HATVANKETTEDIK RÉSZ

A magyar vezéreknek is volt kémszolgálatuk, nyilván volt a törököknek is. a pasa hírét vehette az elhatározásnak, hiszen a felmentő sereg parancsnokai igen hosszan hezitáltak rajta, nyilván a táborban is beszédtéma volt, hogy Babócsa ostromára fognak indulni.

Khadim Ali maga is rájöhetett, hogy leginkább ez a veszély fenyegeti. Úgy tűnik, nem tartott attól komolyan, hogy a felmentő sereg az ő ostromtáborát rohanja meg. talán ismerte jól a nádort, talán a magyar seregeket becsülte le.

HATVANADIK RÉSZ

Azért foglalkozom ezzel az eseménnyel ilyen hosszan, mert Mohács és a század végének úgynevezett „tizenöt éves” háborúja között ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy jelentős létszámú keresztény hadseregnek – amely ráadásul magyar vezetés alatt állt – lehetősége lett volna, hogy tönkreverje az akkori magyarországi török hadak fő erőit. Ráadásul még Szulejmán szultán életében…

A nádor óvatoskodása ezt a lehetőséget vette el.

ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

A nádor azonban eldöntötte, hogy a rendelkezésére álló hadat a lehető legóvatosabban használja fel. Zrínyi Miklós ellenkezése dacára úgy döntött, hogy Babócsát veszi ostrom alá, és a diverzió eszközével vonja el a budai pasa hadát Szigetvár alól.

A nádor nem bízott abban, hogy a parancsnoksága alá rendelt hadak képesek volnának zökkenőmentesen együttműködni egy nyílt döntő ütközetben. Az ő szemszögéből nézve kétségtelenül ez volt az optimális döntés.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Élénk viták folytak arról, hogyan is használják fel a felmentő sereget. Nádasdy Tamás nádor, a király által kinevezett főparancsnok óvatosan akart eljárni, és a diverziót javasolta.

A diverzió a magyar védelem leghatékonyabb eszközei közé tartozott. Már ekkoriban is egyre gyakrabban éltek vele, és a török hódoltság történetében mindvégig az egyik leghatásosabb fegyver maradt. Korábban már definiáltam.

Nádasdy Tamás nem akarta nyílt ütközetben kockára tenni a nagy fáradsággal összegyűjtött hadat, abban sem bízott, hogy a teljesen alkalmilag összegyűlt, egymást nem ismerő különféle taktikájú, fegyverzetű kontingensek képesek volnának együttműködni egy döntő csatában, ezért a török kézen lévő Babócsa megtámadását javasolta.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Valóban készülődött a felmentő sereg Nagykanizsa körzetében. A következő kontingensek gyülekeztek:

v     A dunántúli földbirtokosok magánkatonasága.

Elsősorban Nádasdy és Zrínyi tettek ki magukért. Mindketten ezernél több katonát hoztak magukkal, de jöttek mások is. A nagyurak magánhadserege hivatásos katonákból állt, többségük magyar vagy horvát huszár, illetve hajdú volt. Elvétve német, osztrák, vagy cseh zsoldosok is akadtak közöttük.

ÖTVENHATODIK RÉSZ

A védők eddig erőn felül kitartottak, lelkesedésük nem apadt el. Nem csüggedtek, nem ijedtek meg, folytatni akarták az ellenállást. Tudták azonban, hogy a helyzetük egyre nehezebb.

A török tábor harci kedve az esőzés után helyreállt. Az egyszerű katonák is úgy érezték, van esély a vár gyors bevételére. Kit a zsákmány reménye tüzelt, kit meg a bosszúvágy. Éjszakai támadásról kezdtek fecsegni.

Zrínyi Miklósnak kémei voltak a török táborban, és ezek rendszeresen hírekkel látták el a vár sorsáért aggódó horvát bánt.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Topordi Benedek hadnagy titokban tárgyalásokat kezdett a törökkel a megadásról. Az árulás kitudódott, és a várkapitány azt tette, ami háborús időben ilyen esetben egyedül helyes: agyonlövette az árulót.

Istvánffy így számol be erről:

„a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”

A legutóbbi kitörés során a török súlyos veszteségeket szenvedett, ami most már a tisztikart is érintette.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Most kezdődött azonban az ostromlottak számára a neheze.

A város védelme eleve nagyon nehéz volt, hiszen az amúgy is elégtelen tüzérség zöme a várban nyert elhelyezést. Horváth Márk nem akart a várból egyetlen löveget sem a városba telepíteni, mert az azzal a veszéllyel járt volna, hogy ha a török bárhol áttöri a város védelmét, elveszíti a lövegeket. Kettős veszteség lett volna: az ágyúk nemcsak az ellenség kezére kerülnek, de az haladéktalanul be is veti őket a vár ellen.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

v     Túlságosan nagy területet kell a csekély számú védőnek oltalmaznia, ami az erők és eszközök szétforgácsolásával jár.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

A kezdet viharos volt. a budai pasa magához vonta a szentlőrinci táborban tartózkodó csapatokat is, és Szigetvár alá vonult. A várbeliek a török had érkezésére kitörtek, és egészen napnyugtáig kemény harcot folytattak a támadókkal. Naplemente után fegyelmezetten visszatértek a várba és a városba. Horváth Márk szűkszavú jelentése szerint:

 „pogánokban sokan földre hullának”.

