A Honvédelmi Minisztérium és az Írószövetség 45. irodalmi pályázatát Hadik András magyar huszártábornok, császári tábornagy születésének 300. évfordulója alkalmából „Hadik András és kora”, valamint „Magyar hadvezérek” címmel hirdette meg.

A díjkiosztó ünnepséget ma délután tartották a Stefánia Palota gobelintermében.

A pályázatra negyvennégy pályamű érkezett. A szakmai zsűri elnöke Vasy Géza volt, ő értékelte a beküldött alkotásokat, az esztétikai színvonal átlagát magasnak, a pályázatot sikeresnek minősítette.

Tél úr, a vén szkeptikus

Nem hisz a világban,

Nem hisz Isten szavában,

És nem hisz önmagában.

—-

Bár állítása szerint

Régi liberális,

Mégsem tud abban hinni,

Hogy létezik majális.

——

Tél úr makacs szkeptikus,

Fő az anyag elve,

Minden idealizmusnak

Lógjon ki a nyelve!

—–

Csak azt hisz el, amit lát,

Havas a valóság,

Minden trópust, délszakot

Megehet a kórság.

—-

De más volna a világ,

Hogyha teremthetne,

Minek ide tavasz, ha itt

Jégkorszak lehetne?

Spiró György Fogság című regénye a megjelenését követő esztendőben szinte mindent megnyert, amit csak megnyerhetett. Nem érdemtelenül.

A Fogság szerzője regénypoétikai értelemben a lehető legegyszerűbb narrációt választotta; a regény időszerkezete egyszerű, cselekményvezetése lineáris, és csak egyetlen szálon fut, látszólag a főhős, Uri (Gaius Theodorus) szemével látjuk a világot.

A cselekményvezetési technikától a Fogság nyugodtan szólhatna egyes szám első személyben is, hiszen mindvégig megmarad az egyetlen cselekményszál, formailag Uri (vaksi) szemével látunk, a mintavétel látszólag szűk, a nézőpont látszólag azonos.

Spiró György Fogság című regénye a megjelenését követő esztendőben szinte mindent megnyert, amit csak megnyerhetet. Nem érdemtelenül

A Fogság szerzője regénypoétikai értelemben a lehető legegyszerűbb narrációt választotta; a regény időszerkezete egyszerű, cselekményvezetése lineáris, és csak egyetlen szálon fut, látszólag a főhős, Uri (Gaius Theodorus) szemével látjuk a világot.

A cselekményvezetési technikától a Fogság nyugodtan szólhatna egyes szám első személyben is, hiszen mindvégig megmarad az egyetlen cselekményszál, formailag Uri (vaksi) szemével látunk, a mintavétel látszólag szűk, a nézőpont látszólag azonos.

NYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Van esélye, van esélye, van esélye…

De mire?

Nem, nem kapkodva. Nem, nem idegesen.

Kényszerítette magát, hogy leüljön. Nem volt nyugodt, de igyekezett azzá válni. Semmi oka a kapkodásra.

Megölik Edet és Erichet!

Csaknem felpattant, de összeszorította a fogát, és ülve maradt. A két férfiért e pillanatban semmit sem tehet. Akkor is megölnék őket, ha odamenne, és feladná magát. Mindenképpen.

Percekig sírt hüppögve-zihálva a széken.

Világszerte igazából nagyon sok alternatív történelmi művet írnak manapság. A legtöbbjük alternatív kortörténet; a közelmúlt valamelyik pontján a (legtöbb esetben kiváló felkészültségű) szerző csavar egyet a történelmi szituáción, valami másképpen történik; kialakul/nem alakul ki valamely fontos intézmény, megváltozik a dolgok előjele, esetleg egy összecsapás kimenetele. Leggyakrabban a második világháború, illetve az azzal szorosan összefüggő politikai-gazdasági jelenségkomplexum valamelyik elemét szemelik ki a szerzők, 1930-1950 között.

Végül ez lett a címe.

Tegnapelőtt küldtem el.

Ami a formát illeti, rövid ideig kacérkodtam ugyan a felező tizenkettes gondolatával, de gyorsan lemondtam róla. Veretesen és “régimagyarosan” archaikussá varázsolná ugyan a szöveget, atmoszférát teremtene, de a párbeszédeket szükségtelenül modorossá tenné és nyújtaná.

Túlságosan sok előadást láttam már, ahol ezzel próbálkoztak. Olyat is, ahol a négyes rímet is meghagyták – elviselhetetlen volt.

