(Elhangzott a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján rendezett ünnepségen 2013. február 25-én, Békésen, Pocsai Ildikó előadásában.)

Ledönt az Idő minden kőfalat,

A gonosz múlandó, a Hit szabad;

Torz múmia a régi hatalom,

A Múlt romjait benövi a gyom,

És medret vájhat

Magának

Egy hűvös, tiszta kis patak:

A Bánat –

A bűnös lelki békére találhat,

A megtévedt ember magába szállhat,

De

Az elvnek nincs bocsánat.

Az ember Isten helyét bitorolta,

Az igaz hitet kínnal megtorolta,

Fröccsent a vér,

Hízelgés tükrében nézte magát

A vezér…

Volt hazug elvek sora,

Halál-lista;

A kínzás mindig

Materialista,

S mint szélvihar magányos, száraz ágat,

Üldözték a szent, tiszta ideákat.

A költészetről szóló legemlékezetesebb viták egyikét egy Thomas Love Peacock nevű ember robbantotta ki, amikor 1820-ban meglehetősen ostoba esszét írt A költészet négy korszaka (The Four Ages of Poetry) címmel.

Ebben sok egyéb zavaros ötlet mellett még olyan feltételezés is volt, hogy a költészet nem egyébből keletkezett, mint valamely egykori meghódított értelmiségnek a hódító barbárok előtti ünnepélyes hízelgése.

Peacock szatirikusnak szánta az írását, de a dolog nem volt vicces.

Felhőpamaccsá lettek a ködök;

A Tél elmúlik, de a Lét – örök.

——

Újra mosolyog délben a terasz;

És verőfénnyel üzen a Tavasz.

—–

Ébred a domb, és sóhajt már a rét,

S a hajnal mond egy újabb szép mesét.

—–

A táncos égen napsugár pörög;

A Tél elmúlik, de a Lét – örök.

—–

Vén Napunk ég-sátrának magasán

Vágyik a tiszta, szent öröm után.

—–

Megéri még, hogy várja régi gondja,

Hogy sugarait lelkes hévvel ontsa.

—–

Lesznek még az Életben örömök;

A Tél elmúlik, de a Lét – örök.

Thalész mérnökként kereste a kenyerét, és ebben a minőségében beutazta az akkori ismert világot. A leggyakrabban hajón.

Egyszer Naukratiszból Milétosz felé tartott, amikor a hajó viharba került a nyílt tengeren.

A vén kormányos megkurtíttatta a vitorlát, és a tapasztaltabb tengerészek segítségével igyekezett szélirányban tartani a hajót. Az utasok zöme azonban rémülten kuporgott a hajó mélyében.

Thalész – mint sokat látott utazó – próbálta nyugtatni a többieket.

Atyánk,

A Nap

Az ég ormára hágott;

A Pangaión hegyéről

Nézem

A világot.

—–

Amint fent,

Úgy odalent;

Földi lárma visszhangja

Égi csend;

S a Lelkekben alakul

A Rend.

—–

Az égen bolyhos felhő tekereg;

Az ember ég és föld között

Lebeg.

—-

A sírba kerül mind, ami halandó,

S a költészetbe, ami

Maradandó.

—–

Dalt még Isten sem,

Csak Költő teremt;

Amint fent,

Úgy odalent.

—-

Nem nőhet az égig a gyönge sás;

A király sose lehet uzsorás.

KÉTSZÁZKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő megrökönyödött.

-         A valódi ellenség?

-         Igen, admirális asszony. A renitens kolóniák nem voltak azok. Nem készültek harcra, nem voltak komoly fegyvereik, és nem volt semmiféle lázadó szervezetük. Ezt csak a hazug földi propaganda fogta rájuk. A nyomorultak csupán nyugodtan, gazdasági függetlenségben szerettek volna élni.

Ed Philips felkapta a fejét.

-         Akkor hát ki volt a valódi ellenség?

Hatvanötödik rész

A gyakorlati esztétika a művészi minőséget a szépség oldaláról igyekezett értelmezni, mégpedig a gyakorlati szépség oldaláról. Ami mindig magában hordozza a szubjektivitás mozzanatát, egyben a parttalan szubjektivitás riasztó lehetőségét.

