A Hahotának írom.

Mikulás munkáját megpróbálja megzavarni a Gonosz…

Részlet:

2. Jelenet

Gerzson egyedül

GERZSON:

Ideje bemutatkoznom.

Gonoszvári Gonosz Gerzson

Vagyok, a legfőbb bajdémon.

Hogyha jó nagy bajt okozok,

Azon jó nagyot kacagok!

De nem vagyok telhetetlen,

Mindig kis bajokkal kezdem.

A kis bajból lesz a nagy baj!

Na, lássuk, itt mire megyek?

Biztos, hogy sikeres leszek,

És olyan nagy bajt okozok,

Hogy tüstént be is vonulok

A démon-történelembe.

Már bő tíz éve írtam egy Ludas Matyit, de akkor egy huszonnégy fős csoport számára.

A mostani a Hahota számára készült az elmúlt hét végén. Most már másik darabon dolgozom, erről majd később adok hírt.

Részlet a múlt heti mesejátékból:

“DÖBRÖGI:

Ez itt a döbrögi vásár,

Ide sok gazdag árus jár,

Magyarok meg külföldiek,

És nekem mind vámot fizet.

Nr. 3. Döbrögi dala

Én vagyok itt

Nemes-Döbrög királya,

Aki nekem nem hódol,

Az megbánja!

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.

Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.

KERESZTYÉNFALVA, 1665. május 2. kedd

A kellemetlen, esős időjárás miatt csak késő délelőtt indultak el Brassóból. Állítólag aranyat ér a májusi eső, de nem olyankor, amikor az ember lóháton utazna.

Béldi Pál a fejét csóválgatta. Mindegy, ha esik, esik. Hanem ahogy elállt, tüstént megfúvatta a kürtöt:

-         Lóra!

Húsz kísérője volt, csupa vén székely katona. A csapat fele vele együtt élte meg a tatár fogságot, és együtt is tértek haza.

GENOVA, 1665. április 30. vasárnap

A Mészáros elhagyta, illetve csak a munkához használta a Don Miguelt, Genovában Don Pedro San Carlos Olivarez spanyol nemesként ismerték, Beppo volt az inasa. A néhány ember, akiket gondosan megválogatva látszólag a bizalmába fogadott, úgy tudták róla, hogy a derék hidalgo a spanyol felség szolgálatában harcolt Németalföldön, de megjárta az Újvilágot is, mint az ezüstflotta egyik hajójának kapitánya. Volt annyi hajózási ismerete, hogy elhitték neki.

VARSÓ, 1665. április 28. péntek

-         A felség?

-         Imádkozik, hetman úr.

Sobieski egy pillanatig habozott, aztán eltökélten előrelépett.

-         Azért csak jelents be neki, fiam!

-         Parancsára, hetman úr!

Néhány perc elteltével a tiszt visszajött.

-         Őfelsége várja, hetman úr!

János Kázmér király sápadtan ült a karosszékében. Szerzetesi csuhát viselt, a csuklyát is a fejére húzta.

Sobieski hetman a fejét csóválta.

PIGNEROL, 1665. április 27. csütörtök

A piemonti Pinerolo városát ekkoriban franciául Pignerol-nak nevezték, mert immáron harmincnégy éve állt megint francia fennhatóság alatt, ahová a cherascói szerződés juttatta. Richelieu bíboros parancsára Vauban marsall tüstént megerősítette a városfalakat, és átépítette a Pignerolt uraló Citadellát. A városnak jutott a feladat, hogy az észak-itáliai francia uralom erős bástyája legyen.

A város korábban elsősorban a kézműveseiről volt híres, de ennek a franciák hamar véget vetettek, a kézműves műhelyek zömét lebontották, a mestereket és munkásaikat pedig Lyonba költöztették.

KORINTHOSZI PARTVIDÉK, 1665. április 23. vasárnap éjszaka

A kis hajó csendesen meg bújt az öbölben, a kapitány személyesen állt őrt néhány fegyveressel a fedélzeten. A csónak finom evezőcsapásokkal haladt a part felé. A hátul álló őr puskát szorongatott a kezében, és tenyerével takarta égő kanócát.

A görög kalóz hajója már egy órával korábban megérkezett, és úgy kötött ki a szikla alatt, hogy még a holdfény számára is láthatatlan maradt.

PÁRIZS, 1665. március 19. hétfő

Kellemes tavaszi idő volt, Párizsban megélénkült az élet. A Palais Tuilerie királyi bálra készült. Lajos már az előző héten kinyilvánította, hogy a tavasz beköszöntével az udvar Fontainebleau-ba költözik, de a hirtelen jött esős időjárás miatt mégis Párizsban maradtak.

A király bosszankodott. Délelőtt ismét próbálkoztak a papok, és Lajos megint ajtót mutatott nekik. Őfelsége immár közel két esztendeje nem gyónt.

