, az angol polgárháború legendás lovassági tábornoka, történetünk idején pedig az angol hadiflotta tengernagya.

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

A magyarországi török hódoltság történetével kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott közhely körülbelül így hangzik:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Egyelőre hagyjuk ezt a kijelentést, ne firtassuk igazságtartalmát, arra később kerítsünk sort. Most nézzük távolabbról. Vegyük egyelőre azt gyorsan számba, mi mindenhez használják érvként, sőt mindent eldöntő érvként ezt a kijelentést:

(A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült):

v     A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Az apparátus egy külföldi nagyhatalommal szemben is nyugodtan figyelmen kívül hagyja az uralkodója aláírásával szentesített megállapodást, nevetségessé teszi a császárt, és csaknem teljesen nyíltan folytatja mesterkedéseit. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik akadályozni a török elleni sikeres harcot. Érdekes erre figyelnünk, mert Zrínyi meggyilkolását ugyanott fundálták ki, ahol elhatározták, hogy nem adnak ágyúkat a francia katonaságnak.

SZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ

Csaknem egy évszázada már, hogy itt a Kárpát-medencében csökönyösen mutogatjuk egymásnak a saját történelmeinket, amelyek a többiekére nem is hasonlítanak. Mások az előjelek, mások a hangsúlyok, mások az értékelések. Mintha több idősík, vagy több dimenzió létezett volna itt egyidejűleg.

Pedig csak egyetlen múltunk van. 

A jelenlegi történetírások a történelmet a jelenlegi államok nézőpontjából igyekeznek magyarázni. Ez persze csak hamis lehet.

Zrínyi Miklós koncepciója, életcélja – a török kiűzése, Magyarország területi integritásának helyreállítása –nyilvánvalóan ellenkezett annak a bécsi hivatali arisztokráciának az érdekeivel, amelyik a birodalmat ténylegesen irányította. Ez a társaság időnként meglehetősen hathatós eszközökkel nyilvánította ki, hogy nem akar eredményes háborút a török ellen.

Felsorolnék a teljesség igénye nélkül néhány kirívó példát arra nézve, miféle ténykedés jellemezte őket csak az éppen most véget ért 1663-64-es török háborúban.

SZÁZHUSZONHETEDIK RÉSZ

Rettenetesen rossz önértékeléseket és még rosszabb jövőképeket generál mindkettő. Beszélnem kell róluk, mivel nagy nyomatékkal vannak jelen a mai magyar kultúrában.

Az első legelőbb is azt sugallja: „Haragszom rád, alattomos Nyugat, duzzogok, utállak, gyűlöllek, nem akarok hozzád tartozni, nem akarok veled közösködni, szóba sem állok veled.”

Nem jobb ennek ellentéte, a „Szent, hatalmas fenekedbe omlani vágyom, büszke és fenséges Nyugat, mindig utánad kullogok, hűségesen csóválom neked a farkam, felsőbbrendű vagy hozzám képest, mindig mindent jobban csinálsz nálam!” felfogás sem.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

A Habsburg család magyarországi uralmának a magyar rendek szemében egyetlen legitimációja a török elleni következetes harc volt, illetve lett volna. Ezt őfelsége, V. Károly császár határozottan megígérte annak érdekében, hogy az öccsét királlyá válasszák. Azt írta, már készíti a csapatait.

Készítette?

Az egész uralma fegyverkezésből állt, de ez rajtunk mit sem segített. Inkább ő maga kért időnként magyar csapatokat, küldeni a török elleni harcra nem küldött hozzánk sereget.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Már Mohács előtt is kerültek ki magyar királyok a Habsburg családból, Albert, illetve V. László. Utóbbi egyértelműen rossz emlékezetű uralkodóként vonult be a magyar történelembe. A dinasztiával szembeni akut bizalmatlanság azonban nem tőle származik. Utóbbi a Mohács utáni katasztrofális összeomlásból eredeztethető.

A Habsburgok szokásos házassági politikájuk segítségével már igen régen törekedtek a magyar trón megszerzésére. Különféle szerződések képezték a jogalapjukat.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Sajnos utólag tekintve nagyon logikusnak, csaknem szükségszerűnek tűnik, hogy ezek a csoportok mindenképpen gyilkosságot kísérelnek meg Zrínyi Miklós ellen, hiszen az adott helyzetben gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy a vasvári békének érvényt szerezzenek.

Úgy gondolom, Zrínyinek erre számítania kellett volna. A gyilkossági kísérlet az események logikájából következett. A vasvári békéhez ragaszkodó körök legalább egyszer mindenképpen megpróbálják megölni a horvát bánt, méghozzá igen elszánt és fortélyos módon.

NEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

Zrínyi Miklós a magyar politikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja volt, páratlan és sokoldalú tehetség, akiben – a magyar történelemben igen ritka módon – egyesült az elméleti felkészültség és a gyakorlati rátermettség. Emellett kiváló hadvezér volt, de íróként és költőként is a legnagyobbak között a helye. Nem akad hozzá fogható a magyar történelemben.

A Zrínyi családban nemzedékek óta ápolták a dédapa, a Szigetvár ostrománál hősi halált halt Zrínyi Miklós emlékét.

SZÁZHUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Ezzel nemcsak azért kell foglalkoznom, mert a magyar nyelvi közösség hagyományainál sokkal tágabb körű, hanem azért is, merta történelmi hatóköre, mozgósítási ereje is sokkal nagyobb.Nem utolsósorban azért (is), mert ez a tradíció volt a kárpát-medencei idegen nagyhatalmi hódítások legfőbb akadálya, ez mozgósított a haza védelmére török és tatár ellen, igazából ez vitte a tömegeket Hunyadi harcaiba, de talán még 1848-49 csatáiba is.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatásos történettudomány kapcsolata Zrínyi Miklóshoz helyenként nagyon is ellentmondásosnak tűnik. Néhány tudós valóban kiváló dolgozatokat szentel a költő és hadvezér pályájának, munkásságának, elemzik a tevékenységét különféle nézőpontokból. Új elméletek születnek, új összefüggésekre bukkannak, helyenként még új tények is napvilágot látnak. Ezek néha talán nem is annyira „újak”, csak olyan „régebbiek”, amelyeknek eddig nem tulajdonítottak jelentőséget.

A tradíció a líra egyik legfontosabb témája, a költészet azonban a hagyománynak nem csupán kifejezője, hanem alakítója is.

Hagyomány nélkül az emberi jelenség értelmezhetetlen és tartalmatlan fogalom. Az emberiség nem azonos a mindenkori jelenben élő nemzedékekkel, utóbbiak csupán az emberiség jelenkori megvalósulása.

Nagyon nagy baj volna, ha az emberiség fogalma a pusztán jelenben élő népességre korlátozódna. Hagyomány – illetve ennek tudata – nélkül sem emberi közösség, sem erkölcs nem létezhet.

SZÁZHUSZONKETTEDIK RÉSZ 

A tradíció a kultúra talapzata, időbeli kiterjesztése, amelynek a birtokosa a nép.

A tradíció fogalmának meghatározása, sőt újraalkotása, a jelenhez és a jövő perspektíváihoz való igazítása jelenleg a kultúra, ezen belül pedig a líra egyik döntő, megkerülhetetlen jelentőségű alapkérdése. Tisztázása nélkül az előrelépés lehetetlen.

A nép fogalmára vonatkozó fentebbi munkadefiníció természetesen finomításra szorul. Itt talán az a legfontosabb kérdés, hogy az államhatárok helyzete mennyire releváns a nép fogalmának meghatározásában.

SZÁZHUSZONEGYEDIK RÉSZ

Ez az a pont ahonnan nézve a jelenlegi kanonizált líra mögött álló teóriák és kvázi-elméletek fogalomrendszerében szereplő „alanyi” és „tárgyias” lírára vonatkozó spekulációk teljes elégtelensége könnyen belátható. Ezek nemcsak pontatlanok, mivel alapjában lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak, hanem egyszerűen érvénytelenek is, hiszen köszönő viszonyban sincsenek a líra valódi természetével.

