Kis türelmet...
Kis türelmet...
8 éve | 0 hozzászólás
Otto von Bismarck kancellár ragaszkodott háziorvosához, Schweninger egyetemi tanárhoz. Ezen sokan meglepődtek, hiszen a két férfi első találkozása után ezt kevesen hitték volna.
Bismarck közismertem durva modorú volt, de a bátor embereket kedvelte.
Felhívták a figyelmét a jó hírű orvosra, és fel is kereste.
Dr. Schweninger szokásához híven elkezdte aprólékosan kikérdezni az új pácienst eddigi betegségeiről, testi állapotáról.
A kancellár azonban gyorsan elunta a felelgetést.
Otto von Bismarck egyszer hosszasan hallgatta egy vén herceg siránkozását.
- Ez siralmas, kancellár úr! – panaszkodott az öreg kékvérű. – Leírhatatlan. Ön ne akarjon megöregedni.
- De akarok! – vetette oda Bismarck.
A herceg zavartan pislogott.
- Hogyan: Ön meg akar öregedni?
- Igen!
- Miért?
- Az öregedés a hosszú élet egyetlen módja.
Deák Ferenc és a fontolva haladók arisztokrata vezére, gróf Dessewffy Aurél szívélyes jó viszonyban voltak egymással.
Egyszer olyan alkalommal találkoztak, amikor valami nyegle hivatalnok még a híresen türelmes Deákot is kihozta a sodrából. Még akkor is mérgelődött, amikor összefutott a gróffal.
Dessewffy érdeklődésére elmondta, hogy valami nehéz fejű hivatalnokkal akadt össze, és a végén meg is kérdezte:
- Miért ilyen ostobák a hivatalnokok?
Dessewfy elmosolyodott.
Georges Cuvier (1769-1832) korának egyik legnagyobb természettudósa volt. Ma már evolúció-ellenessége és katasztrofizmusa miatt legyinteni szoktak rá, pedig korreláció-elmélete ma is érvényben van, és az sem biztos, hogy katasztrofizmusa minden tekintetben téves.
Egy ideig kollégiumban dolgozott és tanított.
A kollégisták akkor se voltak különbek a maiaknál. Egyszer hatalmas éjjeli tivornyát rendeztek, és elhatározták, hogy alaposan megtréfálják a mit sem sejtve alvó tudóst.
Állítólag megtörtént…
—
Valamikor az ötvenes évek elején egy halálraítélt – egyáltalán nem biztos, hogy politikai elítélt volt, de valószínű – a kivégzés előtt megbetegedett. A börtönparancsnok elrendelte a kivégzés elhalasztását, ami akkoriban példátlan volt.
A “gondos orvosi kezelés” és “az ápolás” azonban egy hét alatt helyrehozta. Az orvosok mellé rendelt komisszár a következő jelentést írta:
Az elítélt meggyógyult, a kivégzés egészségkárosítás nélkül hajtható végre…
8 éve | 0 hozzászólás
Mikszáthot egyszer megállította az utcán egy ismerőse. A nagy palóc azonban most nem engedte szóhoz jutni:
- Képzeld, tegnap a kávéházban találkoztam egy úrral, aki nagyon hasonlított hozzád.
Az ismerős nagy szemeket meresztett.
- Hozzám hasonlított?
- Annyira, hogy az is száz koronát akart kölcsönkérni, mint te most. Na szervusz!
Azzal faképnél hagyta.
8 éve | 0 hozzászólás
Van, aki nyelvtudással megy külföldre, de olyan is akad, aki elvárja, hogy mindenütt legyen, aki megérti az anyanyelvét. Csaknem mindennek van olyan oldala, ahonnan nézőpont kérdésének tűnik.Ez régen sem volt másképpen.
Valamikor az 1830-as években írta meg egy angol lap – a főszereplőt is megnevezte.
—-
Sir John X. európai körútra indult valamikor az 1830-as években. Hazatérve a klubjában lelkesen mesél az élményeiről.
Az egyik lord rákérdezett:
- Nem voltak nyelvi nehézségei, Sir John?
8 éve | 0 hozzászólás
Nem nagyon van új a Nap alatt…
—
Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:
- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.
- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.
- Lábműves!
Régi történet, de nem veszti erejét…
Amerikai lap írta…
Valamikor a koalíciós időkben (1945-48 között) egy amerikai riporter megszólított a nagykörúton egy magyar járókelőt:
- Mi a baj Magyarországon?
A kopott öltözetű középkorú férfi elmosolyodott:
- A vezetőink egy része semmire sem képes, egy másik részük meg mindenre.
8 éve | 0 hozzászólás
A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.
Egy társaságban valaki szóvá is tette:
- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?
Gyulai dühösen vágott vissza:
- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!
Valaki közbekiáltott:
- De nem ingyen!
8 éve | 0 hozzászólás
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.
Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.
Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.
Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt.
Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.
—-
A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?
Valahogy meg kellene győzni őket!
8 éve | 0 hozzászólás
Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.
A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.
A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta.
Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.
Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni.
Riedl Frigyes egyszer valami budapesti társaságban nem térhetett ki egy bemutatás elől.
Előkelő, jó összeköttetésekkel rendelkező író vizitált előtte. Az illető arisztokrata körökben mozgott, de roppant gyenge író volt. Sőt. Plagizátornak ismerték. Éppen per folyt ellene szellemi érték eltulajdonítása miatt.
Ráadásul a legutóbb megjelent könyve sem volt eredeti. Valami csóró író kéziratát megvásárolta, és a saját nevén publikálta. Nyílt titok volt.
Lenkeffy Ica kabarészínésznő édesanyja nagy izgalommal készült a lánya első fellépésére. Kinyomozta, hová ülnek a premieren a vezető kritikusok, és közéjük váltott jegyet. Azt gondolta, befolyásolhatja majd a véleményüket. Úgy vélte, őt senki sem ismeri, bátran játszhatja az előkelő idegen hölgyet. Beült hát az előadásra, roppant higgadtan és kimérten viselkedve - legalábbis ő így gondolta.
Amikor a lánya első jelenete következett, feszülten figyelt. Amikor az első olyan jelenet következett, ahol volt a lányának is néhány mondata, eljátszotta, hogy egyre jobban figyel, és egyre elragadtatottabb.
8 éve | 0 hozzászólás
Jászai Mari egyszer valami rossz színésszel játszott együtt. Az illető közönséges ripacs volt; harsányan deklamált, nagy marha, patetikus mozdulatokkal játszott. Mindent tönkre tett.
Jászai Mari nem sokáig bírta. A második előadás után megszólította a tehetségtelen kollégát:
- Mondja, maga miért lett színész?
A ripacs örvendezve nézett fel. A híres primadonna megszólította! Kidüllesztette a mellét.
- A világot jelentő deszkákra vágytam!
Jászai vállat vont.
Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.
Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.
A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.
Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.
Hannibál figyelmesen szemlélte a rómaiakat.
9 éve | 0 hozzászólás
Prielle Kornélia a XIX. század legnagyobb magyar tragikái közé tartozott.
Petőfi menyasszonya volt egy ideig, és korántsem biztos, hogy nem ő lett volna a költő méltó felesége…
A kiváló színésznő talpraesett ember volt.
Egyszer romantikus idős hölgy szerepét osztották rá a Nemzeti Színházban. A szerep miatt a csinos fiatal művésznő arcát idősre maszkírozták, hajára ősz parókát tettek.
Prielle Kornélia így is gyönyörű volt.
A karakter, akit alakított, éppen egyedül volt a színpadon, és nosztalgiázott.
9 éve | 0 hozzászólás
Több budapesti színházban is dolgozott kellékesként a századforduló évtizedeiben Baghó. Sajnos, a keresztnevét nem sikerült kinyomoznom.
Szellemes és furfangos ember volt, anekdoták tucatjait mesélték róla.
Kezdő kellékesként megkérte egy csinos kóristalány kezét. A buta fruska elhúzta a száját.
- Talán majd kellékesné leszek? Mit képzel?
Tíz év telt el. Baghó ismert kellékes lett, és megrögzött agglegény. A lány fennen hordta az orrát, de csalódnia kellett.