A pasa ennek ellenére igen nagy önbizalommal nyilatkozott. Kifejtette, hogy a támadása nem áll meg Szigetvár bevételénél, folytatja a hadjáratot, és több más vár elfoglalása mellett, még Kanizsát is török kézre akarja keríteni.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Szentlőrinc mellett jelentős török kontingens táborozott, és portyákkal igyekezett akadályozni a szigetváriak felkészülését.

A portyák, rabló hadjáratok most már szinte az egész országban folytak. Az oszmán fegyveres erő gátlástalanul kihasználta tetemes létszámfölényét. Újabb és újabb helyekről futottak be olyan jelentések, hogy a török gyújtogat, rabol, gyilkol, a fiatalokat rabszíjra fűzve hurcolja el.

A portyák zömét persze nem az első vonalbeli török katonaság hajtotta végre, de a megtámadott nyomorult falvak számára az oszmán haderő eme gyülevész elemei is rettenetes csapást jelentettek.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.

Leginkább ígéreteket kapott.

Bécsben még mindig abban bíztak, hogy sikerül békét kötni a törökkel. Ostoba ötlet volt.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Az év elején Szigetvár parancsnoka Zeöld István, mint „locumtenens” azaz helytartó. Horvát Stančić Márkot február tizenharmadikán iktatják be a várkapitányságba.

Szulejmán szultán elégedetlen volt a budai pasával, elsősorban azért, mert Tojgun nem tudta elfoglalni Szigetvárt. Az uralkodó leváltotta a pasát, és a helyébe Khadim Alit nevezte ki.

Az új budai pasa nem először viselte ezt a tisztséget. Korábban már volt budai beglerbég, és az egri ostrom eredménytelensége miatt mozdították el.

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A pécsi bég 1555. december huszadikán írott levelét a kanizsai katonák egy portyája elfogta. Parancsot tartalmazott a török főtisztek számára, hogy minél hamarabb végezzenek a Dél-Dunántúl meghódításával.

A levélben foglaltak megismerése fokozta a kanizsaiak és a szigetváriak éberségét.

Ismét meg kell állnom egy pillanatra.

Még a lepantói csata előtt vagyunk, a török tengeri hatalma töretlen. Történettudományunk a „szükségszerűség” arctalan fantomjának hajszolásával arra nevelt bennünket, hogy csak azokkal a történelmi eseményekkel vessünk számot, amelyek megtörténtek, és ne is törődjünk azokkal, amelyek nem következtek be,

Ez a szemlélet súlyos tévedések forrása.

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mi történt?

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

Csakhogy…

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.” 

Szégyenletes helyzet az uralkodóra, az államra és annak intézményeire nézve.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.

Az utóbbi kivételével nyilvánvalóan az összes jutalom a várkapitány pénztárcáját terhelte.

HARMINCKETTEDIK RÉSZ

Tojgun pasa azt tervelte ki, hogy két magas föld-fa építményt emeltet, a várfalnál magasabbra, és a tetejükre telepített tüzérség és gyalogos lövészek tüzével megbénítja a védelmet. Az ilyen építményeket akkori magyar katonai szóhasználattal „kastélynak” nevezték. Az építményekhez futóárkok rendszere tartozott.

A pasa haladéktalanul hozzá is fogott terve megvalósításához.

Ez jellegzetes XVI. századi török ostrommódszer volt, komoly veszedelem rejlett benne.

HARMINCEGYEDIK RÉSZ

Tojgun pasa célhoz ért. Most már csak a várat kellett volna elfoglalnia.

Módszeresen kezdett az ostromhoz. Csapatait nyugatról az Almás-patakig félkörben táboroztatta le, a vár kapcsolatainak elvágására kisebb erődöket emelt, még a Szigetvártól nyolc-tíz kilométer távolságra lévő görösgáli palánkot is őrséggel látta el.

Amikor körbejárta a várat, megrökönyödött. Számos olyan létesítményt talált, amelyekről nem tudott, amelyekre nem volt felkészülve.

HARMINCADIK RÉSZ

Tojgun pasa hadműveleti bekerítése sikerrel járt, Szigetvár elszigetelődött. A magyarok nem tudták érdemben akadályozni a török törekvéseket, mert a nagyon átgondolt, szerteszét portyázó, megfélemlítő oszmán taktikának nem találták meg az ellenszerét.

Hadműveleti értelemben maga Zrínyi is vereséget szenvedett. Fel akarta menteni Kaposvárt, de a boszniai pasa támadásai miatt nem tudta a csapatait kivinni Horvátországból. Mire pedig úrrá lett a támadásokon, a somogyi megyeszékhely elesett.

Kerecsényi várkapitány márciusban azt panaszolja, hogy Szigetvár őrsége kicsi, a várat védő tüzérség silány, kevés az ágyú, ami van, keveset ér, a zöménél még egy szakállas puska is jobb. Nem hinném, hogy nagyon túlozná a védelem nehézségeit.

„Én még ez Karácsontúl fogva írtam meg ez mostani török dolgot királ őfelségének és mind az uraknak... de nem használa, mert senki nem hinné.” 

A hasonló szólamok sűrűn ismétlődnek majd a következő évszázadban.

HUSZONHETEDIK RÉSZ

A szigetváriak az előző években is igen véres harcokat folytattak a törökkel, főleg Dervis bég csapataival.

