Amikor először közétek léptem,

Szeptember volt,

Dalolt a sok virág,

S az égben szállt az illatáradat…

Nehéz lesz majd megszokni

A hiányotokat…

Elbűvölő kis csapat voltatok.

Sok bájos fiatal,

A többség mindig tudta, mit akar,

Szent varázslat időzött rajtatok,

Míg el nem űzte

Csacsogásotok.

Művészpalánták,

Táncosok,

Zenészek;

Jó lenne már tudni, hogy a jövendő

A számotokra majd mit tartogat.

Nehéz lesz majd kezelni

A hiányotokat…

Szárnypróbálgató varázslósereg,

Még a legtöbb pillanat tovaszáll,

De néha már

A levegő megáll.

HARMINCHETEDIK RÉSZ

Az év elején Szigetvár parancsnoka Zeöld István, mint „locumtenens” azaz helytartó. Horvát Stančić Márkot február tizenharmadikán iktatják be a várkapitányságba.

Szulejmán szultán elégedetlen volt a budai pasával, elsősorban azért, mert Tojgun nem tudta elfoglalni Szigetvárt. Az uralkodó leváltotta a pasát, és a helyébe Khadim Alit nevezte ki.

Az új budai pasa nem először viselte ezt a tisztséget. Korábban már volt budai beglerbég, és az egri ostrom eredménytelensége miatt mozdították el.

Okoskodó hitetlenség világa;

A vén irigység kegyet gyakorol,

S piac-illatú búcsúcédulák

Kínálják a műanyag üdvösséget.

Mégis,

Mégis…

Az Idő nekünk itt adott helyet,

Élnünk csak itt lehet.

Okoskodó hitetlenség világa,

Legfőbb törvénnyé lett a kapzsiság,

S a piacgazdaság előnyeit

Mutatja tömérdek hajléktalan.

Mégis,

Mégis…

Itt élünk,

Itt halunk;

Tisztességesek

Itt maradhatunk.

Okoskodó hitetlenség világa,

Isten elé tolakodott a pénz,

És üzlet-mennyországunk szentjei

A Szeretetet feszítik keresztre.

Manapság nagyon elszaporodtak a futballmeccseken a piros lapok. Régebben sokkal kevesebb volt a kiállítás, de ezek gyakran a mai következményeknél nagyobb vihart kavartak.

Labdarúgó-világbajnokságon nem is egyszer fordult elő, hogy a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és rendőröknek kellett levezetniük a gyepről.

Az 1966-os angliai világbajnokság Anglia-Argentína mérkőzésének 37. percében a német Kreitlein játékvezető kiállította az argentin Rattint.

Önfeledt, huncut napsugár

Ficánkol a fák felett,

Madárcsicsergő reggellel

Kacag ránk a Kikelet.

Eljutott hozzánk a Tavasz,

Örömkapu nyitva áll,

Nincs törvény, hogy végtelenből

Kinek-kinek mennyi jár.

Öröm analfabétái,

Szegény mai emberek;

Tavasznak örvend az Isten,

Csak az ördög kesereg.

Gyors az idő, fogy az élet,

Mint árnyékból szőtt kabát;

Az “előkelő” komorság

Kirabolja önmagát.

Tele örömmel a világ,

Aki tudja, élvezi,

A búsongó mániákus

Soha észre se veszi.

SZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ

Hogy is hangzott a kérdés?

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Egyértelmű és nagyon határozott „nem” a felelet. Nem. A költő semmiképpen sem lehet felelőtlen. A felelőtlen költő – nem költő.

A költő nem puszta társadalmi státus, nem foglalkozás. Nem úgy hangzik az igazi kérdés, hogy a költő vajon születik-e, vagy szívós munkával, kitartással lesz-e azzá, költővé valakit a közösség igénye és elismerése tehet, amit azzal érdemelt ki, hogy tehetségét a közösség szolgálatába állította.

Ötven év felett vagyok,

Nem számít a látszat,

Festett szivárvány nekem már

Végzetet nem játszhat.

Kenyerem javát eszem,

Magam lábán állok,

Tekintélyre, kánonokra

Régen fittyet hányok.

Nyüzsögjenek a sznobok,

A divat-modernek,

Műanyag művész-allűrök

Úgyse érdekelnek.

Ötven év felett vagyok,

Még bennem a lélek,

Élek, hogyha még élhetek,

De halni se félek.

Harsogó Tavaszban

Mosolyog az ég,

Újra lendül a csikorgó

Vén világkerék.

Virágpompa hátán

Lovagol a szél,

Fenn az égen álmodozó

Öröm mendegél.

Menekülő téllel

Tűnik el a lom;

Isten arcán újra felragyog

Az Irgalom.