Egy merész csillag néz az éjen át,

Beragyogja az ősz könnyfátyolát.

——-

Hitvány, rossz, viharvert, álnok

Hitehagyott magyar álmok…

Mohács síkja,

Sír és moha,

Úgyse sikerülhet

Soha..

Legyőznek tatárok, vadak,

Globalizált labanchadak…

——

Tejút dobbantja meg az ég szívét,

Nem lehet, csak az igaz, ami Szép.

—-

Mások perverz, rothadt vágya,

Fáradsággal agyalt fáma,

Együnk nyersen ványadt halat,

Puhítsunk húst nyereg alatt,

Másé minden létünk, agyunk,

Mert mi talán nem is vagyunk.

Nagyszeben megvívása előtt néhány nappal Bem József maga elé rendelt egy őrnagyot, akit nemrég helyezett át hozzá a Honvédelmi Bizottmány. Legfontosabb oka az áthelyezésének talán az volt, hogy beszélt franciául. Bem köztudottan se németül, se magyarul nem tudott. Az eddig irodai beosztásban szolgáló őrnagyot a lengyel tábornok mellé rendelték, hátha hasznára lesz.

Francia nyelvtudása miatt az őrnagy tolmács nélkül beszélhetett a hadtestparancsnokával.

Valami újra felsziszeg,

Valami egyre közeleg;

Egyre gyűlnek

Seregelnek

A vízözön-fellegek.

—–

A világ? Gyanútlan, buta.

Globalizáltan ostoba,

Talán fel sem ocsúdik soha.

A globalizált létezés

Üdvösségnek nagyon kevés,

Nem az élet

Aranyalmafája,

Hanem csak a süket világ

Kopár

Golgotája.

—-

Valami ront földet-eget,

Valami újra fenyeget;

A Halál már ünnepelve

A világgal

Enyeleg.

—-

Globalizált pénzuralom

Áporodott,

Rohadt-alma

Hatalma,

Mint a szikraesőbe vetett szalma.

NYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed kiáltása visszhangot vetett a kongó vezérlőteremben, aztán lassan elhalt.

-  Karen, az Istenre! Vissza ne gyere!!!

Karen ösztönös mozdulatot tett, mint aki levegő után kapkod. Szegény, szegény Ed! Ezeknek a gazembereknek a hatalmában van!

Nem, nem mehet vissza. Tudta, hogy nem mehet vissza. Teljesen hiába. Minden hiába.

Émelygett, a gyomra felkavarodott, torkát feszítette a rosszullét. Görcsösen kapaszkodott a vezérlőpultba, hogy el ne zuhanjon.

Pontosan egy éve kezdtem írni. Tudatosan vártam erre a napra, hiszen a regény egész első része is november 18-án játszódik – egy teljesen más évben.

A második részt most írom. Ez már egy teljesen más történelemben zajlik. Mondhatnám azt is: új idősíkot nyit. A valóságos históriához képest egyetlen jelentős változás történt: a főhősöm életben maradt. Minden más változás más ennek a következménye.

Közben még mindig folyamatosan gyűjtöm az anyagot; a gépem mellett egy könyvespolc tele az ide vonatkozó kötetekkel, és a vincsesztereimen is van néhány ezer oldal a témáról.

Zörög a száraz fűcsomó,

Lehullt a sok levél,

Elszunnyadt már a körtefa,

És közelít a tél.

—-

Bágyadt az ég, a lomha Nap,

Felhőágyon lebeg,

És megvénült az egykori

Vad nyári fergeteg.

—-

Díszruhát ölt a büszke ősz,

Ragyog földön-hegyen;

Azt szeretné. hogy búcsúja

Verőfényes legyen.

——-

Emlékeink füstoszlopa

Az égben tekereg,

Élénk a múlt, mesélne még,

S a jelen szendereg.

—–

Világom centrumában áll

A kicsi házikó,

Benne meghitt öröm fogad,

S a drága Anikó.

Ezt a darabot ma kezdtem írni a Hahota kérésére. A címmel nem feltétlenül vagyok elégedett; talán csak munkacím.

Három hajléktalan betlehemest rögtönöz. Az alapötlet Balázséktól származik. Természetesen nagyon kényes szituáció. Nem szabad puszta aktualizációvá válnia, szerencsére a téma az ilyesféle értelmezéseket eleve magában hordozza.

József, a názáreti kézműves, aki már kétezer éve szállást keres…

Az évek során már sok és sokféle betlehemest írtam már, és az utóbbi években egyértelműen az átlagtól, a sablontól eltérő különleges darabok voltak túlsúlyban.

