Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.

Annak idején is megvoltak a magyar líra aktuális preciőzei,  nyelvzsonglőrei, émelyítő nyelvtekerői és meddő szóbűvészei; és akkoriban sem volt több közük a magyar költészethez, mint más időkben.

Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.

Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.

A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.

A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.

Az irodalomtörténeti pletykák szerint a magyar irodalom leghírhedtebb érdekházassága 1905-ben köttetett; az akkor 28 éves kezdő irodalomtörténész, Voinovich Géza feleségül vette a néhai Arany László 1857-es születésű özvegyét, Szalay Gizellát. Egy húsz évvel idősebb nőt. A nővel együtt megkapta Arany János terjedelmes – és ma már teljesen ismeretlen – irodalmi hagyatékát.

Persze, semmi sem bizonyítja, hogy valóban érdekházasság volt. Abból, amit tudunk, lehetett éppenséggel szerelmi házasság is.

Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?

Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?

Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.

Annak idején kicsi korunkban nagyon szerettük a János Vitézt, és kissé idegenkedve olvastuk a Toldit.

Az írói alapállás számos tengely mentén megfogalmazható. Ezek egy része a végtelenben érinti egymást, a többi valahol a jelentéktelenség perifériáján fut a semmibe. Legfeljebb anyagi siker kíséri.

A valóban fontos tengelyek egyike végzethez, eleve elrendeléshez, illetve a szabad akarathoz való viszony.

Korunk a végzet mérhetetlen sötétségéből indult, és – tetszik vagy nem – a szabad akarat felé tart. A korábbi, örök időkre szólónak vélt – természettudományos világkép már összeomlott, az új most formálódik.

A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.

Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.

Sajnos az író is lehet szenilis…

Erre eklatáns példa Somerset Maugham hírhedt baklövése…

Az angol író kilencvenévesen azon kapta magát, hogy a társaságból senki sem ismer. Nosza, hátha mégis…

Megakadt a szeme egy csinos hölgyön. Ezt a nőt ismernie kellene. Egészen biztosan látta már valahol.

Gyorsan megszólította:

- Hogy van?

- Köszönöm, jól, Sir.

Ebből még nem derült ki, mit csinál a hölgy. Nem baj, csak próbálkozzunk.

- Hogy van az édesapja?

- Már régen halott, Sir.

Néha meglepődünk rajta, mennyire viszonylagos is optimizmus és pesszimizmus…

A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.

Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.

Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.

A Szerző meglepődött. Utána azt felelte, ő maga éppenséggel ezt a művet nem is tartja pesszimistának.

Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.

Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.

Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.

Magyarországon mindig vannak az asztalfiókokban bemutatatlan darabok – amióta világ a világ.

Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.

Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.

A rendezői színház korában darabot írnak – vagy íratnak a legextrémebb marhaságból is.

Ott tartunk éppen, hogy egy új poétika és új költészet-esztétika kidolgozásával segítjük az új, a magyar líra formai és tartalmi hagyományaira támaszkodó, azokat továbbfejlesztő kortárs magyar költészet kibontakozását.

Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.

Korábban sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, mitől lehet egy vers – jó vers. Természetesen itt a valódi poétikákat veszem számba, nem törődöm a “művészi nyilvánosság” elméleteivel (jó vers az, amit a kanonizált jó költők jó versnek tartanak) – mert ezeket illetéktelennek és alapjában véve komolytalannak tartom.

Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a magunkét.

Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.

“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.

A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.

Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.

Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.

Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették, voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra vonatkozott.

Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.

Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó író legyen? Igen sokféle választ olvastam már, a legtöbb a szerencsére vagy merőben külsődleges tényezőkre volt kihegyezve.

Akadt már olyan magyar íróember, aki számos nyelvet beszélt, igen jól tudta eladni magát, nemzetközi kapcsolatok kiterjedt hálózatával rendelkezett, képes volt befurakodni bárhová, félrevezetni akárkit, és a tollat sem forgatta rosszul. Csak éppen erkölcse nem volt. Anélkül meg? Díjat persze lehet nyerni…

Volt egyszer egy Zerffi Gusztáv nevű tollforgató…

Jó nevű kritikus volt, a Honderű című divatlapnál tevékenykedett.

