Közeljövő ablakából

Mindig látható

A holnapfrász, mint vén, kopott

Fekete autó.

—-

A halk, rezignált félelem

Lappangó vámosa,

Ha egyszer elibénk osont,

Nem tűnne el soha.

—-

Hogy mi lesz? Hogy miből telik?

A számla? A hitel…?

Mintha a kecskelábú frász

Naponta vinne el…

—–

Tipródik hát a régi frász

Az ősi lópatán,

S azt kérdi: “Lesz-e munkahely

Majd június után?”

—–

Telnek a lusta frász-napok,

Lomkán és konokon;

És rágódik vén eb világ

Rossz gumicsontokon.

A rég kimúlt Rákosi-rendszer idején megmérgezett nemzeti tudat betegségei helyenként máig tartanak. Ennek terméke nemcsak a “magyarellenes magyar” abszurd figurája, de talán a hosszas böjt után életre kapó nacionalizmus egyik-másik valóban túlhajtott, groteszk megnyilvánulása is.

A magyarságba nemzeti bűntudatot oltottak, mintha az egész történelmünk lényege, legfontosabb eseménye az lett volna, hogy Hitler utolsó csatlósa” volt a magyar állam.

Nemzeti tudat helyett megpróbálták a magyarságra tukmálni a “proletár internacionalizmus” vulgármarxista elképzelését.

Időotthonunk falán

Rések szaporodnak,

Boldogidő-mesterek

Ritkán foldozgatnak.

——

Homlokzatán repedés,

Infláció vágta,

Márólholnapra-féreg

A kaput tövig rágta.

—–

Sápadt időotthonunk

Imbolyog a szélben,

Tulajdon sorsát látja

A hulló levélben.

—–

Időotthon vén ege

Félelmektől rágott,

Kvázi-boltban árulnak

Kvázi-szabadságot.

—–

Időotthon-szabadság;

Hamuból a szárnya,

Szegényeknek ez se jut, csak

A szabadság árnya.

—–

Felülről csak pénz szaga

Szakad a világra,

Az embert a testvériség

Csak alulról várja.

Tán kevesen vagyunk,

S a Feladat – temérdek;

Szemben velünk kappanságos ál-líra,

Meg lomha érdek.

—–

Tán nagy a Feladat,

S a túlerő goromba;

De senki sem visz jó búzát helyettünk

Líra-malomba.

—–

Kezdetben mindig

Kevesek;

Utóbb a világ,

Később – virágba borulnak a fák.

——

Ellenünk Isten nem fogad;

Mert mindig kevesek tehetnek

Sokat.

—-

Ott címzetes költők, pénz, önimádat;

Itt fáradt lábak,

S némi büszkeség;

Ez elég.

——

Ott infrastrukturális kárhozat;

Itt meg sok életképes

Változat.

KÉTSZÁZÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő bólintott. Szinte biztos volt ebben. A pénz kelégíthetetlen természete és ördögi mivolta elevbe ezt jóslta a számára. A pénzen alapított magán paradicsom a világ testén élősködő parazita, a bujdosók által létrehozott Avalon azonban valami más. Remélhetőleg más. Remélhetőleg valami egészen más.

Ed Philips azonban rendületlenül folytatta a kihallgatást.

-         Veszélyezteti?

Hatvanegyedik rész

Most pedig – sajnos – szükséges kitérő.

Kulturális közállapotaink egyik legfőbb jellemzője, hogy napjainkra a magyar kultúra kanonizált vidékein nagyhatalommá válhatott – a sznobizmus. Látszólag ugyan nem kapcsolódik sem a szerelemhez, sem a lírához, de vizsgálódásaimban mégsem kerülhetem meg, hogy foglalkozzam vele. Alaposan körül fogom járni.

Mi a sznobizmus?

Egyáltalán nem könnyű a felelet. Mindenképpen valamiféle másodlagos, tanult motiváció.

Eső szakad, hó szitál,

Sárba fullad január.

—-

Cinikus, szürke egek

Függnek kopasz fák felett.

—-

Vén Nap szelet illeget,

Fellegeket billeget.

—

Ázik konok, rőt homok,

Beton hátán sárnyomok.

—-

Fáradt veréb, verdeső;

Hó végzete: híg eső.

—

Ázott Múltunk ködben áll,

Horizontra varjú száll.

—

Jövő? Pipacsutora,

Jelen? Pocsolyák sora.

—-

Jövő? Füst a domb felett;

Nem melegít tűzhelyet.

—–

Dermedt téli ég alatt

Olvadozik a patak.

