SZÁZKILENCVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Minden szem a számítógép felé fordult. Az viszont valami hatásszünet-félét tartott. A szőke nő nem győzte türelemmel:

-         Admirális a hajónak! jelentést kérek!

„Hajó az admirálisnak. A keresett személy huszonegy évvel ezelőtt tagja volt a BB-58 UNS Rodney utolsó ismert személyzetének. A szövetségi erők parancsnoksága akkor úgy döntött, hogy néhány megmaradt csatahajó újra felszerel, és legénységgel lát el.

Ötvenharmadik rész

Szóval: nem jobb ám a helyzet a költészettel sem. Talán az irodalommal sem.

A költészet igazában nem találja a helyét a „modern” világban, lényegében a romantika letűnése óta. Átmenetileg felbomlott az egyedül biztos alapját képező struktúra; szerző-mű-közönség kapcsolatrendszere. Ehelyett kialakult az irodalom (és a költészet) sajátos bürokráciája.

Az újfajta kapcsolatrendszerben az arányok és a hangsúlyok igen hamar eltolódtak.

Korrupt bonyolultság

Őrli a jelent;

Fent hamisan fuvolázik,

S recseg odalent.

—–

Halál cukormázzal

Drágán eladó;

Recsegéstől nem hallatszik

Az egyszerű Szó.

—–

Perverz vámpír-erkölcs

Áldozatra les;

Minden üldözött és gyanús,

Ami egyenes.

—–

(Árnyak között fényes sóhaj,

Lárma helyett csendes óhaj;

Egyszerű, tiszta beszéd.)

—–

Sunyi globál szeszély

Tőre húsba vág;

Cenzúrázza önmagát

Az ál-szabad világ.

—-

(Senkit sose fenyegető,

De semmit sem rejtegető

Egyszerű, tiszta beszéd…)

——-

Bukfenc-világ szavát

Isten se érti;

Szégyen a rózsa szépsége,

Mert a csalánt sérti?

Ha valamiről nagyon sokat beszéltek a huszadik századi irodalmi életben, az a regény válsága volt.

Volt ebben persze zseniális meglátástól egészen banális butaságig minden.

Az egyik legérdekesebb megjegyzést Francois Mauriac tette:

“…a regény válsága, ha egyáltalán valahol, akkor éppen a technikában rejlik. A regény elvesztette a célját.”

Hm…

A jóléti állam” idején, az akkori helyzetben (és az akkori irodalomfelfogás mellett) ez talán még igaz is lehetett.

Szürkül már a november,

Gyengül a Nap fénye,

Nagy, szomorkás ködpamacsok

Feszülnek az égre.

——

Ránk kacsingat már a Tél,

Félelmeit küldi,

Nagy, jégpajzsos, hógalléros

Seregeit gyűjti.

——-

Szkepticizmus szálldogál

Esőfelhők hátán,

Szabadságról prédikál

A tévéből a sátán.

——

Bóvli bájjal kecsegtet

A kamu keblek halma;

Tákolódik a halott pénz

Világbirodalma.

——

Szürkül már a november,

Fogy a Nap világa,

Csupasz lett a vén körtefa,

Szomorú az ága.

Kossuth Lajos fiatal korában megfordult a híres pesti szabómesternél, Tóth Gáspárnál.

Utóbbi nemcsak remek szabó volt, hanem a pesti társasági élet megbecsült alakja, Vörösmarty asztaltársaságának tagja, egyebek között arról is nevezetes, hogy az ő költségén jelent meg Petőfi első verseskötete. A szabadságharc idején a honvéd egyenruha-bizottmány egyik vezetője volt ezredesi rangban. Haynau hosszú várfogsággal sújtotta.

Tóth Gáspár egyszer elbeszélgetett a fiatal Kossuthtal, és leszűrte, hogy kitűnő ízlése van.

Hazajött a karácsonyfa,

Sudár, mint az ifjúkor,

S vékony, mint a Remény után araszoló

Hosszú,

Téli

Libasor.

