Fent a nyár életvidám

Nap sugara táncol;

Lent a kertben apró pockom,

Kiskutyám viháncol…

——-

Sarkad felett feszül a Nyár,

Mint meleg kabát;

Fent az Isten is megtörli

Fáradt homlokát.

—–

Hosszú úton szomjas házak

Szépen sorakoznak;

Estefelé lusta szelek

Talán esőt hoznak.

——

Amerre pislog a nyár,

Tornyokon pörögve;

Ott lapult egy régi vár

A török időkbe’.

—–

Gyula áldozata lett

Az oszmán viharnak,

A sarkadi kicsi vár

Megmaradt magyarnak.

Békés átmenetek fennsíkján él a Jövendő;

Száz akadály hever itt, zárva az út oda még.

——

Most még tévutakon tolakodnak a népek előre;

Reklám-útmutatás zsákutcába vezet.

——-

Multivezérelt pénzhatalom csak cifra bukást hoz;

Végül más se marad, csak digitál-temető.

——-

Tévút lenne a forradalom, s más véres erőszak;

Szent célokhoz csak szent eszköz vezet el.

——

Nem visz előre a gén-fusizás, vagy játszadozás se;

Istent játszani csak nyegle tudatlan akar.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg izgalmában nagyot sóhajtott. A szőke nő érezte, hogy kiszáradt a szája, gyorsan megnedvesítette az csepp itallal.

-         És utána? – kérdezte Helmut.

-         Igyekeztünk játszani a lojálist, közben meg kellett szerveznünk a szerkezet elkészítését. Türelemjáték volt. Alkatrészenként kellett elkészíttetnünk, különböző helyeken, méghozzá úgy, hogy sehol senkinek sejtelme se lehessen róla, hogy igazából mi is ez, nehogy a híre eljusson Green-Holberghez.

Harmincötödik rész

Az egységes világnyelv kialakulása – amennyiben a jelenlegi trendeket és a világot uraló magánhatalmak ízlését követné – most katasztrófa lenne. Lehet, hogy a későbbiek során – ha az ember az emberré válás útján egyszer valóban előbbre jut – majd a jelenleginél jobb kondíciók mellett is felmerülhet a kérdés, de erősen meggondolandó, érdemes-e, szabad-e az egységes globális kultúra érdekében feladni a többi nyelvet és vele a többi kultúrát.

Nyári eső mossa el

Mind, ami avítt;

Áztassa el parttalan bú

Konok tornyait.

——

Ami azt nyivákolja,

“Úgyse sikerül”;

A friss nyári eső elől

Sose menekül.

——

Dekonstruált műanyag

Kultúr-vesekő;

Sznobostul meg mindenestül

Vigye az eső.

——

Nyári eső mossa el

A korlátokat;

Hátha Isten mégis

A Jövőbe látogat.

——-

Ami világvégébe,

Gyászba menetel;

Essen sárba, pocsolyába

Tűnjön innen el.

——-

Kripta-zsákutca torkot

Fújjon át a szél;

Hátráljon ki onnan végre

Minden, ami él.

A Nap delel,

A Nyár delel,

A Lét: Isten fia;

A fényes Mindenség talán

Csak szent Energia.

—–

Arról mesél

A nyári szél,

Hogy örök a derű;

De múló-véges mind a baj,

Tűnő a keserű.

——-

Az Élet él,

Hisz és remél,

Meg éltet és: szeret;

És lustán hömpölyög velünk

A víg Emlékezet.

——-

A Nap delel,

És égre kel

Az Isten csarnoka;

Ritmus a Lét, s az Akarat:

Elszánt harmónia.

—–

Most zöld a rét,

Még fent a tét,

Nekünk most él a Lét;

A sunyi végzet ellenünk

Sem nyeri meg perét.

Ez a történet Hermányi Dienes József 1759 körül írt Nagyenyedi Democritus című művében olvasható. Ő az esetet a Székelyföldre helyezi, és Csehi János udvarhelyszéki református papot teszi a történet hősévé.

Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy már a Dekameronban is előfordul.

Nem lehetetlen, hogy a Székelyföldön a sztori valóban megesett, hiszen Mikes Kelemen is említi, Kemény Zsigmond pedig Ködképek a kedély láthatárán című regényében tragikusra színezi.

A költemény teste a dallama,

De a vers Lelke,

A Költő maga.

——-

A ritmusban az Élet maga lüktet;

A jó Költő nem alkot szörnyszülöttet.

——

A vers nem lehet szöveg-egyveleg;

Mindig dalol, és sohasem hebeg.

—–

Lélekkel, érzéssel viselős;

A Költő minden szóért felelős.

——

A Nyelv hű Barát, ősi akarat;

Élve boncolni sohasem szabad.

——

Táncolhat halál strófa-színpadon,

De sosem bocsáthatjuk szabadon.

——

Lehet a versben számos kínos óra,

De nem áraszthat kínt az Olvasóra.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő újra töltött mindhárom pohárba.

-         Folytasd!