A Magyar Kultúra Napja…

Számunkra fontos jelkép…

Hogyan is áll most a magyar kultúra?

Darabokra szakadozott, szinte apró parcellákra oszlott, amelyek között gyakorlatilag nincs kapcsolat.

—–

Az országban lényegében évtizedek óta permanens válság van. Utólag visszanézve egyre gyanúsabb, egyre inkább tűnik mesterségesen előidézettnek. Mintha a mi hazánk valamiféle válság-gyakorlóterep volna. Mintha bizonyos jelenségek csak ránk korlátozódnának. Az egykori éltanulóból – tökutolsó lett.

Az udvar fakó,

Olvad már a hó,

Sárban cuppog két madár,

Két kergetni való!

—

Vidám vagyok én,

Töpszli vagyok én,

Nagyon sáros, kis fekete

Kutya vagyok én!

—-

Az élet mohó,

Reggelizni jó,

Hangoskodik az utcán

Az ugatni való!

—-

Vidám vagyok én,

Töpszli vagyok én,

Nagyon sáros, kis fekete

Kutya vagyok én!

—–

A labda gurul,

Bozótba szorul,

Az a fránya virágállvány

Folyton felborul.

—-

Vidám vagyok én,

Töpszli vagyok én,

Nagyon sáros, kis fekete

Kutya vagyok én!

Albert Einstein rovására sokat gúnyolódtak amiatt a korabeli okostojások, hogy a nagy tudós képtelen kitölteni az adóbevallását.

Valamelyik ismerős nem hitte el, és rákérdezett.

- Valóban nem megy – ismerte be Einstein.

- De hát ön mégiscsak… hiszen ez matematika…

A tudós meglepődött.

- Matematika volna?

- Persze, hogy az! – lelkendezett a vendég.

Einstein az egyik fiókhoz sétált, kivette belőle az előző évi adóbevallását.

- Nézze csak! – dobta az asztalra.

Hideg fényű január

Hó-bundát növesztett,

Az udvarunk selymes, fehér

Pocakot eresztett.

—–

Mesesapkában a ház,

Hófehér-szerényen;

Kopasz fákon hóruhába

Fagyott a szemérem.

—-

Csöndesen hallgat az ég,

Hold sarlója csorba,

Ezer éhes kis csillag áll

Levesért a sorba.

—–

Hideg fényű január

Gúnyolja az árvát,

Őrzi márvány síremlékek

Steril, hideg álmát.

—-

Látványos, mint fentről jövő

Klasszikus ígéret;

Tél-világállamban sírva

Didereg az Élet.

KÉTSZÁZNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen és Ed Philips beszédesen összenéztek. Mindketten jól emlékeztek a „bujdosók” kifejezésre. Helmut Schellenberg azonban – aki semmit sem értett – azonnal reagált.

-         Kik azok a bujdosók?

A fogoly döbbenten meredt rá.

-         Maga nem tudja?

-         Nem! Halljam, kik azok!

Eastman szeme ide-oda vándorolt közöttük. Karen és Ed Philips arcáról semmit sem tudott leolvasni.

Hatvanadik rész

Ideje bizonyos értelemben mérleget készítenem, hogy továbbléphessek.

Fentebb taglaltam a kanonizált líra egyik versét, és a mű a mérlegen könnyűnek találtatott. Azt is el kell azonban mondanom, hogy ez alapjában véve a kánon hibája. Mármint az, hogy a kanonizált költemények között ilyen „nívójú” alkotás található. Mindenképpen megkérdőjelezhető az a kánon, amely megengedi, hogy kimondottan rossz versek a méltatott és elismert művek közé kerülhessenek.

Ha dallamtalan a világ,

A Ritmus otthon ül;

Ha van Szerelem, az Élet

Még nincs egyedül.

—-

Szürke égben szomorú kis

Holdfény könyörög;

Egymásra uszított lelkek

Rablánca zörög.

—–

A botfülű pénz-enyészet

Röhögve nyomul,

A világra hazugságok

Ködfala borul.

—-

A dallamtalan világban

Csöndes a derű;

Az alpári hangoskodás

Repedt-keserű.

—–

Szférák hangjainak nyomát

Belepi a dér,

Mivel a pénz-zenekar egy

Füttyentést sem ér.

—-

Lent a földön kisemberek

Keze összeér,

Tudják, hogy a Ritmus egyszer

Úgyis visszatér.

