Isten adjon minden jót,

Ehetőt és ihatót,

Legyen öröm bőven

Az új esztendőben!

—–

Adjon Isten minden jót,

Emberséges magyar szót!

—-

Békességet, parolát,

Kalácsunkba mazsolát!

—–

Remény-folyót, áradót;

Adjon Isten minden jót!

—–

Bohócokra maskarát,

Gonoszságra zabolát,

Téli kedvhez hógolyót,

Adjon Isten minden jót!

——

Szép, vidám, egyszerű évet,

Megélhetés-könnyebbséget,

Tavaszt, csorgó csobolyót;

Adjon Isten minden jót!

Száznyolcadik rész 

Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.

Szent karácsony első napján

Az ég szürke csónak,

Csupán a széltől van hideg,

Híre sincs a hónak.

—-

Az évszakok eltolódtak,

Most ál-március van,

Bezzeg szakadni fog a hó

Talán – márciusban.

—-

Fent lebegnek piszkos, szürke

Rongyai az égnek;

De valahol mégis szól a

Karácsonyi ének.

—-

Bár a szokott díszleteket

Sehol meg nem leljük,

Szent Karácsonyt tiszta szívvel,

Szépen ünnepeljük.

—-

Szent Karácsony jelzi; csak a

Tisztesség jut révbe,

Mutatja, hogy az Életnek

Nem lesz soha vége.

Százhetedik rész

 A fentebb mondottak mind csak a költő önmagával szembeni felelősségét taglalják. Ez még azonban közel sem minden.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

Didereg az éjszaka,

Reszket a köd rajta,

Csengő-bongó ádvent szavát

Talán meg se hallja.

——

Recseg a fagy szólama,

Pökhendi szél fújja,

Kékre fagyott a hidegben

Vén december ujja.

—–

Fent a horizont mögött

Karácsony szikrázik,

Valahol talán a kisded

Jövő kacarászik.

—-

Didereg az éjszaka,

Remegnek a fények,

Szobában bújnak össze a

Fáradt szenvedélyek.

—-

Lomha sötét fellegek

Sejtelmet sodornak;

Új életről ábrándoznak

Odakinn a holtak.

XXX. Rész

Nem is akármilyeneket:

„ egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi,”

Miért volt szükség erre az undorító szadizmusra, miért kínozta meg a halottat Magliani?

Azt gondolom, ezek a gyilkos kapkodására utalnak. Tudta, hogy jönnek utána, biztosra akart menni. Mindenképpen olyan sebeket akart ejteni az áldozaton, amelyek vadkanra vallanak.

Ballag a tél,

Suttog a szél;

Kettőezer-tizenhárom

Megvénülve

Mendegél.

—-

Néma vidék,

Szürke az ég;

Dermesztő világunkban a

Szeretet a

Menedék.

—–

Égi kalap,

Ködbe harap,

Rövidülő nappalokon

Reszket, fonnyad

Fent a Nap.

—-

Ballag a tél,

Suttog a szél;

Kettőezer-tizennégy már

A bölcsőben

Üldögél.

Emléke kristálytiszta,

Hangja – árva;

Vajon mikor lesz

Rehabilitálva?

—–

Az idő minden gonoszságot átír;

Hullámverésében nyugszik

A mártír.

—–

Volt Istene,

Hite,

Meg igaza;

S az amputált Haza

Nem ápol,

S nem takar….

—–

Szlovák népét és magyar nemzetét

Szerette tisztán,

Mindenekfelett,

S területrabló, rossz önismeret

Féli halálában is

A nevét.

—–

A tisztesség,

S az álom – nem magányos;

Levett kalappal mondjuk a Neved,

Isten küldötte:

Esterházy János.

Százhatodik rész

A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.

A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda, pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még nem igazi hadvezér.

Fázik a fáradt éjszaka,

Didereg az égbolt,

Lassan minden ködbe borul,

Ami régen szép volt.

—-

Makrancos a vén december,

Bánat hull a jégre,

Egyszer minden létezőnek

Fagyos lesz a vége.

—-

Packázik az élettelen,

Vidul az enyészet,

Friss múltban mosódik össze

Minden apró részlet.

—-

Fennen kárognak a varjak,

Csattognak a szárnyak,

Bürokrata infarktusok

Jelenésre várnak.

—-

Fázik a fáradt éjszaka,

Idő-honát félti,

Elfárad a lelki derű,

Tudja, aki férfi.

XXIX Rész

A vadkan meséjét a gyilkosok találták ki jó előre. Az sem kizárható, hogy a megbízatásuk eleve arra szólt, úgy öljék meg Zrínyi Miklóst, hogy a horvát bán halála vadkantámadásnak tűnjön. Józanul számba véve a lehetőségeket megállapíthatták, ez az egyetlen mód arra, hogy Zrínyi halálában ne lehessen azonnal a bécsi körök kezét felfedezni.

