Most, a XXI. század elején jött el az ideje annak, hogy a szabad akaratot visszahelyezzük a jogaiba. Alapvetően új korszak küszöbén állunk, az általunk ismert történelem során most először csillant meg némi halovány reménye annak, hogy az egész emberiség egyetlen közösséggé válhasson. “Most először van úgy, hogy az emberiség egy szál magában néz farkasszemet önnön jövendőjével, első ízben van a jövő férfiak és nők kezében annyira, hogy meghatározhatják a Föld nevű űrhajó további utazásának irányát az eljövendő századokra.” (Aurelio PECCEI)

Érezzük azonban mindannyian, hogy a globalizáció politikusi, tábornoki és multinacionális menedzseri “olvasata” az emberiség számára “még nem a Kánaán”. Mivel a globális kapcsolatrendszerek működése még igen sok kívánnivalót hagy maga után, és a világ évtizedek óta ökológiai, energetikai és népesedési válságban van, a krízis megoldására számos globális elképzelés született. Ezek közös alapja a “fenntartható fejlődés” elve. “A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek a kielégítését.

A “fenntartható fejlődés” területe manapság komoly szellemi aktivitást mutat. A fentebb már idézett Fritjof Capra, valamint sokan mások is munkálkodnak azon, hogy a fenntartható fejlődésnek megfelelő filozófiai, gazdasági, szaktudományos és művészeti elvek megszülessenek. Ma már látható, hogy ehhez szükségünk van az élet, az emberiség, a felelősség elvének újradefiniálására; gazdaság és politika feladatainak és kötelességeinek újragondolására. Olyan új fogalmak jelentek meg, mint például az“ipari-ökológiai rendszer”, a “körforgás elve“, az “energiafogyasztáshoz való jog“, az “emberi lakóhelyhez való jog“, a “munkahelyhez való jog“; és új értelemben vetődnek fel olyan régi fogalmak is, mint például a “teljes foglalkoztatottság“.

Izgalmas új idők elébe nézünk, új feladatok megoldásában kell részt vennünk. Lehet, hogy nekünk magunknak is, gyermekeinknek és unokáinknak azonban egészen biztosan. Bennünket, európai embereket az európai szellemi hagyományok is köteleznek. “Európa szellemi alkata” nem mást jelent, mint az európai (a szellemi európai) történelem immanens filozófiai eszméinek felderítését, vagy ami ugyanez, annak az immanens teleológiának a felderítését, amelyik az egyetemes emberiség szempontjából tekintve új történelmi korszak beköszöntését jelenti… annak az emberiségnek a korszakát, amely attól fogva létét, történelmi életét az ész eszméiből, végtelen feladatokból szabadon alakítva akar élni és csupán így tud élni.” (HUSSERL, E. 1972: 329.)

Most pedig beszéljünk az örök igazságokról. Az erkölcsi igazság fogalmát akkor is feltételeznünk kell, ha sokan nem hisznek, mások pedig csalódtak benne. “Gyakran csodálkoztam azon, hogy emberek, akik büszkén keresztényeknek vallják magukat, azaz a szeretet, az öröm, a béke, a mértékletesség és a mindenki iránt való hűség híveinek, mégis a legellenségesebb lelkülettel vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket könnyebben lehet ebből, mintsem amaz erényekből megismerni.” (SPINOZA, B. 1962: 297.)

A szeretetnek azonban nem a külvilág, nem is a másik ember a mértéke, hanem saját magunk. Ha a szabad akarat álláspontján vagyunk, a humanizmus álláspontjára kell helyezkednünk. “A teljes humanizmus teocentrikus ihletésű. Igazán tiszteli az emberi méltóságot, nem az elvont és nem létező egyénben, akinek sejtelme sincs a történelmi körülményekről és rétegeződésekről, hanem minden valóságos és létező személyben és életének történelmi összefüggésében. Az integrális humanizmus a személy szabadságát akarja kivívni, s tudja, hogy az egész emberi történelemre lesz szükség, hogy ezt a szabadságot teljesen meghódítsa. Tudja, hogy az értékek rangsorában a szellemi életet, a szemlélődést és a szeretetet illeti meg az első hely.” (MARITAIN, J. é.n.: 18.)

A “teocentrikus világ” bármely világnézetet valló ember számára érthető és felfogható. Általános alapja a világ olyan magasabb rendje, amelyben az emberi erkölcsi értékek teljes hatályban vannak. Nem a civilizáció alkonyán, hanem megújulásának korszakában élünk. “A civilizáció alkonya, — e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is.” (MARITAIN, J. é.n.: 7.)

Nem hihetünk sem Spengler, sem mások pesszimista jövendöléseiben. Gyermekeinkre és tanítványainkra olyan világot kell hagynunk, amelyben állandó útjelzőket találhatnak, amelyek mentén eligazodhatnak. Ilyen útjelzők az örök igazságok. Fentebb már kifejtettem, hogy az “anyagi világ” szférájában semmiféle “örök igazságokat” nem találhatunk. Örök igazságokat az erkölcsi szférában kell tételeznünk, de ott ez kötelező. Szókratész nyomán ki kell mondanunk, hogy léteznek örök és egyetemes igazságok, és ezek erkölcsi természetűek. “Nem véletlen, hogy Kant lelkiismeret-interpretációja a “törvényszék képzetén” alapul mint vezéreszmén — kézenfekvővé teszi ezt az erkölcsi törvény eszméje, jóllehet moralitásfogalma ugyancsak távol áll a hasznosság-erkölcstől és az eudaimenizmustól. Az értékelméletnek is, legyen az formális vagy materiális indíttatású, az “erkölcsök metafizikája”, vagyis a jelenvalólét és az egzisztencia ontológiája a kimondatlan ontológiai előfeltevése. A jelenvalólét olyan létezőnek számít, amelyről gondoskodni kell, s ennek a gondoskodásnak az “értékmegvalósítás”, illetve a normateljesítés az értelme.” (HEIDEGGER, M. 1989: 490-491.)

Az értékek tételezése nem más, mint “az emberi jelenvalólétről való gondoskodás”. “Feltételezem, hogy valóban léteznek tiszta erkölcsi törvények, melyek teljességgel a priori módon (figyelmen kívül hagyva az empirikus indítékokat, tehát a boldogságot) határozzák meg, hogy mit tesz és mit nem tesz — azaz miképpen használja szabadságát — az eszes lény egyáltalán mint eszes lény; és feltételezem, hogy az ilyen törvények feltétlen módon (nem csupán hipotetikusan, más empirikus célokat feltételezve) parancsolnak, s ennélfogva minden tekintetben szükségszerűek.” (KANT, I. 1995: 606.) A világban egyetlen létező szükségszerűséget fogadhatunk el: ez pedig az egyetemes erkölcsi értékek létezésének szükségszerűsége. Nem lehet a vezérelvünk annak vizsgálgatása, hogy az általunk tételezett értékek a világban jelenleg “léteznek vagy nem léteznek”, és az sem, hogy vannak-e, és hányan vannak olyan emberek, akik az általunk tételezett erkölcsi értékekkel ellentétesen viselkednek. Ha csak egyetlen ember is van a világban, aki az örök és egyetemes erkölcsi értékek szellemében él és cselekszik, akkor az örök és egyetemes erkölcsi értékek a világban effektíve léteznek.

Folytatása következik.