Jászai Mari egyszer valami rossz színésszel játszott együtt. Az illető közönséges ripacs volt; harsányan deklamált, nagy marha, patetikus mozdulatokkal játszott. Mindent tönkre tett.

Jászai Mari nem sokáig bírta. A második előadás után megszólította a tehetségtelen kollégát:

- Mondja, maga miért lett színész?

A ripacs örvendezve nézett fel. A híres primadonna megszólította! Kidüllesztette a mellét.

- A világot jelentő deszkákra vágytam!

Jászai vállat vont.

ÖTÖDIK RÉSZ

Egyenként a szemünkbe nézett. Napsárkány mindent látó sötét szemébe, Szélfarkas villogó, sóvár, szürke szemébe, és az én kék szemembe.

-         A tudást akarom – kezdte Napsárkány a legidősebb jogán. – Először érzővé, azután látóvá, legvégül tudóvá akarok válni. Bölcs emberré akarok válni, hogy leigázhassam az anyagot a szellem fegyverével. Fel akarom szabadítani a bennem lakozó titkos erőket, hogy megvalósíthassam magam által az ősidők teljességét.

SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

Usurpator Február

A Május helyébe áll.

Tavaszt, pompát eljegel,

A Vízöntőt hozza el.

Vízöntő parancsszava:

Dönteni kell valaha.

Usurpator Február

Úgy véli, várhat a Nyár.

Ha Vízöntő trónra ül,

Nincs a remény egyedül.

Előre, vagy hátra néz,

Ami rész volt, most – egész.

Usurpator Február

A közönnyel perbe száll.

Tudja: vermet közöny ás,

Minden mámor – árulás.

Más esernyő nem marad,

Csak a szabad akarat.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.

Leginkább ígéreteket kapott.

Bécsben még mindig abban bíztak, hogy sikerül békét kötni a törökkel. Ostoba ötlet volt.

Továbbra is Nyárban élek,

Vannak még tervek, remények.

Nem jártam be a világot,

Az Isten mégis megáldott.

Röfög az ócska busz-konda;

Kétórányi út naponta.

Bádogmadáron nem ültem;

Képzelet szárnyán repültem.

Továbbra is Nyárban élek;

Körülvesznek elmúlt évek.

Mindenütt, amerre látok:

Régi, s mai Tanítványok.

Tiszta arcok, tekintetek,

Tiszta kezek integetnek.

Eprek éltem kosarába;

Egy évem se telt hiába.

Továbbra is Nyárban élek;

Anikómmal szép az Élet.

Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.

Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.

A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.

Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.

Hannibál figyelmesen szemlélte a rómaiakat.

NEGYEDIK RÉSZ

A Papnő élete virágjában levő gyönyörű, telt asszony volt. hatalma volt fölöttem az ősi erő jogán. Ő volt az Ősi Nőstény, akit legtöbbször csak álmainkban láthatunk, a nőiség démona, a megfoghatatlan, akiért fiatal testünk sajog. Aki mellett szánalmasak a kacérkodó csitrik, nevetségesek a bárgyú divathölgyek és gügye vigyorok csontzenéjévé szürkül a szépségversenyeken nagy cécóval megkoronázott süket egyéniség-nélküliség

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A hivatal támogatta líra – azaz a kánon lírája – csak intézményi értelemben van különleges helyzetben. Ez a kánon természetéből következik. A kánon az intézmények struktúrájából eredő hatalomra épül, ezzel élve/visszaélve határozza meg a neki megfelelő lírát.

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak.

Prielle Kornélia a XIX. század legnagyobb magyar tragikái közé tartozott.

Petőfi menyasszonya volt egy ideig, és korántsem biztos, hogy nem ő lett volna a költő méltó felesége…

A kiváló színésznő talpraesett ember volt.

Egyszer romantikus idős hölgy szerepét osztották rá a Nemzeti Színházban. A szerep miatt a csinos fiatal művésznő arcát idősre maszkírozták, hajára ősz parókát tettek.

Prielle Kornélia így is gyönyörű volt.

A karakter, akit alakított, éppen egyedül volt a színpadon, és nosztalgiázott.

Ami szilárd volt: laza,

Girhes a kor horpasza;

Nagyvilágunk?

Töredékek halmaza.

Allergiát rejt az ég,

Szomorú a messzeség;

Emberiség?

Összesepert törmelék.

Rossz kultúra csikorog,

Piac-robot vigyorog;

A jövendő?

Rongyokban. Gyomra korog.

*

Emberélet ritmusát

Bamba lárma járja át

Lét-folyamba

Avantgárd-szennyet bocsát.

Ripacsszín-lila az ég,

Egész világ:

Törmelék.

Hull média-zagyvalék;

Liberális csapadék.

Szubkultúra-sokaság

Húzza az Idő haját.

