KÉTSZÁZKILENCVENKETTEDIK RÉSZ

-         Nem! – mondta nagyon határozottan Sigismundo Rafa. – A Digitális Téridő története csak most kezdődik. Most szűnik meg digitálisnak lenni. Az Ultenberg csoport nagyurainak megadatik az a szerencse, hogy személyesen hozhatnak létre egy civilizációt, méghozzá a kezdetektől. Semmijük sincs. Orcádnak verítékével, mondja az Úr.

Kényszeredetten felnevetett. Senki sem nevetett vele, de ez nem zavartatta. Karen látta, hogy tettetett a vidámság, Mr.

SZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Voltaképpen ez a leglényegesebb kérdés. Ha a művészet az emberi kultúrában nem közérdekű, hanem csupán egy jól meghatározható csoporthoz köthető jelenség volna, igazat kellene adnunk a művészet intézményi elméletének. Ebben az esetben a művészetnek nem is lehetne az egész emberi társadalom szempontjából fontos funkciója.

Csakhogy…

A művészetnek az emberi kultúra történetében eddig betöltött szerepe eleve kétségbe vonja azt a feltételezést, hogy a művészet valamely jól elkülöníthető csoport belügye volna.

Köszönöm Nektek,

Hogy vagytok nekem,

Hogy tartalmas lehet az életem.

Isten örökké áldjon Titeket,

Hogy megszülettetek,

S Létetekkel

Felnőtté tettetek.

Míg szülők nem leszünk,

A lét – hamis;

A gyermektelen – gyermek maga is.

Ahogy szülővé,

Felnőtté

Lehettünk;

Isten sóhajtott -

Bennünk és felettünk.

Míg Gyermek nincs,

Az Idő mendegél,

Bőg az anyag,

Fityiszt mutat a tél,

A szülő más dimenzióban él.

Felnőttkor – új Tavasz,

Minden másképp van,

Semmi sem igaz,

Elhervad minden rossz sopánkodás;

Mert felnőttnek lenni -

Valami más.

Messze, túl a láthatáron

Vigyáz ránk az éber Álom.

Míg álmaink el nem tűnnek -

Van célja az életünknek.

Ős Becsület örök áron,

Messze túl a láthatáron.

Messze túl a láthatáron

Múltunk hófehér oltáron.

Cselekvő hazaszeretet

Ha van, ma is csodát tehet.

Messze túl a láthatáron -

Szabadság vagy globál-járom.

Vagy világba szétszéledve,

Vagy jövővé nemesedve.

Népek hazája – szép álom;

Messze túl a láthatáron.

Messze, túl a láthatáron

Vigyáz ránk az éber Álom.

Míg álmaink el nem tűnnek -

Van célja az életünknek.

Ős Becsület örök áron,

Messze túl a láthatáron.

Messze túl a láthatáron

Múltunk hófehér oltáron.

Cselekvő hazaszeretet

Ha van, ma is csodát tehet.

Messze túl a láthatáron -

Szabadság vagy globál-járom.

Vagy világba szétszéledve,

Vagy jövővé nemesedve.

Népek hazája – szép álom;

Messze túl a láthatáron.

Ezt a történetet Liselotte orléans-i hercegné jegyezte le:

Durford márkiné francia származású nagyvilági hölgy volt.

A hölgy nagybátyjának kertjében Jupiter meztelen szobra állt. A rokokó idején számos festmény ábrázolt meztelen görög isteneket, leginkább Hermészt, vagy a három Gráciát.

Ez a Jupiter különösen vonzó lehetett, legalábbis a márkiné annak találta. Naponta megszemlélte.

Bámulta jobbról-balról, körbejárta, közben beszélt hozzá:

-  Szép vagy, Jupiter!

A csúcsszakaszán járunk már a Hegynek,

Az évszakok, mint fürge film, peregnek,

S a világ lassan öregedni kezd.

Ötven felett,

A Lét ege alatt,

Múltunk közös,

Szerelmünk

Ép marad.

Kint a világban jéghideg koboldok,

Nem szem a láncban soha,

Aki boldog.

Ötven felett,

A Lét ege alatt,

Amíg élünk,

Szerelmünk

Ép marad.

KÉTSZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ

Bármi is, nincs idő bámészkodni. Egy kérdés azonban még motoszkált a fejében.

-         Mi bizonyítja majd a számunkra?

Sigismundo Rafa elmosolyodott.

-         Hogy a Digitális Téridő levált a miénkről?

-         Mi bizonyítja majd?

Rafa csaknem elnevette magát.

-         Az előbb méltóztatott szemrevételezni. Alul a számláló. Annak meg kell állnia.

-         Mit számlál?

SZÁZÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

A művészet intézményi elméletének egy más szemszögből vizsgálva kétségtelenül az képezik az alapját, hogy az elmélet megfogalmazói a „művész”, vagy a „költő” terminust egyféle szociológiai értelemben vett státusznak fogják fel.