A parttalan szubjektivitás látszólag szabadság, valójában azonban a szabadságnak szöges ellentéte, minden perspektíva nélküli szolgaság. Az „ízlések és pofonok” vagy ehhez hasonlóan üres, puszta szubjektivitásra támaszkodó „elvrendszer” valójában a szépség fogalmát nem individualizálja, hanem uniformizálja.

A ködön át,

A vízen át,

A hullámfodron át;

Ahol a Rejtély kóborol,

Felsejlik valahol

A távoli part.

—-

Túl Lét okán,

Túl Hit fokán,

Túl szürke éjszakán,

Ahol a holtak reményt szőnek,

S ahol Isten a fürge Jövendőnek

Bakot tart;

Ott rejtőzik

Köd mögött,

Ég fölött

A távoli part.

—–

Álmok között,

Hitek fölött,

A horizont mögött,

Ahol megújul a vén Idő teste,

És szerelemmel ékes minden este,

És vágy zúg örökké,

Mint szitakötő;

Rejtőzik

A kikötő.

Tegnap éjjel fejeztem be. Kevesebb szereplőre dolgoztam át, és dalszövegeket írtam hozzá.

Részlet:

—-

Brekekex egyedül

BREKEKEX:     

A gyilkost jól kivallatom,

Utána letartóztatom,

És a börtönbe csukatom!

Mert a varjú nem ostoba,

A rendőr se lehet buta.

Jól tudom, hogy rá kell szednem,

A varjat lóvá kell tennem,

Különben nem fog vallani!

(Belép Kornél.)

1. Jelenet

Brekekex, Kornél

KORNÉL:    

Mit akarsz, Brekekex béka?

A Haza?

Ünnepélyes sejtelem;

S a Lélek otthona:

A Szerelem.

—–

Ha a Földön otthonra lel a Lélek,

Egy perc, vagy száz év

Ugyanannyit érhet.

—-

Cseng és bong az anyag sziréndala,

És szegényesen hallgat

A Haza.

—-

A többség káosz ködében lebeg,

S otthonra lelnek

Boldog Kevesek.

Történt egyszer, a bölcs Harun al-Rasid kalifa idején, hogy egy gazdag kereskedő elhagyta Bagdad piacán az erszényét. Hatalmas összeg volt benne: ezer arany. Abból már közepes nagyságú házat is vehetett a tulajdonosa, vagy egy fél ménest.

Éppen ez volt a kalmár szándéka, kiváló arabs paripákat akart venni, hogy távol, valamelyik szogd völgyben, vagy Baktriában busás haszonnal adhassa el őket.

A guta kerülgette, amikor rájött, hogy nincs meg az erszény. Tolvajok vihették el?

Nem tanít a vers. Sohasem

Törzsanyagot tesztel;

Nem feleltet, és a költő

Nem iskolamester.

—–

A vers nem száraz tudásból terem;

A vers a bennünk élő

Végtelen.

—–

Nem politizál. Ritmusa

Nem a kampány sodra;

A jó vers sosem pályázik

A szavazatodra.

——

A vers nem sivár pártpolitika;

A vers a tiszta mindenség

Maga.

—-

A vers nem lelki patika,

Nem díványra fektet,

Nem pótol gyógyszert vagy imát,

Nem foltoz defektet.

——

Nem egyszerű gyógyszer a költemény;

De nélküle nincs Élet

És Remény.

KÉTSZÁZNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova úgy érezte, forog vele a világ. Szeme előtt függönyminták cikáztak, enyhén megfájdult a feje. Látta, hogy Ed Philips is sápadtan dől hátra. Még Helmut is szótlan maradt.

Ed Philips keze remegett.

-         Na, álljunk csak meg itt – nyögte tétován. – Ön azt állítja, hogy… – elakadt a szava.

A fogoly arcán kesernyés ráncot vetett egy torz mosoly.

-         Igen, pontosan azt állítom.

Hatvannegyedik rész

A hatalomnak mindig vannak aljas kis titkai, és nem mindig jó a lelkiismerete. A költészet pedig nem alkudhat, nem lehet a hatalom kiszolgálója, hiszen ebben az esetben máris megszűnt költészetnek lenni.

