Ötvennyolcadik rész

Most szokatlan dolgot művelek, megismétlem az előző rész utolsó mondatait. Esszésorozatom igen fontos pontjához érkeztem, és szeretném, ha a most mondottak szervesen kapcsolódnának az előzőekhez.

Tehát:

A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.

Ki a költő? Mi a líra?

A külvilág lélektani fikció. Igazából annyi emberi világ létezik, ahányan élünk benne. Minden ember olyan világban él, amelynek saját maga a középpontja. Ezek a kis, én-központú világok csak nehezen és meghatározott módon képesek egy közös világban egyesülni. Ennek eszköze a líra. És semmi más.

A továbbiakban ez a kiindulópont.

A líra a művészetben az emberi lényeg kifejezésének egyik legszemélyesebb tartománya. Nem pusztán az emberi érzelmek kifejezésére szolgál, hiszen az leginkább a zene feladata. Az ember szavakba nehezen önthető belső lényegének, identitásának eszköze a líra. Eme belső lényegnek természetesen egyik legfontosabb része az érzelmek világa – talán ezért is tud olyan hallatlanul erős lenni egy-egy megzenésített vers, hiszen a líra és a zene együtt az ember érzelmeinek, belső világának a leghatékonyabb tolmácsolója.

Az ember belső lényegének tárgyi valósága nincs. Közönséges anyagias szemlélettel megfoghatatlan és értelmezhetetlen. Belső lényegünk nem azonos puszta biológiai felépítésünkkel. Annak idején a pozitivizmus tudománya makacsul igyekezett csontok, szövetek és idegpályák halmazának tekinteni az emberi lényt, amivel éppen önmagát fosztotta meg önmaga megértésének lehetőségétől.

Képesek vagyunk elődeink tapasztalatait elraktározni, azokból tanulni. Nem kell minden generációnknak újra és újra felfedeznie a világot, a tudást elődeinktől kapjuk, nekünk azt kell tovább fejlesztenünk, rendszereznünk, pontosítanunk.

Képesek vagyunk régen történt dolgokra emlékezni, tudásunkat agyunkban elraktározni, szükség esetén onnan előkeresni. Képesek vagyunk bonyolult gondolati műveletekre.

A felvilágosodás nagyjából idáig jutott, fennkölt szólamokban kezdte ünnepelni – az emberi észt.

Erre jött Kant figyelmeztetése; ragyogó esszékben mutatta ki az önmagában vett emberi ész (a tiszta ész) gyarlóságát, és finoman éreztette: talán nem az ész alkotja emberi mivoltunk legszemélyesebb és legmélyebb rétegét.

Az ember érzelmeiben és a többi emberrel való kapcsolataiban létezik. Akkor lehet ember, ha nemcsak önmagát, hanem a többi emberi lényt is emberként kezeli. Ez a szemlélet az erkölcs alapja. Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz. Ilyen tömören fogalmazható meg az etika lényege, ebben a gondolatban fogalmazható meg az emberiség morális egysége.

A líra az emberiség morális egysége mentén létezik. Tárgya az ember érzelemvilágának minden nyilvános eleme.  Fentebb már kifejtettem, miért is nem lehet a líra tárgya az ember intim személyessége; a líra tárgya csak az lehet, ami a lírai énen kívül másokat is megérint, ami másokra is tartozik. A befogadás fontos feltétele az aktualitás és az illetékesség.

A szerelmem érzelmi oldala a lírára tartozik, mert a szerelem a lét egyetemes ajándéka, az élet célja és értelme. Az emberiség közös adománya.

Nem tartozik azonban a lírára a szerelmi kapcsolat intim személyessége; ez mindig is a szerelmesek magán titka, belügye marad, nyilvánosságra hozatala gusztustalan. Fentebb idéztem egy kanonizált költő kedvese (rútul mondott) nemi szervéről írt hozsannáját, és megállapítottam, hogy az illető csapnivalóan rossz verset írt, mert átlépte azt a Rubicót, ami a költészetet az esztétikán kívüli jelenség tárgyát képező szövegektől – konkrétan adott esetben a pornográfiától – elválasztja.

A líra az emberi erkölcs mentén létezik, és sohasem mehet az alá, hiszen akkor azonnal el is veszíti líra jellegét; többé-kevésbé verses szöveg marad, de semmiképpen sem líra, hanem esztétikán kívüli jelenség.

A líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. A mű és hallgatói, olvasói között érzelemközösség alakul ki, ami egy közös fajhoz való tartozás élményét tolmácsolja. Bár a szakirodalom ezt még nem vetette fel, ez az érzelemközösség nyilvánvalóan nagyon hasonlít a színházi élményközösséghez, utóbbiról ezért is beszéltem fentebb részletesen. A különbség annyi, hogy a színházival szemben a lírai érzelemközösség egyedül is átélhető, élvezhető, mert erőteljesebben hangolódik a személy egyéni érzelmeire, és ezen keresztül tolmácsolja a közösségi összetartozás élményét.

A líra az egyén emberi és egyéni túlélését szolgálja a közösségen belül.

Az epika a múlt, a dráma az örök jelen, a líra pedig az időtlenség kifejeződése. Mindhárom másképpen fejezi ki az ember lényegét, másra összpontosít. Nagyon mélyen gyökereznek a múltunkban. Az epika őse a mese(mítosz), a drámáé a szertartás, a líráé a dal és az ima.

