A magyar irodalom az utóbbi évszázadban úgynevezett folyóirat-irodalom volt; azaz gyakorta szerveződött különféle folyóiratok köré. Ebből persze az is következik, hogy az irodalomtörténet is folyóiratokhoz kötődött, és gyakran volt hajlamos figyelmen kívül hagyni olyan szerzőket, akik nem tartoztak egyik orgánumhoz se.

(Csak egy “apró” probléma van ezzel kapcsolatban: ezen tekintélyes folyóiratoknak az esetek többségében maroknyi olvasójuk volt. Tessék csak megnézni, akár még a Nyugat esetében is…)

Sok kezdő író tolakodott egyes nagy tekintélyű folyóiratok környékén, a szerkesztőknek volt honnan válogatniuk.

Így alakulhatott, hogy az irodalmi életben egyre inkább a folyóiratokban való megjelenés jelentette az igazi “rangot”…

Ritka eset volt, hogy egy író nemet mondott valamelyik lapnak. Főleg, ha olyan orgánumról volt szó, amelyet a hatalom “teljes mellszélességgel” támogatott.

Pedig ez is előfordult.

Akadt író, aki idős korában megértette, hogy ez a folyóirat-irodalmiság önmagában véve paródiája, vagy keserű pótléka a valódi irodalomnak, az irodalmi élet belterjessé válásának biztos jele – és ezen véleményének többször is hangot adott.

Maga pedig utolsó éveiben mindinkább függetleníteni igyekezett magát a gyarló szempontoktól…

Lengyel József éppenséggel a Kortárs invitálására mondott nemet 1968 márciusában.

Éppen úgy “fordult a szél”, hogy a lap hirtelen érdeklődni kezdett a korábban feltűnően mellőzött író után. Sürgönyöztek neki, hogy írói arcképet készítenének róla, meglátogatnák, és közölnének tőle néhány “válogatott” írást. A válaszsürgönyt fizették.

Lengyel József nem késlekedett a felelettel:

“Javaslom, maradjunk a több éves bevált gyakorlatnál. Jól megvoltunk eddig egymás nélkül.”