Vén Szeptember tisztes vágyban,

Frissen hullott levél-ágyban

Öregfiús jó reménnyel

Nászra kél a verőfénnyel.

——–

Verőfényes őszi évek,

Mélyen megélt szenvedélyek,

Az ifjú nász: szilaj köröm;

Az őszi nász: fényes öröm.

——–

Ha mosolyog a Szeptember,

Életről beszél az ember,

Párnák, álmok, csókok közül

Érett lélekkel üdvözül.

——-

Ha a Szeptember mosolyog,

Megalkuvás gyomra korog,

Némulnak a varjú-rajok,

Gonosz jóslat foga sajog.

DRINÁPOLY KÖRNYÉKE, 1664. december 15. vasárnap

Mirza Aslam már kora hajnalban tovább indult. Ő vezette az elővédet. A sereg többi része is szedelődzködött, csak a vezérekre vártak. Mehmed Girej és a többi parancsnok kevés kísérettel bement a városba, a Szelim-mecsetben mohamedán istentiszteleten vettek részt, majd találkoztak a nagyvezír megbízottjával, a harmincéves Kara Musztafa kajmakámmal.

A fekete szakállas férfi kíséretében híres és jeles oszmán tisztek várták a kánt, közülük a legjobb benyomást egy albán származású katona, a körülbelül ötven esztendős Hodzsazade Abdurrahman Arnaut, a janicsárok kethüdája tette Mehmed Girejre.

Hűséges jó Barátom,

Víg arcú cimbora;

Kitart, amíg csak élek,

Nem árul el soha.

——

Lehet nagy nyári hőség,

Vagy dermesztő a tél,

Az én kedves Barátom

Nagyon serényen él.

——

Az Élet mindig fényes,

Ha mellém áll vagy ül,

Az Öröm, ha Ő is itt van

Engem el nem kerül.

—–

Mert hivalkodni nem tud,

Ő arra rá nem ér,

Külsőség nem mutatja,

Hogy egy világot ér.

——-

Sosem lesz milliárdja,

Luxusra nem telik,

Az öltönyös világban

Őt úgysem ismerik.

Tóth Vilmos volt az Andrássy-kormány harmadik belügyminisztere. Mivel erélyes embernek bizonyult, bársonyszékét a következő kormányok idején is megtartotta.

Takarékos, jószerivel fösvény ember volt, folyton azt nézte, melyik kiadásból mit lehet lefaragni.

1871 kora őszén éppen a minisztériumának irányítása alá tartozó pesti Nemzeti Színház pénzügyeit vizsgálgatta. Határozottan sokallotta az ország első színházának kiadásait.

-         A művészek fizetése egy kissé sok – mondta az országgyűlésen.

Érik a mézédes szőlő, és hullik a körte;

Kedvünket keresik bársonyos őszi napok.

——–

Lágyan zsong körülöttünk álmatag őszi verőfény;

Estefelé didereg, reszket az alkonyi táj.

——-

Szépséges kora őszi napon kacarászik a szellő;

Mint álmok szigetén: bőség, béke, derű.

——-

Szép adományok bő sorait kínálta az élet;

Két felnőtt gyermek; édes, jó Feleség.

——–

Fél évszázad alatt volt bőven részem örömben;

Otthon, béke, család, szent szerelem, s nyugalom.

SZÁZHUSZONKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karennek zúgott a feje.

- Az idő? Mi van az idővel?

- Gondolj csak bele! – magyarázta nagy hévvel Ed Philips. – Valaki itt hibernált néhány tucat embert. Nyilván azért, hogy egy adott időpillanatban majd felébressze őket. Ha a tartályok belülről nem nyithatók, az egyúttal azt is jelenti, hogy az illető uralkodik felettük. Lehet, hogy valamikor “Dúvad” Williams admirális volt a szövetségi haderő főparancsnoka, de ebben a játszmában nem ő a főnök.

(A tanulmány rövidített változata az új Galaxis két egymást követő számában jelent meg. Itt teljes egészében közlöm – folytatásokban.)

—————–

UTÓPIA. A SZÓ JELENTÉSE

Etimológia

Az utópia szót Thomas More (Morus Tamás) használta először 1516-ban megjelent De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia (közismert rövidebb nevén „Utópia”) című könyve címében. Morus 1516-ban, egy távoli, általa kitalált sziget megnevezésére használta, és az Utópia megjelenése óta többé-kevésbé különbség nélkül ezzel a címmel foglalják össze minden idők olyan irodalmi, politikai és filozófiai műveit, amelyek dialógus, regény, vagy valamely más formában egy ideális, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan társadalomról szóltak és szólnak.