Az örök időtlenséget kifejező líra az ember túlélését, az élet folyamatosságát szolgálja. Felmutathatja az élet tragikus oldalait, a nyomort, a szenvedést, de nem tagadhatja meg együttérzését a benne élőktől, hiszen akkor önmagát árulná el, lényegi értelemben megszűnne líra lenni. A legnehezebb emberi helyzetekben is születhet felemelő, érzelemközösséget nyújtó lírai mű, hiszen a líra állandó feladata a távlatok keresése, felmutatása.

A líra nem válhat emberellenes erők szolgájává, mert akkor szintén elárulja önmagát, és megszűnik líra lenni.

A lírának nem lehet más nézőpontja, mint emberi. Nem létezik számára semmiféle isteni vagy egyéb gólyaperspektíva, ahonnan az emberre tekinthet, semmi ilyesmire hivatkozva sem tagadhatja meg közösségét az emberiséggel, mert akkor is megszűnne líra lenni.

A maga alá képzelt magaslatot vizualizáló gólyaperspektíva a líra számára kimondottan tilos. Sem hatalmi önkényből, sem egyéni szeszélyből nem vehet semmibe valódi emberi értékeket, jogos emberi vágyakat. „A történelem egyetlen látható hordozója az egyén; ennél fogva a líra – mint az örök időtlenség művészete – az örök egyéni álláspontjára helyezkedve, nyilvános személyességével képezi hatalom és gazdaság ellensúlyát. Ilyen értelemben valóban „a költők a világ el nem ismert törvényhozói”. A líra a világ lelkiismerete. A hatalom birtokosai ma sem különbek a világháborúk idióta tábornokainál; ma is képesek egyéneket, közösségeket, kisebb-nagyobb embercsoportokat, vagy akár korosztályokat, országokat és népeket is feláldozni alantas céljaik érdekében. A líra minden ilyet, és mindig elfogadhatatlannak tekint. Sohasem alkuszik. Ha mentséget talál a hatalomnak, megszűnik líra lenni.

A líra közösséget vállal minden emberivel, és megtagadja a közösségvállalást minden embertelenséggel.

Mivel a líra az emberi lényeg kifejezését szolgálja, alapvető nézőpontja az emberi élet, sőt az általában vett élet tisztelete. Ezért a líra szükségszerűen az emberi túlélés szolgálatában áll. Eljön majd az idő, amikor a tudomány is ki fogja mutatni a lírai érzelemközösség gyógyító, vagy életet fenntartó jellegét.

Fentiekből következik, hogy a líra nem helyezkedhet szembe az emberi élet céljával, értelmével, nem tagadhatja annak értékét. Ebben az esetben is árulást követ el, és megszűnik líra lenni – formai értelemben legyen bármilyen kiválóan felépített műalkotás. Ahogy semmiféle más művészet sem, a líra sem létezhet erkölcsi alapok nélkül.

Minden lírai műalkotás autonómiával rendelkezik, önmagában, akár a Költő életrajzának, életkörülményeinek, vagy többi versének ismerete nélkül is üzenetet hordoz – úgymond „összefüggéseiből kiragadva” is értelmezhető. Személyes érzelmeket tolmácsol személyek felé, külön magyarázatra nem szorul, akadémikus értekezések nélkül is élvezhető.

Mindezekből következik, hogy a líra semmiképpen sem lehet parttalanul személyes.

A parttalan személyesség, más szavakkal: az erkölcsi relativizmus az emberi gondolkodás történetének egyik legnagyobb tévútja. Előfordult már a történelem során. Egykor nem kisebb személyiség, mint Szókratész kellett, hogy kirántsa az erkölcsi relativizmus meddő és ragacsos sártengeréből az emberi gondolkodás szekerét.

Az erkölcsi relativizmus olyankor jelentkezik, amikor ’az anyagi lehetőségek fölötti rendelkezés korlátlansága’ jelentésben értelmezett szabadság konfliktusba kerül a ’szabadság’ erkölcsi és filozófiai értelmével. A közönséges fizetőeszközből teljesen öncélú hatalommá avanzsálódott pénz (azaz a birtokosai) hatalmának konzerválása érdekében megpróbálják „privatizálni” és „piacosítani” az emberi lényeg legbelsőbb értékrendszerét. Ezt kizárólag az erkölcsi relativizmus irányába tehetik. Ez természetesen értelmetlen, hiszen az erkölcsi relativizmus kizárólagossá válása az emberi lényeg feladását jelentené, ez pedig a civilizáció azonnal összeomlását vonná maga után, hiába képzelik a (háttér)hatalom birtokosai, hogy az emberiség zömének bioautomatává züllesztése számukra bármilyen „jövőt” jelenthet. Ez a scifi kategóriájába tartozik, és ott is marad.

Az erkölcsi relativizmus minden hatalom számára kényelmes ideológiákat biztosít, amelyekkel a hatalom mohón élni szokott. Általában adott hatalom bukása is benne rejlik, hiszen az alattvaló erkölcsi relativizmusa nem kizárólag a tőle „fentről” elvárt irányban nyilvánulhat meg.