Manapság nagyon elszaporodtak a futballmeccseken a piros lapok. Régebben sokkal kevesebb volt a kiállítás, de ezek gyakran a mai következményeknél nagyobb vihart kavartak.
Labdarúgó-világbajnokságon nem is egyszer fordult elő, hogy a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát, és rendőröknek kellett levezetniük a gyepről.
Az 1966-os angliai világbajnokság Anglia-Argentína mérkőzésének 37. percében a német Kreitlein játékvezető kiállította az argentin Rattint.
9 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.
A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.
Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket.
9 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.
- Játsszuk el!
Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.
9 éve | 0 hozzászólás
Kevesen tudják, hogy Johann Wolfgang Goethe valamikor színházi direktorként is dolgozott, ő volt a weimari udvari színház igazgatója.
Állását egyébként egy kutya miatt veszítette el. Nem volt hajlandó egy divatos kutyás melodrámát színpadra állítani azzal, hogy az ő színházából nem lesz – cirkusz.
Szigorú és következetes ember volt.
Egyszer valamelyik makrancoskodó színész közölte, hogy nem fogadja el a neki kiosztott mellékszerepet.
Goethe nem sokat teketóriázott vele:
- Akkor eljátszom magam!
9 éve | 0 hozzászólás
Állítólag Bodajkon esett meg valamikor az 1870-es években.
Választás idején a szemben álló politikai pártok helyi vezetői és azok hívei között valami nagyon komoly konfliktus támadt. Tömeget alkottak kormánypártiak is, ellenzékiek is, előkerültek a fütykösök, sétapálcák, lovagló ostorok.
Iszonyú sértéseket vágtak egymás fejéhez, üvöltve szidták egymás felmenőit, köpködtek, dühödten rázták a fegyvereiket.
Tomboltak, mint aki ölni készül.
Miért nem ugrottak egymásnak?
9 éve | 0 hozzászólás
Ezt a történetet Liselotte orléans-i hercegné jegyezte le:
Durford márkiné francia származású nagyvilági hölgy volt.
A hölgy nagybátyjának kertjében Jupiter meztelen szobra állt. A rokokó idején számos festmény ábrázolt meztelen görög isteneket, leginkább Hermészt, vagy a három Gráciát.
Ez a Jupiter különösen vonzó lehetett, legalábbis a márkiné annak találta. Naponta megszemlélte.
Bámulta jobbról-balról, körbejárta, közben beszélt hozzá:
- Szép vagy, Jupiter!
Angliában még II. Károly idején is szokásban volt az idétlen bolondéria, hogy a királyt térden állva kell kiszolgálni.
A francia Grammont marsall, mint Lajos király rendkívüli követe, egy ízben meghívást kapott egy királyi ebédre.
Elhűlve figyelte a sok térdhajlást, térdeplést a király előtt. A bejövők előbb háromszor térdet hajtottak, majd a tálakkal együtt térdre ereszkedtek, és térden csúsztak a király elé. Károly elé a főudvarmester helyezte a tálakat, ugyancsak térden.
9 éve | 0 hozzászólás
A “rasszizmus” kifejezés ma divatos politikai szitokszó. Boldog-boldogtalan hazsnálja helyenként rendkívül ostobán.
Itt most az igazi rasszizmusról lesz szó.
—
A második világháború nem egészen az a jók és gonoszok harca volt, ahogy nekünk tanították. A dolgok ritkán fehérek és feketék.
Kilóg a lóláb. A tömeggyilkosságokat és egyéb háborús bűncselekményeket mindig csak a vesztesek követik el. A győztesek gáncs nélküli lovagok.
A második világháború után legalább a semmiféle hadi objektummal nem rendelkező, védtelen Drezda porig bombázásáért felelős szövetséges politikusoknak és tábornokonak helyet lehetett volna szorítani a nürnbergi vádlottak padján.
Erwin Rommel a második világháború egyik legismertebb német tábornoka volt, ellenségei is igen jó véleménnyel voltak róla. Még Winston Churchill is nagy hadvezérnek minősítette. Honfitársai meg egyenesen a páncélos hadviselés Seydlitz-ének minősítették.
Híres volt aktivitásáról, munkabírásáról és bátorságáról. Fáradhatatlan volt.