Az-e vajon?

Egyszerűen státusznak fogható-e fel a „költő”?

Ha a költő egyszerűen státusz volna, akkor semmi probléma azzal, hogy „kinevezik”, sőt teljesen indokolt lenne a bölcsészkaron költői szakokat felállítani, esetleg még költőképző szakközépiskolákat is szervezni.

Valahol már Tavasz lebben,

Ott van minden lélegzetben.

Anyagfia entrópia

Bámul a tél romjaira.

Ateista pistalélek

Szerint nincs Hit, csupán mémek,

Isten talán pénz, meg érdek,

S a mennyben csak gének élnek.

Hervad minden téli kacat,

Valahol már Tavasz kacag.

Anyagfia-entrópia;

Kihullik tél-kánon foga.

Világvége-hittérítő;

Rá se hederít az Idő.

Anyagfia-entrópia -

Rossz, mogorva vén hárpia.

Determinált tél-kánonok;

A Kikelet nem ácsorog.

Kerecsényi várkapitány márciusban azt panaszolja, hogy Szigetvár őrsége kicsi, a várat védő tüzérség silány, kevés az ágyú, ami van, keveset ér, a zöménél még egy szakállas puska is jobb. Nem hinném, hogy nagyon túlozná a védelem nehézségeit.

„Én még ez Karácsontúl fogva írtam meg ez mostani török dolgot királ őfelségének és mind az uraknak... de nem használa, mert senki nem hinné.” 

A hasonló szólamok sűrűn ismétlődnek majd a következő évszázadban.

Mint tűlevél hegyén

Az él:

A boldog Pillanat;

Egy huncut kis cigánykerék,

És máris

Elszalad.

Csak elkezdünk

Szorítani

Egy drága jó

Kezet;

És mellettünk

A fű alatt

Oson

Több évtized.

Mint tűlevél hegyén

Az él,

A Lét lélegzete,

Csak sóhajtás,

S a vén Idő

Már elszalad vele.

Időben,

Térben egyaránt

Van posvány

Rengeteg;

Futóhomok a lét, ahol

Az ember nem szeret.

Mint tűlevél hegyén

Az él:

A boldog Pillanat;

De amíg más minden kihuny,

Örökre

Megmarad.

Angliában még II. Károly idején is szokásban volt az idétlen bolondéria, hogy a királyt térden állva kell kiszolgálni.

A francia Grammont marsall, mint Lajos király rendkívüli követe, egy ízben meghívást kapott egy királyi ebédre.

Elhűlve figyelte a sok térdhajlást, térdeplést a  király előtt. A bejövők előbb háromszor térdet hajtottak, majd a tálakkal együtt térdre ereszkedtek, és térden csúsztak a király elé. Károly elé a főudvarmester helyezte a tálakat, ugyancsak térden.

Megint péntek-tizenhárom;

Ötvenharmadikat zárom.

Nem fájdalmas, nem rettentő;

Eggyel több, mint ötvenkettő.

Ez csak állapot, nem érdem:

Eltelt ötvenhárom évem.

Nem lettem semmilyen -ista,

Csak vénebb idealista.

Pártok, brancsok, szövetségek

Felé fél lépést se lépek.

Belső kör? Lobby, söpredék -

Az Igazság? Peremvidék.

Rossz, lapos profán világban

Nekem Otthonom, Hazám van.

Tiszta hang és tiszta Lélek;

Droggal, szesszel sose élek.

KÉTSZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

-         Magam is úgy gondolom, tisztelt hölgyem, - bólintott Rafa. – ideje megszüntetnünk a Digitális Téridőt. Szabad lesz?

Termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrott fel, hogy kikapja Karen kezéből az eszközt, de a szőke nő résen volt.

-         Nem! – mondta határozottan, és Rafa kezére ütött. – Majd én!

Elég a meglepetésekből! Karen intett, mire a robotharcos visszanyomta Rafát a székébe.

Tán nem modern az ég,

Ha kék,

De nem lesz sose zöld;

Ős nótára jár az Idő,

És otthonunk,

A Föld.

Tán nem modern

A pillanat,

Ha szép és

Egyszerű,

De csak ilyenből születik

Harmónia,

Derű.

Tán nem modern

A Szerelem,

A világ-alkotó,

De oly mértékben egyedi,

Hogy fel nem váltható.

Tán a Lét sem elég modern,

Bár sok jót tartogat,

Isten nem hajszolta soha

Az újdonságokat.

Ami modern,

Csak villanás,

Rossz profán-konokul;

Mert ami nem több, mint modern,

Az gyorsan

Elavul.

HUSZONHETEDIK RÉSZ

A szigetváriak az előző években is igen véres harcokat folytattak a törökkel, főleg Dervis bég csapataival.