De a hatalom vagy a gazdaság vonatkozásában az erkölcsi relativizmus többé-kevésbé megszokott, hiszen minden hatalmi formáció csúcsán megtalálható. A politikai vagy gazdasági hatalom birtokosai nem szeretnek az általuk hozott törvények alapján cselekedni, számukra a ’szabadság’ voltaképpen a jogtól való függetlenséget jelent.

A művészetben az erkölcsi relativizmusnak nincs keresnivalója, az ilyen művészet erkölcsi alap nélküli, a levegőben lóg.

Ezek alapján ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett „alanyi költészet” fából vaskarika, hiszen a líra lényege nem a személyiség önkényes önvizsgálata, hanem a nyilvános személyesség. A lírai nyilvánosság. A líra célja a lírai érzelemközösség, ami nem fér össze a gyakorlatban létező „alanyi költészet” sivár erkölcsi relativizmusával.

Azért kellett a fentiekben összefoglalnom a lírai minőség ismérveit, hogy világosan látható legyen, ezek nagyon fontos, tartalmi vonatkozások, a líra lényegét alkotják. Semmiféle pusztán formai elem nem pótolja, és nem helyettesítheti őket. Önmagában a versbe tagolt, vers-elemekkel ellátott – vagy annak minősített szegmentumok, vagy pusztán a sortörés vagy a rímelés verset létrehozhat, de valódi lírai művet nem.

Ugyanilyen formai elemnek kell tekinteni azt is, ha valamely szöveg a lírai művek számára elfogadott módon kerül nyilvánosságra. Ha versként, a lelőhelyét képező könyvet verseskötetként aposztrofálják, műalkotásnak tekintik és így is viszonyulnak hozzá. Az ilyen módon nyilvánosságra került szöveget magától értetődően irodalmi műalkotásnak tekintjük, hiszen az csupán a forma függvénye. Azt viszont egyedül a vers tartalma dönti el, hogy valódi lírai minőséget hordozó műnek tartsuk-e, esetleg rossz műalkotásnak, vagy éppenséggel esztétikán kívüli jelenségnek.

Ugyanilyen elvek alapján szociális szempontok sem pótolhatják a lírai minőséget. Ilyen összefüggésben szociális szempontnak tekintem a megjelenés költségeinek előteremtését, a szponzorálást, a szerző pártállását, csoport-hovatartozását, személyes kapcsolatrendszerét, az utóbbiakon belüli hozsannázó kritikákat, a médiában való szereplést, a díjakat és a külföldi megjelenéseket. Manapság utóbbiak is kizárólag szociális hovatartozási szempontok függvényei.

Az irodalomtudomány méltató vagy elmarasztaló állásfoglalása a jelenben írott művek esetében nem szakmai, hanem szociális szempont. Az irodalmi minőséget nem garantálja. Oldalak százain lehetne idézni elmúlt korszakok nagyképű, akadémikus fontoskodásait olyan versekről, amelyeket ma már a legmakacsabb és legdogmatikusabb akadémikus sem minősítenek lírai értéknek.

A felsoroltak egyike sem helyettesítheti a valódi lírai minőséget.

Ezek után elérkezett az ideje, hogy az eddig kifejtetteket konkretizáljam. Az alábbi versre nem azért esett a választásom, mert az utóbbi években makacsul visszatérő viták tárgyát képezi a magyar kulturális közéletben, hanem leginkább azért, mert több helyen is afféle etalonnak tekintik. Ezért a mai kanonizált magyar versek zöménél jóval ismertebb. A Szerző már sajnos nem él, ennek ellenére ezt a verset kell választanom, mert megfelel néhány előzetesen felállított kritériumnak. Ezek a következők:

• Elismert és kanonizált költő írta
• Maga a vers ismert és elismert
• Magyarul íródott, még nem hatott rá a nyelv szétverésének újabb nyegle divatja (Az utóbbi típusba tartozó versekkel később kívánok foglalkozni.

Olyan véleményt is olvastam róla, amely a XX. század legjobb magyar versei közé emeli. Elöljáróban fel kell tehát tételeznem, hogy az illető mű a magyar líra – az Ómagyar Mária-Siralomtól a jelenkorig írott – bármely alkotásával minimum egyenrangú lírai alkotás. Az adott minősítés ezt jelenti.

Vizsgálódásom végén természetesen kiderül, egyetértek-e ezzel a megállapítással.

Le kell szögeznem még néhány igen fontos dolgot:

• Nem tartozom egyetlen politikai párthoz sem, és a jövőben sem áll szándékomban belépni a most létezik egyikébe sem.
• Egyetlen párt szimpatizánsa sem vagyok, a jelenlegiek közül nem is leszek egyiké sem.
• Nem kapok egyetlen politikai szervezettől sem semmiféle anyagi juttatást.
• Nem tartozom egyetlen költségvetés által támogatott irodalmi csoportosuláshoz sem, és nem is áll szándékomban belépni egyikbe sem.
• Semmiféle irodalmi csoportosulás holdudvarához sem tartozom.
• Nem vagyok kanonizált költő, a kánon jelenlegi értelmében nem is leszek az, nem ácsingózom semmiféle hivatalos díjra, ráadásul meggyőződésem, hogy ezek a gyakorlatban alapjában belterjes szisztéma szerint kerülnek kiosztásra, és a rendszer köszönő viszonyban sincs a valódi irodalmi minőséggel.
• Ezért a tanulmányért senkitől semmiféle előre megbeszélt anyagi juttatásban nem részesülök, erre senki nem kért fel.
• Nem hiszek benne, hogy az irodalomban lennének jobboldali vagy baloldali értékek, de hiszek abban, hogy létezik jó irodalom és rossz irodalom.
• Az irodalmat és a költészetet sokkal fontosabbnak tartom a politikánál.