Egyelőre el kell köszönnöm a művészet hivatali elméletének a lírára való különféle vonatkoztatásaitól, hiszen az eddig kifejtettek alapján aligha fogadhatom el, hogy a költészet csupán egy lényegében magát önjelölt alapon bennfentesnek kikiáltó csoport hivatalos játszadozásainak vonatkozásában lenne értelmezhető, és létjogosultsága pusztán a lírán kívül eső puszta hivatali szempontok alapján volna meghatározható.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Maga Zrínyi „menti fel” minden vád alól a gyilkosait, a szájába adott „utolsó szavaival”. Ne gondoljuk, hogy ez zseniális. Kényszer szülte megoldás. Annyira merész, amennyire kényszer. Égen-földön nincs más lehetőség arra, hogy a két lator a vadásztársaság szemében ártatlan maradjon. Kockázatosnak persze rendkívül kockázatos, de az egyetlen lehetséges védelem. Meg kellett kísérelniük.

Zrínyi utolsó szavainak egyrészt meg kellett magyarázniuk

• Zrínyi halálát, illetve a vadkannak abban játszott kizárólagos szerepét, méghozzá perdöntő módon.

SZÁZHUSZADIK RÉSZ 

A költészet sem lehet egyszemélyes. A lírai költemény szerzője ugyan a költő egyedül, de a líra lényege nem pusztán az alkotás egyéni misztériuma, hanem a lírai művek hozzájárulása a közösség lelki-érzelmi fejlődéséhez; szerző, mű, nyelv és közösség lírában megvalósuló kölcsönhatása.

A nyelv az emberi jelenség legnagyobb rejtélyi közé tartozik. A keletkezésével kapcsolatos elméletek zöme csak karcolja a problémák felszínét, mint kósza kavics a törhetetlen üveget.

SZÁZTIZENKILENCEDIK RÉSZ

A költőnek a nyelvvel szembeni felelőssége a líra legfontosabb tényezői közé tartozik. Ezen felelősség nélkül valódi, értékes költészet nem létezhet.

A költőnek anyanyelvét – költészetének nyelvét – tökéletesen birtokolnia kell, ez erkölcsi és szakmai kötelessége. Minden költőnek igazi anyanyelve az a nyelv, amelyen költeményeit írja. Janus Pannoniust ugyan jelentős magyar költőként tartjuk számon, de tudomásul kell vennünk, hogy ő nem magyar, hanem magyar érzelmű latin költő volt.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Ebben rejlik a gyilkossági terv legnagyobb gyengéje. Kiküszöbölni nem lehet. Hallatlanul nagy veszéllyel jár. Bármelyik pillanatban a tettesek bukását okozhatja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy időben korlátozott volna, hiszen akár évekkel később is elgondolkodhat rajta a szemtanúk bármelyike. Ki is látta az állítólagos vadkant?

Kivédeni nem lehet, de fel lehet rá készülni, és Zrínyi gyilkosai fel is készültek. Az alábbiakban láthatjuk, miféle módon.

Ide kívánkozik József Attila egyik gondolata. Azért éppen Őt idézem, mert napjainkban József Attila neve címke lett, és a legtöbb esetben olyan „termékekre” ragasztják, amelyek az ő felfogásával semmiféle téren nem egyeznek. A legtöbb esetben köszönő viszonyban sincsenek.

József Attila:

„A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz.

Ide kívánkozik József Attila egyik gondolata. Azért éppen Őt idézem, mert napjainkban József Attila neve címke lett, és a legtöbb esetben olyan „termékekre” ragasztják, amelyek az ő felfogásával semmiféle téren nem egyeznek. A legtöbb esetben köszönő viszonyban sincsenek.

József Attila:

„A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Egy vadkant aligha lehet előhúzni a kalapból, utána meg újra eltüntetni. Amikor a merénylet tervét kifőzték, eleve tudniuk kellett, hogy az ő vaddisznójuk bizony – elszalad. Más választásuk nincs.

Természetesen azt is tudták, hogy ez mindenképpen gyanút fog kelteni. A lehetőségekhez mérten előre meg kellett tervezniük a vadkan eltűntét (is).

Ezért jött nekik kapóra a vadászat utáni időpont.

Akkoriban nem létezett a mai értelemben vett bűnüldözés, nem volt helyszínbiztosítás, helyszínelés, még valamirevaló vizsgálat sem.

SZÁZTIZENHETEDIK RÉSZ 

Mielőtt továbblépnék, gyorsan meg kell jegyeznem, itt most nem foglalkoznék azzal, mit nem tekintek valódi lírának. A jelenlegi kanonizált költészet önigazolásával, érvrendszerével alább néznék szembe, a vele való polémiára a tanulmányom egy későbbi szakaszában kerítek sort.

Azt is előre kell bocsátanom, hogy nem tekintem lírai érdekű szövegnek a halandzsa semmilyen válfaját, és a lírai minőség megítélésénél nem tulajdonítok jelentőséget egyetlen lírán kívüli tényezőnek sem; a lírai minőségnek nem igazolása sem a megjelenések száma, sem a díjak, sem pedig a „tudós” értekezések mennyisége.

SZÁZTIZENHATODIK RÉSZ

A költői mivolt lényege a mesterségbeli tudás mellett a közönséggel szembeni korlátlan felelősség; a költői személyiségnek költészetével, küldetésével való teljes azonosulása, amelyre kívülről nézve a személyes erkölcsi hitelesség teszi fel a koronát.

Mindezek közül a legfontosabb a közönséggel szembeni felelősség.

A mesterségbeli tudás legmagasabb foka sem garantálja a nagy költészetet, ha nincs meg a közönséggel szembeni felelősség és az erkölcsi hitel.

Száztizenötödik rész 

Mennyi mindent tekintetbe kellett már vennem, de még mindig ugyanott tartok, a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 

Költő és közönség kapcsolatának számos igen fontos aspektusa van, közöttük talán akadnak olyanok is, amelyeket a ma használatos (egyáltalán a ma létező) fogalomrendszerben talán még nemcsak számításba nem tudunk venni, talán még észlelni sem tudunk. Csak a teljesség igénye nélkül beszélhetek a témáról.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Nézzük csak:

„elfut a disznó, „

Talán ez Magliani meséjének legkényesebb pontja. Fentebb már a szituáció több lényeges elemét is érintettem, ezt voltaképpen a végére hagytam. Valóságos csemege.

Ha látszólag kapkodva is, ha rejteni akarja is, Magliani itt tulajdonképpen beismeri, hogy az állítólagos vadkant rajta és Pakán kívül senki sem látta. Ezért ez az egész mese egyik legsúlyosabb közlése. Magliani annyira álcázta, amennyire csak lehetett, jelentéktelen mellékmondatba rejtette a sokkal fontosabbnak vagy látványosabbnak tűnő közlések közé.

Száztizennegyedik rész

Számos általunk ismert civilizáció állított annak idején korlátokat a pénz abszurd eluralkodásának útjába. Szinte nincs is olyan vallás, amely ne próbált volna védekezni ez ellen.

Vajon miért?

Nincs olyan vallási vagy filozófiai irányzat, amely ne figyelmeztetne nagy nyomatékkal; embertelen és erkölcstelen világ következik, ha az ember engedi, hogy a nyakára nőjön a pénz.

Vajon miért?

A régi időkben igen sok helyen volt érvényben a kamatszedés tilalma. Vajon véletlenül?

Száztizenharmadik rész 

A jelenlegi társadalomtudományok azt igyekeznek sugallni nekünk, hogy a pénz az emberi fejlődés szükségszerű velejárója, és teljesen magától értetődően került a jelenlegi helyzetébe. A pénz státuszának a történelem során megmutatkozó változása „természetesen” szükségszerűség (a jelenlegi társadalomtudományok egyik leginkább elcsépelt fogalma), a történelem egyedül lehetséges, logikus folyamata, amely a természeti törvények kizárólagosságával érvényesül, egyéb alternatíva pedig nincs.