Szigetvár állandóan zavarta az oszmánokat. Szinte állandóan támadást terveztek ellene. Tojgun budai beglerbég részben panaszleveleket írt a szigetváriak ellen, részben rajtaütésekkel próbálkozott.

Dervis bég több alkalommal tervezett támadást. 1554 áprilisában például arról fecsegett, hogy aratáskor megtámadja a várat.

El ne csüggedj, Vízöntő,

Csorgass jobbra-balra,

Amnéziában szenved még

Az emberi fajta!

Zúduljon a vízsugár,

Jó az Isten kedve,

Ne maradjon semmi se a

Múltba eltemetve!

Múlt nélkül a Lét hamis,

Az Akarat zagyva;

Segíts, Atlantisz se legyen

Tovább kitagadva!

El ne csüggedj, Vízöntő,

Hátra meg előre,

Nem lesz addig jobb a világ,

Míg okos a dőre.

A “rasszizmus” kifejezés ma divatos politikai szitokszó. Boldog-boldogtalan hazsnálja helyenként rendkívül ostobán.

Itt most az igazi rasszizmusról lesz szó.

—

A második világháború nem egészen az a jók és gonoszok harca volt, ahogy nekünk tanították. A dolgok ritkán fehérek és feketék.

Kilóg a lóláb. A tömeggyilkosságokat és egyéb háborús bűncselekményeket mindig csak a vesztesek követik el. A győztesek gáncs nélküli lovagok.

A második világháború után legalább a semmiféle hadi objektummal nem rendelkező, védtelen Drezda porig bombázásáért felelős szövetséges politikusoknak és tábornokonak helyet lehetett volna szorítani a nürnbergi vádlottak padján.

Leskelődő február;

Nagyon távol van a Nyár.

Tavalyi Nyár? Idei?

Ezt is, azt is köd fedi.

Talán volt vagy lesz a Nyár,

Volt, s lesz között: Február.

Leskelődő Február,

Szkepszistől ég a határ.

A tél hóra, jégre vár,

Duzzogva hallgat a sár.

Halvány minden buborék,

Hallgatag a szürke Ég.

Leskelődő Február

Reményt fagy-börtönbe zár.

Csüggedünk-e végre már -

Ezt kutatja Február.

Azt, aki már nem remél,

Könnyen elnyeli a Tél.

KÉTSZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Néhány perc elteltével Karen nyugtalanul nyitotta ki a szemét, szórakozottan körülnézett, aztán fürgén kibújt a karosszékből. Helmut lassan tápászkodott fel, Sigismundo Rafa ijedten pislogott a mellette ácsorgó robotharcosra.

„Hajó az admirálisnak! A Rodney csatahajó kivételével a flotta minden egysége teljesítette a parancsot!”

Karen a panorámaképernyőre kapta a tekintetét. Az összes kutter velük tartott. A szőke nő meglepődött örömében.

SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

v     Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?

A kérdésnek a hagyományos esztétikák szemszögéből nézve természetesen semmi értelme. A művészet nem tagadhatja meg saját feladatait, hiszen azzal tulajdon művészet státuszát szüntetné meg. A hagyományos értelemben vett művészet esetében ez fel sem merülhetne, nem is merült fel egyetlen korban sem.

A közelmúltat kivéve.

A kérdés kulcsmomentuma ismételten a tradíció.

Szürke tél,

Fürge szél,

Idő apó hazatér,

Rongyos múltat

Használt jelen-koporsóra

Nem cserél.

Egyterű

Kényszerű,

Liberális, rossz derű;

Világbajra nem használ a

Fukuyama-keserű.

Posztmodern zenekar

Agyag-ideát akar;

Egyszemélyes rút világok

Zaja

Meddő

Sárt kavar.

*

Dollár-mennyországban

Globalizált

Kiéhezett

Eszmehad

Oson.

Posztmodern leventék

Szálldogálnak

Kétütemű

Fa-pegazuson.

*

Egy művi világ magán álmai

Ostromolják a szilikon eget,

S a valóság már emigrált a Múltba.

HUSZONHATODIK RÉSZ

A következő években Zrínyi folyamatosan vigyáz, emellett tökéletesíti hírszolgálatát. Külön gondja van Szigetvárra, amely rendkívül kellemetlen a török számára. A török állandóan tervezi a vár megtámadását, tökéletesen tisztában van Szigetvár jelentőségével. Zrínyit is respektálja. Előfordul, hogy azért mond le Szigetvár megtámadásáról, mert értesül róla, hogy Zrínyi tud a tervéről.

Szigetvár volt tehát a magyar védelemnek a török legfontosabb utánpótlási útvonalait leginkább veszélyeztető éke, amely természetes bázisul kínálkozott egy leendő nagyszabású ellentámadás számára.