Most pedig lássuk a vizsgálódás tárgyát képező verset:

Petri György:

”Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább —
— “Megint Isten?”
— “Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
— “Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
— de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!””

Kérem minden Olvasómat, türelmesen olvassa végig a verset. Senki se háborodjon fel semmin, senki se botránkozzon meg.

Semmiképpen ne tekintsük a verset provokációnak. Egyáltalán nem biztos, hogy a Szerző provokálni akart volna, de ha akart, nem lényeges. Érdekes, hogy a vers méltatóinak zöme eredendően provokációnak tekinti, pedig a provokáció nem esztétikai kategória.

Ha provokációnak tekintjük a verset, egészen más dimenzióban adunk neki esélyt, mint ahová tartozni szeretne. Provokációként a rossz szöveg is megél, felháborodást, ellenkezést provokál, téma lesz, szekértáborokra oszt, önmagától kanonizálódik.

A vers annak idején még parlamenti interpellációt (Torgyán József) is provokált a Szerző Kossuth-díja kapcsán. Ez politikai szempont, nem ide tartozik.

Elkeseredett, személyeskedésekkel tarkított viták voltak a vers kapcsán, a felek hovatartozásuktól függően méltatták, vagy gyalázták a művet. Esztétikai érvek elvétve is alig szerepeltek. Ez sem tartozik ide, mert gyakorlatilag ez is politikai szempont.

(Erkölcsi felfogásunk, nyilvános személyességünk része lehet, hogy nem gyalázzuk meg a Koránt, a Bibliát, vagy a Talmudot, nem sértjük az e könyvek alapján szerveződő vallási közösségekhez tartozó emberek érzékenységét; nem végzünk székletürítést a mecsetben, a templomban, vagy a zsinagógában. Ezt másoktól is elvárhatjuk, de tudnunk kell, hogy neveltség vagy neveletlenség kérdése. Egyes embertársaink abba ringatják magukat, hogy a felsoroltak bármelyikét megtehetik, sőt az éppenséggel „trendi” is lehet, de ezekre nem szabad haragudnunk, szánnunk kell őket. Jelenünk csak egy pillanata a hatalmas történelemnek, ami az éretlen játszadozást keményen szokta büntetni.)

A Kossuth-díj sem érdekes, nem a Szerzőt, hanem a díjat minősíti, a díjjal kapcsolatos mechanizmusokat vetkőzteti pőrére.

Ezeket a nem ide tartozó szempontokat seperjük félre, hagyjuk, hadd álljon helyt a vers – önmagáért.

Formai értelemben kisebb kifogásokat emelhetünk. A magyar líra régi sortípusaiból épül fel, leginkább 3/4 osztatú hetesekből, és felező nyolcasokból áll. Akad funkció nélkül külön álló rövidebb sor. A ritmus több helyen is megbukik, csetlik-botlik, mint a harci szekér. Például ilyen helyeken:

„— de így megmondtam a Marinak”

A rímelése is eléggé esetleges. Ha a formát összegezni akarom, azt kell mondanom, amolyan jó közepes versfaragvánnyal állunk szemben.

Most nézzük a tartalmat.

Ez nehezebb ügy lesz.

Egyik méltatója a következő szavakkal kezdi tiszteletköreit:

„Jelenlegi világunkban a Felvilágosodás és a modern liberális eszmék ellenére még mindig nagy szerepet kap az irracionalitás, mely a sötét múltba veti vissza az emberiség egy részét. Többféle irracionalitás van, például a hagyományos társadalmaké, a vallásoké és a babonaság. Jelen esetben a vallási és a babonás irracionalizmusokkal és megoldásaikkal foglalkozom. A hagyományos társadalmak irracionalitása külön írást érdemel.”

Van tehát a szép és okos (nagy kezdőbetűvel) felvilágosodás, meg a még szebb és okosabb liberalizmus, illetve vannak a csúnya rossz babonák meg az irracionalizmus. Ebből már sejthető, hová akar eljutni a sorok írója.

Bizonyára így is neki lehet fogni egy modern vers elemzésének. Nem leszek egyoldalú, természetesen ennél nívósabb méltatásból is idézek majd. De mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a méltató már az első sorokban egyféle kvázi-politikai irányba rugaszkodik el a költészettől, onnan remél segítséget.

Meglepő a folytatás:

„A babonás emberek hajlamosak rémmeséknek is valóságtartalmat tulajdonítani. A babonás rémtörténet fő alaptípusa a következő: valamely “természetfölötti” gonosz lény elhagyott helyre csábítja az áldozatot rendszerint sötétben és ott különös kegyetlenséggel meggyilkolja. Ezután a lényt és a helyet a félelem árnya lepi be. Ez a félelem a babonás, csekély önértékelésű emberekben tanyát ver és sok esetben társadalmi mértékűvé nő ez a félelem, holott a babonás félelmek az egyén önmagától és az ismeretlentől való félelmének kivetülései. A fentebb említett rémtörténeteknek persze lehetnek a valóságban gyökeredző alapjai, pl.: élet elleni bűncselekmények, de ez nem jellemző. A vallások alapjait képező “történetek” is ebbe a kategóriába sorolandók.”