Naiv ifjúságom első kiábrándító irodalmi élményei közé tartoztak a fals kritikák. Már nem tudom, pontosan miről olvastam az első ilyet. Azt se tudom már, színházi előadás volt-e, vagy irodalmi mű, amit taglalt. Csak arra emlékszem, hogy első olvasásra rossznak találtam.

Aztán gyors egymásutánban sok ilyen került a szemem elé.

Mindegy, melyik volt méltató, és melyik elmarasztaló. Csak a lényeg: köszönő viszonyban sem volt az előadással, vagy művel, amit tárgyalt.

Pót-ízléssel írt pót-líra

Támogatott lapokon;

Állam bátyó pénzén kotlik

Sok jó posztmodern rokon.

—–

Nemzeti kultúr-alapra

Jár, mint zabra a szamár,

Pedigrés, zagyva  pót-líra,

A nyelve meg: pót-tatár.

—–

Díj-sörényes pót-oroszlán

Szittyát szidni ritty-re tér

Fáradsággal fittyeg-rittyeg

De fityfirittyet se ér.

—–

A pót-líra trágár járgány,

Kánon-ártány, röff-re fel!

Nem kell a Parnasszus hegye,

Trágyadomb is megfelel.

—-

Pót-koszorús pót-poéta

Zsibbadt nyelvvel mendegél,

Törmelékes versficamban

Minden friss szót kiherél.

Valaki egyszer megkérdezte Walter Scott-tól, hogy mi volt a legnagyobb bók, amit valaha íróként kapott.

Scott elmosolyodott.

- Erre könnyű a felelet. Egy hazai bók volt. Skót bók.

- Skót bók? Az milyen?

- A Skót Felföldön utaztam. Megálltunk egy kis faluban, mert patkolni kellett az egyik lovat. Közben beültem a helyi kocsmába, és társalgásba kezdtem egy ottani kisbirtokossal.

Amikor megtudta, ki vagyok, felkiáltott:

- Ön nagyon híres író, Mr Scott!

Büszkén húztam ki magam, hiszen ha egy írót még a Skót Felföldön is elismernek, az már valami.

Ifjúkori lángolásra

Jött: érett varázs,

Tán ritkábban lobban lángra,

De ég

A Parázs.

—-

Irigykedve szemlélhet

A gőg, s az értelem;

Isten lakik bennünk,

Amíg él a Szerelem.

—-

Vénülő csontú Szerelem,

Lassul a futás;

Érzi, ha jön a globális

Időváltozás.

—-

Kint a világ csiricsáré

Pózban hentereg;

Pénz kedvébe’ kultúr-kecske,

Posztmodern mekeg.

—–

Míg kint Semmi Semmit hajtja,

Gyűlnek éveink;

Fogy az időnk, s szaporodnak

Az emlékeink.

KÉTSZÁZHARMADIK RÉSZ

 Íródott Nyuzga javaslatára

Mindannyian elnémultak. A szőke nő hitetlenkedve nézett a fogolyra.

Úgy tűnt, még Ed Philips is elcsodálkozott. Ha így lehetett, jól palástolta. Inkább olyan félmosoly jelent meg az arcán, ami nála azt szokta jelezni, ha egy sejtés bizonyossággá vált.

Egy pillanatig a fogoly arcát tanulmányozta, aztán tárgyilagos hangon megkérdezte:

-         Hírszerző tiszt?

Richard Anthony Eastman még most is habozott.

Ötvenkilencedik rész

A mai részt arra szeretném felhasználni, hogy az eddigi fejtegetéseimre érkező két legkomolyabb ellenvéleményre reagáljak – az egyikre csupán jelzésszerűen, a másikra is vázlatosan, de kissé bővebben.

Azért is meg kell tennem ezt, mert várhatóan a tanulmányomat ellenző vélemények a jövőben is ezekből a gondolatkörökből fognak kikerülni. A két gondolatrendszer egymással (is) szögesen ellentétes, nem is egy dimenzióban mozognak, fogalomrendszereik egymással igen nehezen egyeztethetők.

Régi titkok banális, vad, dőre őre:

Fagy;

A Lét árnyéka;

Pusztulás -

Élőt cserben nem hagy.

—–

A lelke tiszta hófehér,

Testében semmi vér;

Ami belőle elszakadt,

Egyszer mind

Visszatér.

—-

Nem vetélytársa sem a tűz,

Sem vulkáni kohó;

Egyszer fáradt Idő megáll,

S ellep mindent a hó.

—-

A végső napok alkonyán

A szél se hegedül;

És minden titkot őriz majd

A vén fagy egyedül.

