A politikai tisztánlátás akkor sem volt tömeges jelenség…

(Az esetet több emlékirat is megörökíti, igaz, nem teljesen egyöntetűen.)

1848 viharos márciusának első napjaiban egy vidéki táblabíró tévedt be a híres-nevezetes Pilvax kávéházba.

Órákon keresztül vedelte a snapszot, és hallgatta a márciusi ifjak szónoklatait. Amikor a snapsz és a retorika már kellőképpen felvilágosodott eleggyé érett az agyában, a derék atyafi potrohát meghazudtoló fürgeséggel szökkent fel az egyik asztal tetejére, és elbődült, imigyen:

- Tekintetes atyámfiai.

A XIX. század első felének híres jellemszínésze volt Megyeri Károly, a Bánk bán ősbemutatójának Biberach-ja.

Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?), közismert személyiség volt, verssel tisztelte meg őt Vörösmarty és Petőfi.

—–

Szóval nem vándorszínész korában Megyeri valamelyik vidéki színházban játszott, egy vígjátékban. A második felvonásban nyílt színen kellett elfogyasztania egy sült csirkét. Mondanom se kell,  ez volt a legkedvesebb jelenete, hiszen még ebben az időben, pályafutása vége felé se mindig telt neki egy tisztességes vacsorára.

A gázszámla már abban az időben is húzós lehetett…

——

Az 1840-es években történt, a város nevét nem írom ide.

Kisebb vidéki városunkban az anyagi csőd közelében járt az ott tanyázó színtársulat. Szinte mindenkinek tartoztak, már el sem hagyhatták a várost. A helyi gázgyár volt a legkellemetlenebb hitelező.

Egyik este már ment az előadás, amikor beállított a színházba a leghírhedtebb gázgyári pénzbehajtó. Egy igazi pióca. Ment egyenesen a pénztároshoz.

A magyar színészet hőskorában egy vidéki színész másik társulathoz kívánt szerződni.

Nem tudni, hogy hívták a fickót, csak a színészi álneve maradt fenn:

Bájligeti Bölömbér.

Ma ez a név biztos bukás lenne, de az egy más korszak volt.

Szóval a szépreményű ifjú aktor ajánlólevelet kért a direktorától, akitől éppen elköszönt. Kapott is. Nem tette a vitrinbe.

Szólt pedig imigyen:

“Bájligeti Bölömbér, 29 éves, református vallású, három év óta színész, nagyevő nagyivó, káromkodó, veszekedő, egyszóval, akasztófáravaló gazember.

Az 1830-as évek a magyar színészet történetében a hőskort jelentették. A társulatok zöme vándorolt, nem is akármilyen szisztéma szerint. A nagy városokat - mint Pest, Szeged vagy Debrecen - csak az igazán komoly játékerőt képviselő társulatok merték útba ejteni. A másodrendű csoportok a közepes méretű városokat járták, a harmad-negyedrendűek pedig a kisvárosokat és a falvakat. Utóbbiak még az útvonalat is úgy állították össze, hogy náluk erősebb társulattal lehetőleg soha ne is találkozhassanak.Mindazonáltal nem voltak önbizalom nélkül: akad olyan, amelyik 6-8 szereplővel Shakespeare-t játszott.

Ha ablakunkon kinézve megpillantjuk a véget érni nem akaró autóáradatot, szinte el sem hisszük, hogy volt idő, amikor ritkaságszámba ment a gépkocsi.

——–
Herczeg Ferenc, mint képviselő egyszer vendégül látott Budapesten egy bácskai nagybirtokost. Az illetőnek valami ügyes-bajos dolga kapcsolódott az író választókerületéhez, a fővárosban is akadt elintéznivalója. Felkérte Herczeget, segítsen az ügyek lebonyolításában, és nagyon élvezte, hogy a híres író társaságában mutatkozik Budapest központjában.