A költészetről szóló legemlékezetesebb viták egyikét egy Thomas Love Peacock nevű ember robbantotta ki, amikor 1820-ban meglehetősen ostoba esszét írt A költészet négy korszaka (The Four Ages of Poetry) címmel.

Ebben sok egyéb zavaros ötlet mellett még olyan feltételezés is volt, hogy a költészet nem egyébből keletkezett, mint valamely egykori meghódított értelmiségnek a hódító barbárok előtti ünnepélyes hízelgése.

Peacock szatirikusnak szánta az írását, de a dolog nem volt vicces.

A tragikummal évszázadok alatt igen sokan és igen behatóan foglalkoztak, tragikum-elméletek százai születtek. Sokkal többet foglalkoztak vele, mint a komikummal.

Pedig korántsem biztos, hogy a tragikum az erősebb. Sőt…

A tragikus katarzis: fájdalmas veszteségek érhetnek bennünket a világban. Iszonyú kockázat fejjel menni a falnak. A gonosz azonban nem maradhat uralmon, mert létezik az erkölcsi világrend.

A REND HELYREÁLL…

• Megrendülés
• Kegyelet
• Szánalom

És a komikus katarzis?

Az a politikai libikóka…

Semmi sem érdemel annyi szarkazmust, mint a politika. A napi politikai jelszavak “irodalomba emelése” az irodalmi nyomorúság Mekkája volt minden időben, és ma is az. Ennek ellenére mindig akadnak zarándokok…

Az a politikai libikóka…

Németh László 1954-ben olyan szemrehányást kapott, hogy túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, nem eléggé szocialista realista…

Tizenöt év múlva újabb kritika érte: túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, provinciális, nem követi a modern nyugati irányzatokat.

A rég kimúlt Rákosi-rendszer idején megmérgezett nemzeti tudat betegségei helyenként máig tartanak. Ennek terméke nemcsak a “magyarellenes magyar” abszurd figurája, de talán a hosszas böjt után életre kapó nacionalizmus egyik-másik valóban túlhajtott, groteszk megnyilvánulása is.

A magyarságba nemzeti bűntudatot oltottak, mintha az egész történelmünk lényege, legfontosabb eseménye az lett volna, hogy Hitler utolsó csatlósa” volt a magyar állam.

Nemzeti tudat helyett megpróbálták a magyarságra tukmálni a “proletár internacionalizmus” vulgármarxista elképzelését.

Naiv ifjúságom első kiábrándító irodalmi élményei közé tartoztak a fals kritikák. Már nem tudom, pontosan miről olvastam az első ilyet. Azt se tudom már, színházi előadás volt-e, vagy irodalmi mű, amit taglalt. Csak arra emlékszem, hogy első olvasásra rossznak találtam.

Aztán gyors egymásutánban sok ilyen került a szemem elé.

Mindegy, melyik volt méltató, és melyik elmarasztaló. Csak a lényeg: köszönő viszonyban sem volt az előadással, vagy művel, amit tárgyalt.

A brit Háborús Kormány igen nehéz helyzetben vette át 1940-ben a birodalom irányítását.

Később Nobel-díjat kapott emlékirataiban a miniszterelnök, Winston Churchill nem titkolja a problémákat, de utólag afféle hősi eposzt farigcsált a háborús helytállásból, amelynek központi hérosza – saját maga.

Churchill ezt is tehetséggel teszi – és mértékkel. Sokkal szabadabb szellemben, mint a legtöbb hasonló körből származó memoáríró. A legtöbb emlékiratírót nem tekintem írónak – Churchillt igen.

Nagyon megnőtt a bizalmam Lengyel József írásaival szemben, amikor annak idején először olvastam tőle a következőt:

„Az egyetlen ok feltételezése mindig tévedéshez vezet!”

Úgy gondolom, hogy ez a XX. századi magyar írók által leírt mondatok egyik legtisztességesebbike.

A szöveg egyébként a következőképpen folytatódik:

„Legyen az faj, gének, a termelőviszonyok, a szex, a tudatalatti, a szükségszerűség, a logika, az intuíció, a földrajzi viszonyok, az evolúció, felsőbb lény akarata, a voluntarizmus vagy az ellenkezője – mindig súlyos tévedésekhez vezet, és kiagyalt hamis következtetésekhez.”

