Ürömi József tiszteletes uram az önkényuralom éveiben egy dunántúli kisvárosban szolgálta az Urat – meg a gyülekezetet. Az elsővel kutya baja volt, a másodikkal azért akadt hébe-hóba némi probléma.

A városban a katolikusok voltak többségben; de velük Ürömi tiszteletes úrnak semmi gondja nem volt. Annál több a hatósággal.

De ne vágjunk a dolgok elé…

Mint javakorabeli ember, Ürömi uram is nagyon szeretett ráérő idejében az ámbituson üldögélni. Ha jó volt az idő, vendégeit is oda ültette.

Előre kell bocsátanunk azt is, hogy Ürömi tiszteletes úr igen kedvelte a jóféle dohányt. Ez költséges kedvtelés volt már akkor is, hiszen a jövedéki adó már akkor is létezett a dohányosok szipolyozása végett, és az önkényuralom állama nem sokkal viselkedett barátságosabban a mainál.

Szipolyoznak ám, ha hagyom, gondolta Ürömi József tiszteletes uram, és Törökországban kalmárkodó ismerősei révén olcsón jutott elegendő mennyiségű vágott dohányhoz, mai ráadásul finomabb is volt, jobb is a hivatalosan kaphatónál.

Akkoriban a fináncoknak nagyon ki lett adva, füleljenek le minél több csempészdohányt. Késő ősszel egyenesen azt kapták parancsba, hajtsanak be elegendő bírságot – ha karácsonyi prémiumot akarnak.

Egy napsütésen késő őszi napon Ürömi József tiszteletes úr éppen az ámbituson trécselt néhány látogatóval valamilyen keresztelő ügyében. Jó emberei voltak, megkínálta hát őket jóféle egri vörösborral, és a tiszteletükre a dohányos zacskót is elővette.

Nagyban pöfékelnek tehát, amikor egy járókelő bekiált a kiskapu mellől:

- Tiszteletes uram, ihol a finánc! Egy minutában itt terem!

A látogatók megijedtek. Itt az asztal közepén a dohányos zacskó, és nyakukon a fekete-sárga hatósági közeg. Ebből bizony skandalum lesz, és éppen ők hozták a bajt az öreg tiszteletesre.

Mit tegyenek?

Bizony semmi sem villant az eszükre csak bámultak báván, birkanyáj módjára.

- Dugja el azt a zacskót, tiszteletes uram! – nyögdécselte az egyikük, amelyiknek a leggyorsabban forgott az esze kereke.

Ürömi tiszteletes nagy búsan pillantott a dohányos zacskóra. Ugyan, hová dugja? Felforgat a finánc úgyis mindent, ha meg ő nem, majd erősítésére bedübörög a zsandár, az még a komódot is feldönti, a konyhaszekrényt is felborítja. Vigye el a markoláb a dohányos zacskót, inkább az vesszen, ha veszni kell valaminek.

De miért is kellene vesznie?

- Akarják tudni kendtek, hogy’ nevelődik a finánc? – kérdezte kedélyesen.

A vendégek nem vették tréfára. Némelyiknek a foga is összekoccant, úgy reszketett.

Ijedten néztek a boros kancsóra. Az is fináncolatlan. Baj lesz itt, nagy baj.

József tiszteletes megszánta őket.

- Menjenek be kendtek oda, a könyvtáramba, de tartsák nyitva a fülüket. De ha azt mondom, jöjjenek, szempillantás alatt itt teremjenek. Akkor aztán meg ne szólaljanak, ne is bakkantsanak kendtek egyet se, csak nézzenek a fináncra mogorván!

Alig vonul be a nyáj a biztos fedezékbe, már ott is volt a finánc. Nem is köszönt, csak rátette szőrös mancsát a dohányos zacskóra.

- A törvény nevében lefoglalom! – reccsent a tiszteletesre.

Ürömi József tiszteletes uramnak jók voltak az idegei. Flegmatice rágyújtott egy szivarra. Az is csempészáru volt, hát inkább elszívja, mintsem elkobozzák.

A finánc elemében volt. Gondolkodott rajta, vegye-e ki az öreg szájából a szivart, de azt már mégsem merte. Pap is, idős ember is. De a szivarosdobozt csak elkobozta.

Azaz csak kobozta volna, ha a vén tiszteletes nem kap villámgyorsan oda, nem halássza el a közeg orra elől, és – nem kínálja meg egy szivarral a fináncot.

Az meg úgy meglepődött, hogy – elfogadta.

- Megbüntetem önt húsz aranyforintra! – mondta aztán már szivarozva.

- Foglaljon helyet! – felelte a házigazda, és tüntetően töltött egy pohár vörösbort – kizárólag saját magának.

A finánc nézte.

Ürömi tiszteletes figyelmét nem kerülte el, milyen sandán méregeti a finánc a boros kancsót. Nosza, kihörpintette a poharát, és gyorsan töltött még egyet. Kizárólag saját magának.

A finánc nézte.

Jól van, gondolta a tiszteletes, rabol a csuka. Szép lassan kiitta a poharát.

A finánc nézte.

- Tölthetek-e magának is egy pohár jóféle egrit? – kérdezte aztán barátságos mosollyal.

Kurta bólintás volt a válasz.

A finánc most már akkurátusan, szivarozva elterpeszkedett a tiszteletes házának ámbitusán, előtte borospohár, úgy írta a feljelentést, a jegyzőkönyvet, meg a mifenét.

A bürokrácia már akkortájt sem működött csak úgy átabotában; a mindenkori hivatal mindig papírral táplálkozik – volt hát mit írni.

A bor meg szépen lecsurgott a császári-királyi gégén.

- Na, kér-e még egy pohárral?

Újabb kurta bólintás.

A pap töltött. Aztán jó öblösen, dörgedelmes szentbeszédeken edzett hangon elkiáltotta magát:

- Jöjjenek kendtek!

Az atyafiak előtódultak. A finánc meglepetten nézett fel, nemigen pedzette a dolgot.

- Kedves finánc uram! – mosolyodott el József tiszteletes. – Ahogy az írás mondja: ” Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.” Így mondja Lukács evangéliuma hatodik fejezetének negyvenegyedik és negyvenkettedik verse. Mit szól ehhez finánc uram? – a látszólag barátságos hangban annyi burkolt fenyegetés volt, hogy a finánc komolyan megrettent.

- Mit szól ehhez, finánc uram?

Nem szólt az biz semmit, de nem is nyekkent.

Ürömi József tiszteletes úrnak jó érzéke volt a theatrumhoz, most aztán felpattant, és úgy nézett a fináncra, mint tetten ért csínytevőre az iskolamester.

- Én pedig azt mondom önnek, a szivar és a két pohár bor húsz aranyforintot ér! Ezek az emberek a tanúim! Itta a boromat, szívta a szivaromat. Ha feljelent, bepanaszolom a felettesénél!

A finánc dadogva bocsánatot kért, és fél percen belül elkotródott.

Ürömi József tiszteletes szélesen elmosolyodott.

- Látták kendtek? Így nevelődik a finánc.