HUSZONNYOLCADIK RÉSZ

Amikor a foglyokat a parton egybetereltük, sok ember – főleg az ostromtól sokat szenvedett városlakók – a fejüket követelte. Bixitla nem hagyta őket bántani, mire jókora tömeg gyűlt össze, és hisztérikusan őrjöngve, ordítozva követelte a foglyok kivégzését. Bixitla hajthatatlan maradt. Magam is melléálltam. Liniko és sok tengerész úgyszintén. A bosszúvágytól megittasult, üvöltő-acsarkodó tömeg láttára először nyúltam fegyvereimhez.

-         Emberek! – dübörgött fel a rettenthetetlen Bixitla dörgő basszusa. – az ellenséget legyőztük, Asztlant Tengeristene további bosszút nem akar.

Végül a dühödt sokaság lassacskán morogva szétszéledt, mi pedig elgondolkodhattunk, mit is kezdjünk a foglyainkkal. Rövid fontolgatás után békében elbocsátottuk őket. ez a lépésünk hamarosan fényesen igazolódott. Néhány nap múlva egy szál dereglye jelent meg a kikötőben, nyolc fegyvertelen barbárral. Lombos ágakat lengettek a béke jeleként, é már messziről felemelték karjukat, jelezvén, hogy nincs náluk fegyver. Miután nem érte őket támadás, bátran partra léptek, és az ugyancsak fegyvertelenül elébük siető asztlantiaknak átnyújtottak három nyomorúságos fekete cipót. Cserébe kaptak kenyeret és némi pecsenyét, majd bántatlanul elhajóztak. Magam az esetet csak hallomásból ismerem, mert akkor már nem tartózkodtam a létravárosban. A barbárok később újra visszatértek, és a két közösség között kezdetét vette a békés kereskedés. A viszony mind szívélyesebb lett, és ennek később mérhetetlen nagy hasznát láttuk.

A tenger felől nézve rendkívül impozáns volt a létraváros. Ragyogó fehér falak egy zöldellő dombtetőn, alatta nyájas mezők és kies ligetek. Csupán az égbenyúló, távoli hegyek hiányoztak ahhoz, hogy az asztlantiak tökéletesen otthon érezzék magukat. Meseszép vidék, kellemes éghajlat, immáron békés bennszülöttek. Mi kell még ahhoz, hogy egy nagy csapat ember végre boldogan élhessen?

Volt azonban egy nagy bökkenő: a katasztrófa. A teitán szerint két-három esztendőnél több aligha lehetett hátra. Ráadásul ezt már csaknem egy esztendeje mondta. Vajon itt is utolér bennünket?

Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy ide nem jön utánunk a vész. Csaknem sikerült, mire eszembe jutott, hogy apám a halálos ágyán rettenetes világpusztulás közeledéséről beszélt. Egyetlen ember létezett, akiről tudtam, hogy mindig ura a szavának. Aki a veszélyeket nem növelte, de nem is becsülte alá, aki nem terjesztett alaptalan rémhíreket, de hamis illúziókba sem ringatta magát. Az apám. Nem volt kétségem többé.

A veszedelem ide is elér majd, és nekünk minél több embert meg kell mentenünk. Sürgősen ki kell szabadítanunk a teitánt! Ha még életben van. A veszedelemre való felkészülés szakavatott irányítója csakis ő lehet.

Nagy örömmel láttam viszont Maxitana kapitányt. A legendás tengerészt nyílvessző sebezte meg, az orvosok lemondtak róla, de nem mindennapi szervezetének és életerejének hála, életben maradt. Ő volt a város egyik nagy tekintélyű vezetője.

-         Mintha csak a Kettős Kontinens elvékonyodó közepének keleti partjain lennénk, Medve! – mutatott körbe a kapitány. Egy háztetőn álltunk éppen, körülöttünk sima fehér falak és létrák. Létrák mindenütt. – Sokan közülük onnan származnak.

Másnap reggel kifutottunk a Hajnalcsillagal. Verőfényes nap volt, és mi szorongó elszántsággal szántottuk hajónkkal az öbölnek a tündérmesék tengeréhez hasonlatosan ragyogó, mélykék vízét. Nem győztem gyönyörködni. Kékebb az ég, zöldebbek a partok, még a tenger is tengerebb, mint másutt. Olyan valószerűtlennek tűnt, hogy ezt a csodát végveszély fenyegeti. Nem tudtam elhinni. Ez a gyengéden fénylő messzeség, ez a szelíden fodrozódó azúrkék tenger hozza ránk majd a veszedelmet? Nem! Ez csak ott lehetséges, ahol bágyadt ködpárába burkolódzik a napfény, és hideg vízpermetet vernek arcunkba a vad hullámokban tomboló vízsivatag felől a csontig hatoló, jeges szelek.

-         Liniko – fordultam a kapitányhoz. – itt is ránk tör majd az áradat? A Nagy Öböl mélyén vagyunk. Apály és dagály itt jelentéktelen.

Liniko csendesen elmosolyodott.

-         Nézz körül, Medve! – intett a ragyogó víztükör felé. – A Nagy Öböl. Minden bizonnyal a legnagyobb beltengere a világnak. Minden olyan biztonságosnak tűnik, nemde? Csakhogy, - keményedett meg a hangja. – Én szívesebben hajózom a végtelen óceán szabad térségein, mint itt. Azok a beláthatatlan vizek nyíltan veszedelmesek, ez meg itt alattomos. A tengeri viharok itt sem veszélytelenebbek, és a félelmetes helyek száma egyáltalán nem kevés. Tudod te, hány veszedelmes hegyfok, zátony, öböl, szikla rejlik ezeken a vizeken, ahol vihar idején kiszámíthatatlanná válik a szél, és a komor szirtek árnyékában a halál leselkedik? Tudod te, hány hajótemetőt rejtenek a parti sziklák alatt fortyogó vizek? Tudod te, hogy a rengeteg sziget, öböl meg sziklazátony körül miféle helyi szelek, örvények és áramlatok lesnek ránk? Hogy itt közel a part, és kisebb a dagály? Nem a vizek, hanem a partok okozzák a legtöbb hajótörést.

Nehéz szívvel sóhajtottam föl, és hátratekintettem. Arra, amerre a nyomunkban haladó másik hajó, a Delfin orrtőkéje hasította a mélykék vizet.

Folytatása következik.