KÉTSZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Ismét félrefut a vers.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

Személyes vallomás a vers kellős közepén.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,”

A lírában ez időnként természetes, de itt mintha nem volna az.

Zsebemben,
Lelkemben
Úgyis velem vagy mindenütt,
Te
Drága
Kicsi
Lélek;
A szenvedélyem maradsz,
Amíg csak élek.

Téged hiányom,
Engem hiányod...
Minden órámat széttelefonálod,
Ez a napi menet,
De ezért is csak
Szeretni lehet.

Jövővel,
Hittel
Tölt fel Jelenléted;
Általad
Élek.

Életem városában
Büszke Dóm;
Te
Drága
Kicsi,
Drága
Anikóm!

Áprilisi fagy csikorog,
Kerge fátum gyomra korog.

Félcédulás próféta lát
Alattomos próféciát.

Nyegle dzsihád-felleg nevet
Lusta Európa felett.

Áprilisi fagy csikorog,
A derűs Jövő - nyomorog.

Sátán a láncait rázza,
Felszökik a Jelen láza.

Józan ész mocsárba téved,
Régi démon újra éled.

Áprilisi fagy csikorog,
A hétköznap nem fanyalog.

Tavasz üdve,
Nyár melege;
Lesz még - tudjunk élni vele.

Áprilisi fagy csikorog;
Most kell helytállnunk -
Magyarok...

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Ha gyümölcsöt, vagy bármi egyebet elfogadok a világot teremtő erőtől, akkor el kell tőle fogadnom a halált is, hiszen az életet és a halált ugyanattól a kéztől kapom. Most a Nagyasszony volt a Mindenség Édesanyjának megszemélyesítője. Aki az általa kínált gyümölcsöt elfogadja és megeszi, jelzi vele: elfogadja a Nagyasszony kezéből a halált. Akkor is, ha nincs tudatában, hiszen a szertartással nem őt kell kibékíteni, hanem halhatatlan szellemét és szellemőseit.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Harsog a virágsereg,
Múltnak ágyán elszunnyadnak
A kopott évezredek.

Kárpátok karéja mögött
Kikelet ágya kemény,
Hétköznapi mosolyokban
Nevelkedik a Remény.

Vidám tavasz-lobbanásban
Érlelődik a Derű;
Egyszer mégiscsak elmúlik
Minden, ami keserű.

Duna-völgyi szent Tavaszban
Sír az Élet hangosan;
Csak rajtunk áll, hogy ezúttal
Miféle Jövő fogan.

Magyar, szlovák, szerb remények
Nyílnak bátortalanul,
Egymás ellen soha többé
Egyik nép sem boldogul.

Tavaszodik,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!

Tavasz, játék újjáéled,
Szent örömöt nyújt az Élet.

A búbánat halál-szobor,
Gyere gazdi, ne légy komor!

Vár a labda,
Vár a pázsit,
Az Élet játékot áhít.

Tavasz ragyog,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!

Mint kortalan vicinális,
Zakatol a vén Idő,
Ma délelőtt temetés volt,
Jövőre keresztelő.

Ifjú kortól a halálig
Utazunk a vonaton,
Ütött-kopott esztendőkön
Zötyögünk - monotonon.

Indultunk Múltak síkjáról,
Itt a Jelen kavarog,
S közelednek a távolban
Már a Jövő-viharok.

Zakatol az Idő-vonat,
Jövő-alagutat ás,
Minden évvel közeledik
Az utolsó állomás.

2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.

Huszonnégy éves a Kislányom

Huszonnégy éve ünnepeltünk
Egy új, aprócska Életet,
Holtfáradtan és önfeledten
Lebegtem a város felett.

Feltornyosult akkor az Élet
Szép, fodros hullámtaraja;
Megfuttatott, majd apává tett
Egy varázslatos éjszaka.

Már este biztos voltam benne,
Nem alszom át az éjszakát,
Hajnali három után aztán
Megláthattam a kisbabát..

Huszonnégy év telt el azóta,
De látom most is, élesen,
Gyönyörű, erdős hegyoromra
Futott akkor az életem.