Valamikor az 1870-es években egy pesti ügyvéd országgyűlési képviselő akart lenni. Fizetett itt, kötelezettséget vállalt ott, ígért amott. Belépett ide, aláírt oda, elment amoda. Összefogott ezzel, szövetséget kötött azzal, társult amazzal.

Elég sokba került neki, de meglett az eredménye: mint kormánypárti képviselőjelölt mehetett kortesbeszédet tartani.

Jászberénybe.

Az ügyvéd úr a tárgyalóteremben remek beszédeket szokott dörrenteni, de a derék jászkunok földjén eddig csak átutazóban járt.

Piknik az Élet-fa alatt;

Örömre ok mindig akad.

Isten bennünk emberré lett;

Közös jelenlét az Élet.

Árad a teremtő Erő:

Múlt és Jelen együtt - Jövő.

Piknik az Élet-fa alatt,

Nem nyavalyog, ami halad.

Sose csügged - zöldell a rét;

Önmagát élteti a Lét.

Őszi tájra holdfény vetül;

Isten soha nincs egyedül.

Piknik az Élet-fa alatt,

Rossz szóból csak halál fakad.

A posztmodern csak izolál,

Nem keres - és nem is talál.

Céllal él, aki Létet ért;

Másokért és önmagunkért.

SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.

A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.

Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.

Utána szemlét kell tartanom verstani elméleteik, ritmustani nézeteik, értékfogalmaik fölött, tisztázni, mit és miért tekintenek jó versnek – ha ugyan ez tisztázható egyáltalán.

Egy jobb világ – örök álom;

Sétálni a szivárványon.

Kacagnánk a Létben végig,

Jövőnk felérne az égig.

Isten szava fennen szólna,

Hajléktalan egy se volna.

Egy jobb világ – örök álom;

Áldás minden igaz vágyon.

Élet, Alkotás, Szerelem;

Szent liget Nyugalom-hegyen.

Hajnal útján béke oson,

Áldás minden gyermekkoron.

Egy jobb világ – örök álom;

Remény ül tavaszi fákon.

Öröm cseppje halkan csobban,

Boldogság minden titokban.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.

Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.

Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.

Az esztendők jöttek-mentek,

Évtizedek múltak,

Boldogságos vágyaink

Sohasem csitultak.

Odakint sznob dőreségek

Haláltáncot ropnak,

Idebent megmaradunk

Örök kamaszoknak.

Élet

Igaz Léttel él;

Nem lennék,

Ha nem lennél.

A magány vad szakadék;

Nem lennél,

Ha nem lennék.

Örök kamaszok,

A vén Idő foga vacog,

A hétköznapban halál kavarog,

A zsákutcába futott lét sajog,

S nem boldog senki,

Csak

Az

Örök kamaszok.

Hosszú évek jönnek-mennek

Évtizedek múlnak;

És kettőnket egyre jobban

Egymásba gyalulnak.

Egyszer valamelyik bécsi politikus arra hívta fel Deák Ferenc figyelmét, hogy az októberi alkotmányt már nem lehet megváltoztatni.

- Gondolja? – kérdezte Deák.

Az Angol Királynő egyik termében voltak. A vendég úgy hitte, megfogta Deák Ferencet.

- Minden erre épül már – magyarázta. – Mindennek az októberi alkotmány az alapja. A teljes államberendezkedés. A közigazgatás. Az állami infrastruktúra egésze. Már nem lehet változtatni rajta!

Deák a fejét csóválta.

Idenőttem, itt vagyok,

Amíg élek, maradok.

Aki akar, elszalad,

Aki nem fél – itt marad.

Ha a lélek csenevész,

Helytállni mindig nehéz.

Idenőttem, itt vagyok,

A Kegyelem itt ragyog.

Ezerszáz év bennem él;

Ne maradjon, aki fél.

Van is, lesz is zivatar,

De mégis marad magyar.

Idenőttem, itt vagyok,

Férj vagyok, apa vagyok.

Élek meghitt perceket,

Élek boldog éveket.

Idenőttem, itt vagyok,

Meghalni is itt fogok.

KÉTSZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

Helmut rémülten bámulta a képernyőt. Ed Philips is elnémult. Karen Bozchana Kadlecikova azonban most már nem habozott.

„Admirális a hajónak! Tűz!”

Helmut fogai megcsikordultak.

„Hajó az admirálisnak! Tűzparancs nyugtázva! Végrehajtása azonnal!”

A Rodney fegyverei tüzet okádtak. A két hatalmas csatahajó egymás után tűzgömmbé változott és semmivé lett. Karen komoran nézte.

Ed Philips nagyot sóhajtott.

SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ

A marxizmus irányította figyelmünket az anyagi dimenziók fontosságára, de mindjárt túl is lőtt a célon; azt igyekezett velünk elhitetni, hogy az emberi élet alapja, a lelki, filozófiai és erkölcsi szférák lényege is a puszta anyagi dimenzióban keresendő.

Igazából ezzel nem állt egyedül, népszerű kiadványaiban a pozitivizmus sem mondott mást. A nagy pozitivista szintézisekben a természettudomány kapta a terjedelem 90-95 százalékát, a költészet, az irodalom és a szellemi élet meg gyakran néhány bekezdést a végén.