——-

Világvége-hisztéria idején

Sudár, kamasz karácsonyfát

Dédelgetünk,

Te meg én.

——

Szinte áttetszően vékony

Halvány,

Mint a cibere;

Tavasszal kertünk földjébe

Tör utat

A gyökere.

——

Meghitt lélek -

Nemes bársony;

Egy hónap múlva karácsony.

——-

Arról suttognak a hulló,

Novemberi levelek;

Dehogy lesz itt világvége,

Csupán újabb

Zord esztendő

Közeleg.

SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen bólintott. Igen. A gazembernek a csatahajón kell lennie. A fogolytérben. Vajon hogyan lehetne azonosítani?

-         Ha a foglyok közt van, – morfondírozott Ed Philips. – valamilyen módszerrel el kellene különítenünk. Erre vannak bevált szisztémák, de mindegyik nagyon lassú. Sajnos a hibaszázalék nem elhanyagolható. Úgy gondolom…

A könnyűcirkáló szakította félbe:

„Hajó az admirálisnak!

Ötvenkettedik rész

A tudomány tehát valami száraz, „tudományosan” értelmezhető dimenzióra akarja korlátozni, biológiai fogalmakkal értelmezhető jelenségcsoportra kívánja lefokozni a szerelmet; éspedig nem azért, mert a tudomány gonosz volna, hanem amiatt, mert a tudomány számára a szerelem csak ilyen formában fogyasztható. Ha a szerelem több, mint biológiai és pszichológiai tényezők összege, hát éppen ez a „többlet” az, amit a tudomány értelmezni képtelen.

Köd előttünk az úton,

Sűrűn gomolyog;

Alatta a vén országút

Fáradtan kocog.

——

Eltűnik a messzeség

A ködfelhő alatt,

A Hold riadtan fürkészi

A baljós falat.

—–

Riadt félelem lapít

Köd-lepte végzeten;

És úgy borul most ránk az ég,

Mint roppant holttetem.

——

Köd előttünk a jövő,

Fehér bottal kopog,

És máris falnák a reményt

Az éhes tegnapok.

——-

Köd-börtönben némul el

Mögöttünk mind a múlt;

Létünk ezernyi ős-oka

Tán rég a ködbe hullt.

Ez a történet egy barátommal és kollégámmal esett meg a közelmúltban…

——

Zoltán elektromérnök, kiválóan képzett műszaki szakember, híradástechnikus, de operatőr is, foglalkozik videotechnikával, hangtechnikával, világítástechnikával, és még ki tudja, mivel nem…

Zoltán házától néhány méterre csőtörés történt, ömlött a víz az utcára. Fényes nappal volt, elég hamar értesítette valaki az illetékeseket, azok persze késlekedve vonultak ki, de úrrá lettek a bajon.

Novemberi ködtakaró

Jósolgatja a telet;

Ilyenkor a fáradt Idő

Minden álmot elfeled.

——

Késő őszi alkonyatok

Siratják a Múltakat;

A szél ajkán régimódi

Komor ballada fakad.

——-

Konzervatív dallamokat

Dúdol a vén éjszaka;

Az ember a hagyománya,

Meg egy kissé önmaga.

——-

Novemberi ködtakaró,

A Lélek az Istené;

Az imák felfelé szállnak,

A halál – nyugat felé.

——-

Az Akarat országútja

Ködös, néma, fénytelen;

Ott a születő Jövővel

Találkozik a Jelen.

Honoré de Balzac korántsem volt annyira könnyelmű, mint kor- és írótársa, az idősebb Alexandre Dumas, de kiadói vállalkozásának összeomlása után úszott az adósságokban.  Olyan sok volt a nagy összegű tartozás, hogy a kisebbekkel alig törődött. Pedig – ahogy lenni szokott – éppen az ilyen hitelezők zaklatták úton-útfélen.