Szigetvár állandóan zavarta az oszmánokat. Szinte állandóan támadást terveztek ellene. Tojgun budai beglerbég részben panaszleveleket írt a szigetváriak ellen, részben rajtaütésekkel próbálkozott.

Dervis bég több alkalommal tervezett támadást. 1554 áprilisában például arról fecsegett, hogy aratáskor megtámadja a várat.

HUSZONHATODIK RÉSZ

A következő években Zrínyi folyamatosan vigyáz, emellett tökéletesíti hírszolgálatát. Külön gondja van Szigetvárra, amely rendkívül kellemetlen a török számára. A török állandóan tervezi a vár megtámadását, tökéletesen tisztában van Szigetvár jelentőségével. Zrínyit is respektálja. Előfordul, hogy azért mond le Szigetvár megtámadásáról, mert értesül róla, hogy Zrínyi tud a tervéről.

Szigetvár volt tehát a magyar védelemnek a török legfontosabb utánpótlási útvonalait leginkább veszélyeztető éke, amely természetes bázisul kínálkozott egy leendő nagyszabású ellentámadás számára.

HUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Kanizsa bevétele nyilvánvalóan szerepelt a török rövid távú hódítási terveiben. Ennek okát könnyen megértjük, ha a térképre nézünk. Kanizsa volt az egyetlen komolyabb vár, amely ebben a pillanatban még elzárta a török portyázók útját Stájerország felé. Ha elfoglalják, máris megindulhatnak az oszmán portyák Graz irányába. Vagy akár Észak-Itália felé.

Nagyon jellemző volt a törökre, hogy még azelőtt előkészítette az újabb hódítást, hogy a régit teljesen befejezte volna.

HUSZONHARMADIK RÉSZ

1543-at írunk. Magyarország történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Nem a mohácsi csata volt az igazán súlyos katasztrófa okozója, a vereség után eréllyel és összefogással még újjá lehetett volna szervezni az országot. Nem is Buda eleste két esztendővel korábban; a volt főváros török őrsége akkor még az oszmán területektől elszigetelve tartotta Budát, határozott cselekvéssel, kitartó téli ostrommal még vissza lehetett volna tőle foglalni.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

A török főerők Magyarországon legfeljebb május és október között lehettek akcióképesek, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy a tavasszal Drinápoly körül gyülekező és onnan elinduló szultáni hadak igen ritkán értek hazánkba augusztusnál hamarabb, és az esetek többségében október közepén már hazafelé tartottak.

Ez azt jelenti, hogy minden évben legfeljebb három-négy olyan hónap volt egy-egy esztendőben, amikor a török főerő jelenlétével számolni kellett.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

A Magyarországról és az osztrák örökös tartományokból összegyűjtött katonaság tétlenül vesztegelt Győr alatt. A zömmel német, cseh, olasz és spanyol egységek parancsnokai semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a török ellen. A feladatuk egyértelműen az örökös tartományok biztosítása volt, ennek eleget is tettek. Könnyű dolguk volt, a török elállt attól, hogy Ausztria irányába folytassa a támadást.

Tizenkilencedik rész

Zrínyi Miklós nemzedéke már élt Mohács idején, de a harcban kora miatt még nem vehetett részt.

A Buda eleste utáni években vált felnőtté az első olyan magyar generáció, amelyik már a mohácsi csata után született. Egészen másképpen látták a világot ezek a nemzedékek, és benne az ország helyzetét, mint elődeik.

Ekkorra már világossá vált, milyen mélyes vétkesek az ország tönkretételében a rendek. Ekkor, ezek a nemzedékek látták be elsőnek, hogy az ország erőforrásait a török elleni harc érdekében kellett volna mozgósítani.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

Buda eleste után Csáktornya volt az első olyan magyar vár, amelyik sikerrel vert vissza egy török ostromot. Képzeljük el, milyen hatást gyakorolt ez a kortársakra.

Ma már aligha mérhetjük fel Csáktornya sikeres védelmének jelentőségét. Nem is emlékszünk rá, nincs olyan tankönyv, amelyik említené. A szakirodalom sem foglalkozik vele különösebben.

A kortársakra azonban, akik a történelmet nem „végleges folyamatában” látják, hanem mindennapi valóságként élik meg, katartikus hatást gyakorolt.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Most pedig nézzük Zrínyi Miklós előéletét.

Családja, az egykori Šubić nemzetség a régi horvát nemességhez tartozik, már az Árpád-korban is jelentős szerepet játszottak. Nagy Lajos király 1347-ben adományozta nekik a horvátországi Zrin várát, amelyről a nevüket kapták.

Családi birtokaik a török terjeszkedés útvonalába estek, és nagyon korán, már Zsigmond király idején veszélybe kerültek. Zrínyi Pál már 1400-ban harcra kényszerült a török portyázók ellen.

TIZENHETEDIK RÉSZ

Folyik az ágyúharc. A török aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek többségében résen vannak.

Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.

Utóbbiak körkörösen közelednek a várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.

TIZENHATODIK RÉSZ

Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.

A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.

Közben az aknászok jól álcázva alagutat fúrtak a vár alá, és módszeresen, körben aláásták a falakat. Az aláásott falszakaszokat fagerendázattal gondosan aládúcolták.