Támadás idején rendszerint az élen haladó harckocsiban ült. Máskor Fieseler Storch típusú könnyű repülőgépéről vizsgálta a saját és az ellenséges állásokat.
9 éve | 0 hozzászólás
Valamelyik Lichtenstein herceg elveszítette az arany pecsétgyűrűjét. Mivel a vadászat kezdetén még megvolt, az egyik szolgálattévő uradalmi vadászát gyanúsította meg a lopással.
A szerencsétlen váltig állította, hogy ártatlan, mire a herceg kínpadra vonatta. Ficamokat, töréseket szenvedett, de kitartott az ártatlansága mellett.
- Ha erre nem vall, majd fog másra! – dörmögte a herceg.
Megkorbácsoltatta a nyomorult szeme láttára a feleségét és a lányát. A szerencsétlen még mindig ártatlannak mondta magát.
Hunyadi János gyakran kényszerült együtt harcolni mindenféle kelletlen szövetségesekkel. Némelyikkel sok baja volt. Fegyelmezetlenek voltak, helyenként gyávák, jobban szerettek zsákmányolni, mint harcolni.
Egyszer egy ilyen, mindenféle balkáni nációból álló, könnyűlovas csapatnak azt a parancsot adta, hogy törjemek előre, és akadályozzák meg, hogy a szétvert, menekülő ellenség zöme átjusson egy hegyvonulaton.
- Foglaljátok el, és őrizzétek a szorost
9 éve | 0 hozzászólás
Ady Endre anekdotája:
—-
Valamikor az 1890-es években egy érettségiző osztály tanulói igen gyakran látogattak éjjelente egy környékbeli csapszéket.
Ez akkor főbenjáró bűn volt, kicsapatással járhatott. Az iskola teljes mértékben diszponált a tanuló iskolán kívüli tevékenysége fölött. A fegyelmi tárgyalás a törvényszék hatáskörével bírt, döntése a Monarchia egész területén érvényes volt.
Persze az iskola nem mindig értesült a diákok tivornyáiról.
9 éve | 0 hozzászólás
Valamikor az 1870-es években egy pesti ügyvéd országgyűlési képviselő akart lenni. Fizetett itt, kötelezettséget vállalt ott, ígért amott. Belépett ide, aláírt oda, elment amoda. Összefogott ezzel, szövetséget kötött azzal, társult amazzal.
Elég sokba került neki, de meglett az eredménye: mint kormánypárti képviselőjelölt mehetett kortesbeszédet tartani.
Jászberénybe.
Az ügyvéd úr a tárgyalóteremben remek beszédeket szokott dörrenteni, de a derék jászkunok földjén eddig csak átutazóban járt.
Egyszer valamelyik bécsi politikus arra hívta fel Deák Ferenc figyelmét, hogy az októberi alkotmányt már nem lehet megváltoztatni.
- Gondolja? – kérdezte Deák.
Az Angol Királynő egyik termében voltak. A vendég úgy hitte, megfogta Deák Ferencet.
- Minden erre épül már – magyarázta. – Mindennek az októberi alkotmány az alapja. A teljes államberendezkedés. A közigazgatás. Az állami infrastruktúra egésze. Már nem lehet változtatni rajta!
Deák a fejét csóválta.
9 éve | 0 hozzászólás
Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.
A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.
Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.
Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.
Ők voltak a világ legolcsóbb hadserege. Rosszul, vagy a leggyakrabban sehogyan sem fizetve álltak helyet a világ egyik legagresszívebb államának mindig túlerőben lévő és örökösen fosztogatni akaró csapataival szemben. A számító hatalom pontosan tudta, hogy a magyarok fizetetlenül is helytállnak, míg az idegen nemzetiségű katonák előbb vagy utóbb elmennek, vagy - urambocsá' - átállnak az ellenséghez.
Utóbbi is megtörtént: például a tizenöt éves háború alatt egy vallon alakulat török oldalra állt.
Szólónt egyszer felkereste egy idegen városból származó fiatalember, akiből később híres filozófus lett.
- Azért jöttem, hogy barátságot kössek veled, Szólón!
A költő-államférfi végigmérte a vendéget.
- Odahaza már sok barátod van?
