IV. (Szép) Fülöp francia király megnyerő külseje ellenére céltudatos és kegyetlen ember volt. Elfogatta a pápát, elpusztította a templomos lovagrendet, halála után a fiai sorra trónra kerültek, de mind meghalt utód nélkül, ami hamarosan elvezetett az angolokkal vívott százéves háborúhoz, amelynek első felében nem termett babér a francia fegyverek számára…

Szép Fülöp ellentmondásos uralkodó volt.

Egyszer vén koldus nyújtotta felé a karját.

- Könyörülj rajtam, felség!

Halvány fényű őszi csillag

Pislákol fent szüntelen;

S jól tudja, hogy lent a Földön

Csak a munka bűntelen.

——–

Elterül lomhán a Múlt,

Mint ütött-kopott csobolyó,

Vágyakozva néz vissza rá

A szomjas, vén Földgolyó.

—–

Fogyatékos emberiség

Sose talál jó utat;

Nem boldogság, harmónia,

Csupán pénz után kutat.

—-

Halvány fényű őszi csillag;

Fényes a Hold és kerek -

Hatalmasabb ám az Élet,

Mint akárhány fergeteg.

—–

Amit nagynak, erősnek vél

Kapzsiság és hatalom;

Az nem egyéb játékszernél,

Rongy, lom, bágyadt unalom.

Őszi lombok susogása

Még nyarat idéz;

A világ jövő rejtelmek

Homályába néz.

——

Őszi fa tövében fonnyad

Őszi szalmaszál;

Őszi lombok árnyékában

Pihen a halál.

—–

Őszi szellő hegedűje

Őszi keserű;

Elveszíti önbizalmát

Ősszel a derű.

—-

Őszi sárba hullanak

Az őszi levelek;

Őszi ködben őszi végzet

Halkan tekereg.

——

Őszi bú helyett arcunkon

Őszi fegyelem;

Talán nem más a világ,

Mint abszurd sejtelem.

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

„Hajó az admirálisnak! Javasolhatnám addig a térugrás elhalasztását?”

-         Admirális a hajónak! Természetesen! Úgy gondolom, addig pihenőre térek – a két férfira nézett. Sütött róluk a fáradtság, különösen Ed Philips elkínzott tekintetéből. – A tisztjeimmel együtt.

„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! A tisztek számára a tiszti körletben akad hálóhely, az ön számára pedig azonnal előkészítem az admirális lakosztályát.”

 Karen meglepetten nézett fel.

Negyvennegyedik rész

Ha a szerelem lényegét vizsgálom, ideje összegereblyéznem mindazt, amit eddig tudhatunk róla.

Amikor idáig jutunk, meglepődve konstatáljuk, hogy a szerelemnek – hagyományos értelemben véve – nincs szakirodalma. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is írtak róla semmi fontosat. A későbbiekben – például Platón vagy Ficino nézeteit taglalva – megállapíthatjuk majd, hogy az emberi gondolkodás legjobbjai már régtől fogva tisztában vannak a szerelem egyetemes jellegével.

Akkoriban Athén

Vésznek nézett elé;

Hitel-hínár húzta

A pusztulás felé…

——

A néhai Szólón

Csendben lépegetett,

Elindult legyőzni

A buta végzetet.

——

Forrt, s tombolt a város,

Akár a zuhatag;

Kardokat kovácsolt

Javában a Harag.

——-

Már fenekedett

A város söpredéke,

Szólón khitónjába

Menekült a Béke.

——

Akropolisz fölött

Vad madarak szálltak;

Szólón állt elé

A haragnak, vitának.

—–

Felhőkbe gyűlt pedig

Viszály véres hava,

Mégis eloszlatta

A Költészet szava.

Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.

A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.

Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.

Fogyó nappal füstöt seper;

Az alkonyat: puha lepel.

——–

Az alkonyat puha lepel;

A világ lassan szunnyad el.

——-

Szunnyadni készül a világ;

Levelet hullajt a faág.

—–

Az ősz lassú könnye pereg,

Szállnak, szállnak a levelek.

——

Állunk sorba, hosszú sorba;

Élet, levél hull a porba.

——-

Hullt élettel játszik a szél;

Hegyen túlról üzen a Tél…

——

Szeptember végén a ködök

Mélyén a vén ördög – röhög.

—–

Hervadás mélyére megyünk,

Közeledik már a telünk.

