Negyvenkettedik rész

Rendkívül fontos pontra érkeztem, sajnos itt már nem kerülhető meg a soron következő összegzés:

Tudatában kell lennünk annak, hogy szerelemről és líráról mindezen gondolatokat egy olyan országban mondom, amely az egy főre eső öngyilkosságok számát tekintve világelső, a termékenység terén meg az utolsók közt kullog.

Ahol az emberek egyik fele minimális kötődést sem érez tulajdon nemzeti közösségével szemben, sőt újabb és újabb megosztó szempontokat agyal ki, komprádorként napi tevékenység szintjére emelte az ország eladását és elárulását; a másik fele meg valami zagyva nagy magyar álomvilágban él, és újabb meg újabb ködfalakat emel maga és a valóság közé. A két csoport közt a polgárháború sem elképzelhetetlen.

Ahol a demokratikusnak aposztrofált intézményrendszer önmagát járatja le, és a politika gyakorlatilag totális csődbe került.

Ahol az évről évre súlyosbodó bajokat csak újabbakkal tetézik, ahol nem létezik olyan politikai erő, amely halovány esélyét meg tudná teremteni egy konszolidációnak.

Ahol gyakorlatilag harminc éve permanens gazdasági válság van, és ahol ezt a fiatalabb nemzedékek talán már a hazai élet természetes velejárójának tarthatják.

Ahol adottságaink alapján mindig megtermeltük saját élelmünket, és ahol most olyan szégyenletes helyzet állt elő, ami még a török hódoltság alatt se volt soha – nem tudjuk magunkat ellátni élelemmel, mert előnytelen kapcsolatrendszerek hurkába dugtuk a fejünket, és egy sor együgyű előírás átvételével idegen kézbe adtuk a saját kenyerünket – semmiért cserébe.

Ahol az élet minden terén katasztrofális jelenségek harapództak el.

Ahol mintha tudatosan butították volna el a lakosság hatalmas tömegeit az „olcsó munkaerő” fenntartásának alattomos és kisszerű szándéka jegyében.

Ahol „elitünk” negyven esztendő alatt külföldi haverjaival összejátszva külföldi kölcsönök roppant tömegét zúdította az országra, amelyek gyakorlatilag semmiféle módon nem hasznosultak; ma pedig egy kirabolt, leépített, kifosztott ország nyög az elképesztő uzsoratömkeleg alatt. Nem létezhet olyan felelős politikus, aki magánemberként ne tudná, hogy ezt képtelenség valaha is kifizetni. Ennek ellenére nincs olyan politikai erő, amely ne az uzsorakölcsönök további növelését tekintené „megoldásnak”. Ez mutatja a politika teljes csődjét és alkalmatlanságát; de a szűk mozgásteret adó játékszabályok alapján egyebet nem is mondhat. Ha belepusztulunk is, ha tökéletesen tönkre is tesszük önmagunkat, fizetnünk kell a fizethetetlent. Mintha Don Quijote és Sziszifusz sorsának szorzatát akarnánk jövőképpé tenni. Ha nem fizetnénk tovább, talán összeszedhetnénk magunkat, ha tovább tetézzük, biztosan el fogunk vérezni. De azt mondani, hogy nem fizetünk tovább, nem „szalonképes”’, és a formailag apokrif megoldásoktól való félelem nemcsak a gyávaságot teszi zsinórmértékké, hanem szinte perverz módon rombol le mindent, ami még működni látszik.

Ahol a fiatalságunk százezrével özönlik külföldre, a vérveszteség mindenképpen tragikus, nemcsak azért, mert végleg elveszítjük a távozókat, hanem azért is, mert a jelenség pontosan megvilágítja, miféle irdatlan rombolás történt ennek a népnek a lelkiségében még az elmúlt századokhoz képest is.

Ahol az eresztékek recsegnek, az összetartó erők megbomlottak.

Ahol az egymásra acsarkodó politikai csoportosulások gyakran locsognak nemzeti egységről – közben vállvetve akadályozzák annak kialakulását.

Mindez igaz. Talán még több is.

Nekem mégis a szerelemről és a líráról kell beszélnem. Sőt: kötelező.

Sokkal fontosabb a téma, mint amilyennek tűnik. A líra is. A szerelem meg főleg.

A külföldi kölcsönök és a globalizáció aligha ment meg bennünket.

A szerelem és a líra talán igen.

Folytatása következik.