Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Méltóságos jókedvünk
A végzet-temető.

Eső után
Ténfereg a szél;
A hagyomány semmiféle
Jövőtől se fél...

Szent Kikelet,
Vidámságlepel,
Hajnali madárünnepben
Jövő énekel.

Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Tavasszal minden végzetnek
Szamárfüle nő.

Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.

Nem, az emlékezetem rendben van, újabb törlésnek szükségét nem érzem.

Kevesen tudják, hogy Sir Isaac Newton egyszer csaknem párbajba keveredett. Jelentéktelen ügy volt, nagy baj lehetett volna belőle.

Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.

Az ügy észrevétlenül elcsitult.

Senki sem tud róla semmit.

Talán nem is volt igaz.

Lét-hajóban Élet-kabin
Hullámzó Idő habjain.

Élet-kabin Isten-kegyben;
Kicsi és hatalmas egyben.

Anyagvilág - néma katlan;
Csak az Élet halhatatlan.

Lét-hajóban Élet-kabin
Úszik az Isten álmain.

Május oldala sajog,
Jönnek csőstül a bajok.

Tavasz-kulisszák sora
Esős, szeles, rozoga.

Az ég kékséget feled,
Felhődzik ál-kikelet.

Erőszakos fellegek
Takarják a mennyeket.

Anyag Álmon lépeget,
Gúnyolván az Életet.

Május-kulissza mögött
Tán valami eltörött.

Hogyha a Jövő balog,
Legfeljebb korán halok.

Ami rossz: nem tehetem;
Istené a kegyelem.

Május oldala sajog,
Jönnek csőstül a bajok.

Még nem veszett el minden, Európa!
Még van tovább,
A Múltad még ragyog,
Még van értelme Jövőről beszélni,
De
Vezetőid - alkalmatlanok.

Még nem dúlták fel Martell Károly sírját,
Az összes katedrális épen áll,
A dédunokánk talán még kiköthet
Egy értelmes Jövő partjainál.

Még nem csúsztunk a középkorba vissza,
Még nem vett erőt rajtunk
Végzet-kvóta,
Még van értelme élni,
Európa.

Még van
Cél,
Igaz,
Szép,
Nemes;
Még élni - érdemes.

ÖTVENHARMADIK RÉSZ

Szélfarkasnak tudvalevően nincs humorérzéke, fel sem fogta a figyelmeztetést. Napsárkánynál feltétlenül célt értem volna, de Napsárkány többek között éppen attól volt Napsárkány, hogy sohasem került ilyen helyzetbe. Az ő erővonalai másutt mozogtak, a földi hatalom egyáltalán nem érdekelte. Mélyen megvetette még a legnagyobb, leghatalmasabb birodalmak valóban mindenható uralkodóit is, az meg végképp elképzelhetetlen volt, hogy Napsárkány valamiféle Nagyasszonyok levágásra szánt, dédelgetett házi szeretője akart volna lenni valamilyen hündzsübündzsü vagy handzsabandzsa törzsnél.