Harsogó Tavaszban

Fényes sejtelem:

Sose múlik el a világból

A Szerelem.

Fut az Idő velem,

Nem szegem le fejem:

Van KIT féltenem.

Amíg szememben fény villan,

Míg a létem el nem illan,

Maradj velem soká!

Közös múltunk – meleg dunna;

Ráterül a holnapunkra.

Jelenünk – sejtelmes álom,

Közös hitben, közös ágyon.

Fut az Idő velem,

Van KIT féltenem.

Drága Feleségem,

Maradj velem soká!

Háromszázadik rész

A szőke nő meglepődött.

-         Azt hittem, örülni fogsz nekem.

Érezte, hogy ostobán hangzik, de egyszerűen nem tudott egyebet mondani.

Robert fájdalmas arccal nézett rá.

-         Tűnj el, Karen, mert nagy bajba kerülsz! Nekem már a kényszermunkára sincs esélyem. Agyonlőnek, vagy felakasztanak…

Karen úgy érezte, mintha jéghideg ujjak szorítanák össze a torkát. Nem erre számított. Viharos szeretkezésről álmodott, úgy érkezett ide, mint valami tüzelő nőstény párduc.

SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

Tehát:

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Ezek szerint a költő esetleg valamiféle – celeb?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű a felelet.

Ha bárkit megkérdezünk, elsőre valami olyasmit felelne, hogy a kettő nem tartozik egy dimenzióba, de ez nem ilyen egyszerű.

Nem egykönnyen lehet definiálni, mi is a celeb. Ha találkozunk vele, az esetek többségében felismerjük, de meghatározni nehéz.

Mi a líra?

Talán bizony ködtakarós,

Iszapszürke,

Kócos, borzas

Szóözön?

Tiszta szónak,

Olvasónak,

Magyar múltat folytatónak

Talán vissza se köszön?

Vagy esetleg

Mesterséges,

Émelyítő

Füsttömeg?

Sárban csúszik,

Se ritmust,

Se igaz utat

Nem követ?

Ez lenne talán a líra?

Műkoszorú üres sírra?

Dadogó, petyhüdt halandzsa?

A sátán koszlott bakancsa?

Mákonyok gerjesztik csupán,

S nem műveli, csak sarlatán?

Valami műanyagféle?

Zeng a Tavasz,

Tűz a Nap,

Testesül az álom;

Nyári Jövő duruzsol már

Ezernyi virágon.

Éled a Hit,

Kék az ég,

Mosolyog a Béke,

Önbizalom a világnak,

S az Embernek éke.

Kacag a szél,

Zöld a fű,

Virágok dalolnak,

A pirosló hajnalokból

Integet a Holnap.

Tavaszi fák virágsátra

Szegélyezi az utat,

A lelkünkben újjáéled

Az Élet,

S a Feladat.

Vidám szellők portyázgatnak

Ébredező utakon,

Kitartásért, helytállásért

Szerelem

A jutalom.

Magához tért az öreg Nap,

Sugarait ontja már,

Aki ilyen szép tavaszban

Élni nem szeret:

Szamár.

Tavaszi fák virágsátra

Enyhe szélbe bólogat,

Lelkesedést követel már

Az Élet,

S a Feladat.

KÉTSZÁZKILENCVENKILENCEDIK RÉSZ

A szőke nő a legszívesebben zuhanyozni indult volna, de úgy érezte, van még egy halaszthatatlan feladata.

A vezérlőpult parancsnoki szekrényének egyik rekeszéből elővette Sigismundo Rafa kis eszközét. Futólag rápillantott, látta, hogy a számláló vadul szalad. Szinte kéjjel nyomta meg a gombot, és látta, hogy a számláló megáll.

Adieu még egyszer, Digitális Téridő!

Aznap éjszaka hatalmasat aludt, másnap jókedvűen ébredt.

SZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

A kánon nem szűnik berzenkedni a felelősség elve ellen, ami teljességgel érthetetlen. Manapság olyan időket élünk, hogy még a futballmeccsen is kezdik felelősségre vonni az ízléstelen, esetleg részeg megnyilvánulások elkövetőit, pedig a borízű rigmusok „alkotói” nem tartanak igényt a költő státuszára. Magától értetődő tehát, hogy a költő sem engedhet meg a versében olyan nézőpontot, hangnemet, szóhasználatot, stílust, amelyet egy újságírótól, hivatalnoktól, politikustól, vagy éppen egy kocsmai törzsvendégtől nem fogadunk el.

Hideg szélben  gólyahang,

Tétován szól a harang.

Mélabúnk negyven arasz,

Késlekedik a Tavasz.

Hallja a Nap a szelet,

S hideg kézzel integet.

