Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.

Annak idején is megvoltak a magyar líra aktuális preciőzei,  nyelvzsonglőrei, émelyítő nyelvtekerői és meddő szóbűvészei; és akkoriban sem volt több közük a magyar költészethez, mint más időkben. Rendelkeztek azonban minden olyasmivel, aminek segítségével a dilettánsok időnként átveszik a hatalmat: pozíciókkal, kapcsolatokkal, pénzzel.

Az általuk kedvelt versek ma már tökéletesen olvashatatlanok; az ép ízlésű verskedvelők számára már akkor is azok voltak. Nem csoda, ha csípte a szemüket Petőfi klasszikusan egyszerű hangja, tehetsége.

Aztán rájöttek, hogy nem érhetnek célt. Petőfi tud verset írni. Mi lenne ellene a helyes taktika?

Nem tud időmértékes verset írni!

Ez se jött be, a fiatal költő számos időmértékes verset írt. Sőt, (ekkor) zömmel azt.

Akkor mi legyen?

Nem tud klasszikus időmértékeset írni!

Végre van valami, egy mentsvár, egy akropolisz, ahol a dühödt sznobok védelemre találhatnak. Ott megerősödvén majd ellentámadásba mennek, és elsöprik ezt a fránya pusztafit. Éljen a mesterkéltség!

Csakhogy…

A nyamvadt ifjú zseni megjelentette a következő verset:

“Játszik öreg földünk
Fiatal sugarával a napnak;
Pajkos enyelgés közt
Egymásnak csókokat adnak.”

Ez bizony hexameter – négy sorba törve, rímeltetve…

Ez volt a válasz a vádakra.

És a vádlók? Észrevették? Dehogy vették!

Továbbra is azt óbégatták, hogy Petőfi nem tud klasszikus időmértékes verset írni…