Százötödik rész

 Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.

Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.

Erről majd kissé később, sajnos a mai gyakorlatban ennél jóval alantasabb esetek fordulnak elő. Maga a „költő” státusz az, ami hitelét veszítette a közvélemény igen jelentős rétegei előtt. A költő, mint magánember, képtelen megfelelni a költő-státusz követelményeinek.

Napjaink némelyik kanonizált költője a „költő” jelenségébe vetett bizalmat magánéleti tevékenységével (is) olyan mértékben ingatta meg a közvélemény bizonyos rétegeiben, hogy azt mindenképpen helyre kell állítani.

A felsorolt esetek főszereplőit nem kívánom nevesíteni, nem a személy a fontos, hanem a jelenség. Némelyik szinte kísértetiesen hasonló módon esett meg több főszereplővel is.

A verseiben folyton a kozmikus magányról, reménytelenségről, a lét és az élet értelmetlenségéről dalol X költő. Az előadásán is elmondja, hogy a világ úgy rossz, ahogy van, és ő ezen eszme következetes képviselője. Semminek semmi értelme. Sőt: tények sincsenek. Olyan végtelen depressziót rittyent maga köré, hogy néhányan már az öngyilkosságon törik a fejüket. Minden reménytelen, értelmetlen, az emberi élet pöcegödör, az emberiség saját piszkában fetreng, a nagyobb luxus csak büdösebb fekália. Az általános harakiri légkörében aztán roppant kínos, amikor az író-olvasó találkozó után a nihil prófétája rideg és kicsinyes üzletembernek bizonyul, pitiáner módon alkudozik a tiszteletdíjról, az esetleges ráadás beszélgetésért a szerzői est szervezőitől külön honoráriumot követel. Közben ostoba, pökhendi stílusával éppen azokat sérti vérig, akik esetleg a rajongói lehetnének.

A magány fájdalmas érzésének, a szerelem kétségbeesett vágyának poétája Y. a várhatónál jobban kezd, bizonyos hölgyek szívét megdobogtatja. Úgy tűnik, a találkozó sikeres lesz, a versek némelyik sorát a publikum már érteni véli. Talán meg is szeretné a költő személyes varázsa miatt. Y azonban bunkóval veri agyon saját sikerét, amikor bumfordi módon kezd ki az egyik hölggyel, akit utána gyorsan le is ribancoz. Biztos, ami biztos. Amikor a szervezők nagy nehezen feloldják a konfliktust, elvonul egy olyan hölggyel, akit maguk a helyiek tartanak szajhának. A kiábrándulás tökéletes, bár a fogadtatás valóban szívélyes volt.

A remek előadónak és szellemes társasági embernek bizonyuló Z költő az első órában teljesen megnyeri magának a közönséget. Ekkor azonban elvérzik egy provokátorral, vagy talán csak egy naiv olvasóval szemben. A kérdező idézi a poéta azon sorait, amelyek tárgya „a kedves lucskos pinája”, és úgy kérdez, hogy költőnk nemigen kerülheti el a szókimondó választ. Költőnk ideges lesz, dühödten ágál, meleg éjhajlatra küldözgeti a kérdezőket. A jól indult este ripacskodásba fúl. A poéta ideje fennmaradó részét részben a vitának szenteli, részben meg annak, hogy megpróbálja kitalálni, melyik rosszakarója küldte a nyakára a provokátort.

Pedig neki kellett volna pontosan tisztában lennie azzal, hogy nála magánál hol van a nyilvános és az intim személyesség határa. Ha az említett kifejezés nála a nyilvános személyesség kategóriájába tartozik, és ezt a kedvese is elfogadja, akkor tudnia kell róla nyilvánosságban fesztelenül, megbotránkoztatás nélkül beszélni. Ha azonban erre képtelen, akkor rá kell döbbennie, hogy mégiscsak elvetette a sulykot, amikor saját intim személyes szféráját akarta nyilvánossá tenni, a botrányt nem a provokátor okozta, hanem saját maga. Felelőtlen volt – elsősorban önmagával szemben.

Magam is többször tapasztaltam már, és még többször hallottam másoktól, milyen az, amikor egy költő a saját központozatlan versével küszködik. Irdatlan hibákat ejt, keveri a szezont a fazonnal, nyögdös, zagyvaságokat olvas – pedig az ő verse. Ilyenkor saját maga buktatja meg az írásjelek mellőzésére vonatkozó összes magasröptűen ostoba „művészeti” elvet.

Ezek mind olyan egyedi esetek, amikor nyilvánosan nevetségessé válik a költő státusza. Rendre olyan emberekkel történik, akik úgymond „hivatásos” költők, magyarán a foglalkozás megnevezését kérő űrlapok megfelelő rovatába ezt írják: költő. A naiv – vagy álnaiv – emberek ilyenkor kérdik meg: Vajon mit művel ez a fickó reggel nyolctól délután ötig? Költ?

Hamarosan arról is kell majd néhány sót ejtenem, mennyire lehet a költő státusz, illetve mennyire lehet foglalkozás.

A személyes hitelesség ugyanis annak függvénye, hogy mennyire forrott össze személy és státusz. A mai bürokratikus időkben sokan azt képzelik, hogy mindennek a dokumentáció a lényege. Az esetleg a költő, akit a bürokratikus apparátus annak nyilvánít. Majd alapítanak valami költőképző szakot, és a jövőben csak az nevezheti magát költőnek, aki rendelkezik költői végzettséggel.

Mindez természetesen abszurditás. A költői státusz merőben más. Ha csak egyszerűen az mondjuk: Petőfi Sándor, az sokkal nagyobb távlatokat jelent, és univerzumnyival nagyobb hitelt, mintha azt mondanánk, Petőfi Sándor költő.

A költő státusza – különleges státusz.

Folytatása következik.