-         Harmadszorra részletes tervet készítettünk. Elhatároztuk, hogy átvesszük a világot irányító körök feletti hatalmat. Mindannyian otthonosan mozogtunk itt, és rendelkeztünk a legfontosabbal, az információval. Pontosan tudtuk előre, melyik gazdasági trend hová fut ki, mibe érdemes befektetni, tudtuk, hogy középtávon hová vezetnek az egyes folyamatok.

Harmincnegyedik rész

Most pedig arról: mit nem tekintek fejlődésnek.

Erről a témáról – sajnos – szükséges beszélni. Legfőképpen azért, mert a jelenlegi propaganda semmit sem próbál olyan erősen belénk sulykolni, mint azt, mit kellene fejlődésnek tekintenünk. Nincs olyan nap, hogy valami politikai vagy gazdasági marketing-ötletbomba ki ne pukkanjon ezzel kapcsolatban.

A gazdasági és politikai lobbyk számára elsőrendű érdek, hogy fejlődésnek lássuk azokat a folyamatokat, amelyek körülöttünk zajlanak.

Nyári illat hempereg,

Alkony sálja tekereg;

Vidám szellőcske suhan,

Békebeli este van.

——–

Félig élő, félig holt

A testem -  nagy próba volt

Kavarog a nyár-folyam;

Békebeli este van.

——

Sötét ég kábán lebeg,

Bámészkodnak fellegek,

Az ország még egybe’ van,

Békebeli este van.

Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.

Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.

Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit,  amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.

A Tűzfolyam partjára vetve

Üzletelget az ál-szabad világ;

Szép fényes temetői jázminok,

Orchideák

Szomorú reklám-mosolyt árasztanak;

Baljós a nyári alkony.

——-

A Phlegethón-parton

Baljós a nyári alkony.

——

Szólás-szabadnak érezzed Magad;

De ne szólj mást, csak azt,

Amit szabad.

—–

Címkét kap, aki véleményre kényes;

És a keserű voltaképpen – édes.

——

A Tűzfolyam partjáról nézve

Minden oly végtelenül egyszerű;

Az Örökkévaló, s a “korszerű”

Ellenségek,

Tanácstalan a Lélek.

Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.

Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.

A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.

——-

Nézzük hát.

—–

Valamikor a középkor végén történt.

Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.

A könyörtelen vén Idő,

A munkamániás,

Úgy hagy magunkra nélkülünk,

Ahogy majd senki más.

——-

Egy nyugodt pillanatra tán

A lelkünk éhezik;

De meg nem áll a vén bolond,

S ilyen nem létezik.

—–

Hátára kötve elrohan

Rövidke életünk;

Talán csak az marad nekünk,

Amit elképzelünk.

—–

Mikor majd hosszan pihenünk

A nedves föld alatt;

Csak akkor áll meg majd nekünk

A múló Pillanat.

——

De élünk még, hiába is

Vesszük nagyon zokon;

Csak táncolunk a tarajos

Idő-hullámokon.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal figyelt, a szőke nő elhúzta a száját. Hát persze, hogy nem létezhettek ott a Dokumentumok. Nem is fogadhatták el a létüket, hiszen már az is ellentétben állt az uralmuk törvényeivel. Akkor sem fogadhatták el, ha megértették a veszélyt.

Karen ajkán keserű kis mosoly jelent meg. Majd éppen a jövőből jött figyelmeztetést fogja komolyan venni az a nyereséghajhász ócska pénzes banda, amelyik számára az értelmetlen világuralmának fenntartásán és az ostoba profitján kívül egyszerűen nem létezik egyéb szempont.

Harmincharmadik rész

Lényeges, egyben nagyon kényes ponthoz jutottam. Talán komoly vargabetűnek tűnik majd a következő fejtegetés, de mindenképpen a témához tartozik.

A reformáció óta kialakult történetírói szemlélet az emberi történelmet – a modern egyistenhívő vallások, illetve a Biblia történetszemlélete után – általában egyenes vonalú, többé-kevésbé egyenletes fejlődésnek értelmezik. Az emberiségnek csak egy történelme van, a történelem a Teremtéssel kezdődik, és valamikor az Utolsó Ítélettel ér véget.

Nyár őrzi a Szerelmet,

Tél hozza a Véget;

Boldog, aki Kedvesével

Nyugalomban élhet.

——-

Nyári napfény melege,

Téli kályha fénye;

Meghitt, boldog itthonlétben

Van a Lét reménye.

——

Nyári boldog szép napok,

Hosszú téli estek;

Közben szalad az idő,

Az évek sose restek.

——–

Forró nyári éjszaka,

Fényes téli reggel;

De szép volt a sok probléma

Két kicsi gyerekkel…

——-

Nyár őrzi a Szerelmet,

Tél ad hosszú álmot;

Ameddig tart a Szerelmünk,

Viseljük a jármot.

A “műveletlen” Móricz és Ady

A pesti kávéházakban bizonyos “művelt egyének” igen gyakran élcelődtek Ady és Móricz rovására. Mindkettőt műveletlen, tájékozatlan, Mucsáról szalasztott írónak tartották, egyik sületlen viccet a másik után sütötték el róluk – feltéve, ha nem voltak jelen.

