Már nincs semmi titok;

Te vagy nekem,

És én -

Neked vagyok.

Minden rejtély – Idő;

Múltában áldoz,

S így kötözi a Létet -

Önmagához.

Éltünk sok ezer szerelmes napot,

Itt minden rejtély

Rég ronggyá

Kopott.

Maradj nekem,

Én maradok Neked;

Bármeddig érdemes élni

Veled.

Te vagy nekem

Én meg

Érted vagyok;

A titoktalanság – örök titok.

Nem nagyon van új a Nap alatt…

—

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Leng a Nyár úti kalapja,

Földünket az Őszre hagyja.

Nyárutó súlyosan pereg,

Reszket a maradék meleg.

Sóhajtoznak a reggelek,

Zúzmara herceg közeleg.

Leng a Nyár úti kalapja;

Isten a Jövőt ránk hagyja.

Rossz propaganda hegedül,

Felelősség ül egyedül.

Politikus – ezer halom;

Pénz-árnyékban a Hatalom.

Leng a Nyár úti kalapja,

A jövendőt Ősz harapja.

Szabadság hagy csapot-papot,

Tanév-csengő kondul nagyot.

Izmosodó szellő kaszál,

Közeljövő esőre áll.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

Fel voltam háborodva.

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.

-         Próbáltál már tüzet gyújtani egy erdőben, eső után, hosszú emlékezetű?

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Miért lenne vége a „nagy narratívának?”

Ha Fukuyama helyzetelemzése volna igaz, és az emberi társadalom elérkezett volna fejlődésének csúcspontjára, és a lehetséges legjobb világ valóban a liberális piacgazdaság lenne, még akkor sem volna igaz, hogy vége a nagy narratívának.

Hol van még a „globális világdemokrácia”, az egész földre kiterjedő liberális piacgazdaság? Ahol mindenki élvezheti a piacgazdaság áldásait az ateista vallás piac-istenségének gazdasági növekedést jelentő áldásai közepette, míg jóságos vezetőink hallgatólagosan irányítanak bennünket, és gyönyörködnek a profitjukban.

A konteó hógolyó,

Hogyha igaz – sose jó;

Főleg, hogyha

Konteóból acsarog ránk

A Való.

Ma még talán kiskorú

Az a titkos háború,

Amitől az egész Földet

Felzabálhatja

A szú.

Felelőtlen egyedek

Kezében fegyver remeg,

Milliószám

Menekülnek

Előlük

Az emberek.

A konteó izgató,

Halálhívó csodaszó,

Képein a Történelem

Őrült,

Szadista

Bakó

Minden csupa kiskapu,

Mocorog ezer gyanú,

Hogyha igaznak bizonyul,

Az több lesz,

Mint szomorú.

Viseld csöndes türelemmel;

Időnként – a sznob is ember.

Őt csak önmaga érti meg,

Mindenki más:

Buta tömeg.

A szegény sznob sorsa fanyar;

Nagyon szégyelli, hogy – magyar.

Nemzetinél jobb a Semmi;

Az nemzetközi tud lenni.

Ha hazádról rútul regél,

Nézd el, mert

Szegény – ebből él.

Ha műanyag dalt zeng neked,

Ne lásd meg – a közhelyeket.

De – kedved bárhogy keresi,

Hatalmat sose adj neki.

Régi történet, de nem veszti erejét…

Amerikai lap írta…

Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:

- Mi a baj Magyarországon?

A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:

- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.

Azt hiszik, csak látni jövünk,

Azt hiszik, beilleszkedünk.

Azt hiszik, békén maradnak,

Ha szállást, meg ételt adnak.

Szegény, naiv idióta,

Vén totyakos Európa…

Hogyha elég sokan leszünk,

Üt az óra,

Lesz fegyverünk.

TIZENHETEDIK RÉSZ

A beteg Király visszafordult, és rám vetette lázfényű szemének bágyadt, tört sugarait.

-         Megteszem, amit mondtál, építőmester – mondta elszánt hangon. – Elküldöm hadihajóimat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, bővizű folyamokat, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, utánuk küldöm mestereimet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Azt, hogy „vége a nagy narratívának”, már annyiszor elmondták, hogy talán maguk is kezdték elhinni.

Hogy’ lehetne vége? Talán a történelemnek is vége?

Valóban, ezt rebesgeti egy ideje „a fejlett nyugat” némely ideológusa.

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve.

Sápatag virágok

A Nyarat siratják;

Dollár-hordák szolgái a

Fegyvert tisztogatják.

Hazánk nagyobb része

Hulló szirmú rózsa,

Kisebb része a butaság

Utolsó csatlósa.

Jövő reménysége

Szakadékba rejtve;

Rongyos-véres jövőképek

Egymást verik fejbe.

Sápatag remények

Jelent ostromolnak;

Messzi álmok erdeiben

Csavarog a Holnap.

Kicsi országomnak

Egész múltja sáros,

Mindenfelől szegény régi

Magával határos.

Sarokban duzzogva

Sült galambra várunk;

Be kellene foltoznunk már

Szakadt múlt-kabátunk.

