Vitéz szabólegényről sokat olvashattunk, vitéz szabómesterrről kevesebbet. Pedig akadt ilyen, méghozzá Budapesten.

Ráth Károly (1821-1897) volt Budapest székesfőváros első főpolgármestere.Itt azonban nem róla lesz szó, hanem a fiáról, ifjabb Ráth Károlyról.

Ifjabb Ráth Károly (Ráth Karcsi) a korabeli pesti kocsmák közismert alakja volt. Már régen középkorúnak, sőt éltesnek számított, amikor még mindig naphosszat a Korona-kocsma teraszán üldögélt.

Zsarnóczay újra próbálkozott.

- Fiatalemberek, jól gondolják meg! - sziszegte fenyegető hangon, miközben fészkelődve próbált kellemesebben elhelyezkedni, A rendőrautó hátsó ülése határozottan fapadosnak tűnt a Jaguar megszokott kényelméhez képest.

A két nyomozó továbbra is hallgatott.

- Nekem nagyon fontos üzleti találkozóm van most! - dühöngött a fogoly. - Nézzék, az ügyvédem úgyis kivisz! Maguk nem akarnak kártérítést fizetni a silány illetményükből!

Constance ragyogó jelenség volt. Ha végigvonult a bulváron, kigúvadtak a férfiszemek. A hosszú combok selymesen villogó, férfikezek után kiabáló bőre, a szűk szoknyán áthullámzó, ingerlően domborodó fenék, a dekoltázsból csaknem kibuggyanó gyönyörű feszes mellek mindenütt felkorbácsolták a szenvedélyeket.

—–

Constance a távoli Vancouverből jött, korábban senki sem ismerte. Valami milliomos lánya lehetett - legalábbis ezt rebesgették róla

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.

Nem, az emlékezetem rendben van, újabb törlésnek szükségét nem érzem.

Kevesen tudják, hogy Sir Isaac Newton egyszer csaknem párbajba keveredett. Jelentéktelen ügy volt, nagy baj lehetett volna belőle.

Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.

Az ügy észrevétlenül elcsitult.

Senki sem tud róla semmit.

Talán nem is volt igaz.

2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.

Tisztelt Bíróság!

Én, Altorjay Bence, előre megfontolt szándékkal elkövetett időhamisítás bűncselekményéért elítélt budapesti lakos őszinte és töredelmes beismerő vallomásra szántam el magam, és ezennel a jelen lévő Iványi Endre büntetés-végrehajtási hadnagy, Apafi Luca börtön-dokumentátor, mint tanúk, valamint jogi képviselőm, dr. Utassy Zoltán előtt az alábbi, jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatot teszem.

Mielőtt részletezném, fent megnevezett tanúk előtt ítélőképességem teljes birtokában kijelentem, hogy a nyilatkozatot minden kényszer nélkül, szabad elhatározásomból teszem annak reményében, hogy a feljebbviteli bíróság alábbi nyilatkozatomat enyhítő körülményként tekintetbe veszi, és letöltendő életfogytiglanra szóló börtönbüntetésemet legfeljebb húszévi szabadságvesztésre mérsékeli.

Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.

Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét.

- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.

John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is.

            Virágba borult cseresznyefák illatával töltötte meg a tornácot a bohókás tavaszi szél. A világoskék égen oly szertelenül játszadoztak a pufók felhőpamacsok, hogy tán még a lemenő nap is megcsóválta láttukra a fejét, miközben izzadt homlokát törölte.

            Az öregember felnézett, és finoman végigsimított az ölében alvó kislány szőke fürtjein. Mélyen belesüppedt az óriási karosszékbe. Látta, hogy Gerarda — a felesége — már megint tesz-vesz valamit.

A MUNKÁBAN MEGFÁRADT HŐS

            Kora délután már akkora volt a hőség, hogy a bölények is árnyékba húzódtak. Benny arrébb vitte kedvenc zsámoly-székét, és kedvtelve elhelyezkedett rajta a nagy tölgy árnyékában. Kövérkésen izmos kezében lombos ágat tartott, azzal kergette el mezítelen lábszáráról a tolakodó legyeket és szúnyogokat.

            Örült, hogy pihenhet végre, mert délelőtt jócskán meggyűlt a baja a bölényekkel. Természetesen a bikákkal.

Otto von Bismarck kancellár ragaszkodott háziorvosához, Schweninger egyetemi tanárhoz. Ezen sokan meglepődtek, hiszen a két férfi első találkozása után ezt kevesen hitték volna.

Bismarck közismertem durva modorú volt, de a bátor embereket kedvelte.

Felhívták a figyelmét a jó hírű orvosra, és fel is kereste.

Dr.  Schweninger szokásához híven elkezdte aprólékosan kikérdezni az új pácienst eddigi betegségeiről, testi állapotáról.

A kancellár azonban gyorsan elunta a felelgetést.

Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt.

Otto von Bismarck egyszer hosszasan hallgatta egy vén herceg siránkozását.

- Ez siralmas, kancellár úr! – panaszkodott az öreg kékvérű. – Leírhatatlan. Ön ne akarjon megöregedni.

- De akarok! – vetette oda Bismarck.

A herceg zavartan pislogott.

- Hogyan: Ön meg akar öregedni?

- Igen!

- Miért?

- Az öregedés a hosszú élet egyetlen módja.

Deák Ferenc és a fontolva haladók arisztokrata vezére, gróf Dessewffy Aurél szívélyes jó viszonyban voltak egymással.

Egyszer olyan alkalommal találkoztak, amikor valami nyegle hivatalnok még a híresen türelmes Deákot is kihozta a sodrából. Még akkor is mérgelődött, amikor összefutott a gróffal.

Dessewffy érdeklődésére elmondta, hogy valami nehéz fejű hivatalnokkal akadt össze, és a végén meg is kérdezte:

- Miért ilyen ostobák a hivatalnokok?

Dessewfy elmosolyodott.

Georges Cuvier (1769-1832) korának egyik legnagyobb természettudósa volt. Ma már evolúció-ellenessége és katasztrofizmusa miatt legyinteni szoktak rá, pedig korreláció-elmélete ma is érvényben van, és az sem biztos, hogy katasztrofizmusa minden tekintetben téves.

Egy ideig kollégiumban dolgozott és tanított.

A kollégisták akkor se voltak különbek a maiaknál. Egyszer hatalmas éjjeli tivornyát rendeztek, és elhatározták, hogy alaposan megtréfálják a mit sem sejtve alvó tudóst.

Az újabb hullámhegy megint pokolian magasra emelkedett. Trevor McIntosh csak ereje megfeszítésével tudta irányban tartani az Arielt. Közben a tajték végigvert a hajóorron, és a dereglye megrázkódott.

Megrázkódott, de a felszínen maradt. Trevor szeretettel simított végig a kormányon. Az Ariel bírta. Még mindig bírta. Derék Ariel! Öreg Ariel.
Ez volt az utolsó hajó, amit a nyugdíjba vonulása előtt épített. Talán ezért is nem adta el. Most már nem is fogja. pedig még öt éve is lett volna rá vevő.

Állítólag megtörtént…

—

Valamikor az ötvenes évek elején egy halálraítélt – egyáltalán nem biztos, hogy politikai elítélt volt, de valószínű – a kivégzés előtt megbetegedett. A börtönparancsnok elrendelte a kivégzés elhalasztását, ami akkoriban példátlan volt.

A “gondos orvosi kezelés” és “az ápolás” azonban egy hét alatt helyrehozta. Az orvosok mellé rendelt komisszár a következő jelentést írta:

Az elítélt meggyógyult, a kivégzés egészségkárosítás nélkül hajtható végre…

Mikszáthot egyszer megállította az utcán egy ismerőse. A nagy palóc azonban most nem engedte szóhoz jutni:

- Képzeld, tegnap a kávéházban találkoztam egy úrral, aki nagyon hasonlított hozzád.

Az ismerős nagy szemeket meresztett.

- Hozzám hasonlított?

- Annyira, hogy az is száz koronát akart kölcsönkérni, mint te most. Na szervusz!

Azzal faképnél hagyta.

Van, aki nyelvtudással megy külföldre, de olyan is akad, aki elvárja, hogy mindenütt legyen, aki megérti az anyanyelvét. Csaknem mindennek van olyan oldala, ahonnan nézőpont kérdésének tűnik.Ez régen sem volt másképpen.

Valamikor az 1830-as években írta meg egy angol lap – a főszereplőt is megnevezte.

—-

Sir John X. európai körútra indult valamikor az 1830-as években. Hazatérve a klubjában lelkesen mesél az élményeiről.

Az egyik lord rákérdezett:

- Nem voltak nyelvi nehézségei, Sir John?

Nem nagyon van új a Nap alatt…

—

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Régi történet, de nem veszti erejét…

Amerikai lap írta…

Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:

- Mi a baj Magyarországon?

A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:

- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.

A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.

Egy társaságban valaki szóvá is tette:

- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?

Gyulai dühösen vágott vissza:

- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!

Valaki közbekiáltott:

- De nem ingyen!

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt.

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket!

Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.

A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.

A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta.

Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.

Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni.

Riedl Frigyes egyszer valami budapesti társaságban nem térhetett ki egy bemutatás elől.

Előkelő, jó összeköttetésekkel rendelkező író vizitált előtte. Az illető arisztokrata körökben mozgott, de roppant gyenge író volt. Sőt. Plagizátornak ismerték. Éppen per folyt ellene szellemi érték eltulajdonítása miatt.

Ráadásul a legutóbb megjelent könyve sem volt eredeti. Valami csóró író kéziratát megvásárolta, és a saját nevén publikálta. Nyílt titok volt.

Lenkeffy Ica kabarészínésznő édesanyja nagy izgalommal készült a lánya első fellépésére. Kinyomozta, hová ülnek a premieren a vezető kritikusok, és közéjük váltott jegyet. Azt gondolta, befolyásolhatja majd a véleményüket. Úgy vélte, őt senki sem ismeri, bátran játszhatja az előkelő idegen hölgyet. Beült hát az előadásra, roppant higgadtan és kimérten viselkedve - legalábbis ő így gondolta.

Amikor a lánya első jelenete következett, feszülten figyelt. Amikor az első olyan jelenet következett, ahol volt a lányának is néhány mondata, eljátszotta, hogy egyre jobban figyel, és egyre elragadtatottabb.

Jászai Mari egyszer valami rossz színésszel játszott együtt. Az illető közönséges ripacs volt; harsányan deklamált, nagy marha, patetikus mozdulatokkal játszott. Mindent tönkre tett.

Jászai Mari nem sokáig bírta. A második előadás után megszólította a tehetségtelen kollégát:

- Mondja, maga miért lett színész?

A ripacs örvendezve nézett fel. A híres primadonna megszólította! Kidüllesztette a mellét.

- A világot jelentő deszkákra vágytam!

Jászai vállat vont.

Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.

Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.

A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.

Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.

Hannibál figyelmesen szemlélte a rómaiakat.

Prielle Kornélia a XIX. század legnagyobb magyar tragikái közé tartozott.

Petőfi menyasszonya volt egy ideig, és korántsem biztos, hogy nem ő lett volna a költő méltó felesége…

A kiváló színésznő talpraesett ember volt.

Egyszer romantikus idős hölgy szerepét osztották rá a Nemzeti Színházban. A szerep miatt a csinos fiatal művésznő arcát idősre maszkírozták, hajára ősz parókát tettek.

Prielle Kornélia így is gyönyörű volt.

A karakter, akit alakított, éppen egyedül volt a színpadon, és nosztalgiázott.

Több budapesti színházban is dolgozott kellékesként a századforduló évtizedeiben Baghó. Sajnos, a keresztnevét nem sikerült kinyomoznom.

Szellemes és furfangos ember volt, anekdoták tucatjait mesélték róla.

Kezdő kellékesként megkérte egy csinos kóristalány kezét. A buta fruska elhúzta a száját.

- Talán majd kellékesné leszek? Mit képzel?

Tíz év telt el. Baghó ismert kellékes lett, és megrögzött agglegény. A lány fennen hordta az orrát, de csalódnia kellett.

Manapság nagyon elszaporodtak a futballmeccseken a piros lapok. Régebben sokkal kevesebb volt a kiállítás, de ezek gyakran a mai következményeknél nagyobb vihart kavartak.

Labdarúgó-világbajnokságon nem is egyszer fordult elő, hogy a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és rendőröknek kellett levezetniük a gyepről.

Az 1966-os angliai világbajnokság Anglia-Argentína mérkőzésének 37. percében a német Kreitlein játékvezető kiállította az argentin Rattint.

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket.

Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.

- Játsszuk el!

Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.

Kevesen tudják, hogy Johann Wolfgang Goethe valamikor színházi direktorként is dolgozott, ő volt a weimari udvari színház igazgatója.

Állását egyébként egy kutya miatt veszítette el. Nem volt hajlandó egy divatos kutyás melodrámát színpadra állítani azzal, hogy az ő színházából nem lesz – cirkusz.

Szigorú és következetes ember volt.

Egyszer valamelyik makrancoskodó színész közölte, hogy nem fogadja el a neki kiosztott mellékszerepet.

Goethe nem sokat teketóriázott vele:

- Akkor eljátszom magam!

Állítólag Bodajkon esett meg valamikor az 1870-es években.

