SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Igen – nyögte. – utána rémálommá vált. Abszolút rémálommá.

-         Elmeséled?

Ed Philips habozni látszott.

A szőke nő megértette. A férfi nyilván soha senkinek sem beszélt még az időutazásokkal szerzett tapasztalatairól – különösen nem az egyes idősíkok bennszülötteinek, amilyenek ők is. Talán több tapintatra van szükség…

Karen meglepetésére Helmut Schellenberg szólalt meg:

-         Azt hiszem – kezdte – el kellene mesélned nekünk. Tudom, hogy te egészen más idősíkról származol, mint mi ketten Karennel. Amit erről hallottam, az alapján nyilvánvaló. Az is nyilvánvaló a számomra, hogy azokban a világokban, amelyeket eddig végigjártál, minden egészen más, talán még a fizika törvényei sem ugyanazok. Azt is megértettem, hogy az idő által elkülönített világok között semmiféle kapcsolat nem lehetséges. Amit egyszer az időben hátrafelé utazva elhagysz, oda soha többé nem térhetsz vissza. Ezt mind megértettem, Ed. De az eddig beszélgetés alapján úgy vélem – jelentőségteljesen a másik férfira nézett. – hogy már nem akanál többet utazni az időben. Talán egyedül maradtál, talán más okból ment el tőle a kedved. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a technológiai korlátok kényszerítenek maradásra.

Ed Philips itt olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy még Karen is elégedetten bólintott.

-         Ha pedig nem akarsz többet utazni az időben – folytatta Helmut. – szükséged van ránk. Mert úgy érzem, rajtunk kívül nincsenek itt társaid. Akik a társaid voltak, azoknak egy része itt van, hibernált állapotban a csatahajó fedélzetén. Ha jól értelmeztem az eddigieket, te sem tudtál erről mostanáig. Tudom, hogy finom sóhasználattal is merőben szokatlan dolgokat éltél meg, de szükséged van a társaidra, ránk. El kell mondanod.

Karen is bólintott. Egyetértett az ifjabb Schellenberggel. Tudta, hogy Ed Philips számára is az a legjobb, ha megosztja velük az időutazások során szerzett élményeit, és nemcsak azért, hogy magán könnyíthessen, hanem a közös jövőjük miatt is. Ebben a világban a szálak, a dolgok és a jelenségek túlságosan összekuszálódtak, minden olyan mértékben vált áttekinthetetlenné, hogy csak akkor boldogulnak benne, ha minél több információval rendelkeznek. Talán akkor érthetővé válnak egyes dolgok.

Látta, hogy a férfi beszélni akar. Csak finoman sürgette meg:

-         Halljuk, Ed!

Ed Philips bólintott.

-         Hetvennégyen voltunk. Ötvenöt évnyit mentünk vissza. Abba az időben, amikor még egyetlen hangadó sem élt. Végtelenül naivak voltunk. Azzal kezdtük, hogy az időutazás eszközeit biztonságba helyeztük. Nyolc-tíz emberre jutott egy-egy tartalék eszközkészlet, úgy döntöttünk, hogy ezeket úgy rejtjük el, hogy az a többi csoport előtt is titokban maradjon. Azt hittük, elővigyázatnak ennyi elég.

Keserűen elmosolyodott.

-         Ma már szégyellem, hogy ennyire naivak voltunk. Megkerestük az akkori világ vezető embereit. A jövőből mindent elterveztünk, pontosan tudtuk, kik irányítják akkor a világot ténylegesen, és azt is, hogyan találhatjuk meg őket. Előzetesen tanulmányoztuk őket, stílusukat, szokásaikat, még a beszédmodorukat is. Azt is, mivel, milyen módon lehet rájuk hatni. Biztosak voltunk benne, hogy nagyszerűen felkészültünk a velük való kommunikációra. Ostobák voltunk.

Most kimondottan dühös arckifejezéssel folytatta:

-         Teljesen naivak voltunk. Őszinték. Felkerestük a megfelelő személyeket, pontosan elmondtuk nekik, kik is vagyunk, honnan csöppentünk ide. Beszéltünk az időutazásról. Az egyiküknek még meg is mutattuk a szerkezetet. Az első hetekben azt képzeltük, jól fogadtak bennünket. Előkelő szállodákban laktunk, elegáns nyaralóhelyeken, részünk volt minden akkor elképzelhető luxusban.

Elhallgatott.

-         Aztán?

-         Aztán? Aztán rájöttünk, hogy hihetetlenül ostobák vagyunk. Azzal kezdődött, hogy a partnereink megkérdezték, miért is jöttünk mi a múltba, miért nem maradetunk a jövőben. Türelmesen elmagyaráztuk nekik újra és újra: a jövőbeli vezetők nem fogták fel a probléma igazi súlyát, ezért kénytelenek voltunk az időutazás felhasználásával a múltba jönni, és eléjük tárni a problémát.

Ösztönösen megrázta a fejét.

-         Mi történt utána?