Tudom, hogy iskolai dolgozatnak sem komoly teljesítmény, de mindenképpen tanulságos. Az utolsó mondat a lényeg: a méltató megpróbál érveket gyűjteni Petri verse számára. Nyilvánvalóan maga is sejti, hogy itt valamiféle komoly szentségtörésről van szó. Megpróbálja hát a verset egyféle kulturális missziónak feltüntetni; a felvilágosodott költő akciója a buta vallás ellen. Érvnek persze ez gyatra érv, de nem könnyű jobbat találni.

Méltató imigyen locsog tovább:

„A legtöbb vallásban az alaptanítás az, hogy az első emberpár bűnt követett el az istene ellen – amely tulajdonképpen az önálló, egészséges személyiségre jellemző józan, kritikai gondolkodás (Cs. P.) – és ezt az utánuk következő leszármazottaik örökölték ezt a “bűnt”, így ennél fogva mindenki születésétől fogva bűnös. Az ettől való megszabadulás – a vallások szerint – a fent említett istenben és az annak leszületett szűz(!) nőtől való fiában(!) való feltétlen hit. Amint ismeretes, az emberi faj ivarosan szaporodik egy nőnemű és egy hímnemű egyed közösülése által és az első közösüléskor a szűzhártya részlegesen vagy teljesen átszakad. Ráadásul a tanításuk szerint a “fiú” azonos az “atyával”, sőt az “atya” “szent szellemként” vagy “szentlélekként” ejtette teherbe a szüzen(!) maradt “Máriát”. Ráadásul a tanításuk szerint a “fiú” azonos az “atyával” és a “szentlélek-szentszellemmel”, ami teljesen illogikus, hiszen egy entitás nem kettő vagy több entitás; ennek a matematikai vonzata egy megoldás nélküli egyenlet. Ezeken felül még természetfeletti tetteket is tulajdonítanak ennek a lénynek, úgymint: halott feltámasztása, vizen járás, vakok, bénák parancsszóra való meggyógyulása. Petri György Apokrif c. verse a tragikomikus vicc felé megy el ennek az értelmezésében:”

Mindenkit emlékeztetek: méltató egy lírai mű kapcsán ragadtatja magát erre a zagyva fejtegetésre. Az utolsó mondat figyelmet érdemel; jegyezzük meg a „tragikomikus vicc” kifejezést.

Miután idézte, méltató – mint aki hirtelen csuklani kezd – így szövi tovább:

„Ezek persze kritikai gondolkodással elemezve zavaros, önmaguknak is ellentmondó, a valóságot teljesen nélkülöző, hagymázos elméleteknek bizonyulnak. Tehát elfogadásukhoz a kritikai gondolkodás – legalábbis ilyen irányú – kikapcsolása szükséges, ami által sokféle irracionalitás elfogadásának az irányába nyit a vallás által megkínzott elme. Az egyházak ilyen irányú legfőbb eszköze a rituálék sora. A vallás tanításával ellentétes viselkedést, gondolkodást az egyházak jövőbeni (sokszor már azonnali!) büntetéssel, vagy legalább a büntetéssel való riogatással szerelik le: pokollal ijesztgetés, kiközösítés, régebben: kiátkozás, inkvizíció is. Ezek együttesen félelmet gerjesztenek, ami egy neurotikus emberek általi tömeghisztériába is torkollhatnak.”

A baklövéssorozatból nem nagyon derül ki, mi a „zavaros” és az „ellentmondó. Vélhetően ezzel maga a méltató sincs teljesen tisztában. A cikk ugyanilyen értelmesen folytatódik, nem idézek többet belőle.

A következő méltató biztatóan kezdi:

„Az emberi nem alacsonysága iránti undornak s a történelmi távlatokat illető illúziótlanságnak, e fokon és minőségben legalábbis, nincs élő hagyománya irodalmunkban”

Ha nincs ilyen hagyományunk, ne is legyen. Az „emberi nem alacsonysága iránti undor” éppen úgy a líra hivatásának elárulása, mint „a történelmi távlatokat illető illúziótlanság” – értsd a távlatok makacs tagadása. Erről fentebb már beszéltem.

Ez a méltató a következő bekezdésben megnyugtat bennünket:

„Hogy Petri a kellemetlenül öncélú költőietlenség, a vallásellenes és blaszfém indulatok, a vulgárisan antihumánus magatartás költője volna: elterjedt nézet, még ha az irodalmi közmegegyezés rendre ennek ellenkezőjéről biztosítja is az olvasót. Jelen írás ezt a képet kívánja tovább árnyalni.”

A méltató három érdekes kifejezést is használ. Érdemes felsorolni őket:

• Kellemetlenül öncélú költőietlenség
• Vallásellenes és blaszfém indulatok
• Vulgárisan antihumánus magatartás

Természetesen ezek egyike sem képes helytállni egy lírai műben. Ha egy versben ilyenek találhatók, azt esztétikán kívüli jelenségnek kell tekintenünk.