HARMINCHATODIK RÉSZ 

Maglianival kapcsolatban éppen fordítottak az esélyek; legalább kilencven százalék sansza van arra, hogy megúszta a gyilkosságot. Ő sem volt azonban könnyű helyzetben, biztosítania kellett magát. Roppant körültekintően kellett eljárnia.

Már a gyilkosság másnapján elhagyta Csáktornyát, a kor leggyorsabb közlekedési eszközével, minden esélye megvolt arra, hogy előbb érkezzen Bécsbe, mint a sikeres gyilkosság híre. Ő ugyanis csak addig van biztonságban, amíg a megbízó nem szerez róla tudomást, hogy Zrínyit megölte „egy vadkan”.

Száztizenkettedik rész

A szolgálat az emberiség érdekében végzett tevékenység, értékteremtő, nemes munka. Szolgálatnak tekinthetünk minden olyan munkát, amely a közösség érdekében valódi értéket teremt. 

Ha valódi értékről beszélünk, sohasem szabad a pénzre gondolnunk, mert a pénz nem valódi érték. Csupán megállapodáson alapuló csereeszköz. Nem lehet vele sem jóllakni, sem betakarózni. Nem ad tetőt a fejünk fölé, nem gyógyít, és nincs semmiféle olyan alkotó szimbólumértéke, amely fontos belső emberi tartalmak kifejezésére tenné alkalmassá.

XXXV. Rész

Paka számára talán az kínálja az egyetlen halvány esélyt, ha azonnal, még a Zrínyi halálát kísérő pánik során megpróbál kereket oldani. Ez is csak látszat azonban, Pakának szemernyi esélye sincs.

Nyilvánvalóan dúl benne az idegek harca. A fedőmese szerint ő vétlen ugyan az úr halálában, de vétkes gyávaságban. Pária. Senkinek kedves szava sincs hozzá, szóba nem állnak vele, de talán szemmel tartják.

Lehetséges, hogy akad egy kedvező pillanat, amikor elsurranhat.

Száztizenegyedik rész 

A közönséggel szembeni felelősségnek számos aspektusa van, és mindenféle prekoncepcióval ellentétes.

A költő a közönségét – lényegében nemzetét és az emberiséget – nem uralja, hanem szolgálja. 

Ebben a szférában okoztak a legtöbb kárt az elmúlt évtizedek olyasféle bombasztikusnak tervezett süket banalitásai, mint hogy „Az írónak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban.”  Szentenciaszerű arroganciájukkal voltaképpen a minimumra szállítják le az igényességet, ködösítenek és elterelik a figyelmet a lényegről.

XXXIV. Rész 

Miért gondolom azt, hogy nem sokkal élhette túl a merényletet?

Magliani kényelmes helyzetben van. mivel jó előre elhíresztelte, hogy másnap el kell utaznia, hajnalban felszáll a postakocsira, és Bécs irányában végleg kikocsizik a magyar történelemből,

És Paka?

Neki sokkal nehezebb a helyzete.

Több kérdés is felmerül vele kapcsolatban. Vegyük sorjában:

v     Megkapta-e valaha a gyilkosság bérét?

v     Elhagyta-e Csáktornyát?

v     Életben maradt-e?

Száztizedik rész

 Még mindig ugyanott tartok: a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 

Mű és közönség kapcsolatában a kezdeményező mindig a mű. Ezért a költőnek elemi kötelessége, hogy biztosítania kell közönsége számára a lírai élményközösség lehetőségét.

Ennek természetesen számos összetevője van.

Legegyszerűbb aspektusa a nyelvhasználat oldala.

Már közhelynek számít, hogy minden korban a költészet az, amely a nyelvet a legteljesebb mértékben birtokolja, használja és fejleszti.

 Mi lehetett a „B” terv? 

Azt gondolom, igen jelentős szempont az, hogy Paka mikor és kitől kapta (volna) meg a gyilkosságért járó fizetséget.

Nem tudni, hogy mekkora összegről lehetett szó. Gyanítom, hogy Paka esetében az összeg sokkal szerényebb volt annál, mint amit Magliani tett zsebre.

Vajon mikor kellett azt Pakának megkapnia? És kitől? 

Nem valószínű, hogy már a zsebében volt. A gyilkosoknak nem szokás előre fizetni. Ha pedig csak Zrínyi halála után kaphatta kézhez a pénzt, akkor hol?

Százkilencedik rész

 Láttuk, hogy az emberiség csak igen nehezen tudja megfogalmazni, mit is jelent az emberi fejlődés.

Nem érdemes szót vesztegetni a jelenlegi evolúciótudományra sem ilyen szempontból, hiszen az ő emberi fejlődésről vallott nézeteik semmivel sem különbek annál, amelyekkel fentebb foglalkoztam. Ők is szeretik figyelmen kívül hagyni a mélyebb emberi tartalmakat, az érzelmeket és az erkölcsöt. Az általuk elképzelt fejlődés legfeljebb a jelenleginél nagyobb és hatékonyabb agyú emberekkel számol, azaz bioautomaták vagy bioszámítógépek jövőbeli nemzedékével.

XXXII. Rész 

Folytassuk, nézzük tovább Magliani meséjét:

„amíg õk a lovakat kötözték” 

Magliani megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha az őt követő lovasokkal együtt érkezett volna a helyszínre. Számára ez az egyetlen lehetséges, sikerrel kecsegtető taktika. Pszichológiai értelemben a dolog merész, de nem lehetetlen védekezés, ráadásul sikerrel is jár. Arra épít, hogy a Zrínyi halálát követő pánikban senkinek sem jut eszébe őt felelősségre vonni, hogy miért is indult el, sőt azt utólag csaknem „természetesnek” fogják majd tartani.

Száznyolcadik rész 

Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.

Százhetedik rész

 A fentebb mondottak mind csak a költő önmagával szembeni felelősségét taglalják. Ez még azonban közel sem minden.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

XXX. Rész

Nem is akármilyeneket:

„ egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi,”

Miért volt szükség erre az undorító szadizmusra, miért kínozta meg a halottat Magliani?

Azt gondolom, ezek a gyilkos kapkodására utalnak. Tudta, hogy jönnek utána, biztosra akart menni. Mindenképpen olyan sebeket akart ejteni az áldozaton, amelyek vadkanra vallanak.

Százhatodik rész

A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.

A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda, pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még nem igazi hadvezér.

XXIX Rész

A vadkan meséjét a gyilkosok találták ki jó előre. Az sem kizárható, hogy a megbízatásuk eleve arra szólt, úgy öljék meg Zrínyi Miklóst, hogy a horvát bán halála vadkantámadásnak tűnjön. Józanul számba véve a lehetőségeket megállapíthatták, ez az egyetlen mód arra, hogy Zrínyi halálában ne lehessen azonnal a bécsi körök kezét felfedezni.

Egy vadkant természetesen nem lehet gyilkosságra felbérelni. Idomítani sem. Talán még ma sem.

Százötödik rész

 Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

XXVIII. Rész

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni.

Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt.

Száznegyedik rész

 A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.

A lírai mű azonban teljesen más dimenzióba tartozik, a maga létmódjában állandó. Akkor is, ha a költője esetleg egy egész életen keresztül folyamatosan változtatja, javítgatja.

XXVII. rész

Maglianinak valamikor meg kellett érkeznie Csáktornyára. Nyilván több vadászaton is részt vett, tájékozódott. Volt alkalma alaposan megfigyelni mindent. Ha még nem ismerte Pakát, fel kellett vele vennie a kapcsolatot.

A gyilkosság végső terve az utolsó napok során készülhetett el. Számos probléma akadhatott, mert a tettesek elképzelése mindenképpen kockázatos volt. Talán ezért is halogatták, ezért halasztották a lehető legutolsó alkalomra.

Százharmadik rész

A költőnek önmagával szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.

Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett szolgálatában állnak.

XXVI. Rész

A vasvári békéből hasznot húzók csoportja számára Zrínyi személye megkerülhetetlen akadálynak látszott. A horvát bán eltökéltsége, tehetsége, intelligenciája, következetessége útjában állt a gyalázatos békének.

Nem hinném, hogy Zrínyinél vesztegetéssel próbálkoztak volna, ennyire nem lehettek rossz emberismerők. Úgy gondolom, tüstént a gyilkosságra gondoltak, már akkor, a vasvári béke napjaiban. A bűntény merészsége, átgondoltsága mindenképpen erre vall.

Százkettedik rész

A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség.

XXV. rész

A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.

Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között.

Százegyedik rész

A költői attitűd alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak, formának és erkölcsi igazságnak a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.

A személyes érzelmi hitel dimenziója.

A vers alapja személyes érzés, személyes érzelem.

XXIV. Rész

 Vissza kell kanyarodnom a vasvári békéhez. Meg a konstantinápolyi osztrák követ személyéhez.

A korral foglalkozó történészek írásaiban nyomát sem leltem annak, hogy valaki komolyan elgondolkodott volna azon, ki, mikor, miféle módon adott megbízást a szentgotthárdi csata után a nagyvezír táborában elvileg fogolyként tartózkodó Renigernek arra, hogy uralkodója nevében békét kössön a törökkel.

Mert hogy ez egy roppant különös békekötés volt.

Századik rész

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versbe n megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik.

XXIII. RÉSZ

Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.

Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.

Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.

(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?

Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)

Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.

Bán János érdekes, színes, rokonszenves egyéniség – a regénysorozata meg önmagáért beszél.

Kilencvenkilencedik rész

A fentiekben többször elmondtam már, hogy a líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. Ebből adódóan a líra kiindulópontja mindig konkrét és személyes, de ez a konkrétság és személyesség a közösség irányába mozdul, arrafelé alakít ki „szabad vegyértéket”.

Ezért nem lehet soha a líra igazi kiindulópontja a puszta személyes szeszély. Annak idején az impresszionizmus jelszava alatt nagyon sok rossz verset írtak ilyen alapállásból, és ezt a líra küldetésének nézőpontjáról visszalépésnek, tévelygésnek kell tekintenünk.

XXII. Rész

Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…

A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.

Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:

„- Baj van!

Kilencvennyolcadik rész

Az igazi, valóban kibékíthetetlen ellentét az erkölcsi világrend elfogadása és elutasítása közt feszül. Itt nem lehetséges kompromisszum.

Most természetesen ennek elsősorban nem a gazdasági vagy politikai vetülete érdekel, de a különböző dimenziók olyan mértékben fonódtak össze, hogy nehéz lesz ezeket megkerülni.

A legérdekesebb és a számunkra egyik legfontosabb antinómia globális és lokális szembenállása.

A témában mozgó szakirodalom esküszik rá, hogy a fejlődés csak a globális és lokális tényezők természetes összhangja mentén születhet meg, és hogy a két szempontnak voltaképpen egymást kell erősítenie, kontrollálnia.

XXI. rész

Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.

Lássuk az elsőt:

http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/13451

Zrínyi Miklós gróf, horvát szlavón és dalmát bán lovas képmása az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található.

Kilencvenhetedik rész

A szükségszerűség elve az életnek egyfajta fordított, természetellenes szemléletéből adódik. A szükségszerűség – halálközpontú világnézet.

Nehogy azt gondoljuk róla, hogy a szükségszerűség elve különösebben „modern” volna, vagy azt, hogy bármiféle „fejlődés” hozhatta létre. Ez csak a látszat, a kanonizált látszat, a kánon által ránk kényszeríteni akart világlátás. Ha az életet a halál oldaláról próbáljuk értelmezni, „szükségszerűen” jutunk el a szükségszerűség gondolatához.

XX. Rész

 Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.

Nézzük meg közelebbről:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:

„„Rútul bánék vélem a disznó”

Ennyi lett volna talán – eredetileg.

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.

Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.

Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.

Kilencvenhatodik rész

Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.

Még egyszer a színpadi szituáció:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:

„érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani taktikájához szervesen hozzátartozik, hogy alibijét a résztvevők bevonásával igyekszik igazolni.

Kilencvenötödik rész

 Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.

A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.

XVIII. rész

Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.

Nézzük újra a meséjét:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.

Kilencvennegyedik rész

A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?

Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.

A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?

Még egy félreértést szeretnék eloszlatni: korábban egy szóval sem mondtam, hogy a kanonizált költészetben valódi líra nincs.

XVII. Rész

 Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.

Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.

Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.

Az első adandó ellentmondás azon a ponton jelentkezik, hogy Bethlen Miklós nem említi, hogy lövést hallott volna, ugyanakkor Magliani meséjében az áll, hogy a „sabaudus” elsütött egy fegyvert – rálőtt az úgynevezett vadkanra.

Kilencvenharmadik rész

A Kádár-korszakból, a korszak közéleti toposzaiból egész sereg maradt meg ideológiai köpönyeget váltva, de változatlan mechanizmussal. Eltűnt az „élen járó tan”-ra való örökös hivatkozás, a marxista blabla, de a vele kapcsolatban álló sablonok ma is élnek.

Nézzünk néhány ilyet:

Annak idején a korszak ideológiai közvéleménye igen fontos fogalmakat sajátított ki. Például:

v     Szabadság

v     Haladás

v     Igazságosság

v     Elnyomás

v     Hősiesség

v     Forradalmiság.

XVI. RÉSZ

 Magliani elment. Hamarosan a többi lovas is utána. Bethlen és a többi vendég gyanútlanul beszélget.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság. Zrínyi Miklós, az ország legfontosabb és legtehetségesebb embere most kap halálos sebet. A gyilkosságot egy vadkanra fogják, és Magyarország helyzete hamarosan még rosszabbra fordul.

Senki nem tart semmitől, senki sem számít katasztrófára. Békés és enyhe novemberi délután van.

Kilencvenkettedik rész

Valamit gyorsan le kell szögeznem: az irodalom vagy a költészet terén semmiféle „rendszerváltás” nem történt. Ugyanazon tendenciák folytatódtak, amelyek a posztkommunizmus időszakában kezdődtek; csupán a „demokratikus ellenzéki” címkét kellett „liberális demokrata” önelnevezésre cserélni. A jelentéktelenség megmaradt.

A hazai irodalom intézményileg támogatott része már a Kádár korszak utolsó éveiben eljutott oda, hogy az irodalomnak, költészetnek egyáltalán nincs küldetése, nem is kell népben és nemzetben gondolkodnia, csupán alanyban és állítmányban.

XV. RÉSZ

Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.

Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?

Úgy gondolom, vadászpuska semmiképpen. Harci puska se.

Kilencvenegyedik rész

Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.

A rendszerváltás a szovjet birodalom eróziójára támaszkodva indult sajátos hatalomátmentés volt, amely voltaképpen ma sem zárult le.

XIV. RÉSZ

Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.

Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra.

Kilencvenedik rész

Szerelem nélkül a szexualitás puszta biológiai funkció, voltaképpen éppen a szerelem az, ami a szexualitást humanizálja, az emberi méltóság szintjére emeli. Talán a legjobb szó: megszenteli. Szerelem nélkül a szexualitás, az állatok szintjén – vagy még az alatt – marad.

Szexualitás és szerelem között csak abban az esetben beszélhetünk átfedésről, ha a szexualitás a szerelem világának része. A fentebb felsoroltak esetében ezt nem mondhatjuk el, ilyenkor a szexualitás nem tartozik a szerelem világához, annak kialakulását nem is segíti, sőt akadályozza.

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.

A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer.

Nyolcvankilencedik rész

 A szerelmet sokkal nehezebb definiálni, mint a lírát, de tanulmányomnak ezen a pontján mégis meg kell kísérelnem, hogy legalább valamiféle hozzávetőleges meghatározást adjak róla.

A szerelem az emberiség kialakulását, fejlődését, boldogságát, létének, életének célját és értemét biztosító érzelmi keret.

A szerelem egyáltalán nem azonos a szexualitással. Inkább átfedésekről beszélhetünk. A szexualitásnak számos olyan típusa van, amelyeknek semmi közük a szerelemhez.

Bethlen Miklós tehát nem írta azt, hogy Paka az erdőből érkezett – mert hogy nem is érkezhetett onnan. Ha még ott lett volna, már keresnék a társai. Ez nem tréfa, a hiányzó vadász bajban lehet, fára menekülhetett, vagy éppen tragédia érhette.

Ha pedig Paka nem jöhetett az erdőből, a vadkan mítosza magától összeomlik – de összeomlik az bárhol, hiszen ezer sebből vérzik. Mint a kártyavár, ahol megbökjük, ott csuklik össze.

Bethlen leírása tele van efféle finomságokkal.

Nyolcvannyolcadik rész

A líra a legszemélyesebb irodalmi forma. Személyessége azonban közügy; az emberi lényeg azon részét fejezi ki, ahol egyén és közösség találkozik. Az Ég a Földdel összeér, ahol az emberiség személyes énje és közösségi énje egymással találkozik.

A költészet az emberiség kincse. Maga is egy világ. Voltaképpen minden nyelven más és más világ. A soknyelvűség az ember önvédelmének egyik legfontosabb eszköze, és minden nyelvnek szüksége van költészetre.

Zrínyi Miklós gyilkosai nem öngyilkos merénylők voltak, és legfőképpen nem magányos őrültek. A gaztett aprólékos megszervezése, gondossága arra vall, hogy mindenképpen élvezni akarták az érte járó díjat. Nem hinném, hogy ingyen gyilkoltak volna.

A megbízó valószínűleg elvárta, hogy Zrínyi halála ne tűnjön gyilkosságnak. Azzal semmit sem nyert volna. Nyilván azt akarta, hogy Zrínyi váratlanul meghaljon, de ő maga ne kerüljön gyanúba. Ha meg mégis, akkor tűnjön habókos összeesküvés-elméletnek.

Nyolcvanhetedik rész

A jelen kor tudománya azért is szeretné valamiféle határozott evolúciós aktushoz rendelni a líra kialakulását, mert e nélkül az ember kialakulásáról és fejlődéséről kialakított teljes képe lóg a levegőben.

A jelenlegi evolúciós felfogás szerint az ember néhány millió év alatt alakult ki valamely hipotetikus lényből, kialakulásának kizárólag az anyagi dimenzióban érthető és magyarázható okai, szempontjai vannak. Ha nagyon leegyszerűsítjük: az embert a dolgok teremtették.

Van az éremnek még egy másik oldala is.

Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.

Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.

Nyolcvanhatodik rész

A líra nem az emberiség történetének valamely szakaszában jelenik meg, hogy utána eltűnjön, a líra az emberiség örök tulajdona, ha úgy tetszik, Isten adománya. Minden korban, minden időben újjászületik, nélküle nincs emberiség.

A költészet haláláról szóló fejtegetéseket és jóslatokat háttér nélküli együgyű fecsegésnek kell tekintenünk akkor is, ha egész intézmények bizonygatják megbízhatóságukat. Akkor sem lenne egyéb buta locsogásnál, ha törvény mondaná ki.

Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?

Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.

Nyolcvanötödik rész

A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.

Gyakran bizonygatják, mennyire igaza van Hegelnek, és garmadával sorolják mindama jelenségeket, amelyek a szemükben a művészet halálának bizonyítékait képezik. Szó esik a képzőművészet minden ágáról, bő lére eresztve ecsetelik, mennyire hanyatlik a festészet, a szobrászat, hogy miféle abszurd mázolmányok és mennyire torz figurák, esetlenségek, minden korábbi elvet mellőző, helyenként szánalmas „alkotások” lépnek a korábbi művészeti korszakok mesterműveinek helyébe; minden Hegel szavait igazolja.

Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.

http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments

Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.

Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igaza. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól – ez az esszé azonban nem erről szól.

Nyolcvannegyedik rész

A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.

Manapság számos öncélú színpadi szenvelgést kísér levett kalapú sznob tiszteletkör. Olyat is láttam, ahol az emberi fekália „játszott”.

Nyolcvanharmadik rész

Az ember definiálása mellett azonban nem lehet egykönnyen elmenni.

Ha bárhol valamiféle „tudományos” definíciót keresünk, gyakorlatilag ugyanazt találjuk, annak idején a ma „átkosnak” minősített Kádár-korszak általános iskoláiban is tanúsítottak: az ember olyan társadalmi lény, akit a közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd jellemez. Más oldalról már vizsgáltam ezt a felfogást, fogyatékosságát aligha kell tovább fejtegetnem.

Nyolcvankettedik rész

Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.

A problémák lényegében abból fakadnak, hogy maga az ember nincs kellőképpen definiálva, ezért a vele kapcsolatos kulcsfontosságú jelenségek meghatározása is sántít.

Nyolcvanegyedik rész

Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.

Sajnos ezért egyértelműen a nagyon tisztelt „klasszikus” klasszicizmus és a romantika gondolkodói a felelősek. Nem vétlen Kant sem, Schiller sem.

Iulius Caesar híres volt arról (is), hogy nem hitt a jóslatokban és a babonákban. Közvetlenül a halálát is ez okozta, ez azonban olyan kockázat volt, amit egy Caesar-jellemű embernek vállalnia kellett. Nem volt fanatikus.

Bosszúálló sem volt. A gyilkosai közt nem volt olyan, akinek legalább egyszer meg ne bocsátott volna. Ariminumban négyezer foglyot ejtett – mindent elengedte. Pharsalus után Brutust azért őriztette, nehogy a fiatalember öngyilkosságot követhessen el.

Nyolcvanadik rész

Szerelem nélkül az ember még kevésbé lenne életképes, de ennek belátásához el kell jutnunk odáig, hogy legalább többé-kevésbé képesek legyünk definiálni a szerelmet. Ettől ugyanis még mindig nagyon messze vagyunk.

Az eddigiek alapján mindenképpen fel kell vetnem, hogy a szerelem lényegesen összetettebb jelenség annál, aminek a hétköznapi ember gondolja.

Láttuk, hogy a tudományos definíciós kísérletek sem jutottak tovább. A klasszikus filozófia lényegesen mélyebbre ásott, hiszen már Platón megértette, hogy a szerelem az emberi társadalom egyik leglényegesebb jelenségcsoportja, és nézeteinek egy része ma sem avult el.

Hetvenkilencedik rész

Miután idáig eljutottunk, most már sejthetjük, hogy valami igazán meghökkentő és elgondolkodtató eredmény vár ránk a gondolatmenet végén.

Nem vagyunk azonban még ott.

Megállapíthattuk, hogy a szerelem felett sem a gazdaság, se pedig a politika nem diszponál, dacára annak, hogy igazán mindent elkövetnek a szerelem feletti uralom érdekében. Ez már eleve gyanút kell, hogy keltsen. Létfontosságú jelenségnek kell annak lennie, amelyet gyakorlatilag minden korszak és minden gazdasági-társadalmi formáció megpróbál a maga képére formálni, és a maga hivatalos prioritásainak alárendelve maga alá gyűrni.

Hetvennyolcadik rész

Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.

A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.

Azt is megállapítottam, hogy lényegében véve mindkettő definiálatlan. Ha pedig valami definiálatlan, ha minden fogalmi megragadási kísérletnek ellenáll, abból nem feltétlenül következik az, hogy nem is lehet meghatározni, de nagyon valószínű, hogy az eddigi definíciós kísérletek rossz premisszákból indultak ki, illetve nem tudták vagy nem akarták a fogalmat megragadni a maga teljességében.

Hetvenhetedik rész

Ebben a részben megvizsgálom, miféle „eszményt” is állít elénk a napjaink önmagát felvilágosultnak képzelő globalizációs ideológiája, hogy tisztán láthassuk, mit is szolgál valójában a globalizáció jelenlegi szisztémáját erőltető nagytőke által fenntartott kanonizált költészet, hogy megértsük, miért is vált olyanná, amilyen.

A „szent” liberális eszmék zöme mára puszta verbalizmussá degenerálódott, azok se veszik komolyan, akik teli torokból hirdetik.

Hetvenhatodik rész

A költészet történetének talán legfontosabb feladataival néz szembe éppen napjainkban. A nemzeti költészetek megújítása éppen napjainkban és a közeljövőben az emberiség legfontosabb érdeke.

Miért?

Az előző részben szót ejtettem a piaci ideológia alapvetően utópisztikus mivoltáról, de nem szóltam a legveszedelmesebb, az emberiség egésze számára roppant veszedelmes utópiáról, ez pedig a gazdasági növekedés mítosza.

Könyvek, tanulmányok százai áradoznak arról, hogy a gazdasági növekedés az emberiség problémáinak egyetemes és univerzális gyógyszere, minden bajt orvosló csalhatatlan recept.

Hetvenötödik rész

A kanonizált líra kialakulásának és tényleges szerepének számos tényezőjét vizsgáltam, de még nem esett szó az egyik legfontosabbról, amiről nálunk legfeljebb elvétve lehet olvasni, Európában sem sokat, de amiről a posztmodernnel és jelenségeivel foglalkozó amerikai társadalomtudomány meglehetősen sokat beszél.

A XX. század igen jelentős mértékben az utópiák évszázada volt.

Ha utópiákról van szó, nálunk még mindig a többség kizárólag a kommunista ideológiára gondol, elsősorban ezt szokás utópiának minősíteni.

Hetvennegyedik rész

A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.

Hetvenkettedik rész

Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:

• Ø      Magas költészet
• Ø      Minőségi költészet

Nem árt a definíciót megismételnem, hiszen az alábbiakban a két jelzős szerkezetet kizárólag az itt meghatározott értelemben fogom használni.

Tehát:

Magas költészet: Nem minőségi fogalom, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt státusz, az „elit” által elfogadott, preferált és adott társadalomban létező legmagasabb minőségűnek kijelentett líra.

Hetvenegyedik rész

Hogy erről a pontról továbbléphessünk, le kell szögeznünk néhány dolgot. Ezek talán evidenciának tűn(het)nek, mégsem árt hangsúlyozni őket.

• Ø      A líra nem a hatalom, és még kevésbé az „elit” találmánya; ahogy a szerelem sem az.
• Ø      A lírát nem is a hatalom vagy az „elit” hívja életre; ahogy a szerelmet sem.

Bármennyire is evidenciának tűnnek, észben kell tartanunk ezeket az állításokat, sokkal fontosabbak, mint gondolnánk.

Hetvenedik rész

Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.

Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.

Így már teljesen érthetővé válnak a jelenkori költészettel kapcsolatos tapasztalataink.

Hatvankilencedik rész

Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.

Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”.

Hatvannyolcadik rész

A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.

Ha pedig a „műalkotás” fogalma puszta státusz, társadalmi konvenciók aggatta közönséges címke, akkor értelmet nyernek a meddő viták, amelyek azt firtatják idestova évtizedek óta, hogy mi különbözteti meg a műalkotást az egészen közönséges hétköznapi tárgytól.

Az előbbi részekből már látszott, hogy aligha ússzuk meg mélyebb fejtegetések nélkül.

Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.

A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.

A művészet intézményi elmélete egyáltalán nem olyan könnyen cáfolható, mint ahogy első olvasatra tűnik.

Hatvanhatodik rész

Ezen a ponton érthetjük meg, hogy a fejétől bűzlik a hal. Magában az esztétikában kell olyan ellentmondásoknak, tévedéseknek lenniük, amelyek lehetővé teszik, hogy az esztétikai minőség álneve alatt oly sok vitatható jelenség rejtőzhessen.

A problémákat a huszadik századi művészet történetének számos epizódja jelzi. a kifejezés-elmélet lényege talán abban merül ki, hogy a vitatott képzőművészek egyike „depressziót fejez ki”, a másik halálfélelmet „fejez ki”, a harmadik meg éppenséggel „az élet értelmetlenségét fejezi ki”?

Hatvanötödik rész

A gyakorlati esztétika a művészi minőséget a szépség oldaláról igyekezett értelmezni, mégpedig a gyakorlati szépség oldaláról. Ami mindig magában hordozza a szubjektivitás mozzanatát, egyben a parttalan szubjektivitás riasztó lehetőségét.

A parttalan szubjektivitás látszólag szabadság, valójában azonban a szabadságnak szöges ellentéte, minden perspektíva nélküli szolgaság. Az „ízlések és pofonok” vagy ehhez hasonlóan üres, puszta szubjektivitásra támaszkodó „elvrendszer” valójában a szépség fogalmát nem individualizálja, hanem uniformizálja.

Hatvannegyedik rész

A hatalomnak mindig vannak aljas kis titkai, és nem mindig jó a lelkiismerete. A költészet pedig nem alkudhat, nem lehet a hatalom kiszolgálója, hiszen ebben az esetben máris megszűnt költészetnek lenni.

A mindenkori hatalom álma, a szabályozható költészet voltaképpen nem egyéb, mint rossz költészet. A feladatát teljesíteni nem akaró ál-líra.

Természetesen elvben nem elképzelhetetlen az olyan költészet, amely a hatalom képviselőinek és az egyszerű emberek tömegeinek is ugyanúgy tetszik, ez azonban egyelőre vagy rég halott költők klasszikus lírája, vagy puszta utópia.

Hatvanharmadik rész

Nem először találkozom vizsgálódásaim közepette a teljes relativizmussal, amely ilyen értelemben közönséges dehumanizációs ideológia, vagy – más szemszögből nézve – minden erkölcsi nézőpont feladása „semmiért egészen”.

Az öncélú relativizmus az erkölcsi világrend, azaz az emberi élet céljának és értelmének, minden erkölcsi értéknek a teljesen öncélú tagadása. Napjaink sznobizmusát éppen az teszi hallatlanul veszélyessé és antihumánussá, hogy napjaink sznobizmusa éppen a teljes és öncélú relativizmushoz igyekszik alkalmazkodni, ehhez szocializálódott, egész intézményrendszert hozott létre ennek alátámasztására a maga ál-poétikájával, ál-esztétikájával és ál-irodalmi életével egyetemben.

Hatvankettedik rész

A sznobizmus önkéntes, jobban mondva ön-szocializációs kísérlet a sznob ember olyan csoporthoz akar szocializálódni, ahová valójában nem tartozik. Létezik hatalmi, gazdasági, pénzügyi, fogyasztói, kulturális, és sok másféle sznobizmus is.

Motivációja esetenként a hatalmi, gazdasági, pénzügyi, kulturális vagy egyéb elitekhez való integráció, de leggyakrabban csak ennek a puszta látszata. A sznob beéri az integráció felszínes külsőségeivel is.

Hatvanegyedik rész

Most pedig – sajnos – szükséges kitérő.

Kulturális közállapotaink egyik legfőbb jellemzője, hogy napjainkra a magyar kultúra kanonizált vidékein nagyhatalommá válhatott – a sznobizmus. Látszólag ugyan nem kapcsolódik sem a szerelemhez, sem a lírához, de vizsgálódásaimban mégsem kerülhetem meg, hogy foglalkozzam vele. Alaposan körül fogom járni.

Mi a sznobizmus?

Egyáltalán nem könnyű a felelet. Mindenképpen valamiféle másodlagos, tanult motiváció.

A Magyar Kultúra Napja…

Számunkra fontos jelkép…

Hogyan is áll most a magyar kultúra?

Darabokra szakadozott, szinte apró parcellákra oszlott, amelyek között gyakorlatilag nincs kapcsolat.

—–

Az országban lényegében évtizedek óta permanens válság van. Utólag visszanézve egyre gyanúsabb, egyre inkább tűnik mesterségesen előidézettnek. Mintha a mi hazánk valamiféle válság-gyakorlóterep volna. Mintha bizonyos jelenségek csak ránk korlátozódnának. Az egykori éltanulóból – tökutolsó lett.

Hatvanadik rész

Ideje bizonyos értelemben mérleget készítenem, hogy továbbléphessek.

Fentebb taglaltam a kanonizált líra egyik versét, és a mű a mérlegen könnyűnek találtatott. Azt is el kell azonban mondanom, hogy ez alapjában véve a kánon hibája. Mármint az, hogy a kanonizált költemények között ilyen „nívójú” alkotás található. Mindenképpen megkérdőjelezhető az a kánon, amely megengedi, hogy kimondottan rossz versek a méltatott és elismert művek közé kerülhessenek.