Valamikor a harmincas évek legelején elhalálozott egy bizonyos Kozarek nevű ember. Évtizedeken keresztül látta el feladatait felettesei megelégedésére. Ő volt az állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: a hóhér.

Halála után az illetékesek ugyancsak vakargatták a fülük tövét, kit is szerződtessenek Kozarek helyébe.

A derék Kozarek afféle bútordarab volt, már megszokták, soha eszükbe sem jutott, hogy meghalhat. Namármost, ki legyen az új hóhér?

A régi időkben minden vármegye, sőt minden pallosjogú város rendelkezett szakképzett hóhérral, egész hóhér-dinasztiák voltak az országban, de amióta az egész államban csupán egy szál ember töltötte be eme felelősségteljes státuszt, honnét vegyenek másikat?

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg várakozásteljesen nézett fel, Ed Philips arcán azonban az elkínzottságon kívül semmi sem látszott.

A szőke nő egy pillanatra eltöprengett. Talán jó lenne aludni egy igazán nagyot, alvó állapotban átvészelni a térugrást. Úgy sokkal kényelmesebb.

„Hajó az admirálisnak! A térugrás előtt nagyon komoly jelentenivalóm van, egyben határozott javaslatot szeretnék tenni, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

 A szőke nő meglepődött.

Negyvenharmadik rész

Mielőtt az előbbi részben felmerült fontos kérdésekre válaszolnék, ismét vissza kell kanyarodnom, hogy a téma többi szálát is összhangba hozzam mindazzal, amit a sorozat legutóbbi részeiben megállapítottam.

Lassan odaérek, hogy komoly kísérletet kell tennem a szerelem definiálására. Eddig ettől tartózkodtam, és nem véletlenül.

Láttuk, mi nem a szerelem. Talán nem árt néhány szóval felidézni.

A szerelem nem azonos a puszta szexualitással, még kevésbé a szerelem úgynevezett „felszabadításával”.

Tánc, tánc, őszi tánc,

Sáros lesz a szoknyaránc,

Vigyorog a lánc…

—–

Terjeszkedő szürke csürhe

Nappalunkat falja;

Szkeptikusok sóhajától

Veres az ég alja.

——-

Be nem váltott ígéretek

Füstje száll az égre,

Laposkúszó tisztességnek

Nyöszörgés a vége.

——

Tánc, tánc, őszi tánc,

Sáros lesz a szoknyaránc,

Vigyorog a lánc…

—–

Profán áldás zörög fentről,

Ha buta a gyermek,

Megtervezett indulatok

Külföldre figyelnek.

—–

Cserbenhagyott tiszta szónak

Zűrzavar az ára;

Flúgos futamok indulnak

Az Uborkafára.

Az írói hiúság szokatlan dolgokra képes. Művel csodát is, egyebet is.

Az alábbi történetet több emlékirat is tartalmazza.

——

Valamikor a harmincas évek legelején egy nagyobb Nyugat-rendezvény után a társaság egy része együtt maradt, és sétára indult az éjszakai Budapesten. Egy frissen közéjük csöppent író felajánlotta, elviszi a nyugatosokat egy olyan lokálba, amit egyikük sem ismer.

A végén el is jutottak valahol a Dohány utca környékén a Denevér nevű becsületsüllyesztőbe, amit valóban nem ismertek – alulmúlt mindent, amit életükben láttak.

Nyárt idéző őszi hétfő;

Vén, kedélyes fellegnéző

Napsugár -

Árnyékában a bujdosó Nyár

Még néha visszajár.

—–

Vén savanyú, régi álmok;

Szeptemberi délutánok

Melege,

Álom-kompót;

Ne dermesszen

Majd meg

A Tél hidege.

——

Nyárt idéző őszi hétfő

Mint türelmes feketéző,

Jól figyel;

Hogy csempészett,

Hamis nyarat

Kinek hogyan

Adjon el.

——

Hétfő nem hederít rája,

Hogy kinyílt az Ősz aktája,

Szép világ;

Lehet tőle

Naponta új

Bürokrata birkaság.

Ezt a történetet állítólag először Rotterdami Erasmus jegyezte fel. Német írók később Nagy Frigyest tisztelték meg vele.

Állítólag először Dugonics András ragasztotta rá Mátyás királyra, attól kezdve azonban igen sok anekdotagyűjteményben szerepel.

