Nyári verejtékben úszik

A politika,

Jobbról csapkod,

Balról csapkod,

Jobbról hápog,

Balról hápog;

Mint egy úszni most tanuló

Kerge kiskacsa.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Egyik jobbról,

Másik balról

Nyögve fuldokol;

Összes ostobaságáért

Mindig mást okol.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Az egyik fegyvert ragadna,

Vagy kaszát-kapát,

A másik meg idehozná

A fél Afrikát…

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Ugrándozik a nyár-kópé,

A vén Nap kacsint;

A világban

Nagy Testvérek

Egymást marják

Szokásuk szerint.

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Ezer bajra

Millió vigasz;

Sajnos tudjuk:

Egyik se igaz.

Jelen posványos tavából

Kéne Jövőt inni;

Könnyű lenne

Valamilyen hangos szónak

Hinni.

Magányosan,

A Lét peremén…

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

Hogy Kánaán lesz

Pénz-vezérelt kikötőben

A globál-világ;

S légicsapások védik

A jólétet,

A demokráciát?

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt.

A Nap hőséggel kartácsol;

A Vihar?

Valahol távol…

A nyári ég visszahőköl,

Indulat lángol a hőtől.

Gondolatok tűkön ülnek,

Pattanásig megfeszülnek.

A Nap hőséggel kartácsol,

Sunyi homály poklot ácsol.

Sülve lapít az enyészet;

Strandon piheg tán a végzet.

Hőség vihog felhő mögül;

A fél világ már menekül.

A Nap hőséggel kartácsol,

Jövő hajója bukdácsol.

Vasbaglyai globál-szesznek

Globál mérget permeteznek.

Gyilkos fantazmagóriák

Műanyag foga Hitet rág.

Aki elmegy, megsiratjuk,

De ha egyszer visszajön;

Felragyog az Otthon arca,

Árad a tisztes

Öröm.

Más meg végleges szándékkal

Búcsútlan világnak áll,

Pörét vesztve a világban

Meghalni

Hazatalál.

Aki örökre elmenne,

Ne tartóztassuk tovább,

Mi nem neveltük olyanná,

Hogy szeresse

A Hazát.

Ha egyszer csonttá fagy rajtunk

Az Idő, a vén kabát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik majd

A Hazát.

Nem keresünk ellenséget,

Volt az már több, mint elég;

Minden szomszédunkkal békét

Kellett volna kötni

Rég.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

Fülledt nagy melegben

Még szellő se rebben,

Hétköznapok fuldokolnak

Egyre nehezebben.

Torlódnak az évek,

Idő-tűzben égnek;

Emlékek áradatában

Úsznak a remények.

Ember néz az égre,

Reszket puha Béke,

Két szelet idő-kenyérnek

Nyár a tölteléke.

Fülledt, nagy melegben

Lét függönye lebben,

Izzad a kis gnóm Jövendő

Mind keservesebben.

Nem látszik a felleg,

Propaganda billeg,

Szétfőnek a liberális,

Globális idillek.

Aki kapja, marja,

Hosszú a pénz karja;

Ne képzeljük, hogy helyettünk

Isten kicsikarja.

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket!

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Ricsajozik a profán,

Mászik az uborkafán;

Azt hiszi:

A több fogyasztás

Jobb életet ad

Talán.

Kapzsi háttérhatalom

Gubbaszt a lét-romokon;

“Szabad” piac-édenkertet

Ural

A dollár-pofon.

Minden anyag,

Semmi lélek…

Profánföldön – nincs is Élet.

Panasz-puszta, Harag-patak;

Tévé rágta porsivatag.

Hétköznapi lövészárok;

Fényben úszó hazugságok.

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

A költészet tehát sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja, egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.

A profán költészet művelője a státuszköltő. A társadalmi hierarchiában meggyökeresedett költő-státusz betöltője, a „hivatásos költő”, aki a státusz nyújtotta előnyöket élvezi, ezért cserében éppen olyan „költészetet” produkál, amelyet a státuszköltészet fenntartója, a nemzetközi pénzügyek és a piac fölött ténylegesen regnáló háttérhatalom tőle elvár.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

A legénység apám embereinek segítségével partra vontatta a Tengerasszonyt, és megkezdődött a hajó átalakítása. A Tengerasszonyt átfestették, megfosztották nagyszerű kényelmi berendezéseitől, kicserélték az evezőket, és kerítettek egy erősen használt vitorlát. A hajó új neve Vízisellő lett. A kormányos irányításával még egy sor változtatást vittek véghez a hajótesten és a fedélzeten. Mindnek ugyanaz volt a célja: a Vízisellő úgy fessen, mint a legközönségesebb kereskedőhajó – amilyenből tizenkettő egy tucat.

SZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

Magánügyben a profán és a szakrális éppen annyira különbözik egymástól, mint a kukkoló státusza a résztvevőétől.

Ennek alapján tudjuk felmérni igazán a profán lehetetlenségét a költészetben.

A szerelem a szerelmesek magánügye. Profán értelemben senki sem lehet benne résztvevő, még a közeli rokonok sem. A szülők és testvérek – más világ. A gyerekek gyakran képzelik azt, hogy szüleik szerelmének résztvevői, ez talán egy ideig így is van, de a leggyakrabban tévedés.

Fülledt, ragacsos meleg

Zsibbasztóan ténfereg.

Perzsel, nyúz a levegő,

Elszivárog az Erő.

Száraz föld esőre vár,

Fulladozik a határ.

Fáradt, sivatag-korok

Egén közöny csámborog.

A szélben bogáncs forog,

Szépség, erkölcs – párolog.

Portengerbe fúlt a menny;

Trónuson zörög a szenny.

Poshadt kánon nyekereg,

Körülötte holt berek.

Valahol már fény lobog,

Jövő füstje gomolyog.

Mint vad, kemény égi kar,

Készülődik a Vihar.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Most kezdődött azonban az ostromlottak számára a neheze.

A város védelme eleve nagyon nehéz volt, hiszen az amúgy is elégtelen tüzérség zöme a várban nyert elhelyezést. Horváth Márk nem akart a várból egyetlen löveget sem a városba telepíteni, mert az azzal a veszéllyel járt volna, hogy ha a török bárhol áttöri a város védelmét, elveszíti a lövegeket. Kettős veszteség lett volna: az ágyúk nemcsak az ellenség kezére kerülnek, de az haladéktalanul be is veti őket a vár ellen.

Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.

A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.

A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta.

Méltóságos Hülyeség

Világot kormányoz,

Vezet rózsaszín piacú

Vész-utópiához.

Globalizált édenek

Jönnek akol végett,

Ott majd a sok kevert egyed

Haszonelven béget.

“- Gyerünk hát, gyermekeim!” -

Szól a Tőke néne. -

“Mostantól nem szaporodni,

Keveredni kéne!”

Méltóságos Hülyeség

Kegyelmes uralma;

Alkalmatlan, rossz vezetők

Aranykora van ma.

Bürokratikus agyaknak

Kedvez a mű-végzet;

Egyént és felelősséget

Vigyen az enyészet.

Méltóságos Hülyeség

Világot kormányoz,

Vezet rózsaszín piacú

Vész-utópiához.

Globalizált édenek

Jönnek akol végett,

Ott majd a sok kevert egyed

Haszonelven béget.

“- Gyerünk hát, gyermekeim!” -

Szól a Tőke néne. -

“Mostantól nem szaporodni,

Keveredni kéne!”

Méltóságos Hülyeség

Kegyelmes uralma;

Alkalmatlan, rossz vezetők

Aranykora van ma.

Bürokratikus agyaknak

Kedvez a mű-végzet;

Egyént és felelősséget

Vigyen az enyészet.

TIZEDIK RÉSZ

Szélfarkast reggel óta sehol sem láttuk, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, mert az utóbbi időben gyakran nyoma veszett. Apám délelőtt Yarim doktor kíséretében kijött a parkba egy rövid sétára. Hosszú idő óta először.

Ekkor érkezett meg a Tengerasszony kormányosa. A derék ember az emlékezetes asztlanti út óta mindenkinél jobban tisztelte apámat, és soha, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kimutassa.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Néha mégis azt gondolom:

A világ halad.

Egyszer mindig eltűnnek a

Komor fellegek,

Akármennyi van belőlük;

Élni még lehet.

Egyszer elfagy, másszor megint

Virágzik az ág,

Lassan cammog előre a

Tohonya világ.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Rossz anyagi haszonelvből

Hit sosem fakad.

Piacok rózsaszín egén

Feltámad a szél;

Tőke kacag, Isten pedig

Csendben mendegél.

Bújócskát játszik a felhők

Közt a hatalom,

Azt hiszi, hogy az árnyékban

Nem is láthatom.