SZIGETVÁR, 1664. december 25. szerda, este

A szigetvári béget első álmából verte fel az őrség elöljárója. A zúzmarás szakállú tiszt először durván felrázta a parancsnokát, utána földig hajolva jelentett neki:

- Tatárok, kegyelmes bég!

A parancsnok álmosan pislogott.

- Milyen idő van odakint?

Újabb meghajlás.

-          Hóvihar tombol, nagyságos bég.

A parancsnok nehézkesen felkönyökölt.

- Mit mondtál, kutya?

- Tatárok, kegyelmes bég!

A parancsnok végre megértette.

…

A király kíséretével együtt csak akkor érkezett meg, amikor az ülésterem már tömve volt. A fekete pálcások törtek utat számukra a tömegben. Lipót megfázhatott, mert köhögött és prüszkölt. Díszes magyar öltözéket viselt, ami igen megnövelte volna a méltóságát, ha tudja viselni. Az esetlen botladozás azonban kifejezetten ostobának mutatta. Tanácsnokai rendíthetetlenül kitartottak a paróka mellett. Magam a karzatról láttam ezt a bevonulást, a császár szánalmas volt.

Másnap reggel ütött be a katasztrófa. Contarini lélekszakadva jött fel a várba. A bán még aludt, Péter gróffal ketten éppen reggeliztünk.

-          Jöjjenek gyorsan!

-          Mi történt?

-          Meggyilkolták Lehmannt! Az őrökkel együtt!

-          Úristen? Hogyan történhetett?

-          Szólok a bátyámnak! – kászálódott Péter gróf.

-          A bánnak nem kellene most a városba jönnie – nézett rá Contarini.

A darab a Hahota számára készült, nagyon kevés idő jutott rá. Tegnap éjjel fejeztem be.

Részlet:

——–

Nr. 6. Tutyimamusz mester dala

Én vagyok a vén cipész,

Varrok szegelek,

Szépen és gyorsan dolgozom,

Tudja minden

Felnőtt és gyerek!

Ha egerek nem volnának

Milliomos lennék,

A cipész jövedelemből

Cipőgyárat vennék!

Jaj, szegény Tutyimamusz,

Jaj, jaj, jaj,

Sose érhet véget a nagy egérbaj!

Meg patkánybaj!

Jaj, jaj, jaj!

Én vagyok a vén cipész,

Sokat dolgozok,

Ennek ellenére mégis

Előbb-utóbb

Éhkoppra jutok!

Tegnap éjjel fejeztem be. Kevesebb szereplőre dolgoztam át, és dalszövegeket írtam hozzá.

Részlet:

—-

Brekekex egyedül

BREKEKEX:     

A gyilkost jól kivallatom,

Utána letartóztatom,

És a börtönbe csukatom!

Mert a varjú nem ostoba,

A rendőr se lehet buta.

Jól tudom, hogy rá kell szednem,

A varjat lóvá kell tennem,

Különben nem fog vallani!

(Belép Kornél.)

1. Jelenet

Brekekex, Kornél

KORNÉL:    

Mit akarsz, Brekekex béka?

A darabot szeretném ma éjjel befejezni…

Főhőse híres XII. századi esztergomi érsekünk, aki három királytól tagadta meg a koronázást. Pontifex Lucas. Azt hiszem, ez világtörténelmi kuriózum (is).

Pontifex Lucas non coronat.

Nem azért választottam a témát, mert ma is lenne kiktől (kiktől, és nem kitől, az előző nyolc év se volt semmi, azok se jöjjenek vissza) a koronát. Lehet, persze, hogy a téma ebből a szempontból is aktuális. Jó lenne négy évre egyszer a sok egyéb helyett olyant koronázni (nem választani, hiszen ez csak a szabad választás paródiája; négy évig semmi befolyása sincs a szabad választónak, legfeljebb elszenvedheti, ahhoz joga van), aki valóban ennek az országnak az érdekeit képviseli következetesen és okosan.

A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.

Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.

A színpadon: Petőfi Sándor és színésztársa, Némethy György.

———

PETŐFI:

Ne is folytasd, Gyuri, mert butaság.

A rögtönzés csupán a munka része,

A jó színész így készülhet fel arra,

Hogy minden világot életre kelt,

Amit a drámaköltő álmodik,

De rögtönözni pusztán önmagában

Csak füst az áldozati tűz helyett,

A ripacsok szánalmas hübrisze.

Ezt a darabot két színészbarátomnak írom. Ma kezdtem, holnap éjjel már terjedelmes részletet szeretnék küldeni, mert utána – ahogy a dolgok most állnak – jövő vasárnapig aligha jutok hozzá, hogy tovább írjam.

Jutalomjáték.

Az első rész: Kecskemét, 1843. március huszonharmadika, Petőfi jutalomjátéka Kecskeméten. Választott szerepe: a Bolond (Shakespeare – Lear király.)