Ezeket nem én mondtam, mindeddig egyetlen értékelő szót sem szóltam a vers tartalmáról. Ezt a mű egyik méltatója mondja, illetőleg ilyen vádak ellen védekezik. Sokat sejtet, hogy ennek érzi szükségét. Persze, hogy „az irodalmi közmegegyezés” az ellenkezőjét állítja, semmit sem jelent. A versnek kell helytállnia önmagáért.

A méltató hosszan értekezik Petri művészetéről, csak néhány jellemző részletet ragadok ki. Akad néhány gyöngyszem. Ilyenek például:

„Nem is meglepő, hogy a kérdésekre, amelyeket Petri költészete föltesz, gyakran az ideológiai ellenszenv, a gyanú hermeneutikája, a bizalmatlan félreolvasás ad választ.”

Visszaolvasta ezt vajon? Szegény nyilván annyira belejött a nyakatekerten kacifántos, akadémikus ködösítésbe, hogy a végén önmagát ültette a körhintába.

Igyekszik egyébként nagyon. Az ilyen mondataiból is kiderül:

(A Petritől vett, zárójeles idézeteket kiszedtem, hadd álljon itt a maga meztelenségében a méltató monumentális mondata):

„Azt tételezve, hogy Petri költészetében az őszintévé stilizált versbeszéd, a reménytelenség mulattató alakzatai, a hitetlenségig fokozott kétely nemhogy nem a nihilt propagáló igyekezet terméke, de a formális mizantrópia nála mély humanizmust takar, s a legnyersebb istentagadás is gyöngéd metafizikát hordoz.”

Hm. Milyen szép hófehér is – a bakacsin…

Az érvmentes, puszta ráfogás a méltató fegyvertárában valószínűleg az atombomba státuszát tölti be:

„Az önreflexiókat is átszínező irónia ekképpen – érdes dikció ide, megkeseredett szólamok oda – túlmutat az önérdekű pesszimizmus körein.”

Következik a kedvencem:

„Olyannyira, hogy a reménynélküliség vállalt és hirdetett költői programja, ez a hűvösen kegyetlen intellektualizmus végül saját magát kényszerül meghaladni.”

Szerencse, mert a jelek szerint a méltató nem tudta önmagát meghaladni.

Az általam olvasott legértelmesebb rövid értékelés a versről így szól:

„Egy másik elhíresült költemény, az Apokrif – melynek Petri 1996-os Kossuth-díja kapcsán viharos visszhangja, heves utóélete támadt – a kereszténység egyik középponti tabujának

provokatív profanizálásával a szent család motívumát a lumpenlét alpári hétköznapiságára játszatja rá, de a szakralitás demitizáló kifordításának rendkívül ötletes nyelvi megoldottsága sem tudja többrétûen árnyalni, kiterjeszteni a versszervezõ poén nagyerejû, kihívó gesztusát, a legjobb  mûvek gazdag jelentéskonnotációival ellentételezni a tagadás sértõ, romboló demonstrativitásának szemléleti-poétikai mozzanatát.”

Magyarra fordítva ez nagyjából annyit tesz, hogy Petri profanizálta a szent család motívumát, de minden szellemessége (?) és nyelvi ötletessége dacára sem alkotott jó verset. Ez az egyetlen általam olvasott írás, amelyben legalább nyomokban fellelhető a kritikai tisztesség. Más kérdés, hogy szinte az összes többiből kikacsingatnak bikkfanyelvű mesterséges ködösítésük sáncai mögül a méltatók, jelezvén, hogy ezzel a verssel azért valami nagyon nincs rendben.

Azért foglalkoztam ilyen terjedelemben a méltatásokkal, mert meggyőződésem, hogy a vers őszinte, de a méltatásai nem azok.

Talán minden emberben ott rejtőzik a Költő. Néha-néha elő is bújik, de csak kevesen vállalják a küldetést.

Költőnek lenni persze nem foglalkozás, ahogy azt sokan képzelik. A költészet nehéz küldetés, és nagyon súlyos felelősséggel jár.

A valódi költőt az álköltőtől a felelősség vagy annak hiánya különbözteti meg.

Az álköltők zöme „foglalkozásszerű” „költő”, nem nyomasztja túlságosan a küldetésének súlya, az irodalmi infrastruktúra dzsungelének dörzsölt ragadozójaként kiválóan érvényesül, megél, „lírájából” mindig látni lehet, hogy most éppen honnan fúj a szél. Az ilyenek művelik a mindenkori „trendi” lírát, költői felelősségük zérus. Ha kell, milliomosként a „trendet” követve el-tragikus-vegetálnak, holmi ellentmondások nemigen zavarják őket, de mindig gyorsan reagálnak a divat vagy a hatalom változásaira, és bárki mellé vagy mögé beállnak epigonnak.

Petri Györgyöt nem tekintem álköltőnek. Hogy jó költőnek tartom-e, az merőben más kérdés. A versei számomra nem adtak lírai érzelemközösségi élményt, nem tudtam azonosulni velük a legkisebb mértékben sem, de van egy tiszta érzés, amely mindegyikből előragyog – az őszinteség.

Epigonjai közül egyet sem érzek őszintének.

A Költőnek jogában áll rossz verseket írni. Egészen csapnivalóakat is. A rossz verset a Költő tulajdon életével szenvedi meg, saját nyomorúsága árán írja.