A mindenkori hatalom álma, a szabályozható költészet voltaképpen nem egyéb, mint rossz költészet. A feladatát teljesíteni nem akaró ál-líra.

Természetesen elvben nem elképzelhetetlen az olyan költészet, amely a hatalom képviselőinek és az egyszerű emberek tömegeinek is ugyanúgy tetszik, ez azonban egyelőre vagy rég halott költők klasszikus lírája, vagy puszta utópia.

Már ötvenegy jutott nekem,

A kenyerem javát eszem.

—-

Isten kegyelme: otthonom;

Emlékeim cirógatom.

—

Feladat, munka Szerelem;

Minden megadatott nekem.

—-

Csodálatos Asszony, Lányok,

Remek ifjú tanítványok.

—-

Már ötvenegy jutott nekem,

A henyélés nem kenyerem.

—-

Költő vagyok, író vagyok;

Ameddig csak élek: adok.

A tragikummal évszázadok alatt igen sokan és igen behatóan foglalkoztak, tragikum-elméletek százai születtek. Sokkal többet foglalkoztak vele, mint a komikummal.

Pedig korántsem biztos, hogy a tragikum az erősebb. Sőt…

A tragikus katarzis: fájdalmas veszteségek érhetnek bennünket a világban. Iszonyú kockázat fejjel menni a falnak. A gonosz azonban nem maradhat uralmon, mert létezik az erkölcsi világrend.

A REND HELYREÁLL…

• Megrendülés
• Kegyelet
• Szánalom

És a komikus katarzis?

Bágyadt égen táncol a Nap,

Február;

Nagyon messze még a nyár.

—–

Hajnalonta függ az égen

Szürke köd;

Ég-anyó pulóvert köt.

—-

Délben a szél felhők felett

Lovagol;

A tél lassan csomagol.

—–

Ház tövében kinyílt három

Hóvirág;

Fejlődik még a világ.

—–

Latyakos a Föld orcája,

Február;

Némán alszik a határ.

—–

Vízöntőbe lép a világ

Csakugyan;

A zsarnokság bajba’ van.

——

Pénz hatalmát Vízöntő majd

Köhögi,

S a világ kiröhögi.

Eső után hó szakad,

A hajnal sárba ragad.

Szürke égbolt pityereg,

Mesénk hőse didereg.

——

Hó után eső csepeg,

Az öreg Nap szendereg,

Felhő köddel enyeleg,

Sárba fullad a hideg.

—–

Se nem eső, se nem hó,

Verőfény és tiszta szó;

Az ég arca kisimul,

Az Élet attól virul.

—-

Balra eső, jobbra hó,

Dupla semmirevaló;

Abcúg adó, hatalom,

Derű kell és nyugalom.

—–

Eső áztat, hó takar,

Az ember élni akar;

A Lét közös misztika,

Sohasem statisztika.

KÉTSZÁZHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen és Ed Philips egymásra nézett. Helmut Schellenberg azonban nem tudta türtőztetni magát:

-         Ki ismeri azokat a nyavalyás képleteket?

-         Mondtam már, mindent a maga idejében – a fogoly arcán gúnyos mosoly villant.

Ed Philips vállat vont.

-         Rendben van, mesélje el!

A fogoly diszkréten elmosolyodott.

-         Kaphatnék egy pohár italt?

Karen szép türelmes mozdulatokkal frissítőt töltött egy pohárba, és Eastman elé tette.

Hatvanharmadik rész

Nem először találkozom vizsgálódásaim közepette a teljes relativizmussal, amely ilyen értelemben közönséges dehumanizációs ideológia, vagy – más szemszögből nézve – minden erkölcsi nézőpont feladása „semmiért egészen”.

Az öncélú relativizmus az erkölcsi világrend, azaz az emberi élet céljának és értelmének, minden erkölcsi értéknek a teljesen öncélú tagadása. Napjaink sznobizmusát éppen az teszi hallatlanul veszélyessé és antihumánussá, hogy napjaink sznobizmusa éppen a teljes és öncélú relativizmushoz igyekszik alkalmazkodni, ehhez szocializálódott, egész intézményrendszert hozott létre ennek alátámasztására a maga ál-poétikájával, ál-esztétikájával és ál-irodalmi életével egyetemben.