Még nem jött el a perc…

Amikor tovasurran az Élet;

Csendesülnek a zengő alkonyi fények,

S egykedvűen csüggeteg ősszé

Öregednek a tegnapi ifjú remények.

Még itt vagyok,

Öregedő napom nem szárnyal fent,

De még

Ragyog.

——-

Még nem jött el a perc…

Amikor fellegparipák dübörögnek;

Száraz falevél-halmok sóhajtva zörögnek,

S fagytól nyűgös pirkadatok csókért könyörögnek

A rejtéllyel teli Ködnek.

Még itt vagyok,

Nem tepertek le múló percek

Sem fagyok…

——

Még nem jött el a perc…

Ami eltáncol velem,

Nem gátolom,

És nem siettetem;

S míg az Idő vakvágányára el nem indulok;

Mindvégig teszem a dolgom,

S vagyok.

LONDON, 1664. december 15. vasárnap

Csúf hideg volt odakint és szakadt az eső. A londoniak azért most is sűrűn jöttek-mentek az utcán, bár az ablakból látszott, hogy most nincs tömeg, aki tehette köpönyegbe, esőgallérba, vagy nagykendőbe burkolódzott, és behúzódott az épületek árkádjai alá. A sietősen elcsörömpölő fogatok vadul fröcskölték a vizet, időnként valóságos áradatot zúdítottak egy-egy figyelmetlen járókelő nyakába.

A teát most Tierney szolgálta fel; ezen az esős és ködös vasárnapon mindenki más szabadnapot kapott.

Ilyen őszünk sose volt,

Tapsikol a telihold,

Izzad élő,

Dermed holt,

Ilyen őszünk sose volt.

——–

A kései hőség hörög,

A képzeletünk dübörög,

Lassú Idő gyorsan pörög,

A jövendő ege dörög.

———

Talányos a telihold,

Ilyen őszünk sose volt.

——

Az ország csontváza zörög,

Szorongatják brancs-kölcsönök,

Elfuserált lövészárkok,

S ködbe lopott milliárdok.

——-

Kárörvendő telihold,

Ilyen őszünk sose volt.

——

Falánk kamat jövőt ehet,

Hulla szavazatot vehet,

Ár silányat kinccsé tehet,

S még ennél is rosszabb lehet.

A bécsi arzenál előtt hatalmas tömeg várakozott 1737 késő nyarának fülledt meleg napjaiban.

Most készült kifutni a Haditanács által elképesztő költséggel ápoltatott négy hatalmas dunai hadigálya.

A bécsi haditanács fixa ideája volt, hogy a török hajóhad ellen küzdő dunai flottánál külföldi tengerészeket kell alkalmazni. Sokan próbálták erről a Wiener Hofkriegsrat vezetőit lebeszélni – sikertelenül.

Hosszú évtizedek óta gondolkodtak így a bécsi hadügyek irányítói.

Tábortűznél évtizedek

Ünnepelnek minket,

S tábortűznél ünnepeljük

Évtizedeinket.

——-

Lobogó tűz lángjaiba

Elmerengve nézünk,

Hosszú, nehéz, boldog évek

Sora: osztályrészünk.

——-

Szeptemberi tábortűznek

Barátságos fénye;

Nem volt amaz ifjú párnak akkor

Csak: Reménye…

——–

Minden szónok ellenünk szólt,

Zörgött az ész bokra;

Milyen jó, hogy nem hallgattunk

A bölcs tanácsokra…

———

Kint a ványadt történelem

Fogát köszörülte,

De a csókok belső falát

Soha át nem törte.

SZÁZHUSZONNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, elakad a lélegzete. Ez már nem hipotézis volt, nem holmi feltételezés, nem ötlet, nem találgatás. A bizonyosság állt előttük.

Nagyot sóhajtott.

Többé senki senki vitathatja, hogy “Dúvad” Williams admirálist és a törzskarát csakugyan hibernálták, méghozzá itt, ezen a csatahajón, amely most az ő parancsnoksága alá került. Ami elsőre őrült feltételezésnek tűnt, arról kiderült, hogy valóság.

A szabad akarat a szabadság legfontosabb megnyilvánulása, az emberi autonómia alapja. Ezt megalapozni a gazdaság vagy a politika nem képes, ezek legfeljebb biztosíthatják a szabad akarat gyakorlásának számos szükséges, de nem elégséges feltételét. Szabad akaratának gyakorlására kizárólag az egyén képes, ez nem társadalmi, és nem közösségi aktus, de a szabad akaratot gyakorló emberek közössége, társadalma jóval fejlődőképesebb, mint a szabad akaratuk gyakorlásáról lemondó embereké.

Szegény hazám:

Nincspénzország;

Életmorzsák,

Élmánytorzsák

Szűk vidéke,

Gyáva halál menedéke.