A Költő számára mindig van felmentés. De a cinikus kritikusok, a megélhetési recenzensek, a dörzsölt nyelvű alibi ítészek, a mesterséges hablaty-ködösítés betonbuta nyelvének mellvédjei mögé bújó áltudósok, a fekáliát bármikor igazgyöngyre magyarázó literátus kaméleonok, a bárkit divatból méltató vagy elmarasztaló elvtelen irodalmi karriermajmok kulturális korrupciója számára – nincs.

Most jöjjön maga a vers, álljon helyt önmagáért.

A rövid lírai műbe oltott epika – itt nyilvánvalóan erről van szó – a magyar költészetben nem újdonság. Annak idején Petőfi hozta be líránkba a népi életkép műfaját. De azt a verset igen bajos lenne összevetni Petőfi népi életképeivel. Petőfi népiessége nem egyszerűen e népi nyelvhasználat utánzata volt, hozzátett, alkotott maga is eleget. Új kifejezéseket terjesztett el, amiket a nép előtte nem ismert, de átvette – tőle. A róna archaizmus volt, eredeti jelentése kb. ’mocsáron átvezető gyalogút’.

A népi életkép hagyományainak a vers nyelvezete nemigen felel meg. A „népi nyelvhasználat” egyáltalán nem a legalja lumpen csoportok nyelvének mechanikus átvételét, az „építőipari szakzsargon” „lírába emelését” jelenti. Az itteni nyelvhasználatot eufemizmussal sem tudom zsargonnak minősíteni, a „tömi”, „piát”, „dugtok” stb. közönséges argó.

Egyáltalán: hol van itt a szikár epikum lírai alátámasztása? Lényegében nincsenek is értékelhető lírai elemek.

Igyekeztem eddig nem szóba hozni a vers alaphelyzetét alkotó motívumot, a szent család profanizálását, de mindenképpen mérlegre kell tennem, hiszen nélküle a vers nagyon is banálisnak, közhelyesnek tűnik.

Nézzük elölről:

„Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát”

Az ítészek egybehangzó véleménye szerint ez „poén”. Vagy ha nem is az, de mindenképpen „humoros”. Ízlések és pofonok. Poénnak szánalmas poén. Humorosnak legfeljebb annyira humoros, mint amikor a gügye Ubulka torka szakadtából üvölti, hogy „Petőfi Sándor gatyába táncol”. A színvonal is hasonló. A debil Jánoska letolja a gatyáját a kocsmában, és az „úri közönség” jót röhög rajta.

Blaszfémiának mindenképpen blaszfémia, de a humorhoz nincs köze. A legkevesebb se.

Vajon Petri eleve provokációnak szánta? Nem hinném. A „szent család” metaforája valahol minden családhoz hozzátapad(hat) hosszabb-rövidebb időre és önmagában még nem blaszfémia. Ez a sor merülhetett fel elsőként.

„Zakatol a szentcsalád”

Önmagában még játékos ötlet. Ehhez jött aztán a második, nyílván a rímhívó szóra. A rím-és ritmusérzék ilyen helyzetekben hasonlók százait generálja. Az ember a zömüket gondolkodás nélkül elveti. Petrinél ez a kontroll valamiért nem működött. Vajon miért írta le? Miért hozta nyilvánosságra?

A második sor után a vers sorsa megpecsételődött, már ezen a sínen szaladt tovább. A söralátéten még elment. Szódával. Mint a költő eltévelyedése…

De elkerült arról a söralátétről.

De hát hányan látták még? Az isten áldja meg, a szamizdatnak is volt szerkesztője…

Hányan látták még? Lektor. Szerkesztő. Főszerkesztő. Nyomdai korrektor. Meg a jó ég tudja, ki még. Egyikben sem volt annyi, hogy a költő elé álljon: „Gyurikám, ez rossz, ez hozzád méltatlan, írd át, vagy hajítsd el, soha senki ne tudjon róla”? Egyikben sem volt ennyi? Hát miféle betokosodott sunyi cinizmus, miféle literátus világpéniszre tekeredett hajbókoló irodalmi szervilizmus, miféle bajra váró rosszindulat, miféle pszichiátriai beavatkozást igénylő idült ízlésficam játszott itt szerepet?

Ha a gyermekük csasztuskaként írta volna, nyakon vágják érte. Ha bárki ismeretlen állít be vele a kiadóba vagy a szerkesztőségbe, rövid úton kipenderítik. Gyuritól elfogadják? Egy vers nem önmagától jó vagy rossz? Hadd törje ki Gyuri a nyakát?

Hogy lehet így bánni egy költővel, akinek a tehetségét maguk is érzik? Hogy lehet így megalázni? Hadd üsse meg a bokáját a Gyuri, majd jót röhögünk rajta, utána megélünk az emlékéből?

Miért nem tudta senki megmondani neki, hogy ez rossz? Könnyebb volt utána idegen szavakkal fűszerezett stupid bikkfanyelven kerge hallelujákat kotlani arról, hogy milyen kiváló? Miféle irodalmi élet a miénk?

Innentől a vers szakmailag értékelhetetlen. Többé-kevésbé rigmusba szedett blődli. Nemhogy kiemelkedő tehetségű költőnek, századrangú fűzfapoétának is szégyellnie kellene magát miatta.

