NYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed kiáltása visszhangot vetett a kongó vezérlőteremben, aztán lassan elhalt.

-  Karen, az Istenre! Vissza ne gyere!!!

Karen ösztönös mozdulatot tett, mint aki levegő után kapkod. Szegény, szegény Ed! Ezeknek a gazembereknek a hatalmában van!

Nem, nem mehet vissza. Tudta, hogy nem mehet vissza. Teljesen hiába. Minden hiába.

Émelygett, a gyomra felkavarodott, torkát feszítette a rosszullét. Görcsösen kapaszkodott a vezérlőpultba, hogy el ne zuhanjon.

Most idegen hang szólalt meg:

- Karen Bozchana Kadlecikova! Semmi értelme szökéssel próbálkoznia! Nincs esélye! Adja meg magát!

Nem a nagyfőnök volt, hanem valaki más, Karen számára ismeretlen férfi. Talán egy tiszt.

A szőke nő kétségbeesetten küzdött a pánikkal. Elhomályosuló tekintete előtt összefolyt a panorámaképernyő, a vezérlőpult, a terem egész berendezése. Előbb egy szék után kapott, aztán rájött: ha leül, többé nem tudna felegyenesedni.

Erőteljes rázkódást érzett, valami üzemesen rángatózott a közelében. Talán az ismeretlen erő? Már birtokba vette volna a könnyűcirkálót, és máris magával rántja valami ismeretlen helyre? Karen rezignáltan felnézett.

Nem. Még nem viszi a hajót semmi sehová. Csak a keze remeg.

Újra felreccsent az idegen hang:

- Karen, ha nem adja meg magát, Ed Philips és Erich Schellenberg meghalnak! Nincs sok ideje, Karen!

A szőke nő csaknem felüvöltött fájdalmas indulatában. A keze görcsösen remegett a vezérlőpulton, gyomra felkavarodott, vitustáncot járt benne düh és kétségbeesés; hol az egyik kezdett elhatalmasodni, hol a másik.

Gazemberek!

Az ájulás küszöbén állt. Túlságosan sok halált látott már maga körül, felrémlett előtte a szétmarcangolt, megcsonkított, felakasztott emberek holttestének látványa, Bundy Cassidy és Adam agyonlövése¸ sebek, vér, vér és vér. Mindenütt vér. Elviselhetetlen votl a gondolat, hogy Edre és Erichre is ugyanilyen sors vár, de semmit sem tehetett értük, egyáltalán semmit.

A gondolat elkeserítő volt. Tehetetlen. Esélytelen. Magányos. Kiszolgáltatott. Eszköz mások kezében, ismeretlen hatalmak nehezen felmérhető játékterének porondján szél által odasodort tehetetlen porszem, akire hol ez tapos rá, hol meg az.

Pedig már legalább nagy vonalakban sejteni kezdte, mi is zajlik körülötte.

Keze remegése lassult, viszont görcsösen megrándult a rekeszizma.

- Nincs esélye, Karen! Adja meg magát! Térjen vissza, vagy közölje annak a helynek a pontos koordinátáit, ahol most tartózkodik!

Karen szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Nem tudják! Nem tudják, hol van! Sejtelmük sincs!

Már le is huppant egy székre, és akkorát sóhajtott, hogy az egész vezérlő beleremegett. Nem tudják! Fogalmuk sincs.

Volt valami még fontosabb információ is a közelben, de egyelőre bujkált előle. Szeretett volna utána kapni. Valamire rá kell jönnie, ami itt van egész közel, az orra előtt.

Aztán megértette.

Ha valóban képesek lennének átvenni a hatalmat a hajója fölött, nem vesződnének a zsarolással, egyszerűen elfognák a könnyűcirkálóval együtt, hiszen akkor oda irányíthatnák a hajót, ahová akarnák.

Csaknem felnevetett. Felpattant a székről. Rosszulléte elmúlt, már csak azt érezte, hogy pokolian szomjas. A vezérlőpult ellátószekrényéhez lépett, megnézte, milyen frissítők közül válogathat, engedett magának egy nagy pohár jóízű szénsavas italt, és nagy lendülettel megitta. Utána még két pohárral.

Blöffölnek. Valójában nincs hatalmuk a hajója felett.

Illetve: valószínűleg van, de sokkal korlátozottabb annál, amit vele akarnak elhitetni.

Ezt most nagyon át kell gondolni.

Valami távoli hang az agya valamelyik sarkából határozottan azt súgta: van esélye.

De mire?

Folytatása következik.