Őszbe készül a világ,

Dacosan állnak a fák.

A nyárutó szégyelli,

Hogy feszültséggel teli.

Lerohanta a Kelet

A polgári életet.

Őszbe készül a világ,

Izzadnak a koponyák.

Közöny üli az eget,

Viharfelhő fenyeget.

Hazug minden drótfödél,

Hazugságot fúj a szél.

Csattognak régi paták;

Őszbe készül a világ.

Volt ijedtség,

Megremegtek a kórház-falak;

Száz vizsgálat,

Aggodalom  -

Visszakaptalak!

Lányainkat

Isten küldte

Fél országon át;

Helytállásuk

Hazahozta

Az Édesanyát.

Horizonton túl a

Sejtelmes körvonalak…

Visszakaptalak!

TIZENHATODIK RÉSZ

Diadaljel voltunk vész és vereség idején, fénylő csillag a sötét éjszakában. Asztlant rég lemondott pompás Hírnök nevű hajójáról. A világ végén rekedt, ellenséges bennszülöttek kaparintották meg, vagy névtelen vízsivatagok mélyén merült a hullámsírba. Tengerészeinek jelképes temetést rendeztek, szeretteik gyászruhát öltöttek, és hangosan elsiratták őket. csupán Maxitana kapitány tiszteletre méltó, hallgatag asszonya nem volt hajlandó gyászba borulni, hanem rendíthetetlen lelkierővel várakozott egyre.

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Ideje most már újra visszatérnem a sok résszel korábban felvetett alapkérdéshez.

A „Minden egész eltörött – és a világ”

Magyarországon a kanonizált kultúrában Ady Endrének ez a verssora jelent ürügyet mindarra, amiben a jelenlegi kanonizált líra a hagyományos költészettől különbözik.

Nemcsak a „formabontás” ezerféle típusát varrják ennek a szerencsétlen sornak a nyakába, hanem a világlátásnak, sőt magának a világnak minden változását is.

Déja vu,

Déja vu,

Megint minden egyszerű…

Pénz-vezérelt utópia rétjein

Lila a fű.

Ki az ista?

Ki a fób?

Készül tán a lista..

Megint jön már kioktatni

Ateista Pista.

Rágalom-keresztelő

Ad nevet a kőnek;

Hívja osztályellenségnek,

Vagy fajgyűlőlőnek.

Déja vu, déja vu

A sejtelem keserű,

De – míg élünk,

Csak azért sem hagy el minket

A derű.

Rossz “polkorrekt” szájkosár,

Műtúrós műrétes;

Tán Orwell is mosolyog,

Amíg élni képes.

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

Sietnünk kellett, hogy akkor érjünk a rideg vidékre, amikor a földnek eme vigasztalan pontján rövid látogatást tesz a nyár. Másutt az ilyen nyarat ősznek sem nagyon neveznék, itt azonban ez volt az egyetlen viszonylag enyhe szakasza az évnek. Ha a röpke nyarat lekéssük, következik a súlyos viharokkal teli, szigorú, gyorsan télre váltó, ősz, és mi sohasem érünk Asztlantba.

Hetekig haladtunk nyugodt vizeken, enyhe széllel, gyakran az evezőket is használva.

SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

A költészet mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig megújítja magát.

Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

Igazából a vers magyarázata, értelmezése sohasem helyettesítheti magát a verset, és főleg sohasem állhat a vers helyett. A magyarázat, értelmezés akár köteteket is megtölthet, de nem képes a vers élményét megragadni.

Mosolygó, szép, nemes, tiszta,

Ha nem élnek vele vissza.

Önként,

Szívből

Csodát tehet,

De követelni nem lehet.

Felszikrázó lelki ékszer,

De semmit sem ér, ha kényszer.

Szabad akaratból adjuk,

De ha csapda;

Megtagadjuk.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Topordi Benedek hadnagy titokban tárgyalásokat kezdett a törökkel a megadásról. Az árulás kitudódott, és a várkapitány azt tette, ami háborús időben ilyen esetben egyedül helyes: agyonlövette az árulót.

Istvánffy így számol be erről:

„a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”

A legutóbbi kitörés során a török súlyos veszteségeket szenvedett, ami most már a tisztikart is érintette.

Amíg a Gondolat

Rezervátumba végleg nem kerül,

S helyette nem fog beszélni a pénz,

Remélhetünk.

Amíg az érzést

Nem gerjeszti csip,

S magunk keressük azt a Valakit,

Akit az Isten párunknak teremtett;

A Fátum mindhiába kiabál,

A világ rendje mindig

Helyreáll.

Amíg a lényeg a lelkünkben él,

És hatalom nem orozhatja el,

Addig élni kell.

Amíg gondolat-rendőr technika,

Vagy más sunyi bitangság ellenére

Magán-létben szólni merünk,

Tudunk;

Emberek vagyunk.

A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.

Egy társaságban valaki szóvá is tette:

- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?

Gyulai dühösen vágott vissza:

- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!

Valaki közbekiáltott:

- De nem ingyen!