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

A huszár és a hajdú olyan katonatípusok, amelyek kifejezetten a török elleni háború tapasztalataiból születtek. Eredményesen tudtak harcolni az oszmán ellen, és akkor ez volt a legfontosabb.

Hogy mennyire eredményesen, az nemcsak idehaza derült ki. Báthory István az erdélyi fejedelmi székből nyerte el a lengyel királyi koronát. A lengyelek a mai napig jó emlékezetű uralkodóik között tartják számon.

Báthory magával vitte és meghonosította a lengyel hadseregben a két sajátosan magyar csapatnemet, a huszárt és a hajdút.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

Érdemes elgondolkodni rajta, vajon hány magyar várkapitány vállalta volna ezt a rajtaütést. Zrínyi Miklós Alapi Gáspárt körülbelül 1500 katonával küldte Mohamed szandzsákbég csapata ellen. A rendelkezésére álló erők felét mozgósította a török elővéd ellen akkor, amikor a szultáni főerők közeledtek Szulejmán személyes vezetésével.

Provokáció?

Aligha nevezhetjük másnak.

Ekkoriban a török szultán seregével együtt ugyan még a Dráváig sem jutott el, de Zrínyi üzenete világos volt: megsértette a hadat vezető szultánt, győzelme bosszúért kiáltott.

Megértem azokat az Olvasókat, akik kifogásokat emelnek a téma széthúzása miatt, hiszen látszólag megtehetném, hogy egyetlen posztban összefoglalom a témát, és elbagatellizálom – ahogy a jelenlegi történettudomány zöme.

Nem tehetem, Kedves Barátaim!

Szigetvár ügye, a vár ostromának története túlságosan fontos a számomra. A jelenlegi történettudomány lapos, „ami történt minden szükségszerű volt” címkével összefoglalható alapállása bizonyul itt használhatatlannak, értelmetlennek, kártékonynak.

Szigetvár kiállt eddig néhány ostromot, de a török főerők támadását még soha. Az előző részek egyikében már tisztáztuk: a vár akkori mércével mérve sem tartozott a korszerű erődítmények közé.

Ami a stratégiai szempontokat illeti, hadászati értelemben Szigetvár legfeljebb másod-vagy harmadrangú várerődnek mondható. Még csak országos jelentőségű útvonalat sem zár el. A Bécs ellen induló török elvben nyugodtan megkerülhetné –a hogy korábban már meg is tette.

Vegyük szemügyre a támadókat!

Az 1566-os hadjárat a források egybehangzó tanúsága szerint nem volt váratlan. A szultán már az előző esztendőben elhatározta. Magyarországon hónapokon keresztül találgatták, mi lesz majd a támadás célja, melyik vár. Eger talán, hogy kiköszörülje a tizennégy évvel korábbi csorbát?

Netán Győr, a Bécs felé vezető utat fedező legfontosabb erőd?

Esetleg Gyula vagy Szigetvár?

Vajon melyik?

A találgatások között csak ritkán bukkant fel Bécs neve.

Ezt a részt az akciórádiusszal kapcsolatos elméleti vonatkozások boncolgatásának szentelem. Egyrészt azért, mert annak idején a legtöbb érdemi hozzászólás ezzel kapcsolatban érkezett. Másrészt meg azért, mert – bár utólag megkonstruált és nagyon mesterkélt fogalomnak tűnik – magában hordozza a probléma lényegét.

Ha elfogadjuk, ténynek tekintjük az akciórádiusz kérlelhetetlen, kiszámítható tényszerűségét, a történelem teljes determináltságát kellene elismernünk, akkor csaknem az egész felvetésünk haszontalannak tűnhet, hiszen a török további hódításainak lehetősége még csak elméletben sem lenne megfogalmazható.

HARMADIK RÉSZ

Miért (is) volt jelentős Zrínyi áldozatvállalása?

Képzeljük el, hogy Szulejmán szultán nem áll meg Szigetvár előtt, mert erre nincs szükség. Azért nincs, mert az uralkodó Zrínyit a fősereghez rendeli a katonaságával egyetemben. Szigetváron mindössze ezerötszáz katona állomásozik, spanyolok, olaszok, németek és magyarok vegyesen. A vár parancsnokává egy olasz ezredest neveznek ki, aki azonban a török főerő jövetelének hírére – arra hivatkozva, hogy emberei nem kapták meg a törvényben nekik járó ostrompénzt – csapatával együtt kereket old.

Az előző sorozat lezárult, ez áthozom ide, és a másik blogot is felélesztem.

—-

Ez a sorozat egy kissé különbözik a többitől, hiszen itt nem csupán alternatívákról lesz szó, hanem a megtörtént események értelmezéséről, esetleg újraértelmezéséről is.

 Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapgondolata, hogy dédapja, Zrínyi Miklós Szigetvár védelmével a kereszténység érdekében sorsfordító áldozatot hozott, és a jelenre (természetesen a költő Zrínyi jelenére) vár a feladat, hogy éljen a szigetvári hős és társai által felkínált lehetőségekkel.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Az előző részben eléggé fontos tényekről volt szó, a továbblépés előtt összefoglalnám. Hosszasan foglalkoztam a korabeli osztrák bürokrácia jelenlegi történetírásunk által is gyakran hangoztatott varázsmondatával:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A mondat realitása erősen fogyatékosnak bizonyult. A császári kormányzat nem teljesítette a kötelességét, a katonák zsoldját hellyel-közzel se fizette, a védelmi rendszer fenntartásáért igen keveset tett.