Választás idején a szemben álló politikai pártok helyi vezetői és azok hívei között valami nagyon komoly konfliktus támadt. Tömeget alkottak kormánypártiak is, ellenzékiek is, előkerültek a fütykösök, sétapálcák, lovagló ostorok.

Iszonyú sértéseket vágtak egymás fejéhez, üvöltve szidták egymás felmenőit, köpködtek, dühödten rázták a fegyvereiket.

Tomboltak, mint aki ölni készül.

Miért nem ugrottak egymásnak?

Ezt a történetet Liselotte orléans-i hercegné jegyezte le:

Durford márkiné francia származású nagyvilági hölgy volt.

A hölgy nagybátyjának kertjében Jupiter meztelen szobra állt. A rokokó idején számos festmény ábrázolt meztelen görög isteneket, leginkább Hermészt, vagy a három Gráciát.

Ez a Jupiter különösen vonzó lehetett, legalábbis a márkiné annak találta. Naponta megszemlélte.

Bámulta jobbról-balról, körbejárta, közben beszélt hozzá:

-  Szép vagy, Jupiter!

Angliában még II. Károly idején is szokásban volt az idétlen bolondéria, hogy a királyt térden állva kell kiszolgálni.

A francia Grammont marsall, mint Lajos király rendkívüli követe, egy ízben meghívást kapott egy királyi ebédre.

Elhűlve figyelte a sok térdhajlást, térdeplést a  király előtt. A bejövők előbb háromszor térdet hajtottak, majd a tálakkal együtt térdre ereszkedtek, és térden csúsztak a király elé. Károly elé a főudvarmester helyezte a tálakat, ugyancsak térden.

A “rasszizmus” kifejezés ma divatos politikai szitokszó. Boldog-boldogtalan hazsnálja helyenként rendkívül ostobán.

Itt most az igazi rasszizmusról lesz szó.

—

A második világháború nem egészen az a jók és gonoszok harca volt, ahogy nekünk tanították. A dolgok ritkán fehérek és feketék.

Kilóg a lóláb. A tömeggyilkosságokat és egyéb háborús bűncselekményeket mindig csak a vesztesek követik el. A győztesek gáncs nélküli lovagok.

A második világháború után legalább a semmiféle hadi objektummal nem rendelkező, védtelen Drezda porig bombázásáért felelős szövetséges politikusoknak és tábornokonak helyet lehetett volna szorítani a nürnbergi vádlottak padján.

Erwin Rommel a második világháború egyik legismertebb német tábornoka volt, ellenségei is igen jó véleménnyel voltak róla. Még Winston Churchill is nagy hadvezérnek minősítette. Honfitársai meg egyenesen a páncélos hadviselés Seydlitz-ének minősítették.

Híres volt aktivitásáról, munkabírásáról és bátorságáról. Fáradhatatlan volt.

Támadás idején rendszerint az élen haladó harckocsiban ült. Máskor Fieseler Storch típusú könnyű repülőgépéről vizsgálta a saját és az ellenséges állásokat.

Valamelyik Lichtenstein herceg elveszítette az arany pecsétgyűrűjét. Mivel a vadászat kezdetén még megvolt, az egyik szolgálattévő uradalmi vadászát gyanúsította meg a lopással.

A szerencsétlen váltig állította, hogy ártatlan, mire a herceg kínpadra vonatta. Ficamokat, töréseket szenvedett, de kitartott az ártatlansága mellett.

- Ha erre nem vall, majd fog másra! – dörmögte a herceg.

Megkorbácsoltatta a nyomorult szeme láttára a feleségét és a lányát. A szerencsétlen még mindig ártatlannak mondta magát.

Hunyadi János gyakran kényszerült együtt harcolni mindenféle kelletlen szövetségesekkel. Némelyikkel sok baja volt. Fegyelmezetlenek voltak, helyenként gyávák, jobban szerettek zsákmányolni, mint harcolni.

Egyszer egy ilyen, mindenféle balkáni nációból álló, könnyűlovas csapatnak azt a parancsot adta, hogy törjemek előre, és akadályozzák meg, hogy a szétvert, menekülő ellenség zöme átjusson egy hegyvonulaton.

- Foglaljátok el, és őrizzétek a szorost

Az alábbi történetet Bölöni György mesélte:

----

Egy alkalommal Ady néhány versét egy borítékba tette, és küldönccel küldte be a Nyugat szerkesztőségébe. A borítékra ezt írta: "Nyugat szerkesztősége, Osvát Ernő és Fenyő Miksa Úrnak. E. V. ". 

A levél negyedórán belül a címzettek kezébe került. Osvátnak feltűnt a két betű:

- Mi jelent az E. V.? Fenyő vállat vont.

- Mi lenne? Egy Vers.

- Nem egy vers van benne, hanem három!

Fenyő Miksa megvakarta a füle tövét.

Valamikor az 1870-es években egy pesti ügyvéd országgyűlési képviselő akart lenni. Fizetett itt, kötelezettséget vállalt ott, ígért amott. Belépett ide, aláírt oda, elment amoda. Összefogott ezzel, szövetséget kötött azzal, társult amazzal.

Elég sokba került neki, de meglett az eredménye: mint kormánypárti képviselőjelölt mehetett kortesbeszédet tartani.

Jászberénybe.

Az ügyvéd úr a tárgyalóteremben remek beszédeket szokott dörrenteni, de a derék jászkunok földjén eddig csak átutazóban járt.

Egyszer valamelyik bécsi politikus arra hívta fel Deák Ferenc figyelmét, hogy az októberi alkotmányt már nem lehet megváltoztatni.

- Gondolja? – kérdezte Deák.

Az Angol Királynő egyik termében voltak. A vendég úgy hitte, megfogta Deák Ferencet.

- Minden erre épül már – magyarázta. – Mindennek az októberi alkotmány az alapja. A teljes államberendezkedés. A közigazgatás. Az állami infrastruktúra egésze. Már nem lehet változtatni rajta!

Deák a fejét csóválta.

Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.

A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.

Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.

Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.

A XVII. század elején az angol király megbízásából Sir Henry Wotton Itáliába indult, hogy Anglia nagykövete legyen az összes olasz államban.

Akkoriban ez még ritkaságnak számított. Az egyes államok általában egyyzeri megbízással küldtek egymáshoz követeket.

Sir Henry útja hosszú volt, bonyolult és körülményes.

A tengeri út nem volt biztonságos, a Földközi-tengeren nyüzsögtek az arab kalózhajók. Gibraltár akkor még nem volt brit kézen, és az angol flotta sem uralta a mediterrán vizeket.

Ők voltak a világ legolcsóbb hadserege. Rosszul, vagy a leggyakrabban sehogyan sem fizetve álltak helyet a világ egyik legagresszívebb államának mindig túlerőben lévő és örökösen fosztogatni akaró csapataival szemben. A számító hatalom pontosan tudta, hogy a magyarok fizetetlenül is helytállnak, míg az idegen nemzetiségű katonák előbb vagy utóbb elmennek, vagy - urambocsá' - átállnak az ellenséghez.

Utóbbi is megtörtént: például a tizenöt éves háború alatt egy vallon alakulat török oldalra állt.

Szólónt egyszer felkereste egy idegen városból származó fiatalember, akiből később híres filozófus lett.

- Azért jöttem, hogy barátságot kössek veled, Szólón!

A költő-államférfi végigmérte a vendéget.

- Odahaza már sok barátod van?

- Még egy sincs. Te lennél az első, ó, Szólón.

Szólón a fejét csóválta.

- Az embert a legjobban a hazájában ismerik. Előbb otthon szerezz barátokat!

1866-ban Erzsébet királyné menekülésre kényszerült. Délről az olaszok, északról a poroszok közeledtek, a demoralizált osztrák hadsereg eleve fel akarta adni Bécset.

(Ekkor még nem tudták, hogy Bismarck nem akarja elfoglalni Ausztriát, hanem villámgyorsan békét köt.)

Hová meneküljön a királyné a gyermekeivel? Egyik irány sem biztos. Egyedül Magyarország felé szabad az út.

- Megyünk Magyarországra!

Az egyik udvaronc aggodalmaskodott.

- Magyarországra, felség?

Egy római szenátornak volt egy rettentően csúnya lánya. Sehogy sem sikerült férjre találnia.

Az apja óriási hozományt, készpénzt és tucatnyi értékes ingatlant helyezett kilátásba. Ez rövid időre felkeltette az érdeklődést.

Kiderült azonban, hogy a lány hisztériás, fennhéjázó és ostoba. Sőt. Nyilvánosa agyba-főbe verte a rabszolgalányait. Ez még a nem túlságosan finnyás római hozományvadászokat is elriasztotta.

A lány már közel járt a harminchoz, minden tekintetben vénlánynak minősült.

Plutarkhosznál olvasható az alábbi történet:

Titus Flaminius, a kiváló államférfi és hadvezér azt hallotta, hogy az akháj szövetség városait a maga oldalára akarja állítani III. Antiokhosz, szíriai Szeleukida uralkodó.

Flaminius fájlalta volna a görögök elleni háborút. A görög kultúra hatása alá került, a helléneket kedvelte, tisztelte.

Flamin ius tudta, hogy Antiokhosz király szíriai harcosainak rossz tapasztalataik vannak a légiókkal, nem fűlik a foguk a Róma elleni harcra.

Xerxes perzsa király a görög történetírók szerint az uralkodói dölyf egyik megtestesítője volt. Már a trónra lépésekor kinyilatkoztatta, hogy mindenképpen le akarja igázni a görög városokat, amelyek ellen az apja kudarcot vallott.

Fogadott egy spártai követet, aki a kisázsiai görög városok érdekében emelt szót.

Előtte kifaggatta a tanácsosait, mit tudnak Spártáról. Elmondták neki, hogy Spárta falusias kisváros, lakóit a világ legjobb katonáinak tartják.

Az 1890-es évek brit csatahajói hatalmas és nehézkes tákolmányok voltak. Némelyiknek határozottan rossz volt a konstrukciója. Az akkori hadihajóépítési elvek alapján túlságosan alacsony volt az előfedélzet, emiatt kisebb hullámzás esetén is elborította a tenger. Ezeket hívták a matrózok “vizes hajóknak”.

A hajók zöme 10-15 csomós sebességet tudott elérni, de egyáltalán nem voltak fordulékonyak. Ez a korabali hadihajók egyik fő problémája volt. Egy orosz tengernagy – Popov – ennek orvoslására azt az elmebeteg megoldást találta ki, hogy kör alakú hajókat építtetett. Popovkának csúfolták őket, a nyílt vizen katasztrofálisnak bizonyultak.

Mikszáth Kálmán éppen elmerült volna a tarokkparti rejtelmeiben, amikor megállt mellette egy képviselőtársa, valami irodalommal kacérkodó báró.

- Szerintem a jó irodalom mindig önvallomás! – vágta ki a fickó, és meglehetősen önelégült pillantást vetett Mikszáthra.

A nagy palóc szemügyre vette a lapját, aztán megfelelt a bárónak:

- Csak olyan írónál, akinek a világában egyedül ő alkotja az emberiséget.

Eötvös Károly ellentmondásos személyiség volt. A vádlottak ügyvédje volt a tiszaeszlári perben, író volt, politikus volt. Az Abbázia Kávéház sarokasztalánál volt a törzshelye, ott vezéregyéniség volt. “A vajda”. hírhedt volt furcsa kiszólásairól.

Eötvös Károly sokat tett azért, hogy a Balaton nemzetközi üdülőhely lehessen. A magyar tenger akkor még nem volt felkapott nyaralóhely. Eötvös szervezett, kapcsolatokat épített, grófokat, bankárokat vett rá, hogy építtessenek a Balaton partján nyaralót.

Ami ma a díj, az volt régen a rendjel. A hatalom által kedvelt művészek gyakran jobban vágytak a kitüntetésre, mint a közönségsikerre.

Ma az ilyesféle emberek ilyen vagy olyan “díjasok”, ragszkodnak hozzá, hogy a nevük mellett lehetőleg mindig hangozzék is el a díj, különben a kutya se tudná, kicsodák.

Régen a kiváltságos művészek a rendjeleikkel igyekeztek ugyanezt elérni.

Gaspare Spontini itáliai zeneszerző és karmester élete második felében halmozta a társasági sikereket.

Másutt azért ez nem mindenütt van így. Nálunk mintha csak nemzeti önelégültség, vagy az annál hatásaiban még sokkal rosszabb nemzeti nihil volna.

Itt most nem szeretném taglalni az okokat. Vannak. Sajnos nem is kevés.

Sajnos a más népekkel való analógia a mi esetünkben ritkán meggyőző. helyzetünk másokéhoz csak kevéssé hasonlítható.

A környékünkön élő minden más nép tisztában van vele, hogy a közelében rokonai élnek. A saját fülével hallhatja, hogy némelyik nép szava hasonló az övéhez.

Megőrizhetjük autonómiánkat bármilyen helyzetben, ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Szinte minden nap hoz elénk ilyesféle rizikót. Néha a karrierünkkel játszunk.

Nem tehetünk mást.

—-

II. Vilmos német császár a rossz uralkodó eklatáns jelképe. Pökhendi, felfuvalkodott, világuralmi ábrándokkal megvert, agresszív fráter volt, egy gyorsan felfejlődő, tekintélyes ország trónjára született, amit aztán az első világháború poklába vitt.

Ritkán mertek neki ellentmondani.

Kacér színésznő rohanta le egy alkalommal az ifjabb Dumas-t.

- Vegyél feleségül!

Az ifjabb Dumas ádázul elmosolyodott.

- Nem, drágám!

Csábmosoly, kacér dekoltázsemelés, bokavillantás.

Dumas Fils-t nem hatotta meg:

- A saját szeretőimet se veszem feleségül, nemhogy a másét!

Valami besúgó közölte a genovai titkosrendőrséggel, hogy a híres forradalmár, Giuseppe Mazzini a városban tartózkodik, és éppen Pareto márki vendégszeretetét élvezi.

A rendőrfőnök úr előléptetésre, jutalomra vágyott, és kapva kapott a remek alkalmon. Mazzinire távollétében halálos ítéletet mondtak ki, és a rendőrfőnök úr úgy vélte, ha éppen ő adja hóhérkézre a felforgatót, azt nem felejtik el neki az urak.

Másnap hajnalban Pareto márki városi palotáját elözönlötte a genovai titkosrendőrség.

A hírnév, a rang örök – hiszik birtokosai. A magas társadalmi állás örök védelmet, kiváltságot ad – képzelik sokan.

——-

Gaston Doumergue 1924-31 között a Francia Köztársaság elnöke volt. Egy alkalommal vadászaton vett részt valahol vidéken. Váratlan zápor zúdult az erdőre, és az elnök úr elveszítette a kísérőit.

Doumergue órákon keresztül kóborolt a teljesen ismeretlen erdőségben élelem nélkül, fegyver nélkül. Teljesen elvesztette a tájékozódó képességét.

Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár számos nyelven beszélt, de öreg korára némelyiket kezdte elfeledni. Különösen a latinnal állt hadilábon.

Egyszer valami beszédével nevetségessé tette magát, mert nőneműnek vette a schisma (egyházszakadás) szót. Nevetség tárgya lett. Zsigmond erre megsértődött, és elrendelte, hogy a szót mostantól nőneműnek kell tekinteni.

Persze, a nyelven még egy német-római császár sem tehet erőszakot. A schisma szó neme nem változott.

Bem tábornok 1849. február 9-én, a Piski mellett vívott kemény és fordulatos csatában döntő vereséget mért a császári hadakra.

A környékbeliek úgy ítélték meg, hogy Puchner osztrák hadai túlerőben vannak, és féltették a magyar sereget. Egyikük - lógó bajszú, pocakos táblabíró - meg is kérdezte Bemtől:

- Van fogalma tábornok úrnak, hányan vannak amazok? - és az ellenséges állások felé bökött.

Bem vállat vont:

- Csata után, ha ráérünk, megszámoljuk őket!

A magyarországi török uralom fináléja az 1697. szeptember 11-én vívott zentai csata volt. Savoyai Jenő úgy döntött, nem várja be a kissé lemaradt hadtápot, hanem minden teketória nélkül, menetből támadja meg az éppen a Tiszán átkelő oszmán hadat – amivel a Habsburg-birosalom történetének legjelentősebb győzelmét aratta.

A már a Tisza túlsó partján tartózkodó szultán mintegy páholyból nézhette végig hadserege megsemmisítését, főtisztjei zömének vesztét.

Élt egyszer régen, még Harun-al-Rasid kalifa előtt valamelyik Bagdadhoz közeli városban egy fazekasmester. Volt három fia.

Ellenség tört az országra, a férfiakat fegyverbe szólította az uralkodó. Az apa a két kisebb fiával harcba vonult.

A legidősebb fiúnak azonban nem fűlött a foga a harchoz.

- Mit kapok én ezért? – mondogatta magában.

Talált rá ürügyet, hogy otthon maradjon.

A háború nagy bajt hozott a fazekas családjára. A vérengző pusztai lovasok elleni vad küzdelemben mindkét fiú elesett, és az apa is megnyomorodott.

Valamikor a XVI. században portyázó török csapat rontott egy magyar várra. A néhány száz akindzsi nagy zsákmányt remélt, de nem sok prédára akadt. A falusiak zöme jól elrejtőzött, vitték szegényes értékeiket, állataikat. A kontyos csak az üres házak zsúpfedeleire vethetett csóvát.

Hanem ez a vár! Legfeljebb néhány tucat magyar hitetlen lehet benne. Jó lenne elfoglalni és kirabolni.

A csapatot vezető bég úgy döntött, ráijeszt a várőrségre. Ágyúkat ugyan nem hozott magával, de úgy vélte, hogy a gyengén védett, rozzant erősséget közönséges rohammal is beveheti.

Vitéz Mihály havasalföldi vajda fontos ikon a román történetírásban. Állítólag ő kísérelte meg először Erdély, Havasalföld és Moldva “egyesítését”.

Mi ezt másképpen tudjuk. Alighanem jobban. Perdöntő lehet a kortársak világlátása, szempontrendszere, amelyben természetesen szó sincs semmiféle anakronisztikus román nemzeti egységről, még románokról sem, az oláh elnevezés nem számít pejoratívnak.

A magyar és a román történetírás egészen másképpen látja a változatlan múltat.

Régi történet, több helyen is olvastam.

——

Harun al-Rasid idején élt Bagdad egyik külvárosában két kereskedő, Szelim és Ahmed. Egymás mellett volt a házuk, látszólag jó szomszédok voltak.

Szelim azonban irigyelte Ahmedet. Látta, hogy a szomszéd sokat dolgozik, körültekintő és értelmes ember, és szemlátomást gyarapodik.

Gyarapodott ő is, fortélyos és számító ember volt, élére rakta a bevételt, és egyre jobban zavarta a másik szemmel látható sikere.

Valamilyen diplomáciai küldöttség tagjaként londonba érkezett egy többször megkoszorúzott francia poéta. Arisztokraták divatos kedvence volt, ma már kutya se emlékszik a nevére.

A francia költő jókat evett-ivott az udvari ünnepségeken, díszelgett, bekasszírozta az udvariasságból itt is neki utalt díjakat.

Valamelyik este néhány angol arisztokrata és a kísérőik társaságában Londont járta. Éjszaka sem tértek vissza a palotába, mert kedvük támadt valami alantasabb mulaságra.

A történet különböző változatai több helyütt olvashatók.

—-

Szent László éppen visszatért egy sikeres hadjáratról, amikor hírét vette, hogy Horvátországban a húga veszedelembe került. A vele hazatért katonáknak pihenőt adott, és friss csapatokat toborozva tüstént Horvátország felé indult.

Az új seregben a tisztek és alvezérek zöme is új volt, kivéve néhány bizalmi embert.

A király nagyon fáradt volt, ezért szokása ellenére nem lóháton indult a hadjáratra, hanem megvásárolta az egyik környékbeli birtokos kocsiját, abban helyezkedett el, és szinte az indulás után azonnal elaludt.

Luther Mártont, amikor még Ágoston-rendi szerzetesként egy katolikus egyetem tanára volt, megszólította egy ifjú káplán:

- Reverendissime doctor! Kérem, adjon tanácsot!

- Miről van szó, testvérem?

- Kezdek meghasonlani, atyám.

- Mi a baj, fiam?

- A pápai bullák. Meg enciklikák.

- Mi van velük?

- Ki kell prédikálnom, amire utasítanak.

- Tudom. Kötelességünk.

A káplán aggodalmasan nézett körül. Senki sem volt rajtuk kívül a kerengőben. Így is csak suttogva merte megjegyezni:

- Magam sem mindig hiszem, amit prédikálok, reverendissime doctor.

A XX. század talán legnagyobb magyar orientalistája volt Germanus Gyula. Mindenki tudja, hogy iszlám hitre tért, Mekkába is elzarándokolt, hogy bejárta a Közel-Keletet, Indiát és Európát, és hogy az arab világban Hadzsi Abdul Karim Germanus néven ismerték.

Azt már kevesebben hallották, hogy kiváló lovas volt, és ő szervezte újjá a magyar lótenyésztést.

Remek vívó is volt.

Arról viszont kevesen tudnak, hogy Germanus amatőr ökölvívó is volt. Még egyetemi oktató korában is.

Rabindranáth Tagore, a világhírű indiai költő és polihisztor sokfelé megfordult. Hazánkban is járt, rokonszenvezett velünk, és sohasem felejtette el, hogy Korányi professzor kigyógyította a szívbetegségéből.

Az általa alapított santiniketani egyetemre meghívta hazánk egyik legnagyobb orientalistáját, Germanus Gyulát (és a feleségét, Hajnóczy Rózsát). Germanus professzor évekig dolgozott Indiában.

Tagore egyszer valamelyik európai országban látogatást tett egy nagy hírű egyetemen.

Harun al-Rasid, ahogy hatalomra került, összehívta a szultáni tanácsadókat.

Megjelentek a hosszú szakállú vének, és a cifra öltözetű fiatalabbak.

- Hallgatlak benneteket! – kezdte az ifjú uralkodó. – Hogyan kormányozzam az országot?

A bölcs tanácsadók egymás után elemkedtek szólásra. Beszéltek adókról, hódításokról, bölcs törvényekről, vallásosságról, bőkezűségről, legfőképpen pedig a tanácsadók megbecsüléséről. Egymás után tucatszor is elmondták, milyen a bölcs uralom.

Sebastiano Serlio a színháztechnika tudományának egyik alapítója volt, eredeti foglalkozása építész és hadmérnök.

Egy napon valamelyik tehetséges, de szegény sorsú tanítvány ajánlkozott.

- Színháztechnikát tanulnál? – kérdezte Serlio.

A tanítványjelölt erre megvakarta a fejét.

- Az a helyzet, uram, hogy én inkább pirotechnikát szeretnék öntől tanulni. Tűzijátékokat szeretnék rendezni a hatalmasok számára.

Serlio végigmérte a fickót.

- Előbb lássam, hol laksz!

1944 júniusának végén a svéd kormány hírét vette, hogy Magyarországról is megkezdődött a zsidók deportálása.

Hazánkat eddig úgy tartották számon, mint ahol az üldözöttek menedékre találhatnak. A német megszállás után már sokan sejtették, hogy katasztrófa közeleg, de még mindig akadt, aki Horthy kormányzó és tanácsadói jó érzésében, védelmező hatalmában reménykedett.

A deportálások hírére a svéd kormány azon töprengett, miféle segítséget adhatna a halálos veszedelembe került magyraországi zsidóságnak.

Valamikor 1930 környékén egy milliárdos amerikai bankárnak volt egy renkdívül ostoba fia. A bankár meglehetősen elhanyagolta, törődés helyett azonban bőven ellátta pénzzel. Az anyja se foglalkozott a nebulóval, akadt szeretője ne is egy, azokra áldozta az idejét.

A gyermek lényegében úgy nőtt fel, mint a dudva. Olyanná is vált. Az iskolát kerülte. Reggeltől estig a szeszélyeinek élt, tinédzser korában gyanús társaságba keveredett, a neve tivornyák és bűncselekmények kapcsán bukkant fel a sajtóban.

A müezzin az iszlám egyház alkalmazottja, a vékony imatoronyból, a minaretből ő hívja harsány hangon imára a hívőket.

A mezopotámiai Szingara városában akadt egyszer egy különösen kellemetlen hangú müezzin. Károgó óbégatását senki sem tudta elviselni. Sorban álltak a panaszosok a mecset tulajdonosa, a helybeli emír fogadószobája előtt.

Az emír lelkiismeretes és félénk ember volt, nem akarta annyi hívó neheztelését magára vonni. Békésen akarta rendezni a problémát.

Titus Maccius Plautus összebarátkozott egy görög származású íróval. A barátság évekig tartott, kölcsönösen sok jót tettek egymásnak.  A görög író kiváló ember volt önálló hanggal, széles látókörrel. Sokat segített Plautus darabjainak színre hozásában, és a vígjátékíró sem maradt adósa.

Egy baj volt a göröggel: időnként kitört belőle hegyes-völgyes hazájából hozott pukkancs természete. Képes volt halálosan megsértődni apró dolgokon is.

Marcus Aurelius volt a római császárok közül az egyetlen olyan, aki komolyan foglalkozott filozófiával, és könyvet is írt.

Hatalmas termetű katonatiszt – korábban gladiátor – intézett kérdést egyszer az uralkodóhoz:

- Császárom, mit tegyek, ha sértegetnek? Lépten-nyomon borzalmas sértéseket kapok mindenféle hitvány emberektől. Elbújnak az utcán, a tömegben. Feldühítenek, császárom! Szeretném őket kásává aprítani! Az egész tömeget! Mit tegyek?

Marcus Aurelius elmosolyodott.

Egyszer egy fiatal németalföldi festő ezzel a kérdéssel fordult Peter Paul Rubenshez: 

- Nem tudok magam körül alkotó magányt teremteni, mester! Állandóan tele a műtermem hívatlan látogatókkal. Naphosszat kíváncsiskodnak.

- Örüljön  neki, barátom.  Látogatóból lesz a vevő.

Az ifjú erre is a fejét csóválta.

- Zavarnak.  Nem megy tőlük a munka. Nem jön az ihlet.

- Ne bolondozzon! – magyarázta Rubens. – Örüljön neki, ha népszerű! Más mit meg nem adna ezért, önnek meg az ölébe hullik!

Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, röviden Talleyrand, Autun püspöke, később a Francia Köztársaság, majd Napóleon külügyminisztere, utána Lajos Fülöp király londoni nagykövete volt.

Híresen hazug és körmönfont gondolkodású ember volt, a komoly tehetséggel párosult politikai elvtelenség leghíresebb alakja.

Politikus kortársai zöméről nem volt jó véleménye.

Egyszer valaki a társaságában feltűnően magasztalta Lothar von Metternich osztrák kancellárt.

A múlt örökségére  minden valamirevaló ország úgy vigyáz, mint a szeme világára. Ha pedig megfosztották tőle, mindent elkövet az  elzabrált kincsek visszaszerzéséért.

Az egykori  velencei köztársaság, a Serenissima elsőnek hozott Európában olyan törvényt, amely szigorúan  megtiltotta a műkincsek elidegenítését.

De próbálkozni ott is próbálkoztak.

Marcus Vipsanius Agrippa hatalmas szobra Rómából, az Agrippa által építtetett Pantheonból került Velencébe.

Lokmán legendás arab bölcs volt, nevét a Korán is a régi idők híres    gondolkodói közt említi.

Valaki egyszer nekiszegezte a kérdést:

- Kitől tanultál jó erkölcsöket, Lokmán?

A bölcs elmosolyodott:

- Az erkölcstelenektől. Tartózkodtam mindattól, amit az ő szavaikban és tetteikben hitványságnak láttam.

Indiai bölcs járult egy ízben Nagy Sándor elé.

- Egy kérdést szeretnék neked feltenni, felség!

A király kegyesen bólintott.

- Rejtély vagy a számomra, király! – kezdte a bölcs. – Mi a titkod?

- A titkom?

- Miért sikerül neked minden, király? Az előző királyoknak több kincsük, nagyobb hadseregük volt, mint neked, és tovább is uralkodtak, mint amennyi ideje te ülsz a trónon, nekik mégsem sikerült soha, hiába is akarták, ennyi földet az uralmuk alá vonni.

Valamikor a damaszkuszi emír uralma alatt élt két testvér.

Az egyik az emír lakája volt. Neki kellett eltakarítania a lakomák gusztustalan maradványait. Alázatosan hétrét görnyedt az urak előtt, tűrte szeszélyeiket, pofonjaikat, rugdosásaikat. Súrolta a büdös árnyékszékeket, eltüntette a sáros csizmák szennyét.

Családja nem volt, hol ezzel, hol azzal a cselédlánnyal keveredett viszonyba.

Bőségesen és jókat evett-ivott, szép ruhákban járt, gyakran délig aludt.

II. Chlothar király hosszadalmas háborúk sorozata után lett a frankok egyeduralkodója.  Sokat ájtatoskodó, de gyönge és alattomos embernek, kegyetlen uralkodónak ismerték.

A papok közt általában megbecsülést élvezett, mégis vele esett meg az alábbi történet.

Egyszer nagy lovascsapat kíséretében vonult valami ünnepélyes eseményre. A király és a vele tartó urak mindegyike díszruhát viselt, roskadtak az arany  ékszerektől, de még a kísérő katonák is ünneplőben voltak.

A hatalom mindig azt hiszi, örökké tart…

—-

Az egyik legjelentősebb egyiptomi szultán volt a kun származású Bajbarsz (Uralkodott 1260-77.). Része volt a mongol hódítás megállításában; az egyik egyiptomi kontingens parancsnoka volt az 1260. szeptember 3-án Ain Dzsalut mellett vívott csatában, ahol a mameluk seregek megsemmisítő vereséget mértek Dzsingisz egyik utódjára, Hülegü mongol kánra.

Bajbarsz hamarosan meggyilkolta a szultánt, és a helyébe lépett

Egyszer egy perzsa király mérhetetlen gőgjében és kapzsiságában szemet vetett alattvalói javaira. Újabb és újabb adókkal szipolyozta, mondvacsinált bírságok tömkelegével fosztogatta őket.

Közben a király vagyona nőttön nőtt, de ettől nem lett kíméletesebb, csak még jobban sanyargatta a népét. Mániákusan gyűjtötte a vagyont, soha semmi sem volt neki elég.

Az igazságtalan, kapzsi, rossz király miatt tömegesen bujdostak el az országból az emberek. Az ostoba uralkodó nem értette meg, hogy ezzel napról napra csökken az ereje.

Egy nagy hatalmú király lenézett egy férfit, aki szegénységi fogadalmat tett.  Az illető tisztes szegénységben élt a családjával, keresményéből csak annyit tartott meg, amennyire feltétlenül szükségük volt, a többit szétosztotta a nincstelenek között. Indiának azon a vidékén akkor tisztes szokás volt a vagyongyűjtéstől való efféle tartózkodás. A férfi köztiszteletben állt.

A király megvetette a mondott férfit, és szinte egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy gúnyolódhasson vele.

Keleti gyűjteményben találtam ezt a történetet.

—-

Egyszer egy indiai király országát megtámadta az ellenség. A seregeit több vereség is érte, ezért kénytelen volt fegyverbe hívni a népét. Korábban nem sokat törődött a templomokkal, most azonban mindegyiknek bőkezű ajándékot küldött, és az összes istenhez külön-külön is imádkozott a győzelemért.

Híre jött, hogy az ellenség példátlanul aljas kegyetlenséggel gyilkolja a népet, amerre elhalad.

Perzsa anekdota. Sajátos gondolkodás, nagyon érdekes dilemma…

——

Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.

Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.

- Sajnos ez a nyíl mérgezett volt. Ismerem a mérget, de nincs ellenszerem.

Zrínyi Miklós (1620-64), korának legkiválóbb magyar hadvezére igen olvasott ember volt. Amellett, hogy valószínűleg több kisebb-nagyobb ütközetben vett részt élete során, mint Napóleon, az ő könyvtára volt akkoriban Magyarországon a legnagyobb.

A korabeli nemesség sok tagja bárdolatlan ember volt, az ivásnak, vadászatnak éltek. Az ilyenek sose vettek a kezükbe könyvet.

Iskolába se nagyon jártak. Akkoriban a nemes úrfiak általában valamelyik nagyúri udvartartásban tanultak nemeshez illő ismereteket, a legtöbb helyen lovaglást és fegyverforgatást.

A bürokrácia a modern világ egyik legállandóbb jellegzetessége. Szinte sose változik. Ahogy a bürokrata sem. A bürokratikus észjárás különösen nem.

—–

Victor Hugo egyszer Poroszországba utazott. A határon már akkor is bürokratikus formaságok várták.

- Neve?

- Victor Hugo.

- Nemzetisége?

- Francia.

És így tovább, fertályórán keresztül. Az író türelmesen felelgetett, a collbeamter jegyzetelt.

- Foglalkozása?

- Író vagyok.

A tisztviselő türelmetlenül nézett fel:

- Nem azt kérdeztem, mi az úr kedvtelése.

Nem állok jót érte, hogy valóban megtörtént, de jellemző.

—-

Josszij Visszarionovics Sztálin elvtárs szenvedélyes pipás volt. Még a vezérkari értekezleteken, vagy a legmagasabb szintű megbeszéléseken is rendszeresen dohányzott.

Kedvenc pipája csaknem harminc év szolgálat után jutott a kidobás sorsára.

Még megvolt a pipa, amikor – úgy 1947-48 táján – valamelyik este érte nyúl, és – a pipa nincs sehol.

Ejnye!

Súlyos szabotázs! Imperialista ügynökük akadályozzák Sztálin elvtárs dohányzását!

Harun al-Rasid egyik fia egyszer felháborodottan panaszkodott az édesapjának. Az egyik főtiszt fiával támadt nézeteltérése.

- Édesanyámat szajhának gyalázta!

A kalifa csendesen ránézett. A bevádolt fiú apja igen kedves embere volt, és láthatóan megijedt, hogy a fia veszedelembe került. Bízott azonban az uralkodó igazságos döntésében.

- Milyen büntetést javasolsz, fiam?

- Űzd el őt az udvarból, atyám. Én ezt tartanám helyesnek, de ezek a bölcsek mást javasolnak.

Az európai kultúra tiszteletet érdemel – de jelenlegi hordozóitól ne várjunk túl sokat…

—-

Néhány évtizeddel ezelőtt a Pécsi Balett észak-európai turnén vett részt, felléptek Svédországban, Norvégiában és Dániában.

Hazafelé a vonaton valamelyik német városban roppant előkelőnek látszó idős angol hölgy szállt fel közéjük. A magyarok csendesen beszélgettek, a lady tüntetően nem vett róluk tudomást.

Egy idő múlva azonban mégis megszólította őket:

- Önök ugye, együtt vannak?

Andrássy Gyula gróf Petőfivel egy esztendőben született. A szabadságharcban a pákozdi csatától kezdve részt vett, a tavaszi hadjárat végén ezredessé léptették elő.

A nyári hadjárat elején Batthyány Kázmér diplomataként külföldre küldte. A bukás után Haynau főbűnösnek nyilvánította, távollétében halálra ítélték, és "in effigii" fel is akasztották.

Ő volt a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök. Később az Osztrák-Magyar Monarchia vezető politikusai közé emelkedett, közös külügyminiszter volt.

Amikor Caesar hosszasan Egyiptomban időzött, az akkori pontuszi király, Pharnakész ezt kihasználva Róma kisázsiai provinciáira tört, rabolt, gyilkolt, fosztogatott.

Ez a Pharnakész korábban öngyilkosságra kényszerítette a saját apját, Mithridatész királyt, akivel annak idején alaposan meggyűlt Róma baja. Annak idején Caesar későbbi ellenfele, Pompeius ellene aratta legfontosabb győzelmeit, emiatt lett "Nagy" Pompeius (Pompeius Magnus).

Caesar váratlanul jelent meg egy hadsereg élén.

Nézegetem a netes politikai ígéretszámlálót:

http://index.hu/politika/belfold/2006/valasztas/igeretek/igeretek/

Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…

—-

Iszonyú mennyiségű közelmúltbeli hazai példát idézhetnék, de inkább nem…

Nézzünk inkább valami régebbit.

—

George H. W. Bush (az idősebbik Bush, aki Magyarországon is járt) amerikai elnök a választási kampányban nagy figyelmet keltő kijelentést tett:

- Figyeljétek, amit mondok! Nem lesz adóemelés!

A művészet igazsága nem adott és nem egyértelmű mindenki számára. Sokak számára a művész igazsága sem.

A jó értelemben vett józan paraszti ész általában el tudja fogadni a művész motivációit. A földhözragadtság nem. Nálunk többféle földhözragadtság létezik.

A katolikus bigottságból eredő földhözragadtság dogmatikusan ostoba. A református anyagiasságból eredő földhözragadtság haszonlesően ostoba.

De nemcsak ezek vannak.

A városi ostobaság viszonylag új keletű jelenség, eredete a technicista sovinizmus.

A branyiszkói csata napján egy Eperjes előtti csárdában valami osztrák vezérkari őrnagy találkozott cimborájával, egy morva kufárral. Mindketten gyűlölték a magyarokat, a szabadságharcunkat meg különösen.

Természetesen a háborúról beszélgettek.

- Úgy mondják, Görgei lázadóvezér Kassa felé akar áttörni – puhatolta óvatosan a morva.

A tiszt elmosolyodott.

- Ahhoz át kellene törnie a Branyiszkói-hágón, abba pedig csúnyán beletörik a foga.

- Biztos?

Henrik Ibsen egyszer Rómában megállt egy hirdetőoszlop előtt. Nagyon érdekelte volna, mit függesztettek ki, de nem tudta elolvasni. Olaszul tudott ugyan, de – otthon felejtette az olvasószemüvegét. Rövidlátó lévén semmit sem tudott kibetűzni.

Mások is ácsorogtak a tábla előtt, de Ibsen szemérmes volt, nem szeretett kérdezősködni.

Végül nagy nehezen rászánta magát, és megszólított egy középkorú férfit:

- Bocsásson meg, signor, de otthon felejtettem az olvasószemüvegemet.

Barátai nagyon meglepődtek, amikor Királyhegyi Pál 1941-ben hazatért Londonból.

- Miért nem maradtál odakint?

- Nem hallottál a zsidótörvényekről?

- Többé nem közölnek tőled semmit!

Királyhegyi nagyot sóhajtott:

- Ne is folytassátok, mert pánikba esem!

- Minek jöttél haza?

Az író kezdett valóban pánikba esni. Jobb lesz mindent azonnal tisztázni. Az új zsidótörvények értelmében nem publikáljon. Miből fog élni? Menjen trógerolni, mint sok ismerőse

Bem tábornok tüzérei zömmel diákokból verbuválódtak, és híresen jól lőttek. Annyira, hogy később az orosz tisztek úgy vélték, nagyobb kaliberű lövegekkel rendelkeznek, pedig ők hatfontos ágyúkkal viszonozták a cári tizenkét- és huszonnégy fontosok tüzét.

Egy alkalommal valamelyik ágyú kamasz irányzója gondosan becélozta az erdélyi osztrák főparancsnokot, a távoli dombtetőre kíséretével gyanútlanul fellovagló Anton Puchner tábornokot. A húszéves tűzmester már éppen el akarta sütni az ágyút, amikor…

Bem lóháton állt a löveg mellett, egy különösen szelíd vén lovon, hiszen mindenki tudta róla, hogy csapnivalóan rossz lovas, és állandóan lepotyog a nyeregből.

-         Mr. Goodfather várja önt, uram!

Magyar János felemelkedett a székéből. Kicsit izgult, kicsit ideges volt. Harminchét éves. Élete nagy lehetősége előtt áll.

Igyekezett határozottságot mutatni. Kissé rogyadozó léptekkel indult a mindenható cégtulajdonos fogadószobája felé.

Az iroda akkora volt, mint egy repülőgép-hordozó parancsnoki hídja.

Mr. Archibald Henry Goodfather gigászi íróasztal mögött terpeszkedett, előtte három vadonatúj monitor.

A XX. század szerette alábecsülni az elmúlt korok embereinek munkáját, annak fejlettségét, a régiek tudását. Minden fejletlenebb volt, kisebb, kevesebb, tökéletlenebb.

Ez a tendencia ma is tart, és az akadémikus agyvelők makacsul ki is tartanak mellette, dacára annak, hogy időnként kongóan nagyot koppint a koponyájukra a múlt.

—–

Őfelsége, Gusztáv Adolf svéd király Vasa nevű vadonatúj csatahajója a legelső útján süllyedt el a stockholmi kikötőben, 1628.

Róma háborúra készült egy idegen állam ellen. Valamelyik szenátor fia fennhangon szapulta az ellenséget a fórumon. Arra jött az idősebb Cato, és meghallotta a szidalmakat. Az ifjonc hitványnak és aljasnak mondta az illető állam népét.

- Fogd be a szád, fickó! – szólt a gyalázkodóra. – Csak gyáva csirkefogók szidalmazzák így az ellenséget.

Az ifjú megszeppent, de aztán összeszedte a bátorságát:

- Egy ottani emigráns nevezte őket hitvány és aljas népnek.

A bürokrácia, meg annak rokonsága, a mindenféle rang-, cím-, titulus-, papír-, meg végzettség-kórság más időkben is megjelent. Jót ritkán hozott. Igazából akkor veszélyes, ha a szamárlétra minden fokáról kisöpri a humort, és vele az egészséges humorérzéket.

Annak idején a Habsburgok udvarában igen sok volt a címzetes alkalmazott. A császári udvartartás tagjának lenni megtiszteltetés volt, kevés munkával. Azt már mindenki tudta, hogy a középkori eredetű főlovászmester nem csutakolja a lovakat, és nem villázza alóluk a trágyát, ahogy a szintén a feudalizmusból maradt főajtónállómester sem gubbaszt naphosszat alabárdosan a felség ajtaja előtt.

Umberto olasz király látogatást tett egy iskolában.

A köpcös kis ember szeretettel nézegette a nebulókat, megmosolyogta a buzgólkodni igyekvő pedagógusokat.

Az egyik osztályban a tanító úr mindenképpen villogni akart.

- Gyerekek! – rivallt a megszeppent hallgatóságra. – Kik a legnagyobb olaszok? Gyerünk, gyerünk, jelentkezni!

Néhány nebuló feltette a pracliját. Őfelsége méltóztatott felszólítani az elsőt:

- Giuseppe Garibaldi! – fújta teli torokból a tanuló.

Rákosi Mátyás idején egy dunántúli párttitkár azt a pártfeladatot kapta, hogy a területén élő romák közül neveljen ki néhány pártkádert, mert a főtitkár hamarosan látogatást tesz feléjük, és Rákosi mindenképpen cigány elvtársakat akar látni.

Hazament hát a párttitkár a maga regnumába, és tüsténkedni kezdett.

Volt néhány cigány származású értelmiségije, egy orvos, három mérnök és egy tanár, de azokkal sok baja volt. Túl okosak voltak.

A történetet Hermányi Dienes József közölte, állítása szerint az ő idejében történt, és meg is nevezi a szereplőket.

—-

Szóval adva a következő két szereplő:

A nagy tudományú pap.

A kalandor.

Nevezetesen:

A pap K. Vásárhelyi András, a szászvárosi eklézsia prédikátora.

A kalandor Kerekes Pál, aki valaha enyedi diák volt, katonának állt, a bajorországi hadjáratban jelentős zsákmányt szerzett, abból meggazdagodott férfiú, aki nem egészen egyenes úton pénzen még armálishoz is jutott, történetünk idején már nemesember volt.

Néha meglepődünk, mi minden fér abba a fogalomba, hogy tájékozatlanság.

Ez megtörtént, mégpedig most, a közelmúltban.

Valahol Magyarországon.

—-

Négycsillagos szálloda.

A páros éppen kijelentkezik. Testes, kopaszodó, dupla tokás, középkorú úr, rikítóan kifestett, csiricsáré butik-öltözetű, öntudatos huszonéves hölgy. Illenek egymáshoz, mint kafferbivalyhoz az ebihal.

A szállodai alkalmazott elébük teszi a számlát.

A testes úr, azonnal fizetne, ellenben az öntudatos hölgy minden tételről jelentést kér, látható élvezettel.

Képzeljük el, hogy vannak még palackba zárt dzsinnek. Tételezzük fel, hogy több évszázadnyi ügybuzgó szkepticizmus sem volt képes kipusztítani a fajtájukat.

Legalább egy maradt.

Nos, ez az egy talán nem volt elég korszerű, talán csak depressziós volt, de valahogy mégiscsak odabent felejtette magát a palackban.

Régen régen az Arab-öbölben (akkor még lánykori nevén Perzsa-öbölnek, hívták, de az is lehet, hogy egészen másképpen) zárták a palackba. Hosszan éldegélt összeszorulva.

Az Operaház egyik fiatal művésze megjárta az első világháború harctereit. Zászlósként a tüzérséghez osztották be. Mivel a zászlós tiszti rangnak számított, a színész lovat is kapott…

Csakhogy korábban elfecsegte, hogy soha életében nem ült még nyeregben. Tiszttársai alig várták, hogy lássák a kudarcát…

Talán a pótlovazási osztály könyörült meg rajta, talán eleve olyan szelíd pacit kapott, amelyet nem volt művészet megülni. A lovon nem látszott, hogy öreg vagy lusta volna.

Thalész mérnökként kereste a kenyerét, és ebben a minőségében beutazta az akkori ismert világot. A leggyakrabban hajón.

Egyszer Naukratiszból Milétosz felé tartott, amikor a hajó viharba került a nyílt tengeren.

A vén kormányos megkurtíttatta a vitorlát, és a tapasztaltabb tengerészek segítségével igyekezett szélirányban tartani a hajót. Az utasok zöme azonban rémülten kuporgott a hajó mélyében.

Thalész – mint sokat látott utazó – próbálta nyugtatni a többieket.

Történt egyszer, a bölcs Harun al-Rasid kalifa idején, hogy egy gazdag kereskedő elhagyta Bagdad piacán az erszényét. Hatalmas összeg volt benne: ezer arany. Abból már közepes nagyságú házat is vehetett a tulajdonosa, vagy egy fél ménest.

Éppen ez volt a kalmár szándéka, kiváló arabs paripákat akart venni, hogy távol, valamelyik szogd völgyben, vagy Baktriában busás haszonnal adhassa el őket.

A guta kerülgette, amikor rájött, hogy nincs meg az erszény. Tolvajok vihették el?

Albert Einstein rovására sokat gúnyolódtak amiatt a korabeli okostojások, hogy a nagy tudós képtelen kitölteni az adóbevallását.

Valamelyik ismerős nem hitte el, és rákérdezett.

- Valóban nem megy – ismerte be Einstein.

- De hát ön mégiscsak… hiszen ez matematika…

A tudós meglepődött.

- Matematika volna?

- Persze, hogy az! – lelkendezett a vendég.

Einstein az egyik fiókhoz sétált, kivette belőle az előző évi adóbevallását.

- Nézze csak! – dobta az asztalra.

Valaki egyszer megkérdezte Walter Scott-tól, hogy mi volt a legnagyobb bók, amit valaha íróként kapott.

Scott elmosolyodott.

- Erre könnyű a felelet. Egy hazai bók volt. Skót bók.

- Skót bók? Az milyen?

- A Skót Felföldön utaztam. Megálltunk egy kis faluban, mert patkolni kellett az egyik lovat. Közben beültem a helyi kocsmába, és társalgásba kezdtem egy ottani kisbirtokossal.

Amikor megtudta, ki vagyok, felkiáltott:

- Ön nagyon híres író, Mr Scott!

Büszkén húztam ki magam, hiszen ha egy írót még a Skót Felföldön is elismernek, az már valami.

Siegmund Freud egyszer vendégségben volt. A háziasszony – osztrák grófnő, afféle kékvérű nagyúri dáma – állandóan vele foglalkozott.

Ráadásul folyton a pszichiátriáról folyt a szó.

- Dr. Freud, meg tudja állapítani, ha valaki nem normális?

- Igen, asszonyom.

- Hogyan?

- Egyszerű kérdéseket teszek fel, de olyanokat, amelyekben valami magától értetődő logikai műveletet kell elvégezni.

- Miért?

- Ezek a kérdések a normális embernek nem okoznak problémát, de a fogyatékos nem tud jól felelni rájuk.

Új cselédlány került Móricz Zsigmondhoz. A cserfes, felvágott nyelvű teremtés csodálkozva nézte, hogy az író már hajnalban felkel, és órák hosszat egyfolytában – ír.

Eddigi gazdáinál nem ehhez szokott a lány. Törte is a fejét naphosszat, miért is körmöl ennyit az a nagyságos úr.

Talán penitenciába kapta? Akadnak olyan hóbortos papok…

Nem, a nagyságos úr nem katolikus. Akkor nem  lehet penitencia…

Akkor meg mi a manó? Mi oka lehet ennek a gazdag nagyságos úrnak erre?

Rozi néni húsz éve élt egyedül. A gyerekei régóta külföldön voltak, néha ímmel-ámmal hívták is, de ő érezte, hogy csak púp lenne a hátukon ott a messzi idegenben, ezért mindig nemet mondott. Már nem hiányolta őket karácsonykor sem. Tudta, hogy ilyenkor sem jönnek, hogy sok a dolguk. Ezt megszokta, tudta, ha a lelkében nem is fogadta el soha.

Az iszákos férje tizenegy éve ment el, igyekezett a lehetőségekhez mérten szép temetést rendezni neki, de leginkább megkönnyebbült.

Nem is tudom, miről jutott az eszembe…

——

(A kegyes Olvasót csak arra kérem, a történet olvastán ne csak jobbra integessen, és ne csak balra integessen; ez pártatlan történet – jobbra-balra igaz.)

—-

Háború volt. A hadsereg az ellenség legfontosabb várát ostromolta. A dicsőségre sóvárgó hadvezér harci díszbe öltözött, aranyozott mellvértben, remekmívű fegyverekkel a kezében készült a rohamra.

Amikor azonban az ellenség kemény védekezését meglátta, úgy döntött, tisztes lőtávolban marad.

Otto von Bismarck kancellár közismerten szenvedélyes dohányos volt. Kiváló minőségű szivarokat tartott mindenütt, ahol csak szüksége volt rájuk, méghozzá százszámra, hogy bármikor rágyújthasson.

Bismarck kancellárnak sok gondja volt a fiatal trónörökössel, a leendő II. Vilmossal. A feszes bajszú, pökhendi fiatalember önmagát jelentősebb politikusnak hitte a vén kancellárnál.

Egyszer Vilmos herceg a miniszterelnökségen látogatta meg a kancellárt, és Bismarck a tárgyalóban fogadta.

Ez a történet egy barátommal és kollégámmal esett meg a közelmúltban…

——

Zoltán elektromérnök, kiválóan képzett műszaki szakember, híradástechnikus, de operatőr is, foglalkozik videotechnikával, hangtechnikával, világítástechnikával, és még ki tudja, mivel nem…

Zoltán házától néhány méterre csőtörés történt, ömlött a víz az utcára. Fényes nappal volt, elég hamar értesítette valaki az illetékeseket, azok persze késlekedve vonultak ki, de úrrá lettek a bajon.

Honoré de Balzac korántsem volt annyira könnyelmű, mint kor- és írótársa, az idősebb Alexandre Dumas, de kiadói vállalkozásának összeomlása után úszott az adósságokban.  Olyan sok volt a nagy összegű tartozás, hogy a kisebbekkel alig törődött. Pedig – ahogy lenni szokott – éppen az ilyen hitelezők zaklatták úton-útfélen.

Egyszer fenyegető hangú levelet kapott – egy fűszerestől.

“Monsieur Balzac!

“Amennyiben ön nem rendezi a nálam fennálló, csaknem öt franc-ra rúgó adósságát, kénytelen leszek a problémát jogi útra terelni, és ön ellen végrehajtást kérni.”

Balzac elmosolyodott.

Az erdélyi gróf körbejárja a birtokait. Sorra felkeresi egyik falut a másik után, elbeszélget az intézőkkel, itt-ott a falusiakhoz is leereszkedik, borozgat, pálinkázik.

Az egyik falunak volt egy híres csárdája, a gróf eltökélte, hogy azt mindenképpen megvizitálja. A kasznár, az urasági kocsis, meg három-négy markos urasági hajdú kíséretében be is állított.