Megy, mint a hal a varsába,

Megy a svéddel parolára,

Éjfekete kakasszóra,

Gonosz szóra,

Hamis szóra.

Gonosz órán halál terem,

Mit tervezel, fejedelem?

—–

Akár a hal a varsába,

Indul lengyelek honába.

Aki téged sose bántott,

Megtámadod a barátot?

Folt esik tiszta neveden,

Mit cselekszel, fejedelem?

—–

Akár a hal a varsába,

Indul Krakkó városába.

Sötét felleg gomolyodik,

A svéd haza takarodik,

Tatár lába a kengyelen,

Mire vársz még, fejedelem?

Ezrével széled szét a világba a magyar fiatalság. Ahogy válságkorszakokban mindig – de az utóbbi évszázadokban mikor nem volt válságkorszak?

Most már nap mint nap találkozom középkorú és idősebb emberekkel, akik néhány mondat után megjegyzik:

- A gyermekeim? Külföldön! Lehet, hogy a büdös életbe’ sohasem látom őket többé. Sajnos igazuk van, idehaza nem lehet megélni. Elfogadok én mindent, eleget győzködtek, de hogy az unokám nem fog magyarul tudni, azért szégyellni fogom magam, amíg élek.

Szelíd mosolyú őszutó,

A szél lágyan suhan,

Hajnalban néha csíp a dér,

S az Idő elrohan.

—-

Lehullt tömérdek vén levél,

A sok fa már telel,

Fájós derékkal jár a Nap,

S az Idő elszelel.

—-

Nosztalgiából él a Hold,

Csak emlék már a nyár,

Őszül a csendes láthatár,

Az Idő meg nem áll.

——-

Az Élet vénül, ám a Csók

Örökre megmarad,

A Vágy nem őszül meg soha,

Bár az Idő szalad.

——-

Ha meghalunk, lelkünk talán

Majd új létet fogan,

Ősz lesz a földön, s az Idő.

NYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A Chengdou osztályú, kínai gyártmányú könnyűcirkáló biztonságos távolságban keringett a hatalmas égitest körül. A roppant gázbolygó kavargó barnás színű tömegei állndóan ott vibráltak a panorámaképernyő sarkában, a gázóriás mögött pedig a messzeség mélyén ott vöröslött a valószerűtlen sötétvörös fényű, roppant csillagszörnyeteg.

Valószerűtlen, szinte felfoghatatlan.

Mintha valami mese díszletei volnának.

Az alternatív történelem egyik küldetése, hogy kellő ellensúlyt biztosítson a hivatalos történettudomány adta szemlélet leegyszerűsítő és dogmatikus megnyilvánulásaival, végzetelvre támaszkodó vonulataival szemben.

Magyarán: az alternatív történelem feladata a távlatteremtés, illetve a távlatok megmutatása, ezért valójában a jó alternatív történelem és a jó történettudomány egymásra figyelve, egymást értékelve, együtt érvényesek.

Ehhez csak két nélkülözhetetlen tényezőre van szükség: jó alternatív történelemre és jó történettudományra.

Isten bennünket nagyon túlbecsül,

Hogy ide, ahol a jövő feszül,

A múlt éppen ezer szilánkra hull,

A csúf jelen vonít gazdátlanul;

És divatot diktál a kárhozat,

Éppen minket tett, és nem másokat.

——–

Isten bennünket nagyon sokra tart,

Ha itt, ahol már nem látszik a part,

Pénz adóztatja a szeretetet,

A szabad csak azt jelenti: lehet;

A bizalmát éppen belénk veti,

S a vízözönt ezért késlelteti.

—-

Elvont, harsány eszme-banda;

Kívül fényes, belül sanda,

A nép

Ripacsokért

Lelkesül;

Isten minket

Nagyon túlbecsül.

A 48-as szabadságharc kezdetén a nemzetőri alakulatok igen gyakran bizonyultak megbízhatatlanoknak. A nemzetőrség afféle alkalmi katonaság volt, tagjai cenzus alapján törvénybe iktatott kötelezettség alapján szolgáltak.

Megesett, hogy a néhány hetes szolgálat letelte után akkor is hazamentek, ha a sereg éppen sorsdöntő csata előtt állt. Sőt, sok egységük kifejezetten erről volt hírhedt.

Tisztjeik egy részét maguk választották, a magasabb beosztásokba meg a hatóság nevezett ki parancsnokokat – egy részüket egyáltalán nem a katonai szakértelem alapján.