HARMADIK RÉSZ

A tiszt megrökönyödve hátrahőkölt, apám pedig csak állt, szétvetett lábbal, keményen a szemébe nézve, de olyan számon kérő arccal, hogy az asztlanti akaratlanul is szükségét érezte a magyarázkodásnak.

-         Bocsánatodért esedezem, uram, de ezek a hitvány ebek – a kormányos és a legénység felé intett – bűnt követtek el. Ez hadi övezet, ahol semmi keresnivalójuk. Citaltan tengernagy úr parancsa értelmében a kormányost azonnal felköttetem az árboccsúcsra, a legénységet megbotoztatom és eladatom rabszolgának, a hajót pedig elkobzom.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

Lét árnyas lombjai alatt

Kanyarog a titok-patak.

Csendesen horgászik Isten;

Kérdésekre válasz nincsen.

Mi a Kezdet?

Mi lesz a Vég?

Néz csendesen a messzeség.

Lét árnyas lombjai alatt

Isten-áldott Élet fakad.

Az ész szerint csak véletlen;

Jót mosolyog ezen Isten

Teóriák, mémek, gének;

Isten tudja, hol a lényeg.

Lét árnyas lombjai alatt

Fárasztja Isten a halat.

Eloszlik vagy újra éled,

Hálóban pihen a Lélek.

Áll Isten a lombok alatt;

Ami titok – titok marad.

Több budapesti színházban is dolgozott kellékesként a századforduló évtizedeiben Baghó. Sajnos, a keresztnevét nem sikerült kinyomoznom.

Szellemes és furfangos ember volt, anekdoták tucatjait mesélték róla.

Kezdő kellékesként megkérte egy csinos kóristalány kezét. A buta fruska elhúzta a száját.

- Talán majd kellékesné leszek? Mit képzel?

Tíz év telt el. Baghó ismert kellékes lett, és megrögzött agglegény. A lány fennen hordta az orrát, de csalódnia kellett.

Amíg élünk

Akad munka,

Nem süt a pénz a hasunkra.

Finomkodjon, ami kérges,

Panaszkodjon, aki pénzes.

Vágyat, Létet napfény éltet;

Amíg élünk, legyen

Élet.

Amíg élünk,

Élet legyen;

Napfény csillogjon a hegyen.

Aki ember:

Alkot,

Nevel;

Múltat Jövő felé terel.

Aki művész:

Ember marad;

Vissza nem vesz,

Mindig csak

Ad.

Amíg élünk,

Van becsület,

Csupán a holt anyag süket.

Munka, cél, küldetés nélkül

A Lét rossz magánnyá vénül.

MÁSODIK RÉSZ

Nem tehetek róla. Beléhajszolt asszonyom kétségbeesett, segélykérő tekintete, meg az évezredek indulata. Nem és nem! Ettől nem hagyom magam megfosztani, bármi történjen! Ha le is lépek az útról, majd visszatalálok rá a magam emberségéből.

Egy szemvillanás volt. kinyújtott mutatóujjammal megböktem az óriás nyakán a halál pontját, és a nagy bálvány akkád zúgva összecsuklott.

Aztán tettem feléjük egy lépést. Egyet. Egyetlenegyet. Hátrahúzódtak.

Álmodnunk kell csodaszépet,

Az álom nem érhet véget.

Isten pihen felhőágyon,

A Teremtés – hosszú álom.

Olyan jövőt szolgálhatunk,

Amilyet álmodni tudunk.

Álmodnunk kell csodaszépet;

Álom-létben nincsen végzet.

Jelennel karöltve jár ma

Apáink lidérces álma.

Tótágast áll a mindenség,

Porban a fej – fent a fenék.

Álmodnunk kell csodaszépet,

Csendes, vidám tisztességet.

Mondják el a csöndes esték,

Hogy öröm a kötelesség.

Aki Istent holtnak mondta,

Rég nem él.

Lelki a Hit, anyagi a

Szemfödél.

Felszámolja önmagát

A mű-bazár;

Olcsóbb lesz a piacon a

Mű-halál.

Ex-avantgárd pénz-díszszemlén

Élre áll,

Anyagiasul néhai

Ideál.

Szegény Nietzsche, tán a sírjában

Forog,

WC-csészén ájuldoznak

A sznobok.

Trágyadombon legfeljebb csalán

Terem,

Holt Isten is élőbb, mint a

Posztmodern.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…

Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…

Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

SZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

Az egyetemes felelősség azonban kizárólag akkor érvényes, amikor a költő – költőként nyilvánul meg. A költőnek, mint magánszemélynek éppen akkora a felelőssége, mint bármely más magánszemélynek.

Ezért világosan el kell különítenünk egymástól a költő és a magánszemély státuszát.

A költő költőként kizárólag a versen keresztül nyilvánulhat meg. A „versen kívül” nem költő, hanem magánszemély. Költő csak a versében létezik.