A fickók pénzes családok kölkei voltak, egész nap a kávéházban lebzseltek , és ápolták felfuvalkodott sznobizmusukat. Nehezen viselték, hogy különb lehet náluk egy szilágysági kisnemes és egy parasztivadék.

Hol van a Lét értelme, az Élet isteni célja?

Ünnepi asztal vagy köznapi téma a Lét?

———

Nagy költő, aki ünnepi versben sejtheti néha;

S egyszer az életben mind érezzük a célt.

——-

Létet, szívdobogást szentel meg az emberi líra;

Abrak a Léleknek minden vers, ami jó.

——-

Együtt rezdül a versre a Mélység és a Magasság;

Túltesz a jó strófa száz rossz sablon-imán.

——-

Nyegle magányt és rossz önvádat oszlat a líra;

Ritmus társa a szép gyógyító Szeretet.

A Haza sohasem politika,

Nem rossz, konzervatív kivagyiság,

Nem liberális alamusziság,

A Haza:

Otthon,

Élet,

Kisvilág..

Szeretlek, Magyarország.

——-

Nem a hatalom pecsétviasza;

Hanem mi magunk vagyunk a haza.

——

Ahol a Lét sosem volt szögletes,

S ahol a magyar szó természetes.

——-

Ahol a Múlt dombba-síkságba bújva

Magyarrá szentel minden percben újra.

——

A Haza sohasem a hatalom,

Nem partot elzáró gügye lakat,

Nem világ-sunyi uzsorakamat

A Haza

Százszor tiport kis virág;

Szeretlek, Magyarország.

SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Igen – nyögte. – utána rémálommá vált. Abszolút rémálommá.

-         Elmeséled?

Ed Philips habozni látszott.

A szőke nő megértette. A férfi nyilván soha senkinek sem beszélt még az időutazásokkal szerzett tapasztalatairól – különösen nem az egyes idősíkok bennszülötteinek, amilyenek ők is. Talán több tapintatra van szükség…

Karen meglepetésére Helmut Schellenberg szólalt meg:

-         Azt hiszem – kezdte – el kellene mesélned nekünk.

Kánikula uraság

Ráül a világra,

Mint a tájra a távolság

Szürke fityulája.

—–

Izzad a hétköznapi,

Meghitt, dolgos béke,

Kedd arcára rácsorog

A hétfő verítéke.

——-

Kánikula uraság

Ráül a fejekre;

Türelmes kis emberekből

Lesz mogorva medve.

——-

Ajtófélfa acsarog,

Kert nyeli a mérget;

Csoda, hogy a vén házikó

Még nem kapott sérvet.

——–

Kánikula uraság

A lelkekre térdel,

Fülledt, forró lábaival

A reményre lépdel.

——–

Elfogy a Múlt aranya,

Lét türelme véges,

Hogyha csók rejti a Jövőt,

Nem lesz keserédes.

Az istenek halnak, az ember él – visszakézből

A jelenlegi irodalmi köztudatban Babits Mihály és József Attila valóságos félistenek, nincs a kanonizált magyar irodalomnak olyan irányzata, amelyik a kettő közül valamelyikre – esetleg mindkettőre – ne hivatkozna.

A tankönyvi sablonok az irodalomtörténeti tudat frissessége ellen hatnak. Egy-egy sarkos megállapítás rögzíti a költőt valamilyen dobozban, beékelődik alkotó és közönség közé, a doboz címkéje lassacskán a valóság jelmezének tűnik.

Hőségdémon ostromol,

Izzadnak a fák,

Perzselő légben fuldokol

A satnya világ.

—–

Rekkenő fülledtségben

Reped a türelem,

Némán szenved a kert,

Mint egy égő sírverem.

——

Hőségdémon ármánykodik

Felleg-ormokon;

Tán most készül számunkra

A hőség-Trianon.

——-

Halálunkat tervezgeti

Az ég tetején,

Mint a nyegle zugfirkászok

Annak idején.

——-

Lennénk rágalom festette

Turáni csapat;

Lovagolnánk Ázsiának

Zord ege alatt.

—–

Lennénk hazugság rajzolta

Vándorló bagázs;

Sohasem kerülne

Utunkba panellakás.

Egyszer valami DISZ-titkár ki tudja milyen alkalommal nagy szónoklatot dörrentett az egyik Pest megyei városban.

Csak egészen kicsit volt bepálinkázva – legalábbis ő így hitte.

Tűzbe jött. Rettenetes filippikát intézett az aljas amerikai tábornok, Kim Ir Szen ellen, és ódai pátosszal magasztalta a koreai nép derék kommunista vezetőjét, Douglas MacArthurt.

A nép csak nézett.

Ez még nem zavarta volna a DISZ-titkárt.

Az viszont már igen, hogy a helyi ifjú értelmiség néhány tagját az első sorban rázza a röhögés.