Hatvanharmadik rész

Nem először találkozom vizsgálódásaim közepette a teljes relativizmussal, amely ilyen értelemben közönséges dehumanizációs ideológia, vagy – más szemszögből nézve – minden erkölcsi nézőpont feladása „semmiért egészen”.

Az öncélú relativizmus az erkölcsi világrend, azaz az emberi élet céljának és értelmének, minden erkölcsi értéknek a teljesen öncélú tagadása. Napjaink sznobizmusát éppen az teszi hallatlanul veszélyessé és antihumánussá, hogy napjaink sznobizmusa éppen a teljes és öncélú relativizmushoz igyekszik alkalmazkodni, ehhez szocializálódott, egész intézményrendszert hozott létre ennek alátámasztására a maga ál-poétikájával, ál-esztétikájával és ál-irodalmi életével egyetemben.

Arthur C. Danto egyik tanulmányának címe: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet. A cím megfogalmazása természetesen abszurd, a filozófia semmiképpen sem „semmizheti ki” a művészetet, és ezzel a kiváló amerikai szerző tökéletesen tisztában is van. A cím ironikus összegzése egy nagyon is mai korunkra jellemző jelenségnek: hogyan semmizte ki filozófiai értelemben véve az értelmiség egy része – saját magát.

A legújabb kor értelmiségi identitáskeresésének kudarcával állunk szemben. Ennek a tanulmánynak aligha lehet célja, hogy bő száz évre visszatekintve alaposan szemügyre vegye a jelenség forrásvidékét. Talán még az sem lenne elegendő a teljes feltáráshoz, hiszen gyanítható, hogy még a „klasszikus modernség” háza táján is szét kellene nézni, hogy a jelenség keletkezésének okait megérthessük.

Valamikor jön majd egy korszak, amely – ha még létezik majd emberi civilizáció – kötelességének fogja érezni, hogy mindezt elvégezze. Legfőképpen azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg. Hogyan volt lehetséges, hogy jelentős értelmiségi csoportok az üres és sivár kozmopolitizmus és az önmagában tartalmatlan „modernség” jegyében megpróbálták szétrombolni a tradíciókat, és végül a közönséges erkölcsi és esztétikai relativizmushoz jutottak.

Az emberi tudás a történelem során folyamatosan bővül, gyarapodik. Időről időre igen jelentős alkotóelemeit kell átgondolni, vagy éppen újra definiálni. Különösen igaz ez a természettudományokra nézve. 1890 körül néhány önelégült fizikus gyakorta hangoztatta, hogy a fizika csaknem teljesen lezárt tudomány, ahol már nem akad jelentős felfedezni való. Sejtelmük sem volt róla, miféle forradalmi változások érlelődnek éppen az ő tudományukban. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Newton munkásságát a XX. században meg kellett volna tagadni. Az értékálló alapok megmaradnak, hiszen nélkülük sohasem lenne honnan tovább rugaszkodni.

Kétezer év poétikájától, esztétikájától, művészetfilozófiájától – nagyjából Arisztotelésztől Schillerig – nem vezet út a posztmodern és a többi türelmetlen jelenkori és közelmúltbeli poétikához. Ezzel maguk az érintettek is tisztában vannak.

„Esztétikájuk” nem csupán válság-esztétika, hanem sokkal rosszabb annál: az ál-esztétikának, azaz a művészetfilozófiai piedesztálra emelt dilettantizmusnak a kanonizálása.

Az érték nem viszonylagos, az erkölcs nem relatív. Volt korszak, amikor ez a métely már terjedni kezdett, akkor Szókratész vette védelmébe az erkölcsöt és a tradicionális etikai értékrendet.

A gyilkolás, mások megkínzása semmiféle körülmények közt sem lehet erkölcsös, az erre való hivatkozás már önmagában is erkölcstelen.

Minden hagyományos esztétika alapvető megállapításai közé tartozik, hogy erkölcsi alap nélkül nem létezik művészet. A művészet ilyen értelemben az erkölcsi világrend egyik alapvető biztosítéka.

A költészet az emberi kultúra szerves, nélkülözhetetlen része, sohasem öncélú. Lehet persze tagadni a líra küldetését, ahogy az élet értelmét is. A sznobizmus félelmetes szívósságát jelzi, hogy az ál-esztétika ostoba tételei tehetséges embereket is félrevezethetnek. A költészet a legfontosabb dolgok egyike, kár „sárga turhára” fecsérelni. Egy fényképezőgéppel lehet szöget verni a falba – de nem erre való.

Folytatása következik.