-         Utána? Gyakorlatilag vizsgálat indult ellenünk. Mindenféle hatósági emberek kezdtek faggatni bennünket. Előbb az időutazásról. A berendezésről, tudományos alapjairól, a technológia összetevőiről. Utána a jövőről. ,i fog történni, melyik esztendőben, miylen lázadások, háborúk lesznek a Földön, hol kit választanak vezetőnek. Melyik államban ki lesz a miniszterelnök, ki lesz a köztársasági elnök. Mikor ki nyeri a különféle sportversenyeket, kik lesznek a legnépszerűbb színészek. Aztán időről időre a legfurfangosabb keresztkérdések százait szegezték nekünk. Egy ideig békében tűrtük.

Kiszáradt a szája. Ivott egy kortyot.

-         És utána?

-         Utána egyre türelmetlenebbek lettünk. Találkozni akartunk újra a világ vezetőivel, mert úgy ítéltük meg, hogy már elég gondolkodási időt adtunk nekik.

-         És? Mit feleltek?

-         Soha többé nem kerültünk eléjük. Nem fogadtak bennünket, elzárkóztak, mi pedig nem tudtunk újra találkozni velük. A média is ellenünk fordult.

-         A média?

-         Jövetelünket igyekeztünk hatalmas médiakampánnyal egybekapcsolni. Úgy döntöttünk, a jövő mindenkire tartozik, jobb, ha minél több ember tud róla. Ebben a világban nem éreztük magunkra nézve kötelezőnek a médiával szembeni önmegtartóztatást.

-         Nagy médiakampányt rendeztetek?

-         Igazából nem. A célba vett médiumoknak a fele sem közölte az anyagunkat, aki meg közölte, önkényesen rövidített és változtatott rajta. Abban a világban nem sikerült feltűnést keltenünk. Hogy a nyilvánosság egyes rétegei egyáltalán felfigyeltek-e ránk, azt már nem is sikerült megtudnunk, mert a világ vezetői teljesen elzártak bennünket a nyilvánosságtól. Nem jöttünk rá, hogy részben ezért a luxus. Ostoba majmok voltunk.

A fejét csóválta.

-         A médiumoktól utána is igyekeztek elzárni bennünket, de akkorra már nekünk is voltak kapcsolataink. Kiderült, hogy „odakint” a média köztörvényes bűnözőknek tart bennünket, csalóknak, szélhámosoknak. Akkor kezdtünk felébredni addigi csipkerózsika-álmunkból.

-         Mit tudtatok tenni?

-         Gyakorlatilag semmit. Foglyok voltunk egy luxus üdülőhelyen. Hónapokig tartott, amire megterveztük a szökést.

-         Sikerült?

-         Nem. Szánalmasan lebuktunk. Négyen meghaltak közülünk. Attól kezdve már a rabtartóink nem is akarták álcázni, hogy foglyok vagyunk. Vallattak bennünket reggeltől estig. Csak egyszer csillant fel a szabadulás reménye.

-         Mi történt?

-         Eljött hozzánk egy milliárdos. Nem tartozott a világot uralók klikkjéhez, de minden követ megmozgatott érte, hogy oda kerüljön. Mi nem vettük számításba, mert úgy tudtuk, hogy hamarosan repülőszerencsétlenség áldozata lesz.

-         Élve maradt?

-         Igen. Nevetve magyarázta, hogy a tőlünk származó információ mentette meg az életét: nem indult el a végzetes repülőútra, helyette átvizsgáltatta a repülőgépét. Nekünk köszönte az életét, ez minket új reményekkel töltött el. Kíváncsi volt a mondandónkra, hitt nekünk, segíteni akart.

-         Segített?

-         Megpróbált. Kerített tudományos és jogi szakértőket. De már az első akadályon fennakadtunk.

-         Mi volt az első akadály?

-         A Dokumentumok. Vittünk róluk teljesen korrekt anyagot, pontosan ismertetni tudtuk a feltárásuk helyét, idejét, körülményeit, Atlantisz felfedezésének históriáját, a belőle levont következtetéseket. Egyszóval: mindent.

Újra ivott.

-         Továbbra is segített?

-         A férfi intelligens volt, megértette, mi forog kockán. Nem a tipikusan ostoba újgazdagok közé tartozott; a szerencse kegyeltjének érezte magát, és igyekezett pótolni a műveltsége hiányosságait. Természetes intelligenciájából fakadóan szót tudott érteni az emberekkel, és a becsvágya sem zavarta annak megértésében, hogy más ember is képviselhet jó és fontos ügyet.

-         Segített?

-         Őszintén megpróbálta. Éreztük, de a rossz oldalát. Megszigorították a fogságunkat, egyre ritkábban találkozhatott velünk. Aztán néhány hónap múlva közölte a rossz hírt: ne reménykedjünk, inkább segít nekünk megszökni a fogságból. Ezt tettük. Megszöktetett bennünket.

-         Miért?

-         Mit miért?

-         Miért mondta, hogy ne reménykedjetek?

-         Mert nem tudott áttörést elérni a Dokumentumokkal kapcsolatban.

Ed Philips mély lélegzetet vett:

-         A Dokumentumokat általunk kreált hamisítványoknak kiáltotta ki az ottani világ vezetése. Hiába mondtuk el, hogyan és hol lehet rájuk találni, egy fityinget sem szántak a felkutatásukra.

Megcsóválta a fejét:

- Abban a világban a Dokumentumok egyszerűen – nem léteztek.

 Folytatása következik.