A második rész: Pest, 1845. Petőfi színészbarátja, Egressy Gábor számára ír darabot, hogy az a jutalomjátékán felléphessen benne.

Ezt a darabot a hét közepéig mindenképpen be kell fejeznem. Ezen a nyáron feltűnően sok darabot kell írnom, és szinte mind ilyen “Add Uramisten azonnal!” jellegű.

Nem lövök le semmiféle poént, talán jobb, ha egyelőre semmit sem mondok a cselekményéről.

Az elejéről idézek:

——-

4. Jelenet

Bródy, Szomory, Jablonsky, Czernin, Löwenburg

LÖWENBURG:

Uraim! Franz Ferdinand Karl Ludwig Josef von Habsburg-Lothringen, Erzherzog von Österreich-Este. Ferenc Ferdinánd, a trónörökös!

Amikor Anikó előterjesztette hétvégén a kérését, először nagyon morcos lettem, mert amúgy is tele voltam munkával.

Ezt a darabot annak idején nagyon szerette a pici-kicsik csoportja, hiszen rájuk írtam. Eddig csak egy változata volt, az eredeti.

Más mesejátékaimnak igen sok változata keletkezett az idők során. Legjobb példa erre a Fruzsina hercegnő. Annak idején a Jókai Színház az eredeti, tíz szereplős változatot mutatta be. Azóta azonban igen sok változata alakult ki, 11-től egészen a 24 szereplőt igénylő variánsig.

Ezt a darabot is nagyon gyorsan kell megírnom. Igazából éjjelre készen kellene lennie, mert holnaptól három napig vizsgáztatok, és nemigen tudok foglalkozni vele.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a holnaptól kezdődő, Anikó vezette tábor számára is át kell dolgoznom A varázslókirály című mesejátékomat…

——

Mátyás király mégse hal meg…

—–

A felkérés igazából nem pontosan erre a témára vonatkozott, hanem a Hunyadi család tagjainak rejtélyes haláláról kellett volna darabot írnom.

Ez a darab hirtelen nagyon sürgős, az volna a legjobb, ha még ma éjjel befejezném.

Mondjuk, holnap is ötkor kelek, de igyekszem…

——-

Valamikor a kilencvenes évek elején Anikóval láttunk az akkori TV2-n egy Gyuláról készült műsort. Ott hangzott el, hogy női szellem kísért a gyulai várban. Filmmel is illusztrálták.

Akkor csodálkoztam: évek óta élek a városban, és még nem hallottam soha a kísértetről. Gyorsan kiderült: mások se. A legendát valaki az ujjából szopta.

Ha nagyképű akarnék lenni, azt is mondhatnám rá: kísérleti darab.

———-

Képzeljük el, hogy II. Lajos király nem fulladt a Csele-patakba, nem veszett a mocsárba, és nem is gyilkolták meg.

Lajos király álruhában fogságba esett, a törökök rabszolgaságba hurcolták, gályarab lett, hónapokig húzta az evezőt egy oszmán hadihajón. A török gályát spanyol szövetségben álló toscanai hajósok fogták el, Lajos pedig – mint közönséges kalandor – spanyol földre került, onnan pedig egy galeon fedélzetén az Újvilágba.

Fertályórán belül véget ért a harc a Mura jobb partján. A még életben maradt tatárok sikítva, visítva könyörögtek kegyelemért; ki törökül, ki magyarul. Zrínyi gróf kikiáltói közölték velük: gyalog, fegyvertelenül, egyenként, felemelt kézzel jöjjenek elő, akik a fogságot választják.
A Mura jobb partján már nem volt olyan tatár, aki ne akart volna fogságba esni.
Ezerkétszázan jöttek elő hajnalig egyenként. Sírtak, kegyelmet kértek, elképesztően alázatosan viselkedtek.

Tóni és csapata villámgyorsan mozdult. Fél percen belül a mangonelek mellett álltak.
-    Kioldani!
Hatalmas csattanásokkal lökték ki a görögtűzzel töltött csuprokat a gerendasudarak. Sivítva-füstölögve száguldtak a lövedékek a cél felé.
Nem várjuk meg az eredményt. A görögtűz máris becsapódik a vezetéklovak, meg az átvonulásra várakozó lovasok tömegei közé. Amerre fröccsen, gyújt, éget, kínzó, őrjítő fájdalmat okoz, és vízzel nem oltható el.

Krisztics elment, én pedig a periszkópra tapadtam. A strázsamester most ér az aknák gyújtózsinórjaihoz. Tűzszerszámot vesz elő. Meggyújtja. A zsinórok sercegve-sisteregve tüzet fognak, és a tűz elindul futva, alagutakon, kanyarulatokon át a föld alatt, hogy pusztító küldetését beteljesítse. Lent a vár alatt tömörülő tatár sereg lovainak lába alatt hatalmas, előkészített töltetek várják a tűz impulzusát, hogy minden erejüket megfeszítve a levegőbe röpítsék az ellenség roppant lovasseregét.