Szóval:

——-

Egy dunántúli fiatal nemes került Mátyás udvarába, és ott szeretett volna valamilyen álláshoz jutni. Elvégezte a bolognai egyetemet, igen jól képzett ember volt, de az udvarban senkit sem ismert, pártfogót keresett.

Évfordulónk

Az évek múlnak, nem mi, Kedvesem,

Már újabb évtized tejfoga nő,

Vénül és cseperedik az Idő;

De van valahol – én úgy képzelem -

Amit nem mutat meg az Idő tükre,

Egy alig kuckónyi dimenzió,

Ahol nem úr a múló ráció,

És ahol megmaradunk mindörökre.

Bár évről évre halad a kerék;

Tudnod kell: ma is igent mondanék.

A haj kihull, homlokot ránc takar,

S a szenvedély vénülni nem akar;

  Az Idő lomha, irigy és fakó,

      Még mindig megborzongatsz, ANIKÓ.

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen gondterhelt arccal gondolkodott. Lehet, hogy csupán néhány percet nyertek, és elölről kezdődik.

-         Szinte bármikor újra indulhat – dörmögte Ed Philips.

-         Mennyi időre szól a rendszer-visszaállítás? – kérdezte Helmut.

A könnyűcirkáló azonnal felelt; mint aki figyelmesen követi a társalgást.

„Hajó az admirálisnak! A rendszer-visszaállítás sztenderd ideje egy esztendő.”

-         Van egy évünk?

Negyvenkettedik rész

Rendkívül fontos pontra érkeztem, sajnos itt már nem kerülhető meg a soron következő összegzés:

Tudatában kell lennünk annak, hogy szerelemről és líráról mindezen gondolatokat egy olyan országban mondom, amely az egy főre eső öngyilkosságok számát tekintve világelső, a termékenység terén meg az utolsók közt kullog.

Ahol az emberek egyik fele minimális kötődést sem érez tulajdon nemzeti közösségével szemben, sőt újabb és újabb megosztó szempontokat agyal ki, komprádorként napi tevékenység szintjére emelte az ország eladását és elárulását; a másik fele meg valami zagyva nagy magyar álomvilágban él, és újabb meg újabb ködfalakat emel maga és a valóság közé.

Vén malom a hegytetőn,

Őröl szakadatlan;

Zúgó évek

Tűzpatakja

Forr,

Akár a katlan.

—-

Roskatag a vén Idő,

Mégis ifjul egyre;

Porrá őrölt régi korok

Omlanak

A Hegyre.

——

Forognak a kerekek,

Bús a Múltak halma;

Lassan őrli életünket

Fel az Idő Malma.

——-

Vén malom a hegytetőn;

Álmainkat őrli,

Eltévedt érzelmeinket

Örökre

Letörli.

——

Zuhatagos a meder,

Nincs híd a Jövőbe;

A vén Idő

Meredeken hömpölyög

Előre.

——-

Vén malom a hegytetőn,

Csattog a jövőbe;

Átjut a szabad akarat,

S elvész, ami dőre.

Petőfi Sándor is beleesett 1844-ben abba a hibába, hogy – Vahot Imre javaslatára – hagyta, hogy díszparasztot csináljanak belőle.

Hónapokon keresztül járt különféle társaságokba kucsmában és bekecsben, fokost tartva a kezében – mint népköltő.

Petőfi azonban huszonegy éves, irodalmi körökben teljesen járatlan fiatalember volt. Amikor rájött, hogy jelmezes bohóc, azonnal elhajította a maskarát, kilépett a szerepéből.

Díszparasztok a XX. századi magyar irodalomban is akadtak.

Csalóka Hold...

Míg a sötét felhő

Elhalad;

Csengő-bongó,

Vigasztaló

Rímeket farag.

------

Míg a lomha Éj

Sötéten, tompán

Elszalad,

Arról dalol,

Hogy a Földön

Minden megmarad.

-------

Míg a ritka

Csillagszőnyeg

Lustán elterül;

Azt mondja, hogy

Végül majd

A Jó kerül felül.

------

Úszkál

A bársonyos Égen,

Mint egy hűs tavon;

Azt mondja,

Bátran engedjük

A Jót szabadon.

------

Csalóka Hold...

Amíg az Ég

Szürke és

Fakó;

Azt dalolja,

Hogy a világ

A Jóra való.