Egyszer fenyegető hangú levelet kapott – egy fűszerestől.

“Monsieur Balzac!

“Amennyiben ön nem rendezi a nálam fennálló, csaknem öt franc-ra rúgó adósságát, kénytelen leszek a problémát jogi útra terelni, és ön ellen végrehajtást kérni.”

Balzac elmosolyodott.

Vihar verte kicsi ország

A Föld közepén;

Bölcsőmet és koporsómat

Itt találom én.

——

Körülötte évszázadok

Pora kavarog;

Jó, hogy ide születhettem,

Hogy magyar vagyok.

——-

Merengünk a történelem

Romjai felett;

Életet jelent a Haza,

Nem területet.

—–

Lomb nélkül bólogatnak

A novemberi fák;

Amíg él a mi kis hazánk -

Élhet a világ.

——

Szegény hazám – a Jelen csak

Felszínről makog;

Elhagynak lelki szegények,

Anyaglovagok.

—–

Itt, ahol minden létező

Rendszer fejre áll,

Itt áll a Végzet útjában

Néhány szalmaszál.

SZÁZKILENCVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen őszintén meglepődött. Hosszú pillanatokig döbbenten nézett a férfira.

Helmut Schellenberg elgondolkodott.

-         Ez jó kérdés – dörmögte aztán. – talán ebben rejlik a megoldás.

-         Mármint? – nézett rá Ed Philips.

-         Ha megértjük, miért ezt a megoldást választotta, talán arra is rájöhetünk, hogy ki tette.

„Hajó az admirálisnak! A most felfedezett objektum meglehetősen kiterjedt elektronikus összeköttetésben áll a hibernációs kamrával.

Ötvenegyedik rész

Mindezekkel együtt a kultúra talán az ember önkifejezésének külső, látható, profán értelemben (is) érzékelhető elemeinek gyűjtőneve. Ilyen értelemben a közösségi erő, az egy közös világhoz való tartozás, az emberiség kohéziójának döntő fontosságú tényezője is lehetne, amennyiben egyes összetevői harmóniába tudnának kerülni egymással. Érdekes kérdés, hogy a kultúra miért nem tölti be ezt a funkciót; de ennek vizsgálata tanulmányom célkitűzéseitől igen messzire vezetne.

Derűs novemberünk pihen

Zörgő levélszőnyegen;

Köszönöm, hogy mindig velem

Vagytok: Te, s a Szerelem.

——–

Csendes, esti világ felett

Arany fényű Hold lebeg;

Amíg élek, megmaradok

Estéinknek és Neked.

——

Jönnek-mennek őszök, telek,

Dörmögő novemberek;

Fenn a Nyűgös vén Tejút is

Panaszosan nyekereg.

—–

Évtizedek szaladgálnak,

Mint az éhes mormoták,

Mi öregszünk, és a világ

Évről évre ostobább.

——

Csendes esti hazatérés

Életünk novemberén;

Összebújik a Szeretet;

A kicsi ház, Te, meg én.

Elég szomorú jelenség, amiről most írok…

Nyugat-Európában talán a kiváló francia esszéíró, kritikus és szerkesztő, Jean Paulhan volt az első, aki beszámolt róla, még valamikor a hatvanas években.

Nálunk annak idején azt mondták, hogy a magyar irodalomban az ilyesmi nem lehetséges.

Miről van szó?

Irodalom és közönség szétszakadása.

Kölcsönös bizalmatlanság, távolodás, a közönség felbomlása, az irodalom eljelentéktelenedése.

Öngerjesztő folyamat, igazi circulus vitiosus.

Novemberi napsütés,

Zsémbes őszi reggel,

Vénülő szél játszadozik

Zörgő levelekkel.

——

Öregedik a világ,

Nyűgös a november;

Bűvös körben játszadozik

A túlkoros ember.

——-

Némán elszürkül az ég,

A vén Idő krákog,

Jönnek majd újabb vénségek,

Újabb ifjúságok.