(Kiemelés tőlem)

A szememben valahol itt kezdődik az igazi író…

Olyan korszakot élünk, amikor keményen szkeptikusnak kell lennünk mindazzal szemben, amit a kor propagandája igazságként felkínál, és elfogulatlannak mindazzal, amit elutasít.

Számtalanszor elmondták, leírták a következő maximát: Petőfi Sándor életműve 1849. után folytathatatlan lett volna.

Nem szeretem az ilyen kijelentéseket. Túl olcsók. az egyszerű tény, hogy a költő halála miatt a tétel (ahogy az ellenkezője is) bizonyíthatatlan, vitára képtelenné teszi az állítást, kinyilatkoztatója meg az orákulum szerepében tetszeleghet.

Most mégis megkockáztatnám az ellenkezőjét.

Az is irodalomtörténeti közhely, hogy a 48-as forradalmak bukása kihúzta a talajt a forradalmi látomáslíra talpa alól.

A magyar irodalom és költészet némely XIX. századi alkotóiról szólván többen is – egymástól homlokegyenesen eltérő nézeteket valló irodalomtörténészek is – nyomatékosan jegyezték meg, hogy a nyugat-európai és a magyar alkotók pesszimizmusa egészen más forrásból táplálkozik.

A nyugat-európai írók és költők borúlátása abból származik, hogy kiábrándultak a haladásból, míg a magyaroké éppenséggel abból, hogy nem bíznak benne, hogy nálunk is megvalósul a “haladás”.

Ha valamiről nagyon sokat beszéltek a huszadik századi irodalmi életben, az a regény válsága volt.

Volt ebben persze zseniális meglátástól egészen banális butaságig minden.

Az egyik legérdekesebb megjegyzést Francois Mauriac tette:

“…a regény válsága, ha egyáltalán valahol, akkor éppen a technikában rejlik. A regény elvesztette a célját.”

Hm…

A jóléti állam” idején, az akkori helyzetben (és az akkori irodalomfelfogás mellett) ez talán még igaz is lehetett.

Kossuth Lajos fiatal korában megfordult a híres pesti szabómesternél, Tóth Gáspárnál.

Utóbbi nemcsak remek szabó volt, hanem a pesti társasági élet megbecsült alakja, Vörösmarty asztaltársaságának tagja, egyebek között arról is nevezetes, hogy az ő költségén jelent meg Petőfi első verseskötete. A szabadságharc idején a honvéd egyenruha-bizottmány egyik vezetője volt ezredesi rangban. Haynau hosszú várfogsággal sújtotta.

Tóth Gáspár egyszer elbeszélgetett a fiatal Kossuthtal, és leszűrte, hogy kitűnő ízlése van.

Elég szomorú jelenség, amiről most írok…

Nyugat-Európában talán a kiváló francia esszéíró, kritikus és szerkesztő, Jean Paulhan volt az első, aki beszámolt róla, még valamikor a hatvanas években.

Nálunk annak idején azt mondták, hogy a magyar irodalomban az ilyesmi nem lehetséges.

Miről van szó?

Irodalom és közönség szétszakadása.

Kölcsönös bizalmatlanság, távolodás, a közönség felbomlása, az irodalom eljelentéktelenedése.

Öngerjesztő folyamat, igazi circulus vitiosus.

Móricz Zsigmond egy interjúban a következő kérdést kapta:

- Világirodalmi rangú irodalom-e a mienk?

A következőt felelte:

A világ még nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvünket. Ha megnézzük, kit és mit minősítenek ma világirodalomnak: ezen kár volna szomorkodnunk. Sokkal nagyobb tőke és lehetőség, hogy nekünk van még XIX. századi értelemben vett “nemzeti” irodalmunk.

Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.

——

Szóval, valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy köztiszteletben álló író kezébe került egy ifjú titán posztmodern verseskötete.

Az író olvassa, olvassa…

Elhúzza a száját…

Hümmög, nem tudni, elismerően-e, vagy vészjóslóan.

- Hogy’ tetszik? – kérdik tőle.

- A költő lehet hormonzavaros – dörmögi. – Ezt elfogadom. De: nem lehet képzavaros!