A kocsmáros nem tudta, hogyan lelkendezzen a grófnak. A legjobb borát hozta, mire a gróf az összes vendég poharát megtöltette vele a saját kontójára.

Állítólag ez megtörtént.

——-

A GULAG valamelyik hírhedten szadista parancsnoka súlyos beteg volt. Műtét kellett volna, de nem akadt olyan szovjet orvos, aki el merte volna vállalni, mert a siker valószínűsége nem érte el a tíz százalékot. Senki sem akart a GULAG valamelyik táborába csöppenni…

A parancsnok apja – aki saját fiának beosztott tisztjeként működött – megtudta, hogy a GULAG egyik borzalmas, északi táborában őrzik a legjobb orosz specialistát.

Ezt a történetet állítólag Friedrich Taubmann wittenbergi professzor mesélte. Hozzánk több változatban is eljutott, sőt 1899-ben Mátyás király nyakába akasztotta valaki. Utóbbi tévedés, a történetben szereplő uralkodó karaktere nem is hasonlít Mátyáséra.

——-

Egyszer valamelyik német-római császár egy hosszúra nyúlt menyegzői lakomasorozat sokadik napján asztalhoz ültette előkelő vendégeit, bort hozatott, és előszólította az udvari bolondot

IV. (Szép) Fülöp francia király megnyerő külseje ellenére céltudatos és kegyetlen ember volt. Elfogatta a pápát, elpusztította a templomos lovagrendet, halála után a fiai sorra trónra kerültek, de mind meghalt utód nélkül, ami hamarosan elvezetett az angolokkal vívott százéves háborúhoz, amelynek első felében nem termett babér a francia fegyverek számára…

Szép Fülöp ellentmondásos uralkodó volt.

Egyszer vén koldus nyújtotta felé a karját.

- Könyörülj rajtam, felség!

Valamikor a harmincas évek legelején elhalálozott egy bizonyos Kozarek nevű ember. Évtizedeken keresztül látta el feladatait felettesei megelégedésére. Ő volt az állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: a hóhér.

Halála után az illetékesek ugyancsak vakargatták a fülük tövét, kit is szerződtessenek Kozarek helyébe.

A derék Kozarek afféle bútordarab volt, már megszokták, soha eszükbe sem jutott, hogy meghalhat. Namármost, ki legyen az új hóhér?

A régi időkben minden vármegye, sőt minden pallosjogú város rendelkezett szakképzett hóhérral, egész hóhér-dinasztiák voltak az országban, de amióta az egész államban csupán egy szál ember töltötte be eme felelősségteljes státuszt, honnét vegyenek másikat?

Ezt a történetet állítólag először Rotterdami Erasmus jegyezte fel. Német írók később Nagy Frigyest tisztelték meg vele.

Állítólag először Dugonics András ragasztotta rá Mátyás királyra, attól kezdve azonban igen sok anekdotagyűjteményben szerepel.

Szóval:

——-

Egy dunántúli fiatal nemes került Mátyás udvarába, és ott szeretett volna valamilyen álláshoz jutni. Elvégezte a bolognai egyetemet, igen jól képzett ember volt, de az udvarban senkit sem ismert, pártfogót keresett.

Az ifjú Mátyás király egyszer meglátogatott egy börtönt. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy kegyelemben részesíti, aki arra érdemes.

Sejtették ezt a rabok is. Mindegyik arra számított, hogy kiszabadítja őt az ifjú király.

Amikor felsorakoztatták őket a király fogadására, nem győztek panaszkodni.

- Ártatlan vagyok, felséges uram! Semmi sem követtem el! A gonosz bíró! A kapzsi poroszló!

- Tévedés, felséges uram, minden tanú vaksi volt és rosszindulatú!

- Összeesküvés áldozata vagyok, felséges uram, semmit el nem követtem!

Azt utolsó tatár támadás 1717-ben érte hazánkat, a fosztogató hordák főleg Máramarosra és Erdélyre rontottak.

A háborúban csúfos vereségeket szenvedő, vesztésre álló török nagyhatalom diverziós céllal zúdította hazánkra a tatárt. Célját nem érte el, a támadás – kezdeti sikerek után – kudarcot vallott. Az erdélyi és magyarországi rendi alakulatok valószínűleg ekkor harcoltak utoljára oszmán hadak ellen. A soraikat erősítő császári sorkatonasággal sikerrel teljesítették a feladatukat.

Több helyen is olvastam.

Állítólag valamikor az 1880-as években történt, helyhatósági választás idején. Valahol Magyarországon.

Fekszik a vezérkortes, csaprészeg az elfogyasztott néhány vödörnyi bortól és pálinkától. Kóbor eb lép elé, nyalogatni kezdi a pofázmányát.

A főkortes felserken, de ki se nyitja a szemét, úgy motyogja:

- Ne csókolgass! Már hiába hízelegsz! Van jobb jelölt! Nem te leszel az alispán!

A lóbarát kufár történetét Rousseau bevette az epigrammái közé, de Ariosto írásai közt is megtalálható.

Egyszer egy velencei kalmár arról volt hírhedt, hogy epés megjegyzéseket tett azokra a lovagokra, akik képesek a hátasaikat sarkantyúval oldalba vágni. Állatkínzó bitangoknak nevezte őket.

A lovagok tűrték. Vagy tartoztak a kufárnak, vagy ezután akartak tőle kölcsönt kérni, nem akarták magukra bosszantani.

A kalmár széltében dicsekedett vele, hogy ő ugyan sose bántja a lovát.

Ez a történet Hermányi Dienes József 1759 körül írt Nagyenyedi Democritus című művében olvasható. Ő az esetet a Székelyföldre helyezi, és Csehi János udvarhelyszéki református papot teszi a történet hősévé.

Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy már a Dekameronban is előfordul.

Nem lehetetlen, hogy a Székelyföldön a sztori valóban megesett, hiszen Mikes Kelemen is említi, Kemény Zsigmond pedig Ködképek a kedély láthatárán című regényében tragikusra színezi.

Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.

Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.

A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.

——-

Nézzük hát.

—–

Valamikor a középkor végén történt.

Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.

Egyszer valami DISZ-titkár ki tudja milyen alkalommal nagy szónoklatot dörrentett az egyik Pest megyei városban.

Csak egészen kicsit volt bepálinkázva – legalábbis ő így hitte.

Tűzbe jött. Rettenetes filippikát intézett az aljas amerikai tábornok, Kim Ir Szen ellen, és ódai pátosszal magasztalta a koreai nép derék kommunista vezetőjét, Douglas MacArthurt.

A nép csak nézett.

Ez még nem zavarta volna a DISZ-titkárt.

Az viszont már igen, hogy a helyi ifjú értelmiség néhány tagját az első sorban rázza a röhögés.

Apponyi Albert szűzbeszéde a magyar Parlamentben akkor hangzott el, amikor a Főrendiház jegyzőjeként – ez volt a mindenkori legfiatalabb tag tiszte – hivatalból kellett megszólalnia.

Ez sem volt igazi beszéd.

A magyar parlamentarizmus ősi szokásai közé tartozott, hogy a két kamara között kizárólag szóbeli üzenetek történhettek. Ezt kodifikálta a kiegyezéskor hozott házszabály, és érvényben is maradt egészen 1886-ig.

Egy ilyen üzenetet kellett az ifjú jegyzőnek elmondania – saját szavaival.

Ez a történet is igen régi. Feldolgozta már Goethe és Balzac, de a Don Quijote-ban is szerepel.

Állítólag egy XIII. századi francia bíró mondott így ítéletet. Korábbi nyomát nem találtam, egy XV. századi francia gyűjteményben megtörtént esetként szerepel.

——

Valamikor a középkorban történt, Európában.

Egy lány a bíró elé cipelt egy fiatalembert, és azzal vádolta, hogy erőszakot tett rajta. A bíró alaposan végigmérte mindkettőjüket. Tapasztalt ember volt, úgy látta, valami nem stimmel a vád körül.

Kr. e. 331. október elsején Gaugamela mellett aratta legnagyobb győzelmét a perzsák felett a világhódító makedóniai Nagy Sándor .

Az ütközet előtt Alexandrosz és hadvezérei elnézték a sötét éjszakában feléjük pislákoló roppant tábortűz-rengeteget. Az ellenség lidérces sokaságának tudata olyan tiszteket is megrettentett, akik eddig sohasem mutattak gyengeséget. A perzsák roppant serege a végeérhetetlen pusztaságon táborozott. Hogyan győzik le a megszámlálhatatlan perzsa lovassereget a végtelen síkságon?

Ezt a történetet ma hallottam, lehetetlen nem feltennem.

—————-

Kis hazánk egyik kisvárosában történt a Kádár-korszak idején. Állítólag ez a legrövidebb magyar párttitkári megbízatás története.

Szóval a legkurtább idejű párttitkár…

—–

A kisváros egyig legmarkánsabb építménye már akkor is a börtön volt. Eme műintézmény pártitkárává nevezték ki XY-t egy szép tavaszi napon.

Egészen pontosan április 30-án.

(Az év, a név és a helynév maradjon titok, a helyiek biztos felismerik.)

——–

Szóval XY egy szép április 30-án a helyi börtön pártitkárává avanzsált.

Ludwig van Beethoven 1822 április 6-án este megkérdezte volt tanítványát, Ferdinand Ries-t:

(Az esetet az utóbbi feljegyzéseiből ismerjük ilyen pontosan.)

- Maga mit gondol, Ries, mennyit fizetne nekem a londoni Royal Philharmonic Society, ha írnék nekik egy szimfóniát.

- Nem tudom, Beethoven úr.

- Mégis mennyit? Ötszáz fontot? Ötezret? Tízezret?

- Nem hinném, Beethoven úr.

- Miért nem? Én Beethoven vagyok, tudok zenét szerezni, és még élek. Ők pedig a létező legelőkelőbb és leggazdagabb filharmóniai társaság.

Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.

Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.

Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.

A XVIII. század egyik leghírhedtebb kalandora volt a velencei születésű Giacomo Casanova. Hírnevét a velencei Ólombörtönből való szökésének, illetve a csehországi Waldstein várában írott memoárjainak köszönheti. A mű Goethe, Heine és mások tetszését is kivívta.

Casanova leginkább nőhódítóként él az európai köztudatban, de ebbeli hírnevét az újabb kutatások jócskán megtépázták. Akad olyan kutató, aki egyenesen anti Don Juan jelzővel illette a velencei kalandort, mert Casanova hódításairól az a véleménye, hogy szeretői kizárólag könnyen kapható nőcskék voltak.

Ez az eset Nagyvárad régi krónikáiban szerepel, emlékezetem szerint talán Ráth-Végh István említette valamelyik könyvében. A jeles kultúrtörténész valami olyan megjegyzéssel summázta, hogy az eset bizonyára párját ritkítja a házasságtörési bűnperek történetében.

Nagyváradon történt, valamikor a XVI. század második felében.

Szabó Pál váradi polgár panaszt tett a felesége ellen. Házasságtöréssel vádolta meg, hogy a céda asszony évek óta titkos viszonyt folytat valami Váradon letelepedett külföldi katonatiszttel, olasszal vagy némettel.

Az első világháború egyik legkínosabb hírlapi kacsája a nagy tekintélyű párizsi Le Matin című lap fatális tévedése volt.

Az értesüléseit állítólag a szerbiai Nis-ből szerző francia konzervatív lap 1914 végén ezzel az álhírrel örvendeztette meg olvasóit:

„Nagy örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy a hős szerb király, Karagyorgyevics Petar hadserege lendületes harcban bevette Szarajevót, utána egy marsban meg sem állt – Budapestig!”

A Le Matin olvasói persze tüstént ünnepeltek volna, amikor kiderült, hogy a hírből egy szó sem igaz.

Régebben szokás volt, hogy a katolikus papok penitencia gyanánt testi fenyítést szabtak azokra a vétkesekre, akik a gyóntatók szerint kiadós verést érdemeltek. A fenyítést bizonyos esetekben a papok maguk végezték – francia festők erről számos gúnyos metszetet készítettek, mert az volt a véleményük, hogy a gyóntatók aljas módon visszaélnek a helyzetükkel.

Nálunk a penitenciát általában nem személyesen a papok mérték ki, hanem a sekrestyés vagy templomszolga – templomi bűnbánati szertartás keretében.

Albert Schweitzer, más néven Oganga, a lambarénéi kórház híres orvosa, az emberi lelkiismeret és segítőkészség egyik huszadik századi jelképe csak harmincévesen kezdte orvosi tanulmányait; akkor határozta el, hogy Afrikába utazik, és egész életében ott fog gyógyítani, ahol a legnagyobb szükség van jó orvosra.

Amikor orvosi tanulmányait elkezdte, már a strassburgi egyetem docense volt…

Akkor azonban Schweitzer már nemcsak számos könyv szerzője, nemzetközi hírű protestáns teológus, filozófus, orgonaművész és Bach-életrajzíró volt, hanem az orgonaépítés egyik legnagyobb élő szakértője is.

Ezt a történetet Andrád Sámuelnél olvastam.

Volt egyszer egy ravasz kalmár. Rendszeresen járt az áruival Magyarország határain túlra, leginkább Nagy Frigyes Poroszországát látogatta, és onnan rendszeresen olyan árukat hozott, amelyek idehaza jó pénzért értékesíthetett. Akkoriban a porosz piacokon itthon nehezen elérhető francia és angol árucikkek akadtak, de még olyanok is, amelyek hosszú hajóúton érkeztek a távoli Amerikából.