Úgy éreztem, képtelenül hosszú idő telt el, talán mindjárt feljön a Nap.
Hansi mondta ki az éjszaka legfontosabb szavát:
-    Megindultak!
Azonnal észrevettem én is. A tatárok kettes sorokba rendeződve vonultak a híd felé. Az imént látott arany mellvértet viselő parancsnok tüstént előre rúgtatott, mögötte egy zászlótartóval – vagy jelvényhordozóval, nem igazán tudtam kivenni, mit tart a feje fölé, de kétségtelenül az volt – és az élre át

Most már az eddig unatkozó Tóni is beállt a periszkóp mellé, és ugyancsak jó szeme volt. Először túlságosan vadul akarta körbetekerni a szerkezetet, és beütötte a fejét. A periszkóp reccsent, és megijedtünk, hogy baja esett.
Szerencsére nem történt semmi baj, és Tóni mondta a legújabbat:
-    Nyüzsög a tatár az erdőben!
Semmit sem értettünk, keveset láttunk, de valahogy mi is érzékeltünk a lent acsarkodó, kirobbanni készülő türelmetlenséget

Az emberek igyekeztek nyugodtak maradni. A katonáknak ez látszólag könnyen ment – lévén tapasztaltabbak – de azért rajtuk is megláttam ókor-ókor a várakozás növekvő izgalmának jeleit. A fiatalok arcára azonban egyre jobban kiült a feszültség. Valamit tennem kellett.
Őrséget és ügyeletet szerveztem, és ragaszkodtam a végrehajtásához. Mindenki sűrűn került sorra, és végig kellett járnia az előírt útvonalat. A periszkópszobától kellett indulni. Szobának ugyan nem volt szoba, legfeljebb barlangüregnek tűnt, mint a többi.

Igyekszem felidézni, milyen látvány tárulhat kívülről a tatárok szeme elé. Kietlen és kopár domb, rajta egy felrobbantott palánkvár sivár nyomai. Még a legsóvárabb és legostobább tatár sem hiheti, hogy a romok között akadhat bármi rabolni való.
Istenem, csak ne gondolja, hogy itt bármilyen értékes tárgy heverhet! Csak ne gondolja egy se!
Feszült pillanatok voltak. A tatár visszalovagolt a parancsnokához, és nyilván jelentette, hogy mit tapasztalt. A következő pillanatban az összes tatár hátat fordított a várnak, és lelovagoltak a folyópartra.

Tegnap kezdtem, a Bibuczi Meseszínház számára készül. A csapat szokásos szcenikai igényei szerint készül.

Pakolcs vármegyében sanyargatják a népet. Mátyás útra kel.Utána megy hűséges Hollója is.

———-

Részlet:

——–

HOLLÓ:
A király országát járja,
Rajta van az álruhája.
Megnézzük mi is, gyerekek?

Varázslattal odamegyek,
S minden gonoszt kikémlelek.
Eljöttök velem, gyerekek?

(Varázsol.)

Csiribikem, csiribákom,
Ákombákom, szürke mákom,
Hollószárnyú nagykabátom,
Károgás a faluvégen;
Legyek Pakolcs vármegyében!

Reggel berendezkedtünk a várban. Tudtuk, hogy észrevétlennek kell maradnunk. Mindent megszerveztünk előre, még azt is, hogyan és hol végezzük el a szükségünket. Ez nem nevetséges, Jane, ilyen helyzetben az életünk múlhat rajta, hogy az ellenség ne fedezzen fel.
Előbb havas eső szállingózott, reggel még tovább hűlt a levegő, aztán verőfényes téli délelőtt lett. Valamelyest melegedett is az idő, de a fagyott tócsák nem engedtek fel.
A periszkóp mellett állandóan ült valaki, némelyik már unta, de nem engedtem meg a lazítást.

Elérkezett december huszonharmadika, hétfő. Ma már zrínyiújvári vagy zerinvári csatának nevezik, talán hamarabb is hallani fogsz róla, drága Jane, mint ahogy az én levelemet kézhez kapod.

December huszonharmadikán hajnalban kimondottan hideg volt. Éjszaka esett egy kevés hó, ez és a dér fehéres szürkére festette a tájat, és a kopárságból úgy meredtek felfelé a vigasztalanul csupasz fák szomorú koronái, mint Isten felé nyújtott, segítséget kérő kezek.