A magyar irodalom az utóbbi évszázadban úgynevezett folyóirat-irodalom volt; azaz gyakorta szerveződött különféle folyóiratok köré. Ebből persze az is következik, hogy az irodalomtörténet is folyóiratokhoz kötődött, és gyakran volt hajlamos figyelmen kívül hagyni olyan szerzőket, akik nem tartoztak egyik orgánumhoz se.

(Csak egy “apró” probléma van ezzel kapcsolatban: ezen tekintélyes folyóiratoknak az esetek többségében maroknyi olvasójuk volt.

Annak idején, amikor Sükösd Mihály valamelyik tanulmánykötete megjelent, Lengyel József megsokallta a korabeli sematizmus sablon-következtetéseit arról, hogy a magyar irodalom állandóan késésben volt a “fejlett” nyugati irodalmakhoz képest.

Levelet írt a szerzőnek, és abban kifejtette: abszurdum a “fejlett ország – fejlett irodalom” sematikus elképzelése. Az irodalom nem így működik. Nem biztos, hogy a “fejlett nyugati” irodalom a literatúra fejlődésének egyetlen lehetséges modellje – ha ugyan van értelme fejlődésről beszélni.

A népi írók kifejezés annak idején nyilvánvalóan gyűjtőfogalom volt, nagyon eltérő ars poéticák. minőségek, világlátások kerültek egybe az égisze alatt. Az 56-os forradalom után “odafent” átfogó támadást intéztek ellene. A cél egyértelmű volt: kiszorítani a magyar irodalomból az “ideológiailag megbízhatatlan” csoportosulást.

1958 tavaszán sorra megjelentek az aczélosan pártvezérelt, ledorongoló kritikák.

Akkoriban Németh László óva intette a továbbiaktól az attak egyik kiagyalóját:

- Vigyázzatok, rossz ügyet szolgáltok.

Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.

A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.

Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.

Az írói hiúság szokatlan dolgokra képes. Művel csodát is, egyebet is.

Az alábbi történetet több emlékirat is tartalmazza.

——

Valamikor a harmincas évek legelején egy nagyobb Nyugat-rendezvény után a társaság egy része együtt maradt, és sétára indult az éjszakai Budapesten. Egy frissen közéjük csöppent író felajánlotta, elviszi a nyugatosokat egy olyan lokálba, amit egyikük sem ismer.

A végén el is jutottak valahol a Dohány utca környékén a Denevér nevű becsületsüllyesztőbe, amit valóban nem ismertek – alulmúlt mindent, amit életükben láttak.

Petőfi Sándor is beleesett 1844-ben abba a hibába, hogy – Vahot Imre javaslatára – hagyta, hogy díszparasztot csináljanak belőle.

Hónapokon keresztül járt különféle társaságokba kucsmában és bekecsben, fokost tartva a kezében – mint népköltő.

Petőfi azonban huszonegy éves, irodalmi körökben teljesen járatlan fiatalember volt. Amikor rájött, hogy jelmezes bohóc, azonnal elhajította a maskarát, kilépett a szerepéből.

Díszparasztok a XX. századi magyar irodalomban is akadtak.

Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.

Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.

Szóval – írja Lengyel József – K. igen avatott kézzel ismétli az összes írásmódot és irodalmi divatot.

A laikus hajlamos azt feltételezni, hogy az írók világosan emlékeznek a műveik minden alakjára. Azt természetesnek tekintik, hogy a tanár nem emlékszik az összes tanítványára, ahogy a rendőr sem mindenkire, akit megbírságolt.

Az író számára is adott a felejtés adománya.

Móricz Zsigmond valamikor a harmincas években Németh Lászlóval beszélgetett.  A Kelet Népe kapcsán akkoriban közeli munkatársak voltak.

Beszélgetés közben – alighanem Németh Lászlónak köszönhetően – pedagógiai kérdésekre terelődött a szó.

A sorozat tizenharmadik tagja legyen egy – tizenharmadik…

Lengyel József egyszer azt mondta, tudja, ki a világ legnagyobb marhája. Amikor valaki rákérdezett, hogy mégis, ki az, önmagára mutatott:

- Én.

- De miért?

- Mert okos embernek akarok mutatkozni olyan hitvány népség előtt, mint a magyar irodalmi közvélemény.