Ötvenkilencedik rész

A mai részt arra szeretném felhasználni, hogy az eddigi fejtegetéseimre érkező két legkomolyabb ellenvéleményre reagáljak – az egyikre csupán jelzésszerűen, a másikra is vázlatosan, de kissé bővebben.

Azért is meg kell tennem ezt, mert várhatóan a tanulmányomat ellenző vélemények a jövőben is ezekből a gondolatkörökből fognak kikerülni. A két gondolatrendszer egymással (is) szögesen ellentétes, nem is egy dimenzióban mozognak, fogalomrendszereik egymással igen nehezen egyeztethetők.

Ötvennyolcadik rész

Most szokatlan dolgot művelek, megismétlem az előző rész utolsó mondatait. Esszésorozatom igen fontos pontjához érkeztem, és szeretném, ha a most mondottak szervesen kapcsolódnának az előzőekhez.

Tehát:

A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.

Ki a költő?

Ötvenhetedik rész

Fentebb megállapítottam, hogy az epika jelenkori népszerű formái igen nagy mértékben vannak kiszolgáltatva tulajdon infrastruktúrájuknak. Szerző és közönsége között valóságos intézményrendszer épült ki, amely nélkülözhetetlen. Az epika ezen infrastruktúra nélkül nem juthat el az Olvasóhoz.

A három nagy műnem közül az epika az, amelyik a leginkább ki van téve a globalizáció nemkívánatos hatásainak, éppen ezért ez van a legveszélyeztetettebb helyzetben.

Ötvenhatodik rész

Egy kis kitérő következik.

A színházról még akad mondandóm. Erre azért van szükség, mert később, amikor a lírában elharapódzó egyes jelenségeket tárgyalom, hivatkozni szeretnék ezek színházi analógiáira (is). Ezen jelenségek egy jelentős része leginkább éppen a színház vonatkozásában érhető tetten.

Fentebb elmondtam, hogy a színház a globális hatalom számára teljes egészében ellenőrizhetetlen, de lehet olyan terrénuma, amely annak teljes ellenőrzése alá kerülhet.

Ötvenötödik rész

Epikának és drámának a közönséggel való találkozás érdekében sajátos infrastruktúrát kell kialakítania.

Az epika jelenleg népszerű változatainak tárgyiasult formát kell ölteniük. Ez (ma már) nem feltétlenül a hagyományos könyv formája, de mindenképpen olyan alak kell, hogy legyen, ami a manapság kizárólagos magányos olvasásra alkalmas. Ebből következik, hogy az epikai mű teljes egészében alá van vetve a piac törvényeinek.

Ötvennegyedik rész

Látszólag a líra csaknem teljesen elszakadt a voltaképpeni közönségétől, lényegében a levegőben lóg, egyfajta lombik-költészet lett belőle, steril, műanyag körülmények között, nem állnak mögötte költészetkedvelő tömegek, nincs hátországa, rá van utalva a körülötte burjánzó infrastruktúrára, műviségénél fogva igazi fejlődésre nem képes, bezárkózott önmaga felépítményébe. Önmagán túlmutató hatása nincs, társadalmi befolyása nulla.

Ötvenharmadik rész

Szóval: nem jobb ám a helyzet a költészettel sem. Talán az irodalommal sem.

A költészet igazában nem találja a helyét a „modern” világban, lényegében a romantika letűnése óta. Átmenetileg felbomlott az egyedül biztos alapját képező struktúra; szerző-mű-közönség kapcsolatrendszere. Ehelyett kialakult az irodalom (és a költészet) sajátos bürokráciája.

Az újfajta kapcsolatrendszerben az arányok és a hangsúlyok igen hamar eltolódtak.

Ötvenkettedik rész

A tudomány tehát valami száraz, „tudományosan” értelmezhető dimenzióra akarja korlátozni, biológiai fogalmakkal értelmezhető jelenségcsoportra kívánja lefokozni a szerelmet; éspedig nem azért, mert a tudomány gonosz volna, hanem amiatt, mert a tudomány számára a szerelem csak ilyen formában fogyasztható. Ha a szerelem több, mint biológiai és pszichológiai tényezők összege, hát éppen ez a „többlet” az, amit a tudomány értelmezni képtelen.

Ötvenegyedik rész

Mindezekkel együtt a kultúra talán az ember önkifejezésének külső, látható, profán értelemben (is) érzékelhető elemeinek gyűjtőneve. Ilyen értelemben a közösségi erő, az egy közös világhoz való tartozás, az emberiség kohéziójának döntő fontosságú tényezője is lehetne, amennyiben egyes összetevői harmóniába tudnának kerülni egymással. Érdekes kérdés, hogy a kultúra miért nem tölti be ezt a funkciót; de ennek vizsgálata tanulmányom célkitűzéseitől igen messzire vezetne.

Ötvenedik rész

A kultúra a legnehezebben meghatározható fogalmak közé tartozik, és nem csupán azért, mert a leggyakrabban használt szavak egyike. Túlságosan sokféle értelemben alkalmazzuk, túlságosan sokféle érdekszempont kötődik hozzá. Gyakran tapasztaljuk, hogy egymással ellentétes filozófiai meggyőződésű – vagy éppen pártállású – emberek, amikor hitük szerint azonos értelemben használják a „kultúra” kifejezést, a szájukból a szó merőben mást jelent.

Negyvenkilencedik rész

Láthattuk az előző részekben, hogy a szerelem jelenségcsoportja fogalmi eszközökkel gyakorlatilag megragadhatatlan. Emberré válásunkban a szerepe tagadhatatlan, mindazonáltal talán sohasem fogja megadni magát az értelmezési kísérleteknek, hiszen korántsem fogalmi téren létezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „nyelv segítségével kifejezhetetlen” volna, ahogy azt a posztmodern körökben divatos kijelenteni.

Mi magyarok, szerencsésebbek vagyunk nyelvünkkel a más nyelvet beszélők jelentős részénél, hiszen sokan nem rendelkeznek a mi „szerelem” kifejezésünk megfelelőjével.

Negyvennyolcadik rész

Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.

Az irodalmi művek azonban nem is tűzik ki célul a szerelem teljességének fogalmi megragadását, megelégszenek azzal, hogy a szerelem hatalmas jelenségcsoportjának valamely – gyakran igen apró – szegmenséről mondjanak figyelemre méltó dolgokat.

Negyvenhetedik rész

Azt is le kell most szögeznem, hogy a szerelmet az emberi jelenség lényegi elemének tekintem, magyarán mondva azon tényezők egyikének, amelyek az embert emberi mivoltában meghatározzák.

Tehát semmiképpen sem valami pusztán biológiai vagy pusztán evolúciós tényezőnek, hanem emberi mivoltunk egyik ismertetőjegyének.

Talán különös, hogy a definíció kísérlete előtt mindezeket előre bocsátom, de úgy vélem, csak ilyen módon közelíthető meg egyáltalán a szerelem fogalma, és talán még így is nagyon messze vagyunk a teljes megértésétől.

Negyvenhatodik rész

A tanulmány végére szeretnék eljutni a szerelem értelmezéséig, valamint addig, hogy számba vegyem, miféle szerelmi lírára van (vagy volna) szükség most ahhoz, hogy a szerelem aktuális fogalmát, a szerelem jelenségének mai arcát méltó módon mutassa meg.

Szerelem és szerelmi líra voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, valamiféle szinkretizmusban élnek, mint ugyanazon sok oldallal rendelkező idom két különböző oldala.

Mielőtt a következő részekben megkezdem szemlémet a szerelmi líra történetében, hogy példákat hozzak rá, mikor, melyik korszakban mit is jelentett a szerelem, változott-e a fogalom jelentése az idők során, mennyiben kötődött az adott társadalmakhoz, illetve mennyire volt független ezektől; még ebben a részben néhány igen fontos megjegyzést kell tennem.