Ez a történet már a XIX. század elején is igen réginek számított. Főhősét - a derék barátot - az ország különböző részein más és más néven illették. Csak abban egyeztek meg, hogy ferences volt. A néppel együtt élő, barna csuhás cseribarátok közül került ki, annyi más furfangos rendtársával egyetemben.

Szóval a derék barát éppen gyóntat egy legényt. Már korábban feltűnt neki, hogy az illető a legkívánatosabb bögyös-faros helyi leányzó körül sündörög.

Egyszer egy szerzetes - az egyszeri szerzetes, akinek a történetét többszörösen mesélik - úgy gondolta, nem adná le a koldulásból származó kis pénzecskéjét, hátha valami jóféle borocskát vehetne belőle.

Lopni itt is lopnak. Biztonságba kell helyezni a következő koldulóútig a tőkét. A csuhában nem akad rejtekhely, máshova kell eldugni.

A fal résében talál rejtekhelyet. De hátha más is rábukkan erre? Szerzetesünk keres valami cédulát, és cirkalmas betűkkel ráírja:

Az Úr vagyon e helyen

Ki meri ezután ellopni?

A 48-as szabadságharc után az osztrák katonai bürokraták kisütötték, hogy egy aprócska dunántúli faluból féltucatnál is több ember állt be az egykori kormánybiztos, Noszlopy Gáspár csapatába. Büntetni nem lehetett őket, mert Noszlopy alakulata ‘49 augusztusában bevonult Komáromba, és minden tagja a menlevél hatálya alá esett.

Nosza, valamit csak lehet kellemetlenkedni.

Beszállásoltak hát egy szakasz svalizsért.

Az alig száz lelket számláló falucska számára a lovasok eltartása igen komoly terhet jelentett.

A XIX. század végén ismert vándoranekdota volt a következő történet. Az alföldi pásztoremberek olyan mértékben kiszakadtak a környező civilizációból, hogy anekdoták százai beszéltek róluk.

Magam ezt a történetet már legalább öt-hat változatban olvastam. Sok visz szaladt le Tiszán és Dunán a születése óta, mintha most egészen másról szólna.

Lássuk:

——–

Egyszer egy pusztai juhászlegény házasodni akart, kénytelen volt bemenni a kijelölt városba, és meghallgatni a plébános oktatását - különben nem köthetett volna érvényes házasságot.

Toldy István - Toldy Ferenc fia - egyszer csaknem párbajba keveredett.

Történt pedig a következőképpen:

Toldy színdarabíró, valamint hírhedt szigorú színikritikus volt. Régóta begyében lévén valami Viharfi nevű ripacs tehetségtelen handabandázása, egyszer úgy döntött, szépítés nélkül írja meg a véleményét a kulisszahasogató aktorról.

Ez a Viharfi amúgy képviselő rokonokkal rendelkezett, bejáratos volt több előkelő kaszinóba, és színészkollégáitól a nagyságos úr megszólítást várta el.

Ezt a történetet régen az ország több részén is mesélték, lehetetlen kinyomozni, hol esett meg valójában.

——

A tekintetes úr nehezen kezelhető, goromba és fösvény ember volt, rettegett tőle az egész falu. A plébánosok is nehezen értettek szót vele; tudták is odafönt a káptalannál, hogy farkas van a nyájban, erős kezű pásztorra kell bízni az eklézsiát.

Találtak is megfelelő plébánost. Kemény, szigorú tekintetű, középkorú pap volt, korábban idegen országokban teljesített missziókat.

Valami nagyképű országgyűlési képviselő egyszer megszólította Székács Józsefet, a korabeli híres evangélikus egyházi szónokot.

- Ön szerint mostanában miért nincsenek igazán szép temetési beszédek?

A szuperintendens megütközve bámult rá. Két napja tartott egy remek temetési beszédet, a sajtó is meghatottan írt róla. Ez az alak csak tájékozatlan, vagy valóban meg akarja sérteni?

- Úgy véli? - kérdezett vissza metsző hangon.

A képviselő nem vette észre a hangnem megváltozását.