Hideg szélben gólyahang,

Pöröl érdem meg a rang.

Komor szellő méreget

Kultúr-skizofréneket.

Nyegle reménytelenek

Raja díjjal enyeleg.

Hideg szélben gólyahang,

Bajra vágyik a bitang.

Misét játszik a duda,

Bölcset oktat a buta.

Csalánt újít a berek,

Sovány távlat nyekereg.

Hideg szélben  gólyahang,

Mégis szól a vén harang.

HARMINCÖTÖDIK RÉSZ

A pécsi bég 1555. december huszadikán írott levelét a kanizsai katonák egy portyája elfogta. Parancsot tartalmazott a török főtisztek számára, hogy minél hamarabb végezzenek a Dél-Dunántúl meghódításával.

A levélben foglaltak megismerése fokozta a kanizsaiak és a szigetváriak éberségét.

Ismét meg kell állnom egy pillanatra.

Még a lepantói csata előtt vagyunk, a török tengeri hatalma töretlen. Történettudományunk a „szükségszerűség” arctalan fantomjának hajszolásával arra nevelt bennünket, hogy csak azokkal a történelmi eseményekkel vessünk számot, amelyek megtörténtek, és ne is törődjünk azokkal, amelyek nem következtek be,

Ez a szemlélet súlyos tévedések forrása.

Kárörvendőn fúj a szél,

Bennünk lappang még a Tél.

Lusta, vén felhősereg,

Reménykedik a hideg.

Túl az Álmaink felett,

Gyürkőzik a Kikelet.

Hazug jóslat ingyen él;

Bennünk rejtőzik a Tél.

Pesszimista egyveleg

Zaja fülünkbe pereg.

Túl az Álmaink felett

Idő könnye szemereg.

Amíg reményünk henyél,

Bennünk él tovább a Tél.

Rí a kényes homlokú

Luxus-pesszimista bú.

Rossz számítgatás marad

Túl az Álmaink alatt.

Túl az Álmaink felett

Jövő vár és Kikelet.

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor elcsitultak a szelek,

Kell-e még a világnak

A Remény?

Kell-e még a Hit?

Kell-e Kikelet?

Kell-e még Isten?

Kell-e Szeretet?

Vagy Isten nélkül?

Reménytelenül?

A tömegben szorongva?

Egyedül?

A Feltámadás örömünnepén,

Amikor újjáéled az erő,

Kell-e még Tavasz?

Kell-e még Jövő?

Tavasz van újra,

Fent a Nap ragyog;

Elhisszük-e még, hogy Isten halott?

Vén körtefánk is virágzik,

Éppen úgy, ahogy tavaly,

Ha parancsot ad az Élet,

Hátrál a bú, meg a baj.

Tegnap Gyulán még havazott,

Zúgnak a hideg szelek,

De nyílni kell a virágnak,

Ha Kikelet közeleg.

A nagyságos pesszimizmus

Befolyása itt kevés;

Létezik még a világban

Kötelesség, küldetés.

KÉTSZÁZKILENCVENNYOLCADIK RÉSZ

„Hajó az admirálisnak! A résztvevők már készen állnak, asszonyom!”

Karen bólintott, aztán minden sietség nélkül magára öltötte a kevlár páncélt. Már nem volt szüksége segítségre. Az övére szíjazta előkészített fegyvereit, aztán átsétált a kijelölt kutterba. Ugyanaz a jármű volt, amely már első ízben is támadásra vitte őket a térmanipulátor központja ellen.

Első alkalommal. Kilenc hónappal ezután.

SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Ez a kérdés már a magyar költészet hajnalán is felvetődött. Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz írt elégiája utolsó sorában így felelt rá:

 „Mert hívő ember költő nem lehet!”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költő nem lehet vallásos. Azért kell ezt megjegyeznem, mert van ilyen ostoba vélemény (is).

A vallásosság vagy ateizmus, mint világnézet önmagában nem befolyásolja a költő státuszát, a feltétel csupán az, hogy egyikben sem lehet megcsontosodott, dogmatikus.

Ameddig álmodni merünk,

Addig fontos az életünk.

A valóság – porsivatag;

Élet az Álomhoz tapad.

Az entrópia nem teremt,

Álomból fejlődik a Rend.

Ameddig álmodni tudunk,

Jövőt addig alkothatunk.

Boldogságot nem hoz létre

Az anyag önfejlődése.

Jobb világra ébred egyszer

A bölcsen álmodó ember.

Ameddig álmodni merünk,

Szerelemre addig lelünk.

A hitetlen éber járom

Halál;

Az Élet – csak álom.

Az égbolt – csillagos párna;

A nagyvilág – Isten álma.