Trux Béla fiatal, tehetséges, fantáziadús és keményen dolgozó író. Lenyűgöző regényeket írt a keresztes háborúk egyik legizgalmasabb eseménysorozatáról.

Beszélgetésünk tegnap éjjel óta olvasható, egyebek között az alábbi címeken:

http://www.scifi.hu/node/6911

http://lira.kimte.hu/cikkek/keresztes-lovagok-nyom%C3%A1ban-besz%C3%A9lget%C3%A9s-trux-b%C3%A9la-%C3%ADr%C3%B3val

——–

Rövid részlet:

———-

L. N. Peters: Manapság milyen történet a „jó történet”?

Hétköznap, új esztendő,

Az ég: fekete kendő.

—-

Megfagyott a Múlt sara;

Minden csupa zúzmara.

—-

Találgatja január,

Az új évben ránk mi vár.

—-

Tanácstalan csillagok;

Vajon a Hold mért ragyog?

—–

Hétköznap, új esztendő;

Van ezernyi teendő.

—–

A mai Lét félsiker;

De egészen élni kell.

—–

Szomorúan néz az Ég;

Mi vagyunk a Tartalék.

—–

Ember-világ pénz-profán;

Önmagát veri pofán.

—-

Hétköznap, új esztendő,

Élet-mítosz kelendő.

Siegmund Freud egyszer vendégségben volt. A háziasszony – osztrák grófnő, afféle kékvérű nagyúri dáma – állandóan vele foglalkozott.

Ráadásul folyton a pszichiátriáról folyt a szó.

- Dr. Freud, meg tudja állapítani, ha valaki nem normális?

- Igen, asszonyom.

- Hogyan?

- Egyszerű kérdéseket teszek fel, de olyanokat, amelyekben valami magától értetődő logikai műveletet kell elvégezni.

- Miért?

- Ezek a kérdések a normális embernek nem okoznak problémát, de a fogyatékos nem tud jól felelni rájuk.

Zsákutca van jobbra-

Balra;

Vagy felkenődünk a falra,

Vagy mint hegyen döglött béka,

Zuhanunk a szakadékba.

—–

Halál cikázik a kertben,

Mosolyokban, levelekben;

Röhögésben halál roppan -

Talán már mindenütt ott van…

—–

A külvilág létet sokall,

Szőrös kamat halált sugall.

—–

Kelet-despotikus kórság,

Atlanti-nyugat hazugság

Mételye száll ágról ágra,

Száll országra, száll világra….

—-

Hogyha nem lesz saját utunk;

Semmiért, semmibe futunk.

KÉTSZÁZKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

-         Részletesen? – makogta a fogoly.

-         Ezen múlik az élete! – mondta neki nagy nyomatékkal a szőke nő.

Richard Anthony Eastman, a Rodney csatahajó egykori altisztje elsápadt.

-         Ne mérlegeljen! – rivallt rá Ed Philips.

-         Mit akarnak hallani?

-         Mindent!

-         Az én tudásom hiányos.

-         Azért csak halljuk, amit tud!

Ötvennyolcadik rész

Most szokatlan dolgot művelek, megismétlem az előző rész utolsó mondatait. Esszésorozatom igen fontos pontjához érkeztem, és szeretném, ha a most mondottak szervesen kapcsolódnának az előzőekhez.

Tehát:

A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.

Ki a költő?

Új már az év,

De a gondok – régiek;

Ne hullajtsanak nyakunkba

Újakat

Az Égiek.

—-

Új tüzelő – régi katlan;

Új esztendőnk – még ártatlan.

——

Dér, zúzmara, hideg, ködök;

A Reménység mégis – örök.

—-

Dérben áznak utcák, terek;

Időnk komótosan pereg.

—

Ifjú az év,

De a gondok öregek;

Szomorúan hallgatnak

A vén Egek.

—–

Kettőezer-tizenhárom;

Új fodor az Idő-áron…

—-

Világ-pénz, táncoló halál;

Rikácsol a Vörös Szamár.

A brit Háborús Kormány igen nehéz helyzetben vette át 1940-ben a birodalom irányítását.

Később Nobel-díjat kapott emlékirataiban a miniszterelnök, Winston Churchill nem titkolja a problémákat, de utólag afféle hősi eposzt farigcsált a háborús helytállásból, amelynek központi hérosza – saját maga.

Churchill ezt is tehetséggel teszi – és mértékkel. Sokkal szabadabb szellemben, mint a legtöbb hasonló körből származó memoáríró. A legtöbb emlékiratírót nem tekintem írónak – Churchillt igen.