A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik. Minthaéppen Magyarország érdeke lett volna, hogy az ország pusztulása akkor is folytatódjék, amikor végre valóban lehetőség nyílt a török hódítók végleges elűzésére. Hát persze, hogy abszurd, ez nem lehetett az ország érdeke.

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

A harmincéves háborúba temérdek pénzt, energiát ölt a Habsburg államvezetés. A látszólag vallási mezben folyó – katolikusok kontra protestánsok – háború igazi értelme az volt, képes lesz-e a német-római császári címet viselő Habsburg uralkodó valódi hegemóniát teremteni a német államok fölött.

A császáriak legázolták és Habsburg örökös tartománnyá fokozták le a nagy múltú Csehországot. A Cseh Testvérek jelentős része emigrációba kényszerült, egyik fontos vezetőjük volt a híres pedagógus, Jan Amos Comensky, azaz Comenius, aki jó kapcsolatokat ápolt olyan személyiségekkel is, mint a cseh trónról elűzött Pfalzi Frigyes (akit gúnyosan téli királynak neveztek) fia, Rupert herceg, az angol polgárháború legendás lovassági tábornoka, történetünk idején pedig az angol hadiflotta tengernagya.

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

A magyarországi török hódoltság történetével kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott közhely körülbelül így hangzik:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Egyelőre hagyjuk ezt a kijelentést, ne firtassuk igazságtartalmát, arra később kerítsünk sort. Most nézzük távolabbról. Vegyük egyelőre azt gyorsan számba, mi mindenhez használják érvként, sőt mindent eldöntő érvként ezt a kijelentést:

(A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült):

v     A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Az apparátus egy külföldi nagyhatalommal szemben is nyugodtan figyelmen kívül hagyja az uralkodója aláírásával szentesített megállapodást, nevetségessé teszi a császárt, és csaknem teljesen nyíltan folytatja mesterkedéseit. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik akadályozni a török elleni sikeres harcot. Érdekes erre figyelnünk, mert Zrínyi meggyilkolását ugyanott fundálták ki, ahol elhatározták, hogy nem adnak ágyúkat a francia katonaságnak.

Zrínyi Miklós koncepciója, életcélja – a török kiűzése, Magyarország területi integritásának helyreállítása –nyilvánvalóan ellenkezett annak a bécsi hivatali arisztokráciának az érdekeivel, amelyik a birodalmat ténylegesen irányította. Ez a társaság időnként meglehetősen hathatós eszközökkel nyilvánította ki, hogy nem akar eredményes háborút a török ellen.

Felsorolnék a teljesség igénye nélkül néhány kirívó példát arra nézve, miféle ténykedés jellemezte őket csak az éppen most véget ért 1663-64-es török háborúban.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

A Habsburg család magyarországi uralmának a magyar rendek szemében egyetlen legitimációja a török elleni következetes harc volt, illetve lett volna. Ezt őfelsége, V. Károly császár határozottan megígérte annak érdekében, hogy az öccsét királlyá válasszák. Azt írta, már készíti a csapatait.

Készítette?

Az egész uralma fegyverkezésből állt, de ez rajtunk mit sem segített. Inkább ő maga kért időnként magyar csapatokat, küldeni a török elleni harcra nem küldött hozzánk sereget.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Már Mohács előtt is kerültek ki magyar királyok a Habsburg családból, Albert, illetve V. László. Utóbbi egyértelműen rossz emlékezetű uralkodóként vonult be a magyar történelembe. A dinasztiával szembeni akut bizalmatlanság azonban nem tőle származik. Utóbbi a Mohács utáni katasztrofális összeomlásból eredeztethető.

A Habsburgok szokásos házassági politikájuk segítségével már igen régen törekedtek a magyar trón megszerzésére. Különféle szerződések képezték a jogalapjukat.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Sajnos utólag tekintve nagyon logikusnak, csaknem szükségszerűnek tűnik, hogy ezek a csoportok mindenképpen gyilkosságot kísérelnek meg Zrínyi Miklós ellen, hiszen az adott helyzetben gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy a vasvári békének érvényt szerezzenek.

Úgy gondolom, Zrínyinek erre számítania kellett volna. A gyilkossági kísérlet az események logikájából következett. A vasvári békéhez ragaszkodó körök legalább egyszer mindenképpen megpróbálják megölni a horvát bánt, méghozzá igen elszánt és fortélyos módon.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatásos történettudomány kapcsolata Zrínyi Miklóshoz helyenként nagyon is ellentmondásosnak tűnik. Néhány tudós valóban kiváló dolgozatokat szentel a költő és hadvezér pályájának, munkásságának, elemzik a tevékenységét különféle nézőpontokból. Új elméletek születnek, új összefüggésekre bukkannak, helyenként még új tények is napvilágot látnak. Ezek néha talán nem is annyira „újak”, csak olyan „régebbiek”, amelyeknek eddig nem tulajdonítottak jelentőséget.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Maga Zrínyi „menti fel” minden vád alól a gyilkosait, a szájába adott „utolsó szavaival”. Ne gondoljuk, hogy ez zseniális. Kényszer szülte megoldás. Annyira merész, amennyire kényszer. Égen-földön nincs más lehetőség arra, hogy a két lator a vadásztársaság szemében ártatlan maradjon. Kockázatosnak persze rendkívül kockázatos, de az egyetlen lehetséges védelem. Meg kellett kísérelniük.

