Ezt az anekdotát több helyen is olvastam. Talán még Jókai is célzott rá valahol, bár ebben nem vagyok teljesen bizonyos.

Talán nem igaz, de – mint minden valamirevaló anekdota – nagyon jellemző.

————–

1859-ben történt.

A solferinói csúfos katonai kudarc után Ferenc József Grünne főhadsegéden kezdve az egész környezetét leváltotta.

Emiatt sokan aggódni kezdtek, köztük az osztrák rendőrminiszter is. Volt is oka az aggodalomra – hamarosan az ő talpára is útilaput kötött a császár.

De ez ekkor még a jövő titka volt, és a derék miniszter elhatározta, hogy mindenképpen eredményt fog felmutatni.

A bécsi udvari köröket leginkább a magyar társadalom ellenséges csöndje, a passzív ellenállás izgatta. Ausztria ekkor diplomáciailag keményen elszigetelődött. A krími háború idején tanúsított kétszínű magatartása elidegenítette tőle Oroszországot, a solferinói csatatéren pedig jóvátehetetlenül összeomlott a birodalom katonai nimbusza. Vajon mit terveznek a magyarok? Esetleg újabb lázadást? Tettek valamilyen előkészületet? Kapcsolatban állnak a külfölddel?

Ezekre a kérdésekre szeretett volna választ kapni a Herr Minister. Már olyan rémhírek terjedtek Bécsben, hogy III. Napóleon költségén emigránsokból új honvédsereget szerveznek, akik francia fegyverzetben fognak az országba hatolni, idehaza kétszázezer önkéntes várja őket, és Horvátország, valamint a dalmát tengerpart átadása fejében (ezeket már a nagy Napóleon is Franciaországhoz csatolta 1809-ben) elismerné és katonai szövetségesének tekintené a független Magyar Köztársaságot.

A miniszter úr idegesen törte a fejét. Többet kellene tudnia.

A maga szempontjából teljesen igaza volt, szüksége volt ezekre az információkra. Talán szert is tehetett volna rájuk – ha elég esze lett volna hozzá.

Mivel a magyarok aligha adtak maguktól információt az osztrák kormányzatnak, a miniszter úrnak rögtönöznie kellett.

Az osztrák rendőrség, ha magyarországi információra vágyott, évszázadok óta ugyanazt a módszert alkalmazta: felbérelt egy beugrató ügynököt (agent provocateur). II. Rákóczi Ferenc esetében ez bevált. 1701-ben.

Most meg 1859-et írtak…

——-

Az ügynök francia kalandor volt, és a Tinaut névre hallgatott. Pesten azt kellett eljátszania, hogy III. Napóleon császár megbízottja. Beugratja a buta magyarokat, aztán Bécsben jelentést tesz őexcellenciájának.

A dolog eleve rosszul indult.

Tinaut túl sokat mutatkozott Bécsben a minisztérium környékén, sokaknak szemet szúrt. Egyrészt ő maga is fecsegő természetű ember volt, másrészt a bürokratikus ügyetlenséggel szervezett tervek amúgy is mindig kiszivárognak…

Legalább adtak volna az ügynöknek más nevet. Csakhogy a Tinaut (ejtése körülbelül Tinó) nem az a név volt, amivel egy különleges ágens sikert arathat Pesten. A magyarok nem hitték, hogy a Magyarországra érdeklődéssel tekintő, Petőfi verseit (franciául) kedvelő császár olyan személyes megbízottat küld hazánkba, akinek a neve magyar fül számára ennyire rosszul hangzik.

Tinaut-t Pesten fagyos hallgatás fogadta.

A nagyurak elzárkóztak, a kaszinóban Tinaut-t nemkívánatos személynek nyilvánították. A palotákba nem engedték be. Mindenütt portásokon és komornyikokon akadt fenn.

A köznemesekkel ugyanígy járt. Soha senki nem volt otthon.

Tinaut két hónapig pazarolta az idejét államköltségen, aztán elszontyolodott, és visszautazott Bécsbe.

Pesten megszületett az értékelés:

“Ha Tinaut-t Pestre küldik, tinó marad.”