Valamikor az 1820-as évek derekán, egy szép verőfényes nyári napon Vinczelaky Károly földbirtokos hetivásárra indult a közeli városba.

Befogatta a homokfutót, jókor reggel indultak a kocsissal, egy ifjú legénnyel. Vinczelaky uram a kocsis mellé telepedett a bakra.

Ahogy melegedett az idő, egy útba eső csárdánál megálltak egy meszely borra.  Amint iszogatnak, Vinczelaky uramnak hirtelen eszébe jutott valami:

- Tyű, a nemjóját, te János! Én otthon felejtettem valamit!

Alexandre Dumas Pere ajtaján egyszer két ismeretlen kopogtatott. Az író kedélyesen beljebb tessékelte a két kopott ruhájú, de ártalmatlan külsejű, és meglehetősen elfogódott férfit.

- Mit óhajtanak?

- Temetésre gyűjtünk.

- Ki a halott?

- Nagy szegénységben elhunyt adóvégrehajtó.

- Úgy? Mennyit kérnek tőlem?

- Ötven frankot, Monsieur Dumas, ha meg nem sértjük…

Dumas - aki köztudottan vagyonokat herdált el, egész életében adósságok szorításában élt, és hasonló esetekben fösvény szokott lenni - szokatlan fürgeséggel a komódnál termett, és előhúzott valahonnan egy százfrankos bankjegyet.

Miért gondolom azt, hogy a dzsentroid magatartásminták még mindig nem haltak ki?

——–

Tömérdek önzetlen kezdeményezés pusztába kiáltott szó maradt, példák százai nem találtak követőkre, de ez mintha kiirthatatlan lenne. És mintha valahol az előkelőség máza tapadt volna rá.

Mintha nálunk valóban sikk volna felelőtlennek és korruptnak lenni…

———

Szóval a nagyságos urak világa még mindig nem tűnt le?

Vajon élnek-e az alábbi nagyságos úr mai megfelelői?

Angelo Dall”Oca Bianca, ismert veronai festő egyszer levelet kapott egy dúsgazdag trieszti bankártól.

Csodálkozva olvasta:

“Tisztelt uram!

Kérem, bocsássa meg merészségemet. Szenvedélyesen gyűjtöm a kézzel festett levelezőlapokat. Kérem, tiszteljen meg vele, hogy fest nekem egyet, és elküldi a mellékelt címre. Biztosíthatom róla: gyűjteményem legértékesebb darabja lesz. 

Szívességét előre is köszönöm!”

A festő azonnal válaszolt:

“Tisztelt uram!

Baross Gábor, a vasminiszter egy alkalommal Kassa város küldöttségét fogadta. A delegációt Kassa akkori polgármestere, Münster Ferenc vezette.

Kassa városa azt szerette volna elérni a miniszternél, hogy az akkor kiépülő Magyar Államvasutak kelet-magyarországi üzletvezetősége Kassára kerüljön. A polgármester úr ékes szavakkal ecsetelte Kassa városának impozáns múltját, gazdasági, kereskedelmi, kulturális fontosságát, hogy városa közművelődési, földrajzi, de még stratégiai szempontok szerint is a lehető legalkalmasabb arra, hogy a MÁV kelet-magyarországi központja legyen.

Umberto olasz király szokása volt, hogy Itália nagyvárosaiban egyszerű polgárnak öltözve bolyongott az utcákon. Testőrei teljesen kedélybetegek voltak ilyenkor, alig győzték követni az uralkodót.

A média még nem volt akkora hatalom, mint manapság. Az emberek nem láthatták unos-untalan az országukat vezető politikusok, uralkodok fizimiskáját. Umberto király a lapok képein kizárólag díszegyenruhában szerepelt, és azok a képek sem voltak valami élesek

Pimasz fiatalemberek minden korban voltak és vannak. Hemzsegnek a világban az ilyenek; hol itt, hol ott perdül elénk eme fajta egyik példánya. Fölényes magabiztossággal néznek hülyének mindenkit. Századszorra is ugyanazzal a nagyképűséggel próbálkoznak, de elképesztő csőlátásuk nem engedi nekik, hogy felfogják saját tolakodó zsenialitásuk mibenlétét.
——-

Ismeretlen fiatalember állított be a bécsi Rotschild bankház tulajdonosának otthonába.
- A báró urat keresem!