Negyvenötödik rész A tudományt jelenlegi módszertana nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe hozta; semmit sem mondhat a szerelemről, ami igazán lényeges. A tudomány mostani szempontjai a szerelem fogalmának lényegéhez képest teljesen külsődlegesek, legfeljebb érintőlegesek. Ilyen alapállásból lényegi eredmény nem érhető el. A szerelem nemigen magyarázható formális evolúciós érvekkel; bár erre időről időre történnek elszánt kísérletek. Nem következik csontok, izmok, idegpályák halmazainak genetikai programjából sem; bár ennek bizonyítására is történnek elszánt kísérletek.

Negyvennegyedik rész

Ha a szerelem lényegét vizsgálom, ideje összegereblyéznem mindazt, amit eddig tudhatunk róla.

Amikor idáig jutunk, meglepődve konstatáljuk, hogy a szerelemnek – hagyományos értelemben véve – nincs szakirodalma. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is írtak róla semmi fontosat. A későbbiekben – például Platón vagy Ficino nézeteit taglalva – megállapíthatjuk majd, hogy az emberi gondolkodás legjobbjai már régtől fogva tisztában vannak a szerelem egyetemes jellegével.

Negyvenharmadik rész

Mielőtt az előbbi részben felmerült fontos kérdésekre válaszolnék, ismét vissza kell kanyarodnom, hogy a téma többi szálát is összhangba hozzam mindazzal, amit a sorozat legutóbbi részeiben megállapítottam.

Lassan odaérek, hogy komoly kísérletet kell tennem a szerelem definiálására. Eddig ettől tartózkodtam, és nem véletlenül.

Láttuk, mi nem a szerelem. Talán nem árt néhány szóval felidézni.

A szerelem nem azonos a puszta szexualitással, még kevésbé a szerelem úgynevezett „felszabadításával”.

Negyvenkettedik rész

Rendkívül fontos pontra érkeztem, sajnos itt már nem kerülhető meg a soron következő összegzés:

Tudatában kell lennünk annak, hogy szerelemről és líráról mindezen gondolatokat egy olyan országban mondom, amely az egy főre eső öngyilkosságok számát tekintve világelső, a termékenység terén meg az utolsók közt kullog.

Ahol az emberek egyik fele minimális kötődést sem érez tulajdon nemzeti közösségével szemben, sőt újabb és újabb megosztó szempontokat agyal ki, komprádorként napi tevékenység szintjére emelte az ország eladását és elárulását; a másik fele meg valami zagyva nagy magyar álomvilágban él, és újabb meg újabb ködfalakat emel maga és a valóság közé.

Negyvenegyedik rész

Elérkezett az ideje annak, hogy megpróbáljam megfogalmazni, miben is áll a valódi fejlődés. Mit is tekinthetünk előre mutató változásnak.

Láttuk, hogy a fejlődés fogalmát nem lehet pusztán az ember eszközkészletének tökéletesedésére hárítani, sem a fogalmat azzal helyettesíteni.

A fejlődés csak magának az embernek a fejlődése lehet.

Vajon mi fán terem az emberi jelenség (Teilhard de Chardin) fejlődése?

Fejlődés csak az emberi lényeg tökéletesedése lehet. Ezzel persze még semmi megfoghatót nem mondtam, és nem is mondhattam, hiszen az emberi lényegnek nincs kézzelfogható valósága.

Negyvenedik rész

Erről a filozófiai és esztétikai holtpontról kellene valahogyan elmozdulnunk.

A gondolatmenetemben meglehetősen nehéz részek következnek, ezekről próbálok hétköznapi emberi nyelven beszélni.

A holtpontról nem könnyű kimozdulni – de nem is lehetetlen.

Anélkül azonban nemigen lehet, hogy újra fel ne vessem a korábban már tárgyalt problémát: mi is a költészet, egyáltalán, a művészet, mi a küldetése a világban.

Talán megbocsátja nekem az Olvasó, ha a korábbiakkal összhangban ezúttal is egyféle spirál alakban haladok.

Harminckilencedik rész

 Az előzőekben két igen fontos tényezővel foglalkoztam, ezek pedig a következők voltak:

• A földi civilizáció egyszeri és nagyjából egyenletes fejlődésének elve
• A profit elv szükségszerűségének, egyetemességének alátámasztására hivatott végzet-elképzelések; amelyek általában a „szükségszerűség” álnév alatt jelennek meg a modern kultúrában.

Azért kell ezekkel behatóbban foglalkoznom, mert a jelenlegi kanonizált költészet az ezek által határolt rendszer eklatáns része többértelműségével, ellentmondásosságával együtt; sőt ezek tökéletesen illeszkednek a szisztémába.

Harmincnyolcadik rész

Az egyenes vonalú fejlődés elve azt próbálja velünk elhitetni, hogy a bolygónkon az első és egyetlen civilizáció vagyunk, és nagyjából egyenletesen gyorsulva fejlődünk az evolúció által megszabott úton.

Az ember az állatvilágból emelkedett ki, lassú és körülményes módon, mégpedig Afrikában. Afrikát az őstörténeti tudományok legfőképpen azért favorizálják, mert – ahogy már Darwin is kifejtette – ott találhatók az ember legközelebbi főemlős rokonai.

Harminchetedik rész

Az előző néhány rész fejtegetéseire legfőképpen azért volt szükség, hogy most visszatérhessek a fejlődés fogalmának boncolgatásához.

A fejlődés azt jelenti: előre mutató változás: ami fejlődik, az önmagához viszonyítva jobb, nagyobb, teljesebb lesz. A fogalom tartalmazhatja a következő motívumokat:

• Biológiai értelmű fejlődés; a fajfenntartásra alkalmas egyed fokozatos létrejötte.
• Funkcionális fejlődés; valamely dolognak vagy élőlénynek a feladatának ellátására való fokozatos alkalmassá válása.

Harminchatodik rész

A valódi líra szükségképpen kötődik a nyelvhez, amelyen íródik. Ez persze végtelenül triviális megállapításnak tűnik, de a mai erkölcsi, szellemi és eszmei zűrzavarban gyakran nem árt tisztázni az ennyire alapvető kiindulópontokat is.

Ha már a nyelvhez kötődik, a líra természetszerűen kötődik a nyelvet anyanyelvükként beszélő emberekhez is. Nem is lehetne másképpen, hiszen alapvetően az ő érzéseiket, félelmeiket, gondolataikat, örömeiket és bánataikat fejezi ki a hétköznapi nyelvhasználatnál magasabb szinten; a líra az emberi lényeg legbelső személyességének nyelvi kifejezője.

Harmincötödik rész

Az egységes világnyelv kialakulása – amennyiben a jelenlegi trendeket és a világot uraló magánhatalmak ízlését követné – most katasztrófa lenne. Lehet, hogy a későbbiek során – ha az ember az emberré válás útján egyszer valóban előbbre jut – majd a jelenleginél jobb kondíciók mellett is felmerülhet a kérdés, de erősen meggondolandó, érdemes-e, szabad-e az egységes globális kultúra érdekében feladni a többi nyelvet és vele a többi kultúrát.

Harmincnegyedik rész

Most pedig arról: mit nem tekintek fejlődésnek.

Erről a témáról – sajnos – szükséges beszélni. Legfőképpen azért, mert a jelenlegi propaganda semmit sem próbál olyan erősen belénk sulykolni, mint azt, mit kellene fejlődésnek tekintenünk. Nincs olyan nap, hogy valami politikai vagy gazdasági marketing-ötletbomba ki ne pukkanjon ezzel kapcsolatban.

A gazdasági és politikai lobbyk számára elsőrendű érdek, hogy fejlődésnek lássuk azokat a folyamatokat, amelyek körülöttünk zajlanak.

Harmincharmadik rész

Lényeges, egyben nagyon kényes ponthoz jutottam. Talán komoly vargabetűnek tűnik majd a következő fejtegetés, de mindenképpen a témához tartozik.

A reformáció óta kialakult történetírói szemlélet az emberi történelmet – a modern egyistenhívő vallások, illetve a Biblia történetszemlélete után – általában egyenes vonalú, többé-kevésbé egyenletes fejlődésnek értelmezik. Az emberiségnek csak egy történelme van, a történelem a Teremtéssel kezdődik, és valamikor az Utolsó Ítélettel ér véget.