Még volt egy eszközöm, amiről eddig nem beszéltem, ez nem fegyver, de annál nélkülözhetetlenebb. Szerencsére még az első este elmondtam, hogy esetleg szükségem lehet valami ilyesmire, és Contarini úr valahonnan megszerezte a hozzá való eszközöket; elsősorban a lencséket.
A Royal Society egyik tagja, a lengyelországi származású kiváló optikus, Johannes Heweliusz még 1647-ben szerkesztett egy érdekes eszközt, amelyet periszkópnak keresztelt el, és leírta Selenographia, sive Lunae descriptio című művében.

Tudod, Jane, milyen szívesen kölcsönzök ötleteket a régiektől. Ez is tőlük származik, méghozzá a régi idők egyik legzseniálisabb hadmérnökétől: Héróntól.
Hérón egyik leghíresebb alkotása egy épület volt; benne egy zárt ajtajú szentély, az előtt pedig egy különálló oltár. Nem tudom, melyik isten tiszteletére tartották benne a szertartásokat, de talán nem is lényeges.
A legfontosabb berendezések nem az építmény látható részén, hanem a padló alatt voltak elhelyezve.

Aláaknáztattam a tatár lovasság várható gyülekezési helyeit a folyó mindkét partján, valamint a hídfő megközelítési pontjait, és magát a két hídfő területét. Mindenütt rézsútos alagutakat akartam fúratni, de a legtöbb helyen erről le kellett tennem, főleg az idő hiánya miatt. Meg amiatt is, mert a hídfő megközelítési útjai esetében attól is félnünk kellett, hogy ezek már a hídelemeket szállító nehéz szekerek alatt is beomlanának, ha túlságosan meglazítanánk a talajt.

A magyarok és horvátok felháborodtak a vasvári békekötésen. Egyetértek velük, magam is arcpirítónak, kétszínű, gyáva és erkölcstelen lépésnek tartom, erről már annak idején Hohenlohe altábornaggyal is beszélgettünk. Az pedig, hogy ehhez a nevetséges békéhez megszerezték a császár megerősítését is, csak Lipótnak a trónra való alkalmatlanságát bizonyítja. Amúgy is papnak nevelték a rendkívül csúf, csenevész, hitvány és féltékeny természetű uralkodót, most pedig különféle tehetségtelen csoportok koronás bábfigurája lett.

Zrínyi gróf azt is elmondta, hogy vett a Murán egy rissz-rossz malomhajót, éppen olyan, amilyet kértem. Holnap megnézhetem.
A hajómalom kedvemre való volt.
Érdekes, hogy Magyarország nagy folyóin – a Dunán és a Tiszán – elvétve is alig akad hajómalom, de a kisebb folyóvizeken annál több van belőlük. Ennek az lehet az oka, hogy a magyarországi vízimolnárok pénzhiány, vagy az állandósult harcoktól való félelem miatt nem tudnak, vagy nem mernek igazán nagy hajókat vásárolni vagy építtetni, amilyenek a nagyobb folyamokra kellenének.

Witnyédi István, Gaudi András, Zrínyi Péter gróf és mások – bár talán már vacsoráztak – leültek mellénk, és szintén nem kérették magukat. A ház ura ugyan maga is egészséges, jó étvágyú férfiember, de az öccse ezen a téren messze túltesz rajta.
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.

Bólogattam. A híd építése számos szervezési problémával jár, de a parancsnok nyilván nem először csinálja, ismernie kell a keze alatt lévő eszközöket, tudnia kell, milyen nehézségek adódnak a munkája során. Bár éjszaka és sebtében még aligha épített hidat – nagyon sietős tatárok számára, akik esetleg máris ingerültek a késedelem miatt.
-    Hol lesznek az üres szekerek? – kérdeztem.
-    Jó kérdés – bólogatott a gróf.
Már teljesen besötétedett, nem akartuk még egyszer körbejárni Zrínyi-Újvár romjait.

Most valami nagyon fontos dolgom akadt. A vár tövében húzódó, félkör alakban a folyó partjára vezető gyalogutat kellett szemügyre vennem. Ezen többször is végigmentem, gyakorlatilag lépésről lépésre átvizsgáltam. Jól megnéztem a talajt, néhol ástam, vagy ásattam is.
Több ponton is könnyűszerrel aláaknázhatónak tűnt. Akadt azonban ezzel kapcsolatban egy elég jelentős probléma.
A gyújtózsinór.
Rengeteg gyújtózsinórra lesz szükségem. Ráadásul az a biztos, ha gyújtózsinórból mindenütt túlbiztosítással dolgozom, hiszen nem engedhetem meg, hogy valamelyik aknám ne robbanjon fel.

A következő félórában elmondtam a két grófnak, miféle terv született a fejemben. Hamarosan beszólították Gaudi András urat, és másokat is. Szinte mindenkinek volt valami meglátása, javaslata, kisebb ellenvetése.

A tanácskozás után Guzics várkapitány összetoborozta az embereket, akikre szükségem volt: kovácsokat, ácsokat, asztalosokat és egyéb mesterembereket, meg a szükséges segítőket. Másnap már csaknem ötszáz főnyi csapatot kommandíroztam.