Szomory Dezső és Molnár Ferenc közismerten nem ettek egymás tenyeréből. A korabeli magyar színpadok két közkedvelt szerzője rossz viszonyban volt egymással, és az irodalmi rivalizálást személyes ellentét mélyítette el. A viszályt a fáma szerint Szomory kezdte, de Molnár sem maradt adósa.

Borsot törtek egymás orra alá, ahol és amikor csak tudtak.

Egy társaságban arról volt szó, hogyan kell kiejteni a franciául alkotó flamand író, Maurice Maeterlinck nevét.Három-négyféle elképzelés is volt.

A hatvankettedik születésnapján Lengyel József több kritikát is kapott – mintegy ajándékba.

Ennek örömére a kicsi mérges öregúr arról elmélkedett, mi a különbség az Olvasó és a kritikus között.

Lehetetlen nem idetennem.

Az Olvasó regényt olvasván nem tagadja meg magától a világos és érdekfeszítő cselekmény élvezetét. Az Olvasó általában normális ember. Az író is az, amikor valamelyik pályatárs művét olvassa – ilyenkor Olvasóvá válik.

Az olyan író, aki sohasem képes Olvasóvá válni, írónak se jó.

Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.

Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.

Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit,  amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.

A “műveletlen” Móricz és Ady

A pesti kávéházakban bizonyos “művelt egyének” igen gyakran élcelődtek Ady és Móricz rovására. Mindkettőt műveletlen, tájékozatlan, Mucsáról szalasztott írónak tartották, egyik sületlen viccet a másik után sütötték el róluk – feltéve, ha nem voltak jelen.

A fickók pénzes családok kölkei voltak, egész nap a kávéházban lebzseltek , és ápolták felfuvalkodott sznobizmusukat. Nehezen viselték, hogy különb lehet náluk egy szilágysági kisnemes és egy parasztivadék.

Az istenek halnak, az ember él – visszakézből

A jelenlegi irodalmi köztudatban Babits Mihály és József Attila valóságos félistenek, nincs a kanonizált magyar irodalomnak olyan irányzata, amelyik a kettő közül valamelyikre – esetleg mindkettőre – ne hivatkozna.

A tankönyvi sablonok az irodalomtörténeti tudat frissessége ellen hatnak. Egy-egy sarkos megállapítás rögzíti a költőt valamilyen dobozban, beékelődik alkotó és közönség közé, a doboz címkéje lassacskán a valóság jelmezének tűnik.

A XX. század irodalmának tömeges jelensége volt – és a mai kanonizált irodalom jelentős részére is jellemző – a szövegek nehéz megközelíthetősége. Ma már a nehezen érthető szövegekből persze olyan dömping van, ami önmaga kérdőjelezi meg a jelenség értelmét, mutatja öncélúságát.

Körülbelül ötven évvel ezelőtt azonban sok helyen kalaplevéve beszéltek az ilyen művekről.

Lengyel József azonban már akkor is jól látta a jelenség lényegét.

Arisztotelész abban látta történetírás és irodalom különbségét, hogy az egyik a puszta valóságot írja meg, a másik pedig azt veti papírra, milyen lehetett volna, vagy milyennek kellene lennie a valóságnak.

Ehhez annyit tehetnék hozzá, hogy a történettudomány voltaképpen kísérlet arra, hogy saját jelenének szempontjai alapján értelmezze a múltat. Rosszabb változatában az általa felvezetett történelem lényegében saját jelenének ideológiai önarcképe. A történettudomány tálalásában a történelem általában célelvű folyamat, amelynek legfőbb célja a történetíró jelenének előidézése.

1938-ban a könyvnapi sátorban lelkesen dedikált Móricz Zsigmond.

Tartották elé a különféle műveit, és sorra aláírta. Közönséges autogramokat is adott. A végén már nem nagyon nézte, mit ír alá…

Néhány hét múlva jelentkezett nála egy szabósegéd.

- Móricz úr, a mesterem üzent önnek. Móricz úr csinos összeggel tartozik neki, kéri, hogy mihamarabb rendezze.

Az író nagyot nézett.

- Nem tartozom semmilyen szabómesternek!

Márpedig a szabómester kitartott.

Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.

A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.

Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.

Külföldön azonban nem mindenki felejtette el

Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.

Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.

A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc.