Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt.

Tél kapuja tárul egyre,

Sohasem jutunk a Hegyre?

November már ravatalon,

De a jövő most is – talon.

Nem tudhatjuk, mennyit érnek

Szegény remény-kerítések.

Tél kapuja nagyra tárul,

A hazátlan Hazát árul…

Két dimenzióban a Tél;

Csupán az ostoba nem fél.

Bámul a Múlt fogvacogva,

Sátán koldul vigyorogva.

Aki él – élni akarjon,

A Haza velünk ne haljon…

Tél kapuja tárul egyre,

S – mégis feljutunk a Hegyre…

HARMINCEGYEDIK RÉSZ

-         Nyilván az a városuk szent állata. A sas vagy keselyű napjelkép is. azt mutatja, hogy vezetőik immár férfiak, nem pedig nők, mint az ősidőkben. A teitánt nyilván hosszú ideig, mindennap kínozni akarják, amíg eljön a tűzgyújtás ünnepe.

-         Amelyről nem is sejtjük, hogy mikor van.

-         Ahogy mondod.

-         Hogyan segíthetünk a teitánon, Medve?

-         Kiadni semmiképpen sem fogják.

NEGYEDIK RÉSZ

Népszabadság

2015. szeptember 6.

A magyar miniszterelnök Berlinbe látogat

Hazánk miniszterelnöke ma reggel Berlinbe repült, ahol aktuális problémákról folytat rendkívüli tárgyalásokat a német kancellár asszonnyal. A találkozót a német kormányfő kérte.

Özvegy El Malikné született Bóna Szilvia 89 esztendős budini lakos visszaemlékezéséből:

„Nagyanya mesélte:

A tanév kezdetén a tornaterem, de még a kisiskola is tele volt menekültekkel, ott kaptak szállást. A gyerekeket a nagy iskolába vonták össze.

HUSZONKILENEDIK RÉSZ

Két nap múlva célhoz értünk. Legmélyén voltunk az öbölnek. Fövenyes-homokos tengerpartot láttunk, és megpillantottuk Progét foglyul ejtőinek városát. A néhány száz kő- meg faépületből álló, gyermeteg városfallal övezett patkányfészket gyümölcsfaligetek vették körül, távolabb gabonaszárak hajladoztak a szántóföldeken. Jövetelünkre nők, gyerekek, férfiak csoportjai menekültek lélekszakadva a falak mögé. Liniko megcsóválta a fejét.

SZÁZKILENCVENHATODIK RÉSZ

Jöjjenek tehát a kérdések:

v     Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?

A kérdés magában hordozza a választ. Nem.

Tanulmányom terjedelme a félezer oldalhoz közeledik. Ennek tekintélyes részét éppen a líra valódi feladatainak taglalása tölti ki.

Otto von Bismarck egyszer hosszasan hallgatta egy vén herceg siránkozását.

- Ez siralmas, kancellár úr! – panaszkodott az öreg kékvérű. – Leírhatatlan. Ön ne akarjon megöregedni.

- De akarok! – vetette oda Bismarck.

A herceg zavartan pislogott.

- Hogyan: Ön meg akar öregedni?

- Igen!

- Miért?

- Az öregedés a hosszú élet egyetlen módja.

HUSZONNYOLCADIK RÉSZ

Amikor a foglyokat a parton egybetereltük, sok ember – főleg az ostromtól sokat szenvedett városlakók – a fejüket követelte. Bixitla nem hagyta őket bántani, mire jókora tömeg gyűlt össze, és hisztérikusan őrjöngve, ordítozva követelte a foglyok kivégzését. Bixitla hajthatatlan maradt. Magam is melléálltam. Liniko és sok tengerész úgyszintén. A bosszúvágytól megittasult, üvöltő-acsarkodó tömeg láttára először nyúltam fegyvereimhez.

Eb ura lett sunyi fakó,

Az öreg világ – eladó.

Meg is indult már a licit,

Ha nem vigyázunk – elviszik.

Fátlan pusztán idő-batár;

Pofátlanodik a dollár.

A vén világ gazdára vár,

Ha félünk,

Vevőre talál.

Beteg jövő talmi kincsen;

Lélek,

Haza

Többé nincsen…

Rossz, pökhendi dollár-licit;

Az egész világ – deficit.

Ha pedig a pénz a gazda,

Múltunk, jelenünk – mihaszna.

Pénz, végzet, sunyiság – kevés,

Ha akad önrendelkezés.