Zrínyi utolsó szavainak egyrészt meg kellett magyarázniuk

• Zrínyi halálát, illetve a vadkannak abban játszott kizárólagos szerepét, méghozzá perdöntő módon.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Ebben rejlik a gyilkossági terv legnagyobb gyengéje. Kiküszöbölni nem lehet. Hallatlanul nagy veszéllyel jár. Bármelyik pillanatban a tettesek bukását okozhatja. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy időben korlátozott volna, hiszen akár évekkel később is elgondolkodhat rajta a szemtanúk bármelyike. Ki is látta az állítólagos vadkant?

Kivédeni nem lehet, de fel lehet rá készülni, és Zrínyi gyilkosai fel is készültek. Az alábbiakban láthatjuk, miféle módon.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Egy vadkant aligha lehet előhúzni a kalapból, utána meg újra eltüntetni. Amikor a merénylet tervét kifőzték, eleve tudniuk kellett, hogy az ő vaddisznójuk bizony – elszalad. Más választásuk nincs.

Természetesen azt is tudták, hogy ez mindenképpen gyanút fog kelteni. A lehetőségekhez mérten előre meg kellett tervezniük a vadkan eltűntét (is).

Ezért jött nekik kapóra a vadászat utáni időpont.

Akkoriban nem létezett a mai értelemben vett bűnüldözés, nem volt helyszínbiztosítás, helyszínelés, még valamirevaló vizsgálat sem.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Nézzük csak:

„elfut a disznó, „

Talán ez Magliani meséjének legkényesebb pontja. Fentebb már a szituáció több lényeges elemét is érintettem, ezt voltaképpen a végére hagytam. Valóságos csemege.

Ha látszólag kapkodva is, ha rejteni akarja is, Magliani itt tulajdonképpen beismeri, hogy az állítólagos vadkant rajta és Pakán kívül senki sem látta. Ezért ez az egész mese egyik legsúlyosabb közlése. Magliani annyira álcázta, amennyire csak lehetett, jelentéktelen mellékmondatba rejtette a sokkal fontosabbnak vagy látványosabbnak tűnő közlések közé.

HARMINCHATODIK RÉSZ 

Maglianival kapcsolatban éppen fordítottak az esélyek; legalább kilencven százalék sansza van arra, hogy megúszta a gyilkosságot. Ő sem volt azonban könnyű helyzetben, biztosítania kellett magát. Roppant körültekintően kellett eljárnia.

Már a gyilkosság másnapján elhagyta Csáktornyát, a kor leggyorsabb közlekedési eszközével, minden esélye megvolt arra, hogy előbb érkezzen Bécsbe, mint a sikeres gyilkosság híre. Ő ugyanis csak addig van biztonságban, amíg a megbízó nem szerez róla tudomást, hogy Zrínyit megölte „egy vadkan”.

XXXV. Rész

Paka számára talán az kínálja az egyetlen halvány esélyt, ha azonnal, még a Zrínyi halálát kísérő pánik során megpróbál kereket oldani. Ez is csak látszat azonban, Pakának szemernyi esélye sincs.

Nyilvánvalóan dúl benne az idegek harca. A fedőmese szerint ő vétlen ugyan az úr halálában, de vétkes gyávaságban. Pária. Senkinek kedves szava sincs hozzá, szóba nem állnak vele, de talán szemmel tartják.

Lehetséges, hogy akad egy kedvező pillanat, amikor elsurranhat.

XXXIV. Rész 

Miért gondolom azt, hogy nem sokkal élhette túl a merényletet?

Magliani kényelmes helyzetben van. mivel jó előre elhíresztelte, hogy másnap el kell utaznia, hajnalban felszáll a postakocsira, és Bécs irányában végleg kikocsizik a magyar történelemből,

És Paka?

Neki sokkal nehezebb a helyzete.

Több kérdés is felmerül vele kapcsolatban. Vegyük sorjában:

v     Megkapta-e valaha a gyilkosság bérét?

v     Elhagyta-e Csáktornyát?

v     Életben maradt-e?

 Mi lehetett a „B” terv? 

Azt gondolom, igen jelentős szempont az, hogy Paka mikor és kitől kapta (volna) meg a gyilkosságért járó fizetséget.

Nem tudni, hogy mekkora összegről lehetett szó. Gyanítom, hogy Paka esetében az összeg sokkal szerényebb volt annál, mint amit Magliani tett zsebre.

Vajon mikor kellett azt Pakának megkapnia? És kitől? 

Nem valószínű, hogy már a zsebében volt. A gyilkosoknak nem szokás előre fizetni. Ha pedig csak Zrínyi halála után kaphatta kézhez a pénzt, akkor hol?

XXXII. Rész 

Folytassuk, nézzük tovább Magliani meséjét:

„amíg õk a lovakat kötözték” 

Magliani megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha az őt követő lovasokkal együtt érkezett volna a helyszínre. Számára ez az egyetlen lehetséges, sikerrel kecsegtető taktika. Pszichológiai értelemben a dolog merész, de nem lehetetlen védekezés, ráadásul sikerrel is jár. Arra épít, hogy a Zrínyi halálát követő pánikban senkinek sem jut eszébe őt felelősségre vonni, hogy miért is indult el, sőt azt utólag csaknem „természetesnek” fogják majd tartani.