TIZENHATODIK RÉSZ

Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.

A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.

Közben az aknászok jól álcázva alagutat fúrtak a vár alá, és módszeresen, körben aláásták a falakat. Az aláásott falszakaszokat fagerendázattal gondosan aládúcolták.

Foszladozó őszi lombok,

Jön a Tél;

Nem vagyunk mi hitványabbak

Senkinél.

Táncolnak a bús bolondok,

Halihó!

Bár még csak az emlékeket

Lepi hó.

Gyülekezik őszi gondok

Serege,

Fogy a vörös, növekszik a

Fekete.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a Nap;

Életünket nyújtja minden

Pillanat.

Időanyó mosott múltat

Tereget,

Fáradt dogmák nem teremnek

Életet.

Világunkban sok a gaz, s a

Hivatal,

A pszeudo-élet élni

Nem akar.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a fény,

Szerelem, Álom a Jövő,

Meg Remény.

KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

-         Telitalálat! – suttogta Helmut.

Karen bólintott.

„Hajó az admirálisnak! Ellenség megsemmisítve! Ismétlem: ellenség megsemmisítve!”

-         Hurrá! – kiáltotta a másik kettő meglepetésére az ifjabbik Schellenberg.

-         Még ne örüljünk! – mondta Ed Philips. – Nincs vége.

-         Megsemmisítettük a csatahajójukat! – nézett rá Helmut. – Semmi se maradt belőle!

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.

A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.

A tradíció sohasem marad állandó, mert akkor halott volna.

Őszi ködök tükörképe

Mindig a Történelem,

Egy kevéske bizonyosság,

Meg temérdek sejtelem.

Maguktól hatnak a dolgok,

Semmiség csupán a Hit?

Vajon számít-e az ember

Egyáltalán valamit?

Alattomos végzeteket

Küldenek ránk holt egek,

S az Ember a szükségszerű

Anyag útján lépeget?

Őszi ködök tükörképe

Ez a csalóka Jelen,

Talán mégiscsak álmodunk,

S felébredünk hirtelen?

Egyik ember hajléktalan,

Másik milliók ura,

Ugyanaz a rossz mérkőzés

Egy korhadt fél kapura.

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

Ott feketéllik a török,

Roppant, vad sokaság,

Sok martalóc, meg janicsár,

Beglerbégek, basák.

A szolgaság rossz tengere,

Poshadt világverő,

Kenetteljesen hirdeti:

Jövőnk  a túlerő.

Vén, nyegle végzet küldte ránk

A pusztító hadat,

S egy szál kardomban itt velem

A szabad akarat.

A parazita túlerő

Ha most el nem szalad,

Nem lesz igaz dal itt sose,

S örök káosz marad.

Ágaskodik a paripám,

Szablyámon Nap ragyog,

Nem érdekel a túlerő,

Legfeljebb meghalok.

Mindig a Lehetetlen visz előre,

Isten se néz soha

A túlerőre.

A kiváltság jövendőt nem csinál,

A hivatali kánon:

A halál.

Ragyoghat a középszer nyakra-főre,

Csupán a Lehetetlen visz

Előre.

Dörgölőzzön a gyáva,

Meg a dőre,

Isten se néz soha

A túlerőre.

KÉTSZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

A szőke nő érezte, amint az arcából kifut a vér. Helmut úgy festett, mint aki fuldokol, Ed Philips üres tekintettel nézett.

Az ismeretlen csatahajó gyorsan közeledett.

-         Térugrás? – makogta Helmut.

Karen megrázta a fejét.

-         Lehetetlen – motyogta Ed Philips. – Túl időigényes.

Helmut csüggedten bólintott. Ő is tudta.

„Hajó az admirálisnak! Ellenséges csatahajó támadó szándékkal.”

Karen nem felelt.

SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.

A szerelemmel foglalkozva azt tapasztaltuk, hogy a szerelem voltaképpen sokkal többet jelent az emberiség számára annál, mint amit a hétköznapi életben a szó alatt értünk. A szerelem az emberhez méltó élet erkölcsi és érzelmi tartalma, egyben az élet célja és értelme.

Távol,

Az Idő kanyarulatában

Már felsejlenek a körvonalak,

Meghitt fényei néha

Látszanak.

Ünnep készül,

Mint röpke sejtelem,

Hangosan kimondani

Nem is merem.

Közeledik.

Jön.

Mégis közeleg.

Talán még meg is érem,

Úgy lehet…

Csak fejfák maradtak utánatok,

Sok sírhalom,

Nagy néha gyertyaláng;

Más lett a világ.

Negyven éve köteles tisztelettel,

Tétován járt közöttetek

A gyerekember.

Máig kísért

A régi szél szava,

A földes út,

A könyvtár illata.

Ti régi öregek!

Hiányol titeket

Az egykori gyerek.

Három lépés, szertartásos szigor,

Isten korán kel,

Lassan bandukol;

Bennetek élt a szenvedés,

A Múlt;

Valami eltört,

Valami lehullt.

Ti régi öregek,

Emlékezni mer

Rátok

A gyerek.