A Tejút sávja halovány,

És szürke, mint a vas;

Ott poroszkál tán Isten is,

Mint rosszkedvű lovas.

—-

A fényes Szíriusz csupán

Pislákol csendesen;

És szundikál vén Orion,

Örök vadász-lesen.

—-

A távolban a mély sötét

Talán öltönyt visel,

Majd összeugraszt Valakit

Holnap Valakivel…

—

Aludni tér a jó szándék,

S a büszke Szeretet;

S az ősi álmatlan gonosz

Bámulja a telet.

—-

Az ember, hogyha jót keres,

Mindig szabad marad;

De rosszra vár, ha elkopik

A szabad akarat.

Az a politikai libikóka…

Semmi sem érdemel annyi szarkazmust, mint a politika. A napi politikai jelszavak “irodalomba emelése” az irodalmi nyomorúság Mekkája volt minden időben, és ma is az. Ennek ellenére mindig akadnak zarándokok…

Az a politikai libikóka…

Németh László 1954-ben olyan szemrehányást kapott, hogy túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, nem eléggé szocialista realista…

Tizenöt év múlva újabb kritika érte: túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, provinciális, nem követi a modern nyugati irányzatokat.

Tekinteted betölti

Az egész

Életem;

Köszönöm, hogy vagy nekem…

—–

Jelenléted

Istentől nyert

Ősi Kegyelem;

Köszönöm, hogy vagy nekem…

—–

Por a testünk,

S korcsolyázunk

Égi flaszteren;

Köszönöm, hogy

Mindörökre

Megmaradsz

Nekem!

A darabot szeretném ma éjjel befejezni…

Főhőse híres XII. századi esztergomi érsekünk, aki három királytól tagadta meg a koronázást. Pontifex Lucas. Azt hiszem, ez világtörténelmi kuriózum (is).

Pontifex Lucas non coronat.

Nem azért választottam a témát, mert ma is lenne kiktől (kiktől, és nem kitől, az előző nyolc év se volt semmi, azok se jöjjenek vissza) a koronát. Lehet, persze, hogy a téma ebből a szempontból is aktuális. Jó lenne négy évre egyszer a sok egyéb helyett olyant koronázni (nem választani, hiszen ez csak a szabad választás paródiája; négy évig semmi befolyása sincs a szabad választónak, legfeljebb elszenvedheti, ahhoz joga van), aki valóban ennek az országnak az érdekeit képviseli következetesen és okosan.

Szürkeséges január;

Bokáig ér már a sár.

—–

Pityereg a szürke ég,

Tanácstalan szürkeség.

—-

A múlt pora mára sár,

Lomhán köröz a madár.

—-

Eső hull vagy hódara;

Jelent lep a múlt sara.

—-

Szürkeséges január;

Ami él, mind jóra vár.

—–

Holnap? Ködös hegyorom;

Béke legyen, s nyugalom.

—-

Legyen Élet-tisztelet,

S a Munkának becsület.

—-

Szürkeséges január,

Messze még a fürge nyár.

—

Szürke, kedvetlen határ;

Sápszedő ül rajta: sár.

KÉTSZÁZHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő a fejét csóválta.

-         Tartsunk rendet. Ki az a Sigismundo Rafa?

A fogoly elmosolyodott.

-         A név titkos, asszonyom. Nem csodálom, hogy ön még nem hallott róla.

-         Ki az?

-         Sigismundo Rafa Savioli barátai közé tartozott. Állítólag valamikor együtt Saviolival létrehozták a digitális téridőt. Erről a kísérletről Savioli csak egyszer beszélt a tanítványai előtt, mintegy elszólta magát.

Hatvankettedik rész

A sznobizmus önkéntes, jobban mondva ön-szocializációs kísérlet a sznob ember olyan csoporthoz akar szocializálódni, ahová valójában nem tartozik. Létezik hatalmi, gazdasági, pénzügyi, fogyasztói, kulturális, és sok másféle sznobizmus is.

Motivációja esetenként a hatalmi, gazdasági, pénzügyi, kulturális vagy egyéb elitekhez való integráció, de leggyakrabban csak ennek a puszta látszata. A sznob beéri az integráció felszínes külsőségeivel is.