XXX. Rész

Nem is akármilyeneket:

„ egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi,”

Miért volt szükség erre az undorító szadizmusra, miért kínozta meg a halottat Magliani?

Azt gondolom, ezek a gyilkos kapkodására utalnak. Tudta, hogy jönnek utána, biztosra akart menni. Mindenképpen olyan sebeket akart ejteni az áldozaton, amelyek vadkanra vallanak.

XXIX Rész

A vadkan meséjét a gyilkosok találták ki jó előre. Az sem kizárható, hogy a megbízatásuk eleve arra szólt, úgy öljék meg Zrínyi Miklóst, hogy a horvát bán halála vadkantámadásnak tűnjön. Józanul számba véve a lehetőségeket megállapíthatták, ez az egyetlen mód arra, hogy Zrínyi halálában ne lehessen azonnal a bécsi körök kezét felfedezni.

Egy vadkant természetesen nem lehet gyilkosságra felbérelni. Idomítani sem. Talán még ma sem.

XXVIII. Rész

Minden előkészületet be kellett fejezniük. Maglianinak szüksége volt egy gyors, az átlagos paripánál sokkal gyorsabb lóra. Ha átgondoljuk a tervet, könnyen belátjuk, hogy ez elkerülhetetlen. Zrínyi udvarában sok embernek, elsősorban sok fegyverfoghatónak volt kitűnő lova, és ezekkel kell esetleg versenyt futni.

Nem könnyű feladat, de nem is megoldhatatlan. Egyértelműen pénz kérdése. A megbízónak a pénztárcájába kellett nyúlnia, de ettől aligha riadhatott meg, hiszen a merénylet bizonyos értelemben véve maga is pénz kérdése volt.

XXVII. rész

Maglianinak valamikor meg kellett érkeznie Csáktornyára. Nyilván több vadászaton is részt vett, tájékozódott. Volt alkalma alaposan megfigyelni mindent. Ha még nem ismerte Pakát, fel kellett vele vennie a kapcsolatot.

A gyilkosság végső terve az utolsó napok során készülhetett el. Számos probléma akadhatott, mert a tettesek elképzelése mindenképpen kockázatos volt. Talán ezért is halogatták, ezért halasztották a lehető legutolsó alkalomra.

XXVI. Rész

A vasvári békéből hasznot húzók csoportja számára Zrínyi személye megkerülhetetlen akadálynak látszott. A horvát bán eltökéltsége, tehetsége, intelligenciája, következetessége útjában állt a gyalázatos békének.

Nem hinném, hogy Zrínyinél vesztegetéssel próbálkoztak volna, ennyire nem lehettek rossz emberismerők. Úgy gondolom, tüstént a gyilkosságra gondoltak, már akkor, a vasvári béke napjaiban. A bűntény merészsége, átgondoltsága mindenképpen erre vall.

XXV. rész

A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.

Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között.

XXIV. Rész

 Vissza kell kanyarodnom a vasvári békéhez. Meg a konstantinápolyi osztrák követ személyéhez.

A korral foglalkozó történészek írásaiban nyomát sem leltem annak, hogy valaki komolyan elgondolkodott volna azon, ki, mikor, miféle módon adott megbízást a szentgotthárdi csata után a nagyvezír táborában elvileg fogolyként tartózkodó Renigernek arra, hogy uralkodója nevében békét kössön a törökkel.

Mert hogy ez egy roppant különös békekötés volt.

XXIII. RÉSZ

Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.

Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.

XXII. Rész

Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…

A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.

Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:

„- Baj van!

XXI. rész

Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.

Lássuk az elsőt:

http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/13451

Zrínyi Miklós gróf, horvát szlavón és dalmát bán lovas képmása az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található.

XX. Rész

 Ez is kiderül Magliani meséjéből. Illetve „Zrínyi utolsó szavaiból”.

Nézzük meg közelebbről:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Fentebb említettem, hogy eredetileg Magliani talán úgy tervezte, hogy Zrínyi utolsó szavai csupán a vadkanról fognak szólni, ahogy ennek a hosszú replikának az első tagmondata. Tehát így:

„„Rútul bánék vélem a disznó”

Ennyi lett volna talán – eredetileg.

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.

Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.

KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat

Brankovics György  deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.

Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.

Még egyszer a színpadi szituáció:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:

„érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani taktikájához szervesen hozzátartozik, hogy alibijét a résztvevők bevonásával igyekszik igazolni.

XVIII. rész

Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.

Nézzük újra a meséjét:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.

XVII. Rész

 Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.

Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.

Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.

Az első adandó ellentmondás azon a ponton jelentkezik, hogy Bethlen Miklós nem említi, hogy lövést hallott volna, ugyanakkor Magliani meséjében az áll, hogy a „sabaudus” elsütött egy fegyvert – rálőtt az úgynevezett vadkanra.

XVI. RÉSZ

 Magliani elment. Hamarosan a többi lovas is utána. Bethlen és a többi vendég gyanútlanul beszélget.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság. Zrínyi Miklós, az ország legfontosabb és legtehetségesebb embere most kap halálos sebet. A gyilkosságot egy vadkanra fogják, és Magyarország helyzete hamarosan még rosszabbra fordul.