A külhoni áruk jó részét idehaza a cseh és osztrák iparosok érdekei miatt tilalmasnak minősítette Mária Terézia királynő törvénye.

Hagyjuk dolgozni azokat, akik értenek hozzá…

—-

A történet Széchenyi István naplójában olvasható. A dátum: 1848. március 18.

Hogy a történet hőse számos ismerősének elmesélte, arra bizonyság Kazinczy Gábor egy, 1848 júliusában írott levele, Itt Kazinczy azt mondja, Deák személyesen mesélte el neki.

A XIX. század későbbi időszakában a közismert Deák-anekdoták közt tartották számon…

Szóval…

——–

Deák Ferenc egy dunántúli birtokos vendége volt.

Az alábbi a legrégibb magyar anekdoták egyike. Általában Asinus vulgi címen ismerik. Magam már Heltai Gáspárnál olvastam. Annak idején, amikor ’97-ben Heltai fabuláiból darabot írtam a Térszínház számára, komolyan gondolkodtam rajta, bevegyem-e ezt a történetet. Végül is kimaradt, mert nem állatmese, a felkérés pedig állatmesék (Állati mesék) dramatizálására szólt.

Később Verseghy Ferenc valamelyik írásában találkoztam vele.

Állítólag Ibn Said lehet az ősforrás, de a történetet Petrarca is említi, és bekerült Juan Manuel anekdota-gyűjteményébe.

Joszip Broz Tito 1948 előtt még Sztálin elvtárs legjobb közép-európai tanítványa volt. Akkor hirtelen az imperialisták láncos kutyája lett. Szinte tragikus hirtelenséggel. Nagyjából úgy, ahogy George Orwell ekkortájt íródó 1984 című regényében, amelynek világában Kelet-Ázsia szövetségesből egycsapásra ellenséggé lehet, és fordítva.

A szocialista újbeszél számára az ilyen fordulatok nem jelentettek megoldhatatlan problémát.

Később kiderült, hogy Tito mégsem annyira láncos kutya.

A végül szerencsétlenül végződött vízaknai csatában Bem serege órákon keresztül állta a jóval nagyobb osztrák hadsereg tüzét. A sótárlókban, gödrökben kisebb üregekben megbújt honvédeknek eleinte nem sokat árthatott az osztrák ármádia, a honvédtüzérség viszont annál nagyobb kárt tett a sorgyalogezredek és a dragonyosok soraiban.
Nem is lehetett volna ebből vereség, ha Bem tábornok óvatos marad, ha nem dönt úgy, hogy maroknyi seregét rohamra vezeti a túlerővel szemben…
Az ütközet elején történt, hogy az egyik honvédüteg kolozsvári születésű legénysége arra lett figyelmes, hogy maga az osztrák főparancsnok, Puchner báró kaptat fel lóháton egy dombtetőn, és onnan távcsövezi a honvédek állásait.

Naszreddin Hodzsa a keleti mesék híres hőse, törökök és perzsák is a sajátjuknak tekintik, Kínában pedig éppenséggel ujgur népi hősnek tartják. Emlékére évről évre fesztiválokat rendeznek ma is.

A híres kópé és mesehős valószínűleg perzsa lehetett, és talán a XIII. században élt.

Történt egyszer, hogy remek öszvért vett valami vásáron. Mindössze öt ezüstöt fizetett az állatért, és boldogan indult hazafelé.

A sivatagban azonban rettenetes viharba keveredett.

Haldoklik az öreg székely valamikor a XIX. század elején. Csendesen veszi körül a népes család. A nótárius jegyez.

Az öreg székely gondolkodik. A javai zöméről már rendelkezett. Mi maradt még hátra? Megvan!

-    Az ökröm, ami a múlt télen elveszett a havason!

Nagyot sóhajt az öreg. Aztán hivatalosra vált, és újra diktálni kezd:

-    A havason elveszett ökröm az eklézsiát illeti, ne mondja senki, hogy őket nem támogatom.

Így bevégezve, újra sóhajt egyet.

Valamikor a XIV. században nevettek az alábbi történeten:

Egy magyarországi városból két ember zarándokolt el Rómába. Az egyikük gazdag céhmester volt, a másik pedig szegény frissen elözvegyült szőlőmunkás.

Út közben találkoztak, a gazdag céhmester felismerte földijét, igen megörvendezett rajta, hogy nem kell egyedül utaznia, és amerre megfordultak, igaz keresztényi segítőkészséggel kifizette a szegény szőlőmunkás ételét, szállását is, ami a másiknak nagy könnyebbséget jelentett, és nagyon hálás is volt.

Az ötvenes években Magyarország vidéki városaiban gyalázatosan rossz volt a gázszolgáltatás, de erről persze nem volt ajánlatos nyíltan beszélni.

Valamelyik Duna-parti településen egyszer átkiált a szomszéd a kerítésen:

-         Maguknak van már gázuk, Szabó bácsi?

-         Félig-meddig!

A szomszéd erre nagy szemeket mereszt.

-         Félig-meddig? Hogy lehet félig-meddig?

-         Hát az újság szerint már van, egyébként nincs!

A sznobizmus gyilkos, önveszélyes és ostoba jelenség, valamiért mégis mindig újratermeli magát. Az általa fenntartott értékhierarchia hazug és zártkörű fantáziaszülemények lázálma, világuk dohos panoptikum.

Minket talán felháborítanak a sznobizmus gigantikus marhaságai; felháborodunk, aztán tovább lépünk – ellenben a sznobok önmagukat csapják be különféle módokon.

A vége? Ál-értékeken alapuló hamis civilizáció, folyton összeomló gazdaság, kificamodott történelem, bizonytalan, torz értékrend, rossz társadalmi közérzet, kiüresedett kultúra, a biztonság és az értelmes távlatok nyomasztó hiánya.

A világ parlamentjeiben időnként különös dolgok történnek, de ez talán még akkor is ritkaság.

A magyar Országgyűlésben esett meg, valamikor az 1880-as években.

Ghiczy Kálmán házelnök a következő szavakkal reccsent rá a felszólalásra készülő Csernátony Lajos képviselőre:

-         Amit a képviselő úr mondani készül, az ellentétes a házszabállyal!

De az esetben még csak nem is ez volt a legkülönösebb. Hanem az, hogy az ellenzéki képviselő szót fogadott a házelnöknek.

Nem szoktam a menekülő ellenség után lőni! – mondta egyszer Tisza István miniszterelnök, miközben az ellenzék valamiért éppen kivonult a Parlament ülésterméből.

Tisza Istvánt erőszakos, zsarnoki természetű embernek tartották. Ő volt az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki nyilvános és hosszas sajtóvitába bocsátkozott egy magyar költővel. Adyval folytatott, helyenként éles hangú polémiája sokáig volt az első számú beszédtéma akkoriban.

Miniszterelnök korában valamelyik télen vonattal utazott Erdélyből Budapestre.

Na, nem most. (Még szerencsére…) 1941-ben.

A politika mindig világos és könnyen érthető…

Még sohasem néztünk szembe teljes mélységében azzal, hogy mit is rontott belső identitásunkon a Horthy-korszak. Talán részben igen, de sohasem teljesen. Propagandisztikus és féloldalas publikációk, esetleg egy-egy részprobléma idealisztikus (vagy éppen napi politikai vagy gazdasági érdekek vezette), vissza-visszatérő hangsúly-eltolásával százával születnek, de ezeknek nem céljuk a valódi teljesség megmutatása.

Tóth Vilmos volt az Andrássy-kormány harmadik belügyminisztere. Mivel erélyes embernek bizonyult, bársonyszékét a következő kormányok idején is megtartotta.

Takarékos, jószerivel fösvény ember volt, folyton azt nézte, melyik kiadásból mit lehet lefaragni.

1871 kora őszén éppen a minisztériumának irányítása alá tartozó pesti Nemzeti Színház pénzügyeit vizsgálgatta. Határozottan sokallotta az ország első színházának kiadásait.

-         A művészek fizetése egy kissé sok – mondta az országgyűlésen.

A bécsi arzenál előtt hatalmas tömeg várakozott 1737 késő nyarának fülledt meleg napjaiban.

Most készült kifutni a Haditanács által elképesztő költséggel ápoltatott négy hatalmas dunai hadigálya.

A bécsi haditanács fixa ideája volt, hogy a török hajóhad ellen küzdő dunai flottánál külföldi tengerészeket kell alkalmazni. Sokan próbálták erről a Wiener Hofkriegsrat vezetőit lebeszélni – sikertelenül.

Hosszú évtizedek óta gondolkodtak így a bécsi hadügyek irányítói.

Kmety György honvéd tábornok a szabadságharc után török alattvaló lett, és Iszmail pasa néven az oszmán hadsereg dandártábornoka. Néhány év alatt kiválóan megtanult törökül, török ruhában járt, törökökkel érintkezett. Konstantinápolyban élt, mint a török tábornoki kar nagy tekintélyű tagja.

A magyar őstörténet kiváló kutatója, Vámbéry Ármin hamarosan szintén Konstantinápolyba ment, és itt Rasid efendi néven házitanítóként dolgozott.

Egymást nem ismerték.

1849. március 5-én volt a szolnoki csata, a szabadságharc diadalmas tavaszi hadjáratának nyitánya.

A fősereg támadásra készült a Duna és a Tisza között, de a parancsnokság nem ítélte elegendőnek az ott összegyűjtött erőt. Parancsot küldött hát a déli arcvonalon ragyogóan bevált Damjanich János tábornoknak, csapataival igyekezzen észak felé, és egyesüljön a fősereggel. Ezekből, és Vécsey tábornok később hozzájuk csatolt egységeiből lesz hamarosan a III.

Batthyány József gróf esztergomi érsek, hercegprímás 1790 körül hatlovas hintón érkezett Pest városába.

A leendő egyik magyar főváros akkor még kicsi, koszos és sáros, vidékies település volt, a mai hatalmas Pestet nemigen lehetett a láttára megjósolni. Nem volt ebben a városban egyetlen országos intézmény sem, de már voltak hazafiak, akik szerették volna előre mozdítani a nemzet csinosodását.

Ilyen hazafi volt a néhány év múlva a Martinovics-féle összeesküvés egyik igazgatójaként kivégzett Szentmarjay Ferenc.

Valamikor a XIX. század húszas éveinek elején az öreg székely betévedt az egyik városi patikába. Volt nála egy kis pénzmag, alaposan szét is nézett a mindenféle kenceficék között, de – igen helyes érzékkel – úgy döntött, neki ezek közül ugyan egyikre sincs szüksége.

A patikus sebes beszédű, erős profitéhséggel megáldott-megvert ember volt, és feltette magában, hogy a láthatóan pénzes vén góbét mindenképpen megfeji, igyekezett hát rásózni valami portékát.

(Ez az írás a Keddi SF-novellák első sorozatának utolsó darabja.)

——–

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Nézőpont kérdése – gyakran közhelynek számító, lényegében semmitmondó kifejezés, van azonban olyan szituáció, amikor a lényegre tapint.

———-

Öreg milliomos nősül. Másodszor. Az első asszonyt huszonöt éve temette el.

Az élemedett kapitalista az üzleti élet hiénája volt, a teljes vagyontalanságból tört fel gátlástalanul, sohasem válogatott az eszközökben. Kíméletlen volt és találékony, mindig győzött.

Finoman szólva is kezd eljárni felette az idő, legalább tíz éve hazudja magát hetvennek…

Most utolérte a sors.

Hans-Joachim Müller érettségi vizsgája 2038 júniusában volt, és a bizottság alaposan megizzasztotta a fiút. Voltak olyan pillanatok, amikor nem bízott a sikerben. Az anyja sírni fog, apja pedig hetekig nem szól majd hozzá…

A kemény fedelű érettségi bizonyítvány átvétele után Hans-Joachim boldogságtól túlcsordulva kószál a brémai nyárban. Legszívesebben minden szembejövőnek elújságolta volna. Akkor jött csak rá, hogy régen otthon kellene lennie, amikor a Weser partján leszállt az est.

A magyar politikusok általában távlatokban gondolkodnak. A gond eme távlatok hosszával szokott lenni…

Másutt is jellemző időnként, hogy távlattalan terveket készítenek, hogy a köztolvajlás céljain kívül semmi egyebet nem tűznek ki maguk elé. Másutt is vannak vitatható hasznosságú elképzelések.

Másutt is hoznak haszontalan és betarthatatlan törvényeket, és másutt sem mindig gondolják végig ezek következményeit.

Másutt is..

De nem ilyen gyakran.

Másutt is követnek el hibákat – ha nem is ekkorákat…

—-

Mindez nem új keletű.

Niall aranyszegélyes rózsaszín masnit viselt a nyakában, amit Patricia határozottan aranyosnak talált. Eme bájos kis masni közepén volt rögzítve a pirosbetűs aranyszín táblácska a következő szöveggel:

Niall vagyok, Patricia Myers a gazdám. Vigyél haza, jutalmat kapsz tőle.

Belfast, 1908.

Alatta a pontos cím.

