Ezt a részt az akciórádiusszal kapcsolatos elméleti vonatkozások boncolgatásának szentelem. Egyrészt azért, mert annak idején a legtöbb érdemi hozzászólás ezzel kapcsolatban érkezett. Másrészt meg azért, mert – bár utólag megkonstruált és nagyon mesterkélt fogalomnak tűnik – magában hordozza a probléma lényegét.

Ha elfogadjuk, ténynek tekintjük az akciórádiusz kérlelhetetlen, kiszámítható tényszerűségét, a történelem teljes determináltságát kellene elismernünk, akkor csaknem az egész felvetésünk haszontalannak tűnhet, hiszen a török további hódításainak lehetősége még csak elméletben sem lenne megfogalmazható.

Csakhogy…

Az akciórádiusz fogalmát leginkább a római birodalommal kapcsolatban munkálták ki. A fogalom bevezetésére önmagát kínálja a szituáció: Hadrianus trónra lépése.

Hadrianus idején a római császári politikában gyökeres fordulat következett be. Az új császár feladta elődje, Traianus hódításainak zömét, és a birodalom védelemre rendezkedett be. A határokon sáncok és falak épültek, megjelent a későbbiek során oly fontos római határerőd-rendszer: a limes.

A limes katonai célszerűségéről vagy célszerűtlenségéről igen sokat írtak már. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik merőben téves elképzelésnek tartják az ilyen határvédelmet, hiszen egy óriási létszámú hadsereg sem képes megoltalmazni a birodalmat, ha azt a határ mentén vékony vonalban szétszórják.

De most nem ez a lényeg. Hadrianus koncepciót váltott, Róma mostantól védelemre rendezkedett be. A történettudomány számos képviselője ebből azt a következtetést vonta le, hogy a birodalom elérte akciórádiuszának határát, adott közigazgatási és technológiai színvonalon ennél nagyobb területű államot egy központból igazgatni és kézben tartani képtelenség.

Az akciórádiusz fogalma aligha alkalmazható mechanikusan. Ha jól meggondoljuk, már a római birodalomra nézve is ezer kérdést vet fel. Róma gazdasága az olcsó rabszolgamunkán alapult, azaz önfelszámoló volt, mert a rabszolga drágulása azonnal megállíthatatlan inflációt vont maga után. Ez éppen megkövetelte volna a további hódításokat, ami a végtelenségig nem működik. Itt jön a képbe az akciórádiusz.

Csakhogy…

Ha a római birodalom akciórádiuszával foglalkozunk, rá kell döbbennünk, hogy a fogalom mennyire egyedi, mennyire nem adaptálható. Nyilvánvalóan kötődik a birodalom gazdasági és katonai helyzetéhez, belpolitikai viszonyaihoz. Gondoljunk csak az Imperium Romanum feltűnő, állandóan újratermelődő belpolitikai instabilitására. Szinte nem is volt olyan nemzedék, amely ne látott volna polgárháborút. Ez a római birodalom egyik alapvető jellemzője, szinte be volt kódolva a társadalomba, de az infrastruktúrába, a birodalmi intézményrendszerbe is. Irányíthatatlansága – különösen a II. század végétől ebből is fakad.

Mennyire vethető össze ezzel a török birodalom?

Az jelek szerint az oszmán birodalom akciórádiusza a másik irányban jóval hosszabbnak tűnik, elég csak a térképre pillantanunk. Egészen Algírig.

Vajon mi történne ezzel az akciórádiusszal Bécs elfoglalása esetén?

Ha a rabló és portyázó könnyűlovasság elözönlené Ausztria, Csehország, és Dél-Németország területeit? Ezen országok hadszervezete ebben a korban igen lassú és nehézkes. Nem rendelkeznek olyan csapatokkal, amelyek képesek utolérni és ütközetre kényszeríteni a portyázó akindzsiket és tatárokat.

Meddig juthatnának el a portyázó törökök és tatárok? Stuttgartig? Nürnbergig? Esetleg tovább?

Ha pedig a török portyázók Észak-Itáliát özönlenék el, ki állna elébük? Vajon nem pusztítanák-e el a velencei és genovai hadiflották bázisait? Ilyen körülmények között sor kerülhetne a lepantói csatára?

Hogy’ hatna mindez az oszmán birodalom akciórádiuszára?

Vajon Szulejmán akkor is meghalna, ha bevenné Bécset? Ha a Szigetvár alatti meddő harc okozta csalódás helyett fergeteges öröm érné?

Nem szervezné át a birodalmát a további európai hódítások érdekében?

Ezek figyelembe vételével gondolkodjunk közösen tovább, mennyire volt történelmi fordulópont Szigetvár ostroma.

Folytatása következik.