——-

Kapzsi hordák

Széjjelhordták,

Ami maradt:

Nincspénzország.

—–

Régi kripta

Bűzös titka

Mérgezi meg a levegőt,

Szívja el a hitet, erőt;

Üres síkon szellem-porták;

Újra éled

Nincspénzország.

——-

Régi sóher, rongy időben

Török, tatár akadt bőven,

S nem volt pénz hazát védeni…

—–

Elvágták a haza torkát,

Testét ették, mint a tortát,

Ott született

Nincspénzország.

OZALJ, 1664. december 14. szombat

Száva szombat kora hajnalban került egy horvát őrjárat kezére. Igazából a helyzet korántsem volt veszélytelen; a katonák pányvakötelet hajítottak a fiú nyakába, és kevésen múlt, hogy török gúnyája miatt agyon nem csapták. Utána is kémnek nézték, a lovára kötözték, és bevitték egy apró nádtetős viskókból álló faluba. Ekkor kezdett világosodni, de a lusta téli Napnak még híre-hamva sem volt. Szávának szerencséje volt, a faluban valaki felismerte.

Van, aki nagy vagyonnal

Maradt nyűgös gyerek,

Sorsüldözött pofával,

Örökké szenveleg.

—

(Jobbnál jobbra törekedve

Mézet fitymál balga medve.)

—–

Van, aki unalomtól

Száz holtágra szakad,

S dühében másról képzel

Magában rosszakat.

—-

(Aki folyton rosszat kutat;

Szebbet a tükör se mutat.)

——-

Van, aki hősi pózban

Lefényképezkedik,

Mert hátha nő az ára,

Ha megvesztegetik.

—-

(Mindenről a piac tehet,

Aki fél, külföldre mehet.)

—–

A szó-téglából épült

Város határtalan,

Vajon mitől lesz egyre

Több a hajléktalan?

Pályázatra írom.

Sokkal nehezebb, mint a tavalyi munkám, hiszen ez a téma nem adja magát olyan nyilvánvalóan.

Az anyaggyűjtés ebben az esetben is meglehetősen szórakoztató volt. Két hét alatt akkor is végeznem kell vele, ha hétköznap egy árva betűt sem tudok írni.

Rövid részlet:

”

RÁKÓCZI:

Voltál már itt, Lackó? Mondd neked valamit az, hogy sub rosa?

Bercsényi nem válaszol, és kissé elpirul.

RÁKÓCZI:

Íme, a rózsa!

Felmutat, a festett boltozat legfőbb díszére, a rózsára.

Elmegy a vén Nyár. Kincsek halmát hagyta az őszre;

Ámde a rossz sáfár mindent elpazarol.

——–

Csípős hajnali szellő jelzi az ősz közeledtét;

Hull a levél szaporán, s elkomorulnak a fák.

——-

Elköszön immár reggeleinktől a nyári verőfény;

Kurtább lesz a napunk, s éjjel a Hold didereg.

——-

Körforgásban száll az Idő, és telnek az évek;

Elmúlt szép nyarakat új tavaszok követik.

——-

Jelzik az évszakok is, hogy mozgás, ritmus az Élet;

Tél, tavasz, ősz és nyár: ünnepi szívdobogás.

(Kedves Balatoniwiw-es Barátaim kérésére)

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Közép-Európa sűrű erdei és mosolygó síkságai felett röpködött egy vadkacsacsalád. A meleg nyarakon önfeledten vitorláztak a levegőég hűvösében, a szelíden lengedező szellők szárnyain.

Máskor meg a vadul dühöngő északnyugati szelet próbálták megnyergelni, és ha nem sikerült, jó messzire, délre menekültek előle, de tüstént visszatértek, amikor a meseszép dunántúli dombvidék felett újra visszaszerezte uralmát a nyár.

SZÁZHUSZONHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen észbe kapott. A bejárat! Ki kellene nyitni, tisztázni kellene végre, mi is van odabent, de egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Mi van, ha valóban beindul a dehibernációs folyamat? Akkor mihez kezdenek?

„Hajó az admirálisnak! A csatahajó teljes fegyverzete aktiválva.”

-         Köszönöm! – felelte kurtán Karen. Egyrészt nagyon is rendjén van, hogy mostantól senkitől sincs félnivalójuk, de ebben a pillanatban egészen mással volt elfoglalva.

Az ember nem anyagiságában, hanem szellemi mivoltában fogalmazható meg: az ember elsődlegesen lélek, és csak másodlagosan test. “A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának , aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben.” (UNAMUNO, M. 1997:25.) Az ember tehát alapvetően lelki-szellemi lény, felelősséggel bíró és történetiséggel rendelkező lény.