Délután Zrínyi gróf személyesen vitt körbe, és megmutatta nekem csáktornyai várát, utána igyekeztem minden szükséges előkészületet megtenni.

A gróf tágra nyílt szemmel meredt rám, az öccse azonban komoran bólintott. – Miért?- kérdezte a gróf.

- Mert különben nem volna értelme, gróf úr. Az idei januárt nagyságod végigharcolta, és általában télen is mindig vigyázásban van, sőt éppen nagyságod javallja az oszmán ellen a téli háborút. Januárban vagy februárban a török számára semmi értelme sem volna kizárólag tatárokból álló sereget küldenie, mert a tatár a várat nem tudja elfoglalni, és a nagyságod kommandója alatt álló báni és egyéb hadakkal nyílt ütközetben sem mérkőzhet.

Davis hadmérnök újabb hosszú levelet írt – ez már a regény alternatív történelmi időszakában játszódik.

A valóságban is volt egy Magyarországon harcoló angol hadmérnök, Richards volt a neve, ő 1683-ban, Buda felszabadítása idején írt a harcokról naplóbejegyzéseket; amikor egyébként a későbbi Berwick herceg is a magyar főváros ostrománál tanulta a hadi tudományt – őfelsége, az angol király rendeletére…

———

Már az első napon is a gróffal, a családjával és legközelebbi barátaival ebédeltem az úgynevezett kis házban, azóta is Zrínyi Miklós asztalánál van a helyem.

Ez is Erdélyben fog megjelenni.

Jó régi történet. Mikor is esett meg?

——–

Egyszer volt, hol nem volt,

Nagyon-nagyon régen volt,

Amikor még régi földre,

Réges-régi tengerekre

Sütött fenn a Hold.

Volt akkor egy boldog ország,

Tündérszép emberek lakták,

Boldogságföld volt a neve,

Volt számos búzamezeje,

Szőleje meg gyümölcsöse,

Hogy a népei gazdagok

Urai meg hatalmasok

Voltak, volt templom, meg csárda,

Aranyozott volt a járda,

A földet fehér ruhába

Öltözött szép Luca járta,

Adott termést, jót és szépet,

Boldogok voltak a népek.

BÉCS, 1664. december 23. hétfő

Az időpont szokatlan volt; a bécsi Haditanácsot még sohasem hívták össze a karácsony szentestéjét megelőző napon. Az is ritkán fordult elő, hogy vasárnap császári futárok zaklassák otthonukban karácsony előtt a tanács tagjait.

Ennek megfelelően igen gyér számban jelentek meg a Haditanács tagjai, leginkább azok jöttek el, akik Bécsben tartózkodtak, amint az várható is volt.

Itt volt azonban maga az uralkodó, és vele Porcia herceg.

Erdélyben fog megjelenni.

Mikulás a legfontosabb jelenlegi mítoszaink egyikének hőse, voltaképpen civilizációnk egyik legjelentősebb alakja. Csaknem világszerte ismert.

Hollywood nemigen tudott kárt tenni benne, nem is nagyon akart; viszont sokat segített mítosza kiteljesítésében. A keresztény kultúrkörön kívülre is.

Mikulás pedig teszi a dolgát. A részeg áruházi meg egyéb mikulások sem képesek késégbe vonni. Mikulás – eszme.

Mikulás emblematikus figura.

SZIGETVÁR KÖRNYÉKE, 1664. december 22. vasárnap

Rendes körülmények között másfél hónapig tartott az is, hogy Erdélybe elérjenek. Kényelmesen, nyugodtan, lassan vonultak fel mindig, hogy aztán hirtelen száguldozni kezdjenek. Most minden más volt; az egész hadjárat olyan száguldás, amilyenről talán még az őseik se hallottak soha. Vagy legfeljebb azon távoli őseiknek lehetett fogalmuk róla, akik egykor még – a lovas íjász hadseregek régi, dicső aranykorában – Batu kán seregével járták a világot.

SÁROSPATAK, 1664. december 22. vasárnap

Bál volt szombat este Sárospatakon is, de a kimért és szertartásos bécsinél sokkal vidámabb és színesebb. Magyarok, erdélyiek és lengyelek ropták a táncot nagy örömmel és vigassággal – csaknem kivilágos kivirradtig.

Vasárnap Jan Karol Wratislawski hadnagy a szokottnál tovább maradt az ágyban. Vidáman heverészett, és közben végiggondolta, mi is történt vele az utolsó napokban.

A kedélyes, vidám menet Munkács várából Sárospatakra.