Az ifjú Mátyás király egyszer meglátogatott egy börtönt. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy kegyelemben részesíti, aki arra érdemes.

Sejtették ezt a rabok is. Mindegyik arra számított, hogy kiszabadítja őt az ifjú király.

Amikor felsorakoztatták őket a király fogadására, nem győztek panaszkodni.

- Ártatlan vagyok, felséges uram! Semmi sem követtem el! A gonosz bíró! A kapzsi poroszló!

- Tévedés, felséges uram, minden tanú vaksi volt és rosszindulatú!

- Összeesküvés áldozata vagyok, felséges uram, semmit el nem követtem!

Ötven felett kezdődik már Szeptember,

Még napsugaras, mint a régi Nyár,

Még csókra éled hajnalban az ember,

De már ködösebb lesz a láthatár.

——–

Fényét a Nap már bágyadtabban ontja,

Felnőttebbek lettek a csemeték,

Plasztikusabbá vált a Lélek gondja,

S az évek sora szikrázó nyakék.

——

Régi vonásaink kiélesednek,

Szeptember ránca a szemünk alatt,

Az őszi alkonyok könnyen felednek,

De bensőséges minden Pillanat.

——

Ahogy mélyülnek arcunk ráncai,

S ahogy az őszi gondok cseperednek,

Szorosabbak az Idő láncai,

S a csókok napról napra édesebbek.

Negyvenegyedik rész

Elérkezett az ideje annak, hogy megpróbáljam megfogalmazni, miben is áll a valódi fejlődés. Mit is tekinthetünk előre mutató változásnak.

Láttuk, hogy a fejlődés fogalmát nem lehet pusztán az ember eszközkészletének tökéletesedésére hárítani, sem a fogalmat azzal helyettesíteni.

A fejlődés csak magának az embernek a fejlődése lehet.

Vajon mi fán terem az emberi jelenség (Teilhard de Chardin) fejlődése?

Fejlődés csak az emberi lényeg tökéletesedése lehet. Ezzel persze még semmi megfoghatót nem mondtam, és nem is mondhattam, hiszen az emberi lényegnek nincs kézzelfogható valósága.

A Nyár levetett ruháit

Már Szeptember viseli;

Előbb-utóbb rájön majd,

Hogy ez a köntös nagy neki.

——-

Kánikula-kabátjában

Parádézik dölyfösen;

Hátha a sok buta madár

Nem repülne rögtön el.

——–

Nyár-jelmezben jött Szeptember,

Hátha behódol a Nap,

Hátha jut még alamizsna;

Hosszú, tüzes pillanat.

——–

Jelmezben oson Szeptember,

Verőfényes szép napon,

Mint fiatal lányok közé

Festett bajszú vén kujon.

——-

Dicsősége tetőpontján

Nyári mezben tetszeleg,

Örökségül itt maradt rá

A tűzruha, a meleg.

Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.

Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.

Szóval – írja Lengyel József – K. igen avatott kézzel ismétli az összes írásmódot és irodalmi divatot.

Azt utolsó tatár támadás 1717-ben érte hazánkat, a fosztogató hordák főleg Máramarosra és Erdélyre rontottak.

A háborúban csúfos vereségeket szenvedő, vesztésre álló török nagyhatalom diverziós céllal zúdította hazánkra a tatárt. Célját nem érte el, a támadás – kezdeti sikerek után – kudarcot vallott. Az erdélyi és magyarországi rendi alakulatok valószínűleg ekkor harcoltak utoljára oszmán hadak ellen. A soraikat erősítő császári sorkatonasággal sikerrel teljesítették a feladatukat.

Talán már beszálltunk

Az elmúlt éjszaka,

Vagy most is a nyárban

Fut az álmunk tova.

——

Fel is vett már minket

Talán az ősz-vonat;

Vagy a lelkünk mindig

Még a Nyárban marad.

——-

Régen ismer minket

A nyájas Szeptember;

Tudja: álmaiban

Él mindig az ember.

——

A nyájas Szeptember

Az első stáció,

Ősszel virágzik ki

Mindig a ráció.

——

Amikor a Remény

Könnyben, ködben ázik,

A Ráció ősszel

Mindig kivirágzik.

——

Minden logikus lesz

Ha senki sem remél;

Az Ember igazán

Az álmaiban él.