Bölcs kora ősz…

A nyári nosztalgiát élni hagyja,

Arcunkat

Napfénnyel

Simogatja;

És holdas éjjelen

Szép álmot lát

A vénülő

Jelen.

——-

Bölcs kora ősz…

A körtét és a szőlőt érleli,

Keze mindig ajándékkal teli,

És csendes hajnalon

Remény szikrázik

Minden házfalon.

——

Bölcs kora ősz…

Derűje: méltóságteljes patak;

Mert mindent lát: szeret és hallgatag.

Alkonnyal méri

Szép napjai hosszát,

És látja,

Hogy jó hazatérni

Hozzád.

VARSÓ, 1664. december 13. péntek

-         Ugye, nem babonás, hetman úr?

Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:

-         Nem, felség. A legkevésbé sem.

-         Foglaljon helyet, hetman úr!

A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.

Lonc, Lonc,

Sivár konc,

Jövő nyakán kőkolonc,

Futó szél-lobonc…

———

Villám villan,

Elkésett nyári zivatar sistereg;

Koldus Jövő vén Jelennel

Enyeleg.

——-

Lánc, lánc,

Eszterlánc,

Beomlik a régi sánc,

Elmélyül a ránc.

——-

Eső veri

A körtefát, az udvart és a padot,

Igyekszik elsöpörni

A tegnapot.

——–

Onty, ponty,

Asszonykonty,

Sír az árva kis poronty,

A Jövő-poronty.

—–

Szeptemberi vad zivatar,

A Föld mégis

Jövőt akar.

Mondtak ilyet már rólunk, magyarokról mások is. Íróemberek is, magukat többé-kevésbé annak tekintő közéleti hatalmasságok is – Lobkowitz herceg őkegyelmességétől Sztálin marsall elvtársig.

(Meg utána is, de nem szeretném leírni a nevüket.)

A gond csak az: akik ilyeneket mondtak, azokkal a Kossuth-díjas Kertész Ákos nem érzi magát egy kategóriába tartozónak, akikkel meg igen, azok nem mondtak ilyesmit.

Igen hangulatosra sikeredett a tegnapi nap, sok írótárssal ismerkedtem meg a magyar nyelvterület minden részéből. A legfiatalabb tizenkilenc éves volt, a legidősebb bőven túl a nyolcvanon.

A megjelent kötet nagyon szép, gyermekkorom mesekönyveit idézi, rendes papírra nyomva, megfelelő nagyságú betűkkel, szépséges fekete-fehér illusztrációkkal.

A kötet a dévai Corvin Kiadó szerkesztőjének Padurean Gabinak a munkáját dicséri.

Balról jobbra: Padurean Gabriella, Tölgyesi Lívia (író, zsűritag), Galbács Mihály, Gyula város alpolgármestere, a mikrofonnál Mester Györgyi (író, zsűritag) jobbra a pályázat megálmodója és szervezője: Bódai- Soós Judit

A kötetek hatalmas halomban álltak az asztalon, mellőlük beszéltem.

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Míg az égen járt a Hold,

Mese talán mindig volt.

——–

Nem csupán tárgyak halmaza

A lét, az Otthon, a Haza;

Az Életet adó erő

Kézbe soha nem vehető.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Amíg magyar élt,

Dalolt,

Bandukolt vagy robotolt,

Magyar mese mindig volt.

——-

Régi hosszú téli esték

Termették a magyar mesét,

Régi gyermekek, unokák

Tátott lélekkel hallgatták.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Sose lesz a mese holt.

SZÁZHUSZONÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A bejárat! Megvan a bejárat!

Mindhárman a panorámaképernyő előtt álltak. A rögtönzött animáción látszott, hogy az áthatolhatatlannak és folyamatosnak tűnő falon valamiféle szaggatott vonalakkal jelzett rés rajzolódik ki.

Karen nem sokat értett a rajzból, de azt felfogta, hogy valóban van a falon valamiféle bejárat.

-         Admirális a hajónak! Kérem a behatolási lehetőségek elemzését!

Most, a XXI. század elején jött el az ideje annak, hogy a szabad akaratot visszahelyezzük a jogaiba. Alapvetően új korszak küszöbén állunk, az általunk ismert történelem során most először csillant meg némi halovány reménye annak, hogy az egész emberiség egyetlen közösséggé válhasson. “Most először van úgy, hogy az emberiség egy szál magában néz farkasszemet önnön jövendőjével, első ízben van a jövő férfiak és nők kezében annyira, hogy meghatározhatják a Föld nevű űrhajó további utazásának irányát az eljövendő századokra.” (Aurelio PECCEI)

Érezzük azonban mindannyian, hogy a globalizáció politikusi, tábornoki és multinacionális menedzseri “olvasata” az emberiség számára “még nem a Kánaán”.