——–

Novemberi napsütés

Enyhe verőfénye;

A Jövőnek mindig marad

Halovány reménye.

——-

Öregedik a világ,

Őszül körbe-körbe;

Festett dekadenciával

Néz a nagy Tükörbe.

Az ókori Szürakuszai (Szirakúza) hírhedt szadista diktátora, Dionüsziosz egyszer azt hallotta valamelyik udvari emberétől, hogy a város legnagyobb templomában egy öregasszony mindennap az ő életéért imádkozik.

A zsarnok őszintén meghatódott. Egy alattvaló, aki szereti őt!

Látnia kell azt a derék nénit!

Másnap két szolgájával a mondott időben elosont a templomba. Az idős hölgy magában imádkozott a zsarnok életéért.

Dionüsziosz nézte egy ideig. Lassan felülkerekedett benne rossz természete.

Szánalomra méltó tárgyi,

Meg alanyi sivatag;

Nem fagy ám örökre kőbe,

Utat tör a friss patak.

——–

“Nyelvkritikus” szó-zagyvalék

Meddő – csodát nem tehet;

Mert nincs tisztes hagyománya,

Hát – utódja sem lehet.

——-

Kétharmada póz amúgy is;

Póz-modern, rozzant gebe;

Ha már nem is nagyon modern,

De legalább – fekete.

——

Posztmodern kulissza-líra,

Mini-Parnasszus hegye;

Foto-shoppal nagyítható,

Aki akarja, vegye.

——–

Nem sokáig marad ám fent,

Aminek a helye: lenn;

Nem hús a bab, se a hínár…

Szegény, szegény posztmodern…

SZÁZKILENCVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Schellenberg erre nagyon bután nézett. Karen a láttára csaknem elnevette magát.

-         Végül is, – fejtegette Ed Philips. – Warlord agya talán tetszőleges számú példányban áll rendelkezésre valahol. Az egyiket ide mellékelték nekünk.

Helmut Schellenberg tekintete megkeményedett.

-         Rendben van, – mondta hangosan gondolkodva. – de a tudat energiát igényel. Még egy gépbe töltött tudat sem élhet levegőből.

Ötvenedik rész

A kultúra a legnehezebben meghatározható fogalmak közé tartozik, és nem csupán azért, mert a leggyakrabban használt szavak egyike. Túlságosan sokféle értelemben alkalmazzuk, túlságosan sokféle érdekszempont kötődik hozzá. Gyakran tapasztaljuk, hogy egymással ellentétes filozófiai meggyőződésű – vagy éppen pártállású – emberek, amikor hitük szerint azonos értelemben használják a „kultúra” kifejezést, a szájukból a szó merőben mást jelent.

Magyarhoni szabadságunk

Szónokilag tiszta sor;

Szabadon terjedhet tova

A friss szellemi nyomor.

—–

Ingerszegény zörejhalmaz

Kotkodácsol idelent;

Posztmodern aberrációk

Kuruttyolnak odafent.

—–

Fogyatkozik az erkölcsös,

Csöndes, dolgos szolgahad;

Amorális kis gömböc meg

Globál-ég felé dagad.

—-

Szabad bambán ócsárolni

Hitet, Lélet, dalokat;

Etikai korrupció

Érzelmeket fosztogat.

——-

Egyre újabb “szabadságok”

Jönnek, mint kánok, basák;

S feldúlt lelki sivatagban

Mind nagyobb a szolgaság.

Móricz Zsigmond egy interjúban a következő kérdést kapta:

- Világirodalmi rangú irodalom-e a mienk?

A következőt felelte:

A világ még nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvünket. Ha megnézzük, kit és mit minősítenek ma világirodalomnak: ezen kár volna szomorkodnunk. Sokkal nagyobb tőke és lehetőség, hogy nekünk van még XIX. századi értelemben vett “nemzeti” irodalmunk.