Patricia csendesen szunnyadt a szép ruhájában a padon. Várta haza az apját, John Napoleon Myers-t.

Patricia apja hajóépítő mérnök volt a Harland and Wolff cég belfasti hajógyárában.

Voltaképpen nem tudtam rájönni, honnan eredhet a szólásmondás: Elverte, megrázta, mint Krisztus urunk a vargát.

Pedig írtak róla sokan. Juhász Gyula versében például Ahasvérus, a varga azonos egy másik keresztény mitológiai figurával, a bolygó zsidóval.

Az Ahasvérus név egyébként a híres perzsa uralkodó nevére megy vissza (Khsajársá=Xerxész), Eszter könyvében szerepel ilyen névalakban.

A bolygó zsidó lenne ama bizonyos varga?

Nem hiszem – vagy csak nem tetszik…

———

Inkább egy másik történet, ami szintén “Krisztusról” és a vargáról szól.

Kevesen tudják, hogy Sir Isaac Newton egyszer csaknem párbajba keveredett. Jelentéktelen ügy volt, nagy baj lehetett volna belőle.

Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.

Az ügy észrevétlenül elcsitult.

Senki sem tud róla semmit.

Talán nem is volt igaz.

Unos-untalan halljuk emlegetni Deáknét meg a vásznát.

Honnan származik a hivatkozás?

Nos, több helyről is hallottam, illetve olvastam ama bizonyos Deáknéról és a vásznáról. Némelyik történet köszönő viszonyban sincs a többivel. Az ország több vidékének megvan a maga Deáknéja. Nem tudtam végigkövetni az eredetét, mert aki író megemlítette, az már mind úgy hivatkozott rá, mint közismert szólásmondásra.

Ami itt következik, nem a statisztikailag legvalószínűbb, még csak nem is a leggyakoribb variáns.

Károlyi András nagyon berúgott – életében először. Nehézkesen dülöngélt, közben kegyetlenül félrehúzott a feje, mozdonyverseny zajlott az agyában, rosszul volt, nyomorultul volt, gyomra tartalma kitörni készült. Ebül érezte magát, közben boldog volt, mérhetetlenül boldog.

Feltalálta az időgépet.

Ezt el is mondta boldog-boldogtalannak.

-         Képzeljék! Feltaláltam az időgépet!

A járókelők kitértek az útjából.

-         Fel se fogják, mit mondtam, tökfejek?

Hirtelen, szinte rajtaütésszerűen érkezett a hajnal, mint ennek a zord északi vidéknek minden nyári napján. A nap fényében szinte füstölögve száradtak a fabarakkok csupasz deszkafalai, és a párafelhő jótékonyan elfedte a tábor kopár, szennyes, vigasztalanul sivár képét. A megsebzett pusztát csúf kelések gyanánt borították a barakkok, a gödrök, a tömzsi őrtornyok; zöld testén riasztóan éktelenkedett a hosszú szögesdrótkerítés, meg a rengeteg sárfolt.

Álmos péntek várt Budapestre. A várost keretező függővasút távoli gigászi körgyűrűje szikrázott a reggeli napfényben, és élénken jöttek-mentek a szerelvények a két párhuzamos pályán. Ilyenkor kora hajnalban nagy volt a járatsűrűség, a nagy befogadóképességű felvonókban roppant embertömeg hullámzott fel és alá. Nagyobb részük eltűnt a metróállomásokhoz vezető mozgólépcsők monoton szalagjain.

A városközpont automatikus járművei mind üzemeltek.

Világvége-hisztéria szinte mindig volt. Hiszékeny, babonás, vagy csak egyszerűen szenzációra éhes emberek máskor is könnyen hitelt adtak a közeledő világvégét hirdető hióbhíreknek – vagy ha nem is hittek bennük, mindenesetre továbbadták őket, hadd ijedezzenek mások is.

Ha az apokalipszis közeledtét valamiféle egyéb tényező – leggyakrabban természetesen naptári jelenség, valamiféle misztikus, vagy miszticizált számot viselő naptári év – is alátámasztotta, a dolog könnyen válhatott tömeghisztériává.

2011. április 26.

Szenzációs régészeti leletre bukkantak egyiptomi és brit régészek a Sínai-félszigeten, egy eddig az archeológia számára nem túl érdekesnek tartott helyen, Egyiptom homokjában, a Szuezi-csatornától mindössze huszonhét kilométerre. A csoportot vezető Trevor Richardson (Oxford University) szerint megdőlt az a feltételezés, hogy az ókorban nem voltak képesek fémhajókat építeni. A most talált vízi jármű egyértelműen vasból és acélból épült, hosszúsága meghaladja a kilencven métert.

Alighanem a hasonló történetek lehetnek a ma oly divatos – eléggé túl is burjánzó fekete humor ősei.

Ha a vicc eredetét kutatjuk, egyik forrásának mindenképpen az anekdotát kell tekintenünk. A vándoranekdota ősi műfaj, talán egyidős az emberiséggel. Akad olyan sztori, aminek én is több tucat változatát hallottam és olvastam különböző helyeken.

Jelenleg leginkább a kultúrtörténészek foglalkoznak vele, magam nagyon szeretem olvasni a jó tollú kultúrhistorikusok munkáit.

Csípős volt a késő őszi hajnal, egy-két foknál nem lehetett magasabb a hőmérséklet. November elején Chicagóban nem ritka az ilyesmi – főleg nem kora reggel.

A West Flecher Street-en még alig mozdult egy-két gépkocsi, de már ide hallatszott a közeli Belmont Avenue éledező forgalmának zaja, száz meg száz autó motorjának halk dübörgése. Persze, valamikor a nyolcvanas években a mostaninál sokkal nagyobb zajjal volt a tömérdek tragacs, meg bűzölögtek is.

Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.

Nem, az emlékezetem rendben van, újabb törlésnek szükségét nem érzem.

Tisztelt Bíróság!

Én, Altorjay Bence, előre megfontolt szándékkal elkövetett időhamisítás bűncselekményéért elítélt budapesti lakos őszinte és töredelmes beismerő vallomásra szántam el magam, és ezennel a jelen lévő Iványi Endre büntetés-végrehajtási hadnagy, Apafi Luca börtön-dokumentátor, mint tanúk, valamint jogi képviselőm, dr. Utassy Zoltán előtt az alábbi, jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatot teszem.

Mielőtt részletezném, fent megnevezett tanúk előtt ítélőképességem teljes birtokában kijelentem, hogy a nyilatkozatot minden kényszer nélkül, szabad elhatározásomból teszem annak reményében, hogy a feljebbviteli bíróság alábbi nyilatkozatomat enyhítő körülményként tekintetbe veszi, és letöltendő életfogytiglanra szóló börtönbüntetésemet legfeljebb húszévi szabadságvesztésre mérsékeli.

A nagy madár története április nyolcadikán, pénteken kezdődött. A Kiskunfélegyháza közelében található Alsógalambos külterületén ezen a tavaszi estén két kerékpáros fiatalkorú, a tizennégy éves K. Róbert, és testvére a tizenegy esztendős K. Mihály hatalmas, roppant szárnyas lényt látott körözni a levegőben. Elmondásuk szerint a különös madárnak félelmetes, horgas csőre, és vitorlának is beillő szárnya volt. Ráadásul „akkora volt, mint a templom”.

Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.

Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét.

Miután felvette ragyogó, elegáns, hófehér nyári öltönyét, John Reynolds a faliórára nézett. Ragaszkodott az ilyen ódivatú, de ízlésesen készített tárgyakhoz.

2054. augusztus elseje, hét óra tizenhét perc. Ideje indulni.

Megnézte magát a tükörben. Letelt a gyászév, nyugodtan mutatkozhat fehér öltönyben. Már Betty rokonai sem tehetnének szemrehányást – ha ugyan beszélnének vele. Vállat vont. Nincs miért szemrehányást tenniük. Tragédia volt.

Betty repülőszerencsétlenség áldozata lett tavaly júniusban.

Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt.

- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.

John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is.

A legelső kocsi utast vett fel, a többi taxi eggyel előrébb hajtott a kocsisorban. Zoltán is előrébb gurult a Passat-tal. Közben az órára nézett.

21 óra 57.

Bőven van még ideje éjfélig. Járókelő – főleg utas – a kevésnél is kevesebb. A borongós téli időben pára ülte meg az ablakokat, és a hatalmas Keleti pályaudvar úgy szunnyadt odakint ködös magányában, mint valami roppant, lusta mesebeli óriás.

2004. január harmadika, szombat volt. Az év első szombatja.

Somossy Egon kissé dobogó szívvel ment fel a neobarokk lépcsősoron. Három napra meghívta ő ide Roger Szentirmai.

Majd’ kiugrott a bőréből örömében. Roger Szentirmai személyesen! A könyvcézár! Idejött egyenesen Cleveland-ből, ide Pilisszentannára. Nem valami titkárfélét küldött, ő maga jött személyesen.

Már utána érdeklődött: Roger Szentirmai kiválóan beszél magyarul. Mintha csak idehaza született volna. Pedig csak húsz éve járt itt először¸ az öregapja ’56-ban kötötte fel a nyúlcipőt, Mr.

A repülőtéren legalább húszéves, de még mindig kitűnő állapotban lévő, roppant elegáns Bentley várta. Mellette fegyelmezett, kesztyűs-felöltős-nyakkendős-tányérsapkás, hatvan körüli, egykedvű, ősz hajú sofőr.

Voltaképpen nem is gondolkozott sokat, biztos volt benne, hogy ez a kocsi rá vár. Határozott léptekkel arrafelé indult. A sofőr, amikor észrevette, előrelépett:

- Mr. Malcolm McDermott?

- Igen.

- Láthatnám az igazolványát?

Hát igen, az ilyen fickók még mindig bizalmatlanok.

- Vigyázat! – súgta Hegyi professzor a rendőrtiszti akadémia továbbképzős hallgatóinak. – Bogdán János még nem tudja, hogy hamarosan szabadlábra helyezik. A döntés még nem hivatalos, amit mondtam, magánjellegű értesülés. Kérem, ezt vegyék figyelembe.

Az öt férfi és két nő szinte egyszerre bólintott.

Lovász Miklós körülnézett. Az állami fegyház kultúrházának különterme igazán elegáns volt, úgy festett, mint valami megyei könyvtár társalgója.

2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.

Polnay Edgár látszólag szórakozottan sétálgatott a tárlók között. Csak nyugodtan, semmi feltűnés. Tökéletesen természetesen kell viselkednie, éppen úgy, ahogy a többi látogató. Úgy számolta, addig még kétszer fog eljönni ide.

Szeme a nagy órára tévedt. 2113. március 17.

Nem volt nehéz kiszúrnia a digitális kamerákat és a szuperérzékeny fényképezőgépeket. Számítása szerint nagyjából százhúsz felvételt készíthettek róla a bejáratnál. Azóta nem túlságosan sokat, legfeljebb úgy ötvenet.

Tiszteletreméltó Szentéletű Patrónusom!

Nagy örömmel számolhatok be Főtisztelendőségednek küldetésem sikeres lezárultáról. Még néhány elintézendő inkvizíciós ügy befejezése vár rám, de reményeim szerint fél esztendő múlva – amikor itt elkövetkezik az aratás ideje – végre hajóra szállhatok, és valamikor szeptember elején újra Rómában lehetek, hogy élőszóban is beszámolhassak végre mindarról, amit az átkozott, gonosz és rossz emlékezetű, a sátánnal cimboráló néhai boszorkánymester és főeretnek, John Wesley ügyében végeztem.

Még három-négy perc lehetett, a vonat ablakából valamilyen szittyós árokféle látszott, buja tüskebozót terpeszkedett a partján.

Teréz már összeszedte a csomagjait, és készült a leszállásra. Még nem állt fel, az ő lábával ez túlságosan fárasztó volna. Amúgy sem biztos, hogy Robi ki tud elé jönni, gyalog pedig túlságosan messze van a Határ utca huszonhárom.

Szerencsére le tudott úgy ülni, hogy közel legyen a vonatajtóhoz, így fent legalább nem kell sokat botorkálni az ülések között a csomagokkal.

Adrienn egy pillanatra – csak úgy a függöny mögül – kikémlelt az éledező városra. Az ablakot persze csak résnyire, csak szőrmentén nyitotta ki, hogy az esetleges kémlelődő úgy gondolja, reggel a munkába igyekvők felejtették így, és most nem nyitotta ki senki. Hogyan is nyithatta volna ki, amikor a lakás most üres?

Kezdte megszokni a helyzetét, és most már azt is kiszúrta, honnan figyelnek az ügyeletes leskelődők. Tudta, hogy az ő lakását még nem figyelik, de a szomszédot – Kovácsékat – nyilvánvalóan. Szólt ugyan Kovács Gézának, de a jelek szerint nem volt foganatja.

Ezerkilencszáz-hatvanhatot írtak, perzselően forró júniusi éjszaka volt. A nagyközség faluszéli, kövezetlen utcájában már egyetlen villany sem égett. Az utcai lámpák gyér fényében látszott, mennyire sokat fejlődött ez a rész az utóbbi években: szinte minden házon munka volt; festés, burkolás, tetőjavítás. Az utca végén kilenc új családi otthon is épült egyszerre; egyforma kockaház mind.  Erre az egyfélére adtak ki annak idején építési engedélyt.