SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

A költészet mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig megújítja magát.

Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

Igazából a vers magyarázata, értelmezése sohasem helyettesítheti magát a verset, és főleg sohasem állhat a vers helyett. A magyarázat, értelmezés akár köteteket is megtölthet, de nem képes a vers élményét megragadni. Úgy aránylik a vershez, mint fejőstehén a szuperszonikus repülőgéphez.

A jó vers magában érvényesül. A magyarázat, elemzés, ha lényegre törő, esetleg segíthet nekünk a vers még ismeretlen dimenzióinak feltárásában, de nem képes lírai élményközösséget adni.

Más kérdés, hogy kell-e egyáltalán magyarázni a verset?

Jó esetben a magyarázatot nem a vers igényli, hanem a magyarázó. Néha jólesik szembenézni a verssel, és megkísérelni az élményt írásba foglalni – esszé, tankönyv, vagy valami más ürügyén.

A kritikusnak a verset nem magyaráznia, hanem vallatnia, értékelnie kell. Itt bőven láthatunk szerepzavart. Ma sok esetben az állítólagos kritikus valóban magyarázza a kanonizált költők műveit, sőt kimondottan a hódolatát fejezi ki előttük.

A jó verset nem befolyásolja, ha kritizálják, az se, ha nem. Nem befolyásolja, ha magyarázzák – az se, ha nem. Lírai élményközösséget ad így is, úgy is.

Baj akkor van, ha a verset állandóan magyarázni kell, mert különben a befogadónak nincs esélye. Ilyen esetben maga az örökös magyarázat leplezi le a lényeget: a vers magától esélytelen. A kanonizált költők sok versével éppen ez a helyzet.

Erre kell a kánon infrastruktúrája.

Csakhogy…

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

Felesleges ismételni, az eddigiekből kiderült: Nem.

Folytatása következik.