BÉCS, 1664. december 21. szombat

Este bált rendeztek Porcia herceg palotájában. Parókás urak, és magasra tornyozott frizurát viselő hölgyek lejtették festői táncukat a gyertyacsillárok fényorgiái alatt a nagyteremben, címeres pelerint viselő szolgák had nyüzsgött, hogy kielégítse a vendégsereg óhajait, fényűzően ritmusos barokk tánczene ringatta éber álomba a kalandra, szerelemre éhes ifjúságot.

A táncvigalom a második szinten volt, ez volt – barokk szokás szerint – a nemes emelet.

DRINÁPOLY KÖRNYÉKE, 1664. december 15. vasárnap

Mirza Aslam már kora hajnalban tovább indult. Ő vezette az elővédet. A sereg többi része is szedelődzködött, csak a vezérekre vártak. Mehmed Girej és a többi parancsnok kevés kísérettel bement a városba, a Szelim-mecsetben mohamedán istentiszteleten vettek részt, majd találkoztak a nagyvezír megbízottjával, a harmincéves Kara Musztafa kajmakámmal.

A fekete szakállas férfi kíséretében híres és jeles oszmán tisztek várták a kánt, közülük a legjobb benyomást egy albán származású katona, a körülbelül ötven esztendős Hodzsazade Abdurrahman Arnaut, a janicsárok kethüdája tette Mehmed Girejre.

LONDON, 1664. december 15. vasárnap

Csúf hideg volt odakint és szakadt az eső. A londoniak azért most is sűrűn jöttek-mentek az utcán, bár az ablakból látszott, hogy most nincs tömeg, aki tehette köpönyegbe, esőgallérba, vagy nagykendőbe burkolódzott, és behúzódott az épületek árkádjai alá. A sietősen elcsörömpölő fogatok vadul fröcskölték a vizet, időnként valóságos áradatot zúdítottak egy-egy figyelmetlen járókelő nyakába.

A teát most Tierney szolgálta fel; ezen az esős és ködös vasárnapon mindenki más szabadnapot kapott.

OZALJ, 1664. december 14. szombat

Száva szombat kora hajnalban került egy horvát őrjárat kezére. Igazából a helyzet korántsem volt veszélytelen; a katonák pányvakötelet hajítottak a fiú nyakába, és kevésen múlt, hogy török gúnyája miatt agyon nem csapták. Utána is kémnek nézték, a lovára kötözték, és bevitték egy apró nádtetős viskókból álló faluba. Ekkor kezdett világosodni, de a lusta téli Napnak még híre-hamva sem volt. Szávának szerencséje volt, a faluban valaki felismerte.

Pályázatra írom.

Sokkal nehezebb, mint a tavalyi munkám, hiszen ez a téma nem adja magát olyan nyilvánvalóan.

Az anyaggyűjtés ebben az esetben is meglehetősen szórakoztató volt. Két hét alatt akkor is végeznem kell vele, ha hétköznap egy árva betűt sem tudok írni.

Rövid részlet:

”

RÁKÓCZI:

Voltál már itt, Lackó? Mondd neked valamit az, hogy sub rosa?

Bercsényi nem válaszol, és kissé elpirul.

RÁKÓCZI:

Íme, a rózsa!

Felmutat, a festett boltozat legfőbb díszére, a rózsára.

VARSÓ, 1664. december 13. péntek

-         Ugye, nem babonás, hetman úr?

Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:

-         Nem, felség. A legkevésbé sem.

-         Foglaljon helyet, hetman úr!

A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.

Egy ideig ismét rövid részletek következnek. Mint ez:

————-

PÁRIZS, 1664. december 12. csütörtök

Váradi Nagy Bálint deákot a szállásadója rángatta elő a szobájából nem sokkal ebéd után.

-         Azonnal jöjjön, Monsieur Valentin! Önt keresik!

-         Engem, ugyan kicsoda?

-         Azonnal jöjjön!

Bálint deák nehézkesen botladozott kifelé. Jó otthoni módra egyet szundikálni akart a délebédre. Másfél éve tanult Párizsban, koszt és kvártély fejében latinra és németre tanítgatta a kárpitosék nagyobbik fiacskáját.

Most ugranék a történetben, drága Jane.

Ettől kezdve a török Magyarország nyugati részébe vonult, mi meg hol a nyomába szegődtünk, hol hátráltunk előle. Már nemzetközi hadsereg voltunk, velünk a bádeni őrgróf, a württembergi herceg, és ki tudja, hány európai előkelőség – meg egy erős francia alakulat. Együtt szégyelltük magunkat a visszavonulás miatt.

A török fékevesztetten pusztított, naponta láttuk az égő magyar települések lángját. Komor, rossz hangulatban meneteltünk hátrafelé.

Zrínyi-Újvár felé vonultunk vissza. A török portyázók többször is megpróbáltak rajtunk ütni, de a huszárok mindig megoltalmaztak bennünket. Előfordult, hogy tőlünk legfeljebb százlépésnyire hullámzott a harc. Óvatosságból néhány könnyebb löveget megtöltettem, azok mellett égő kanóccal meneteltek a tüzérek.