Senki nem tart semmitől, senki sem számít katasztrófára. Békés és enyhe novemberi délután van.

XV. RÉSZ

Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.

Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?

Úgy gondolom, vadászpuska semmiképpen. Harci puska se.

XIV. RÉSZ

Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.

Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra.

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.

A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer.

Bethlen Miklós tehát nem írta azt, hogy Paka az erdőből érkezett – mert hogy nem is érkezhetett onnan. Ha még ott lett volna, már keresnék a társai. Ez nem tréfa, a hiányzó vadász bajban lehet, fára menekülhetett, vagy éppen tragédia érhette.

Ha pedig Paka nem jöhetett az erdőből, a vadkan mítosza magától összeomlik – de összeomlik az bárhol, hiszen ezer sebből vérzik. Mint a kártyavár, ahol megbökjük, ott csuklik össze.

Bethlen leírása tele van efféle finomságokkal.

Zrínyi Miklós gyilkosai nem öngyilkos merénylők voltak, és legfőképpen nem magányos őrültek. A gaztett aprólékos megszervezése, gondossága arra vall, hogy mindenképpen élvezni akarták az érte járó díjat. Nem hinném, hogy ingyen gyilkoltak volna.

A megbízó valószínűleg elvárta, hogy Zrínyi halála ne tűnjön gyilkosságnak. Azzal semmit sem nyert volna. Nyilván azt akarta, hogy Zrínyi váratlanul meghaljon, de ő maga ne kerüljön gyanúba. Ha meg mégis, akkor tűnjön habókos összeesküvés-elméletnek.

Van az éremnek még egy másik oldala is.

Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.

Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.

Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?

Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.

Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.

http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments

Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.

Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igaza. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól – ez az esszé azonban nem erről szól.

Kérdez:          Pete László Miklós

Válaszol:        Vasi Szabó János

Pete László Miklós: Régen beszélgettünk, János! Kérlek, mondj valamit a gyermekkorodról.

Vasi Szabó János: 1965. szeptember 11-én születtem… Munkás családban, egyszerű, lakótelepi gyerekkorom volt.

Pete László Miklós: Hogyan indultál?

Vasi Szabó János: 1984-ben érettségiztem, azóta – idestova 30 éve – folyamatosan dolgozom. Első versemet középiskolában írtam, a nyolcvanas évek végén születtek a Világállam történeteim.

Iulius Caesar híres volt arról (is), hogy nem hitt a jóslatokban és a babonákban. Közvetlenül a halálát is ez okozta, ez azonban olyan kockázat volt, amit egy Caesar-jellemű embernek vállalnia kellett. Nem volt fanatikus.

Bosszúálló sem volt. A gyilkosai közt nem volt olyan, akinek legalább egyszer meg ne bocsátott volna. Ariminumban négyezer foglyot ejtett – mindent elengedte. Pharsalus után Brutust azért őriztette, nehogy a fiatalember öngyilkosságot követhessen el.

A Magyar Kultúra Napja…

Számunkra fontos jelkép…

Hogyan is áll most a magyar kultúra?

Darabokra szakadozott, szinte apró parcellákra oszlott, amelyek között gyakorlatilag nincs kapcsolat.

—–

Az országban lényegében évtizedek óta permanens válság van. Utólag visszanézve egyre gyanúsabb, egyre inkább tűnik mesterségesen előidézettnek. Mintha a mi hazánk valamiféle válság-gyakorlóterep volna. Mintha bizonyos jelenségek csak ránk korlátozódnának. Az egykori éltanulóból – tökutolsó lett.

Ez a történet egy barátommal és kollégámmal esett meg a közelmúltban…

——

Zoltán elektromérnök, kiválóan képzett műszaki szakember, híradástechnikus, de operatőr is, foglalkozik videotechnikával, hangtechnikával, világítástechnikával, és még ki tudja, mivel nem…

Zoltán házától néhány méterre csőtörés történt, ömlött a víz az utcára. Fényes nappal volt, elég hamar értesítette valaki az illetékeseket, azok persze késlekedve vonultak ki, de úrrá lettek a bajon.

A sznobizmus gyilkos, önveszélyes és ostoba jelenség, valamiért mégis mindig újratermeli magát. Az általa fenntartott értékhierarchia hazug és zártkörű fantáziaszülemények lázálma, világuk dohos panoptikum.

Minket talán felháborítanak a sznobizmus gigantikus marhaságai; felháborodunk, aztán tovább lépünk – ellenben a sznobok önmagukat csapják be különféle módokon.

A vége? Ál-értékeken alapuló hamis civilizáció, folyton összeomló gazdaság, kificamodott történelem, bizonytalan, torz értékrend, rossz társadalmi közérzet, kiüresedett kultúra, a biztonság és az értelmes távlatok nyomasztó hiánya.

Több olyan munkán is dolgozom, ahol elkerülhetetlen az amatőr és a dilettáns tollforgató definiálása.

Számos olvasmányt végigszántottam idáig a témában. Nagyon forrhat a téma valahol, mert az írásokban mindenképpen feltűnő a régiek nemes pártatlansága és az újabbak helyenként fogvicsorgató tendenciózussága közötti különbség.

Ha a neten szétnézek, feltűnő a téma aktualitása.

Elképesztő, ki mindenki igyekszik manapság definiálni a dilettánst – egyben összemosni az amatőrrel.