Rabindranáth Tagore, a világhírű indiai költő és polihisztor sokfelé megfordult. Hazánkban is járt, rokonszenvezett velünk, és sohasem felejtette el, hogy Korányi professzor kigyógyította a szívbetegségéből.

Az általa alapított santiniketani egyetemre meghívta hazánk egyik legnagyobb orientalistáját, Germanus Gyulát (és a feleségét, Hajnóczy Rózsát). Germanus professzor évekig dolgozott Indiában.

Tagore egyszer valamelyik európai országban látogatást tett egy nagy hírű egyetemen. A rektor kísérte, aki az ünnepi alkalomra összes kitüntetését magára öltötte. Szinte csörömpölt a tömérdek éremtől. Közben nem mulasztotta el felsorolni azon ötven akadémiát, amely a tagjává választotta.

Tagorét egyre jobban fárasztotta. A hiú tudós ezt nem vette észre, és egyre jobban belelovallta magát az öndicséretbe. A személyes vagyonával is hosszen kérkedett.

Tagore sorra végigjárta az elegáns, remekül felszerelt előadótermeket, laboratóriumokat, könyvtárakat. Elhűlve állapította meg azonban, mennyire szegények a hallgatók. Rongyokban járnak, süt róluk a nyomor.

Tagore nem szerette az üres udvariaskodást. Tüstént szóvá tette a diákok nyomorát.

A rektor mérgesen nézett rá. Rossznéven vette. Tagore ismételt, határozott kérdésére valami olyasmit válaszolt, hogy a hallgatók zöme semmirekellő, részeges fráter, eszik a pénzt, és az ország szégyenei.

- Ha semmirekellők, hogyan boldogulnak az egyetemen?

Erre nem lehetett jól válaszolni. A rektor ötölt-hatolt.

Tagore szigorúan mérte végig.

- Én másképp látom – mondta ridegen. – Ön tele van kitüntetéssel, és gazdag ember. Én is alapítottam egyetemet, és nem tűrném, hogy a hallgatóim nyomorban éljenek, pedig ők eleve szegényebbek, mint az önök hallgatói. Gondoskodom róluk, ahogy önnek is kellene. Ön és az egyeteme olyan fa, amely nem terem gyümölcsöt.