Szélben hullámzó fűcsomók

Az árokpartokon;

A kóbor Alkonyat

S az Ősz

Már régóta rokon.

—–

Panasz-brácsáján búg a szél,

És eső szemereg,

Sötét takarót öltenek

A csillag-fellegek.

—-

Sápadtan muzsikál a Hold,

Felhők közt andalog,

Bánatos hegedűszavát

Hallják a csillagok.

—–

A Tejút oly halk, távoli

És messzi régió;

Ott fentről tán az Élet is

Halvány impresszió.

—-

A messzeségek szólamát

Az Idő inti be;

Mert ő a csillagzenekar

Éltes karmestere.

A magyar kormányzat – bár jó előre tudomást szerzett a török támadásáról, csak valamikor június közepe táján adott parancsot, hogy a királyi csapatok  július 2-án Tolna térségében gyülekezzenek. A dátum már csak azért is érthetetlen, mert az oszmán hadak hónapokkal korábban megindultak, és a közismerten lassan mozgó török főerőkkel szemben komoly védelmi akciókra csak akkor lett volna idő, ha idejében összegyűjtik a rendelkezésre álló erőt.

Vidám, fényes napsütés jött

Az ősz derekán,

Verőfényben sóhajt fel

A kis veréb a fán.

—-

Ünnepel minden gyümölcsfa,

S az összes kis bokor;

Amit élünk, mindig az

A legszebb férfikor.

—-

Boldog napfény ringatózik,

Mint szélben a nád,

Van verőfény, őszi mosoly,

Gyönyörű család.

—-

Család, szerelem, szép munka,

Öröm: száz csupor;

Ezektől ilyen szép ez

A legszebb férfikor.

—–

Lehet, hogy pár hónap múlva

Megvisel a tél,

Mégis: gyönyörű november,

S boldog, aki él.

NYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen a körmét rágta idegességében.

- Miféle járművek? – kérdezte. – Hadihajók?

„A vizuális észlelés adatai szerint kis, illetve közepes méretű teherszállítók. Feltételezés szerint többé-kevésbé hadihajóvá alakítva.

- Meg tudjuk védeni magunkat?

Minek kérdezte, amikor úgyis tudja, hogy nem? Miért szalad ki ilyen helyzetben az ember száján ez a kérdés?

„Nem rendelkezünk támadó vagy védelmi fegyverzettel.”

Minek kérdezte meg, amikor úgyis tudta?

Az alternatív történelem azon pontok egyike, ahol közvetlenül érintkezik egymással történelem és irodalom.

A két fogalom közül az irodalom az, ami mérhetetlenül idősebb a másiknál. A történelem – tudományként és tantárgyként – néhány száz éve létezik, az irodalom meg egyidős az emberrel.

Ha az irodalom a múltról beszél, az mindig fikció. Akkor is ha valóságos személyekről és valóságos eseményekről szól – a valóság nyomvonalának megfelelően.

Jelen szatócs-erőszaka

Cibál a föld felé,

Nem akarja, hogy felnézzünk

A csillagok felé.

—–

Pedig másképp nem nőhetünk

A kommersz-lét fölé,

Csupán ha gyakran nézünk fel

A csillagok felé.

——

Gyáván sosem húzódhatunk

A vak végzet mögé;

Az életünk miénk marad,

Csak nézzünk felfelé.

—–

Lehunyt szemmel állunk egyszer

Majd önmagunk elé;

Hogy megvagyunk, az dönti e,

Látunk-e felfelé…

A csillagok felé…

1848 októberében a magyar honvédsereg a  Lajta mentén vesztegelt, miközben a politikusok azon vitáztak, segítséget nyújthatnak-e a körülzárt Bécsnek, ahol viszont nagyon is várták a magyar felmentő sereget.

Maga Kossuth is a táborba érkezett. Itt döbbent rá, mennyire rögtönzött had még a magyar honvédsereg, és elgondolkodott, vajon mi lesz, ha ezek a helyenként fegyvertelen csapatok a (ráadásul még túlerőben is lévő) császári haddal ütközetre kényszerülnek.

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

—–

Itt voltatok velünk

Valaha;

Még itt marad utánatok

A kezetek nyoma,

S az alkony csendje,

Ha szép,

S tétova.

—

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt.

——-

Vigyáz Rátok

Az emlékek sora,

Szemerkél az Idő finom pora,

S mint álmodott csoda,

Ha földre hullt,

Tenyerünktől

Távolodik

A Múlt.

—

Felejt

A fű,

A fa

A rét,

A csillagok;

S az ember nem felejt