Még volt egy eszközöm, amiről eddig nem beszéltem, ez nem fegyver, de annál nélkülözhetetlenebb. Szerencsére még az első este elmondtam, hogy esetleg szükségem lehet valami ilyesmire, és Contarini úr valahonnan megszerezte a hozzá való eszközöket; elsősorban a lencséket.
A Royal Society egyik tagja, a lengyelországi származású kiváló optikus, Johannes Heweliusz még 1647-ben szerkesztett egy érdekes eszközt, amelyet periszkópnak keresztelt el, és leírta Selenographia, sive Lunae descriptio című művében. A periszkóp alkalmas rá, hogy egy árokból, vagy olyan épületből, amelyből valamiért nem látunk ki, a magasba tolva tükörrendszere segítségével megláthassuk, amit egyébként nem láthatnánk.
Rájöttem, hogy Zrínyi-Újvár romjai között akárhány kémlelőnyílást is vágathatok, mégsem fogom tudni, mi történik odakint. A sötétség amúgy is erősen megnehezíti majd a helyzetünket, nekünk kell az aknák felrobbantásával megkezdenünk a tatár elleni harcot, ehhez pedig nem nélkülözhetjük az áttekintést.
A periszkóp lényegében egy cső alakú eszköz, amelynek két végén – egymástól bizonyos távolságban – a cső hossztengelyével 45 fokban álló fényvisszaverő tükröző felületek helyezkednek el. Tükrök és lencsékből összerakott derékszögű prizmák. A tükröző felületek a csőben egymás felé néznek, egymással párhuzamos síkban elhelyezve. A megfigyelt tárgyról érkező fényt a fejtükör vagy prizma 90 fokos irányeltérítéssel a másik tükörre vagy prizmára továbbítja, ahonnan a megfigyelő szemébe jut szintén 90 fokos irányeltérítéssel. Ez az optikai eszköz lehetővé tette. Hogy a várfal romjainak takarásából úgy nézhessek le a környékre, mintha felkapaszkodtam volna a fal tetejére.
A periszkópot magam nem tudtam volna elkészíteni, ebben is a pálos szerzetesek segítettek, néhány velencei kereskedő, meg egy zágrábi diák, aki optikus professzorok előadását hallgatta valamikor holland földön.
A periszkóppal egyetlen apró gondom volt: belenézve minden sokkal kisebbnek látszott a valóságnál, ehhez azonban hozzá kellett szoknom.
A nagy szélső bástya maradványának tetejére dugtuk a ki a periszkópot, amelyet egy rúd tetejére ültettünk. A rúdhoz Sinkovics mester egyszerű forgószéket szerelt, így a széken forogva körbetekerhettem, és minden irányba szétnézhettem az eszköz segítségével.
Kívülről nem látszott, illetve nem volt benne semmi feltűnő, mintha csak a felrobbantott várfalnak lenne egy apró kitüremkedő darabja.

Zrínyi gróf a túlsó part – Csáktornyából nézve az innenső, de magam inkább a bal parton dolgoztam – előkészületeit is megszemlélte, és ott korántsem volt teljesen elégedett. Lépésről lépésre bejárta az egész terepet. Azt mondta, ugyan sötétség lesz, riadalom lesz a tatárok között, de még így is talált egérutakat, ahol a tatárok egy része kitörhetett, manőverezhetett, vagy éppen elmenekülhetett volna. Az ellenség ugyan a csata után nem lesz képes elhagyni a Muraközt, de a gróf nagyon féltette a tartományát. Az utóbbi évtizedekben túlságosan sok török és tatár portázó járt itt, raboltak és gyilkoltak, most lehetőleg egyetlen tatár se tehesse ezt meg. Ha lakott helyre jutnak, felgyújtják, tönkreteszik, a családokat meggyilkolják, vagy tél idején kiűzik őket a hidegbe. Nem hagyhatja.
Megértettem a grófot, az egérutakat el kellett zárni mindenütt.
Zrínyi Miklós minden ilyen helyen széles és mély árkokat ásatott, ezeket gallyakkal, avarral befedette. Az árkok mélyéről kihegyezett és tűzben edzett végű karók meredeztek felfelé. Az ilyen csapdát hívják farkasveremnek.
A vermek mögé Zrínyi gróf gyalogos lövészeket akart helyezni, de gyorsan kiderült, hogy nincs ennyi gyorsan mozgósítható puskás gyalogosa. A képzett, vagy éppen most kiképzés alatt álló gyalogos századait és a hajdúit nem akarta ilyen módon alkalmazni, hiszen nekik fontos szerepet szánt az ütközetben. Önkénteseket keresett a falvakban. Össze is verődött valami háromszáz veterán katona, magyarok és horvátok vegyesen. Valaha mind katona volt, de mára már a zömük nagyapa. Még olyan is akadt közülük, aki valaha a gróf édesapjával harcolt együtt a harmincéves háború első éveiben. A legtöbbje hozta a régi ócska puskáját, és ragaszkodott is avitt fegyveréhez. Néhányan elfogadták az újabb flintákat és muskétákat. A gróftól kaptak lőszert, sokan kanócot is, néhányuk fegyverén a puskaművesek megjavították, vagy kicserélték a závárzatot. Amikor a várudvar egy elkerített részében célba lőttek, növekedett az invalidus alakulat becsülete. Jól és szaporán lőttek, ügyesen bánnak a fegyverrel ma is.
Ifjabb önkéntesek is jelentkeztek, valami százhetven ember, javarészt parasztlegények. A legtöbbjének sose volt még a kezében fegyver. Tapasztalt katonák oktatták őket a fegyverek kezelésének fortélyaira. Öreg kanócos puskákat kaptak, az újabb kovás fegyvereket a friss gyalogsági századok számára szerezte be Zrínyi gróf. Aki majd ezek közül a legények közül kedvet kap a katonáskodásra, beléphet valamelyik századba.
A puskán kívül egyéb fegyvert először nem kaptak, a tatár nem tud az árkokon átjönni, a sűrű puskatűz pedig nem teszi lehetővé, hogy az árkokat betemessék. Később Zrínyi gróf parancsára azokban ők is kaptak görögtüzes csuprokat, mégpedig bőségesen. Ha a puskákkal esetleg nem tudnak a tatárban kárt tenni, hajigálják azokat.
Akadtak aztán másféle önkéntesek is, bár nem tudom, mennyi joggal tekintem és hívom őket önkéntesnek.
A Dráva vidékén elterülő erdőségek lakói még mindig íjjal és nyíllal vadásznak, ahogy Angliában is van még ilyen környék. Ennek a folyónak a mentén éltek egykor a Magyar Királyság legjobb íjászai. A rossz emlékű mohácsi csatában is sokan vettek részt közülük. Zrínyi gróf küldöttei már a hónap eleje óta járták a Dráva vidékének gyakran igen eldugott településeit, és íjászokat gyűjtöttek. Nagy csapatot szedtek össze, ötszáznál több embert. Ezeket aztán a gróf parancsára az átkok és farkasvermek túlsó oldalára állították, így a tatár íjászok ellen a magyarok is íjászokat vonultattak fel.
Az előkészületek lassan a végükhöz értek, már lényegében minden tervünk megvalósult. Izgatottan lestük a tatár seregről érkező híreket.
December huszonegyedikén szombaton vacsoránál ültünk, amikor a hírhozó megérkezett. Zrínyi gróf meghallgatta, aztán közölte velünk:
-    A tatár Szigetvár környékéről holnap este indul. Hétfőn délután a Mura partján lesz.
Éreztem, ahogy a fejembe tolul a vér. Még két nap. Összenéztünk.

Folytatása következik.