Oscar svéd trónörökös Saint Raphaelben Alphonse Karr francia természettudós és író kertszomszédja volt.

Karr nem szívesen találkozott a herceggel, akit öntelt alaknak tartott. Ha nagy ritkán összefutottak, kimérten üdvözölték egymást.

Egyszer azonban Karrnak egy természettudományos dolgozatához nagy szüksége volt Linné valamelyik könyvére. A maga példánya Párizsban volt, tudta azonban, hogy a herceg ugyan nemigen olvas, de házi könyvtárában a svéd tudomány büszkeségének minden műve megtalálható.

XIII. Leó volt az első modern pápa. Eredeti neve Vincenzo Gioacchino a Pecci volt, grófi családból származott. Mivel elődje alaposan kiélezte az ellentéteket Olaszországgal szemben, Leóra maradt a nehéz feladat, hogy a viszonyt konszolidálja.

Visszafogott szellemességéről, előkelően fanyar humoráról számos történet beszél.

1900 körül egy teátrálisan ájtatos osztrák grófné kért tőle kihallgatást. Hosszas szentbeszédet rögtönzött a Szentatyának; ebben minden begyepesedett szentfazéknál klerikálisabbnak és az összes falusi Mária-kongregációnál konzervatívabbnak mutatkozott.

Wodianer Móric, a dúsgazdag bécsi bankár egyszer annak a fiákeresnek a szolgálatait vette igénybe, aki akkor már évek óta rendszeresen fuvarozta a feleségét.

A rafinált vén kocsis minden gesztusával éreztette, jelentős borravalóra számít. Minden teketória nélkül nyújtotta is a markát, ahogy megérkeztek.

Amikor a bankár egy pénzdarabot csúsztatott a markába, gyorsan vetett rá egy pillantást. Egy aranyforint volt.

A fiákeres savanyúan húzta el a száját.

Helmut von Moltke volt a vezérkari főnökök gyöngye. Teljesen a hivatásának élt, napi húsz órát dolgozott, kisujjában volt a hadtudomány minden ága.

Egyszer nagyon beteg lett. Ilyen csak négy-ötévente fordult elő vele, de akkor mindig nagyon leesett a lábáról, az állandó megfeszített munka megbosszulta magát.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és von Roon, a porosz hadügyminiszter rontott a vezérkari főnök szobájába.

- Herr Feldmarschall! - ordította az ajtóból.

Felix zu Schwartzenberg gróf volt az osztrák miniszterelnök szabadságharcunk leverése idején, és az is maradt egészen 1852-ben bekövetkezett haláláig. Az egységes és erős Ausztria megteremtésére törekedett, amelynek előbb az egységesülő Németországban, majd Európában is vezető szerepet kellett volna szereznie - Schwartzenberg elképzelései szerint.

Kedvenc mondása így hangzott:

“A császár parancsol, a nép pedig engedelmeskedik.”

Schwartzenbergnek egyetlen hosszabb távú terve sem valósult meg, egyetlen jóslata sem vált valóra.

A néhai Gorcsakov, orosz cári kancellár szerette, ha humanistának nevezték. Társaságban ritkán mulasztotta el hangoztatni, hogy benne igazán van szociális érzékenység.

Egyszer kifestették ennek a derék, jóságos politikusnak a dolgozószobáját. Amikor visszatért, elfintorította az orrát, majd hívatta a gondnokot.

- Mi ez a fertelmes kigőzölgés?

- A festék, jó uram!

- Úgy? A festék? És azt képzelted, bejövök, hogy elrontsam az egészségemet? Csontig kellene kancsukáztatnom a hátad!