Novemberi hideg eső

Mossa a közhelyeket;

Boldognak lenni egyedül

Csak a Jelenben lehet.

—–

Lassú a Jelen futása,

Nincs akció, marhavér;

Mégis vén Jelen dönti el,

Hogy az Ember mennyit ér.

——

Van sok konjunktúra-legény,

Itt kaszál, ott meg arat,

És olyan is akad, aki

Önmagához hű marad.

——

Novemberi hideg eső

Ver szkeptikus fejeket;

Kopik a “kell”, meg a “kényszer”,

S talán – fénylik a “lehet”.

——-

Vékony pénz a realitás,

A gyávaság pásztora;

Utólagos mindentudó,

De a Tett, mindig: Csoda.

Az erdélyi gróf körbejárja a birtokait. Sorra felkeresi egyik falut a másik után, elbeszélget az intézőkkel, itt-ott a falusiakhoz is leereszkedik, borozgat, pálinkázik.

Az egyik falunak volt egy híres csárdája, a gróf eltökélte, hogy azt mindenképpen megvizitálja. A kasznár, az urasági kocsis, meg három-négy markos urasági hajdú kíséretében be is állított.

A kocsmáros nem tudta, hogyan lelkendezzen a grófnak. A legjobb borát hozta, mire a gróf az összes vendég poharát megtöltette vele a saját kontójára.

Tudjuk már, hogy jön a Tél,

Éledezik a hideg,

Renyhe esőt, ködöt sírnak

A fáradt, nyűgös egek.

——-

Tudjuk már, hogy nem örök

A mosolygó, lombos ág,

Télről télre velünk együtt

Öregedik a világ.

——

Tudjuk már, hogy a világ

Ránk nagyon ritkán figyel;

Saját rossz kedvünkön kívül

Minket más nem irigyel.

——

Tudjuk már, hogy keleten

Kán vagy atyuska terem,

Saját akaratunk alól

Felszabadít szívesen.

——

Tudjuk, már hogy a nyugat

Kibic, ha bajban vagyunk,

Onnan csupán publikumot,

Meg Trianont kaphatunk.

SZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ

 Íródott Nyuzga javaslatára

Karen összevont szemöldökkel meredt a képernyőre. Most nem érkezett azonnal válasz. Helmut értetlenkedve bámulta hol a szőke nőt, hol az elsötétülő képernyőt, Ed Philips láthatóan gondolkodni próbált.

„Hajó az admirálisnak! Egyetlen ilyen objektumot találtam. A csatahajó parancsnoki lakosztályának hátsó falában található. Nyolcvan méterre van a hibernációs kamrától.”

A számítógép ezt az utolsó adatot kérés nélkül is megadta.

Negyvenkilencedik rész

Láthattuk az előző részekben, hogy a szerelem jelenségcsoportja fogalmi eszközökkel gyakorlatilag megragadhatatlan. Emberré válásunkban a szerepe tagadhatatlan, mindazonáltal talán sohasem fogja megadni magát az értelmezési kísérleteknek, hiszen korántsem fogalmi téren létezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „nyelv segítségével kifejezhetetlen” volna, ahogy azt a posztmodern körökben divatos kijelenteni.

Mi magyarok, szerencsésebbek vagyunk nyelvünkkel a más nyelvet beszélők jelentős részénél, hiszen sokan nem rendelkeznek a mi „szerelem” kifejezésünk megfelelőjével.

Csikorog az alkonyat

Fagy morog az égre,

A közelgő hosszú vén tél

Küldte követségbe.

—–

Köd emeli jogarát,

Hajnal szürke bátyja,

Haloványan fénylik a Hold

Ezüstös kabátja.

——-

Elterül az éjszaka,

Mint kivénhedt sellő;

Sereget gyűjt alattomban

Holnapra a felhő.

——

Csikorog az alkonyat,

Múlt és jelen válnak;

Most adják át a világot

Jövőnek, halálnak.