Zrínyi-Újvár környékén tudtuk meg, hogy Lipót császár leváltotta a főparancsnokságról Zrínyi marsallt, és Montecuccolit nevezte ki a helyére.

Újabb hosszabb részlet – pontosan folytatja az előzőt.

Jövő kedden jön az újabb.

Íme:

—————————–

“Hamarosan kézhez kaptam a már korábban kilátásba helyezett kapitányi kinevezést, valamint némi pénzjutalmat, gondolhatod, drága Jane, hogy mennyire örültem neki. Most már volt a kezemben egy csinos összeg, a javát tüstént letétbe helyeztem egy bankháznál, magam pedig igyekeztem hasznomra fordítani az eseménytelen téli napokat.

Kezdtem azon, hogy a feljegyzéseim felhasználásával térképvázlatot készítettem magamnak a harcok színhelyéről, pontosítottam korábbi vázlataimat, illetve igyekeztem az osztrák tisztektől használható térképekre szert tenni.

Az volt a kérés, tegyek fel hosszabb, összefüggő részleteket. Ezért most és a következő néhány kedden felteszek egy, a regény narratívájából kiemelhető, összefüggő részt.

Formailag levél.

A regény egyik szereplője, Charles Davis angol hadmérnök írja Csáktornyáról 1664. december 20-án.

——–

A részlet viszonylag friss, szerkesztve, hibavadászva stb. egyelőre nincs. Aki ebben segít, hálásan fogadom.

Jövő kedden következik a folytatás.

——————————————

Drága egyetlen Jane-em!

Íme a következő részlet.

Nemrég itt tartottam:

—————-

”

Chateau De Vaux, Melun közelében, 1664. december 12. csütörtök

A kastély előtt udvar: a cour d’honneur pompája ezen a napon a kezdődő tél miatt nem tudott teljes, káprázatos mivoltában érvényesülni, de a hatását így sem tévesztette el. A hintóban ülő férfi meglepetten felkiáltott, amikor rájött, hová hozták.

A kastélya! Az otthona! Amit ő építtetett temérdek költséggel. Az építész Louis Le Vau volt, a kert tervezője pedig nem más, mint a nagy André Le Nôtre.

Mostantól hetente teszek fel egy új részletet a készülő regényből.  Mindig olyat, ami csak néhány napja íródott. Hosszabbakat, mint a legutóbbi, mert jogos volt az észrevétel, hogy a rövid mutatvány alapján nem sokra lehet jutni.

Íme:

——–

“Két óra múlva Mehmed Girej kán és kísérete elhagyta Isztambult. Úgy távoztak, ahogy érkeztek: csuklyás fekete köpönyegben, delik és lóra ültetett janicsárok kíséretében.

Brankovics György deák, az erdélyi fejedelem egyik Isztambulba küldött íródeákja a városkaputól nem messze különös lovascsapatot látott.

Végre újra írom.

Nemrég itt tartottam:

———–

“A Mészáros felfigyelt.

Akárki is, rá vadászik. Személyes ellensége lenne? Esetleg valami ügyfél rokona? Bosszú? Lehetetlen.

Nem. Akárki is, nem rá vadászik, hanem csak az idegenre. Akiről nem is sejti, hogy kicsoda.

A Mészáros csak alig lassított. Jönnek mögötte. Kopognak a léptek. Hamarosan gyorsítani fognak, és valahonnan majd előbukkan egy újabb üldöző. Az a céljuk, hogy ő egyre nagyobb pánikba essen, végül pedig hisztérikusan rohanva próbáljon menekülni.

Pár napon belül nyomdába kerül Ferrarában megjelenő, tizenötödik évfolyamába lépő  Osservatorio Letterario kétnyelvű folyóirat legújabb száma.

Harmadik éve fordulok benne elő, ezúttal két verssel.

A szokásos gazdagság. Fordítások, eredeti művek, tudósítások, kritikák, viták, vélemények. Számos különlegesség.

Az Osservatorio Letterario egy, a napfényes Itáliában élő, rendkívül agilis magyar hölgy munkájának eredménye. Az Osservatorio Letterario főszerkesztője és kiadója dr.

Ez lesz az idei első darabom. A Hahota Gyermekszínház számára írom, valamikor húsvét környékén lesz a bemutatója.

A húsvéti nyuszinak még annyira sincs mitológiája, mint mondjuk a Mikulásnak. Utóbbi – elsősorban a Disney-filmek jóvoltából – már valamiféle, még igen képlékeny kvázi-mitológiával rendelkezik, ami azonban még mindig viszonylag alakítható, de a fő útjelzők már ki vannak jelölve.

A húsvéti nyuszival kapcsolatban ez még nem történt meg, ezért első ránézésre még a Mikulásnál is hálásabb téma.