Van még egy felelős, „aki” nagyon komolyan ludas ennek a versnek a világra gyötrésében és nyilvánosságra kerülésében.  A mögötte rejlő poétika. Ebben sem egyedül Petri a hibás.

Lehet persze arról povedálni, hogy ez valamiféle minimál-poétika. De: a minimál-poétika is poétika. Nem nélkülözheti a líra alapvető elemeit, amelyek nélkül a líra nem líra.

Az „Apokrif” mögött még minimál-poétika sem rejlik, legfeljebb valami nyegle pszeudo-poétika, amelyekből kis hazánkból bőven akad.

Nem foglalkoznék most Heideggerrel, sem Wittgensteinnel – akikre rá szokták az ilyesféle ál-poétikákat fogni. Derridával sem, aki meg valószínűleg végképp ártatlan poétikai ügyekben.

Mással foglalkoznék. A költő és a literátus ember személyes felelősségével. Ha ez a vers megjelenhetett, méltatásokat kaphatott, politikai viták tárgyát képezhette, akkor az említett felelősség igen fogyatékos. Talán sokkal fogyatékosabb, mint ez a nyomorult vers.

Semmiféle hitele sem lehet az olyan poétikának, amelyik ilyen szövegek „lírává nemesítéséhez” asszisztál. Előbb vagy utóbb a legprimitívebb makogás is „lírává nemesül”, ha valamelyik „Gyuri” követi el.

Nézzem tovább a verset.

Petri profanizálta, helyesebben inkább deszakralizálta a szent családot. Megfosztotta mitológiai és szimbolikus értékétől a motívumot. Nem vette észre, hogy az ilyen fogalmak egyáltalán nem deszakralizálhatók, mert abban a pillanatban elillannak. Üresség marad a nyomukban. Még egy ócska poént sem ér.

„Petőfi Sándor, gatyába’ táncol…”

Ízléstelen, ordenáré, fantáziátlan.

„József nem tud elaludni,
keres valami piát.”

Valamiféle kültelki köznapi sémába gördül alá, a lumpenek világába. Valamelyik okos ítész nem átallott arról fontoskodni, hogy Petri „könyörtelenül megragadta a valóságot”. Ez a „valóság” alpári közhely. Ha egy féllábú mongolidióta részegen ágál a Keleti előtt, az esetleg valóság, de ettől még a világ nem áll csupa részeg féllábú mongolidiótából.

A kereskedelmi médiából származó „hírérték” behatolt a lírába, gyakran látom, pedig ott semmi keresnivalója.

Hol a líra becsülete? Egyáltalán hol van ebben a versben a lírai én?

„Nem lel, felkel”

Ezt meg éppenséggel „zseniális szójátéknak” aposztrofálta valamelyik izzadó tollú méltató. A szójáték nyelvi elem, lírai minőséget önmagában nem teremt, de azt gyakran megöli, mert félrevihet sok verset. A jelenkori magyar kanonizált lírában párját ritkítóan sok példa akad erre. Ez meg éppenséggel elég elcsépelt „szójáték”. A magyar nyelvben ennél legfeljebb a talál-halál elhasználtabb.

„Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább —„

A három királyok megemlítésével kapcsolatban sem fukarkodtak a „zseniális” jelzővel a zseniális ítészek. Ebben a néhány sorban tagadhatatlanul van némi lendület, de az epikai természetű, hasonlóra a dolgozatában bármelyik közepes képességű kamasz képes.

„— “Megint Isten?”
— “Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
— “Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!”

Ebben a szakaszban csaknem annyi a bakugrás, mint némelyik kritikus hozsannáiban. Ez az a pont, ahol a deszakralizáció végképp zátonyra fut. Marad az alpári szituáció, nyoma sincs semmiféle lírai helyzetteremtésnek. Ez nem is líra. Legfeljebb valami csökevényes epika. Takarékos, pszeudo-kocsmai párbeszéd – minden drámaiság nélkül. Vígjátéki manír keveredik a túlhajtott naturalizmussal.

„— de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!”

A befejezés az eddigiekhez méltó. Az alaphelyzet, a nyelvezet, a szerkezet, a lírai látásmód – mind-mind fogyatékos. Az egész vers: fogyatékos. A végén aknára fut és elsüllyed. Izzadságszagú, még a legalpáribb módon gagyi amerikai filmvígjáték rendezője is átíratná. Szánalmas.

Szegény Petri György…

Nem sajnálom tőle a Kossuth-díjat. Nyugodjék békében…

Nincs igaza az egyik oldalnak. Amelyik isteníti. Ez csak egy rossz vers. De sok ember megalkuvását leleplezte, akik maguk tehetnek róla. Nem a vers, még kevésbé Petri.

Nincs igaza a másik oldalnak sem. Amelyik démonizálja. Ez csak egy rossz vers. Petri György nem gonosz. Ne bántsuk.

A gonosz önmagában kicsi és nevetséges. Ha teret kap, nagy lesz és veszélyes. Petri György Apokrif című verse nem veszélyes és nem nevetséges. Szánalmas. A körülötte zajló tohuvabohu viszont kicsi és nevetséges.

A versben lírai értéket nem találtam, esztétikán kívüli jelenségnek kell minősítenem.

Ne csináljunk a fogyatékosságból lírai értéket – inkább próbáljuk a költőinket megbecsülni.

Folytatása következik.