Egy vadkant természetesen nem lehet gyilkosságra felbérelni. Idomítani sem. Talán még ma sem.

Nehéz évnek

Hosszú vége,

Megbékélés,

Öröm kéne.

—–

A türelem tű fokán is átment;

Simogasd meg a lelkünket,

Ádvent.

—–

Rövidülnek a nappalok,

Kósza reménység andalog.

—

Apad a bűn, fogy a vétek,

Gyülekeznek már a fények.

—–

Idő hepehupás útján

Fürge öröm előttünk jár.

—-

Csendes öröm lelket ment,

Ádvent új reményt teremt.

—-

A világban él a Rend;

Ádvent -

Ahogy fent – úgy lent.

—-

Lelkünk fényesebben ragyog,

Integetnek a csillagok.

Titus Maccius Plautus összebarátkozott egy görög származású íróval. A barátság évekig tartott, kölcsönösen sok jót tettek egymásnak.  A görög író kiváló ember volt önálló hanggal, széles látókörrel. Sokat segített Plautus darabjainak színre hozásában, és a vígjátékíró sem maradt adósa.

Egy baj volt a göröggel: időnként kitört belőle hegyes-völgyes hazájából hozott pukkancs természete. Képes volt halálosan megsértődni apró dolgokon is.

Dőltömre vártok,

Még állok.

—–

Még megvagyok,

Csak lövöldözzetek,

S mint meggymagok a pince oldaláról,

Lepattannak egykedvű falaimról

Lövedékeitek.

——

Álarcotok lehet szép, megnyerő,

Nem vagytok más,

Csak

Buta túlerő.

—–

Miattam

Nyugtotok sosem lehet;

Kezdelek sajnálni

Benneteket.

—–

Főhet fejetek miattam,

Bajt hozhatok rátok,

Hogyha szét nem lőtök,

Egyszer

Úgyis

Visszavágok.

—–

Jöhet a hitvány, zsoldos túlerő

Ágyúja,

Tőre,

Rágalma, vagy kardja,

A torony áll,

Amíg csak kedve tartja.

Kétszázharminckettedik rész

 Fegyelemre intette magát. Akárki is az ellenség, a legnagyobb adu a kezében a hajó lehetne. Ha meg tudná őt győzni, hogy teljesen rendelkezik a könnyűcirkáló felett, és Karennek többé nincs lehetősége semmiféle konspirációra, attól alighanem összeomlana. Akkor bármit elvehetnének tőle, nem tiltakozna. Meg is ölhetnék, sőt maga kívánná, hogy mihamarabb megtegyék.

Akkor miért nem így járnak el?

Talán nem fogták fel, a konspiráció jelentőségét?

Százötödik rész

 Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

Köd kuporog az árokban,

Csend üli a tájat,

Ablak alatt didereg a

Decemberi bánat.

——–

Fűszálakon csillog a dér,

Ragyog a Hold fénye;

Sejtelmes, akár szellemek

Téli álomképe.

——

Borzongató éjszakában

Fagy parazsa éget,

Sötétből röhögi ránk a

Tél a feszültséget.

—–

Köd kuporog az árokban,

Reszket a híd szája,

Tél király a horizonton

Hadait mustrálja.

—–

Jégparipák nyerítenek

A fagy-légióra,

Számíthatunk tél hordára,

Zimankóra, hóra.

XXVIII. Rész

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni.

Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt.

Rosszabbul is voltunk már,

Leszünk jobban is,

Élet-halál az idővel

Kompatibilis.

—–

Mindig lesz majd újabb Tavasz,

Véget ér a Tél,

Minden Élet mindig újabb

Életet remél.

—-

Fut tovább az Élet útja,

Soha meg nem áll,

Minden halálnál erősebb

Egy kis szalmaszál.

—–

Rosszabbul is voltunk már,

Leszünk jobban is,

Elcsüggedni, míg vér kering

Nem rentábilis.

—-

Föld lélektelen gyermeke

Hőség, meg a hó;

Az igaz szó, meg a remény

Más dimenzió.

Marcus Aurelius volt a római császárok közül az egyetlen olyan, aki komolyan foglalkozott filozófiával, és könyvet is írt.

Hatalmas termetű katonatiszt – korábban gladiátor – intézett kérdést egyszer az uralkodóhoz:

- Császárom, mit tegyek, ha sértegetnek? Lépten-nyomon borzalmas sértéseket kapok mindenféle hitvány emberektől. Elbújnak az utcán, a tömegben. Feldühítenek, császárom! Szeretném őket kásává aprítani! Az egész tömeget! Mit tegyek?

Marcus Aurelius elmosolyodott.