- Még egy sincs. Te lennél az első, ó, Szólón.
Szólón a fejét csóválta.
- Az embert a legjobban a hazájában ismerik. Előbb otthon szerezz barátokat!
1866-ban Erzsébet királyné menekülésre kényszerült. Délről az olaszok, északról a poroszok közeledtek, a demoralizált osztrák hadsereg eleve fel akarta adni Bécset.
(Ekkor még nem tudták, hogy Bismarck nem akarja elfoglalni Ausztriát, hanem villámgyorsan békét köt.)
Hová meneküljön a királyné a gyermekeivel? Egyik irány sem biztos. Egyedül Magyarország felé szabad az út.
- Megyünk Magyarországra!
Az egyik udvaronc aggodalmaskodott.
- Magyarországra, felség?
9 éve | 0 hozzászólás
Egy római szenátornak volt egy rettentően csúnya lánya. Sehogy sem sikerült férjre találnia.
Az apja óriási hozományt, készpénzt és tucatnyi értékes ingatlant helyezett kilátásba. Ez rövid időre felkeltette az érdeklődést.
Kiderült azonban, hogy a lány hisztériás, fennhéjázó és ostoba. Sőt. Nyilvánosa agyba-főbe verte a rabszolgalányait. Ez még a nem túlságosan finnyás római hozományvadászokat is elriasztotta.
A lány már közel járt a harminchoz, minden tekintetben vénlánynak minősült.
9 éve | 0 hozzászólás
Plutarkhosznál olvasható az alábbi történet:
Titus Flaminius, a kiváló államférfi és hadvezér azt hallotta, hogy az akháj szövetség városait a maga oldalára akarja állítani III. Antiokhosz, szíriai Szeleukida uralkodó.
Flaminius fájlalta volna a görögök elleni háborút. A görög kultúra hatása alá került, a helléneket kedvelte, tisztelte.
Flamin ius tudta, hogy Antiokhosz király szíriai harcosainak rossz tapasztalataik vannak a légiókkal, nem fűlik a foguk a Róma elleni harcra.
Xerxes perzsa király a görög történetírók szerint az uralkodói dölyf egyik megtestesítője volt. Már a trónra lépésekor kinyilatkoztatta, hogy mindenképpen le akarja igázni a görög városokat, amelyek ellen az apja kudarcot vallott.
Fogadott egy spártai követet, aki a kisázsiai görög városok érdekében emelt szót.
Előtte kifaggatta a tanácsosait, mit tudnak Spártáról. Elmondták neki, hogy Spárta falusias kisváros, lakóit a világ legjobb katonáinak tartják.
Az 1890-es évek brit csatahajói hatalmas és nehézkes tákolmányok voltak. Némelyiknek határozottan rossz volt a konstrukciója. Az akkori hadihajóépítési elvek alapján túlságosan alacsony volt az előfedélzet, emiatt kisebb hullámzás esetén is elborította a tenger. Ezeket hívták a matrózok “vizes hajóknak”.
A hajók zöme 10-15 csomós sebességet tudott elérni, de egyáltalán nem voltak fordulékonyak. Ez a korabali hadihajók egyik fő problémája volt. Egy orosz tengernagy – Popov – ennek orvoslására azt az elmebeteg megoldást találta ki, hogy kör alakú hajókat építtetett. Popovkának csúfolták őket, a nyílt vizen katasztrofálisnak bizonyultak.
9 éve | 0 hozzászólás
Mikszáth Kálmán éppen elmerült volna a tarokkparti rejtelmeiben, amikor megállt mellette egy képviselőtársa, valami irodalommal kacérkodó báró.
- Szerintem a jó irodalom mindig önvallomás! – vágta ki a fickó, és meglehetősen önelégült pillantást vetett Mikszáthra.
A nagy palóc szemügyre vette a lapját, aztán megfelelt a bárónak:
- Csak olyan írónál, akinek a világában egyedül ő alkotja az emberiséget.
9 éve | 0 hozzászólás
Eötvös Károly ellentmondásos személyiség volt. A vádlottak ügyvédje volt a tiszaeszlári perben, író volt, politikus volt. Az Abbázia Kávéház sarokasztalánál volt a törzshelye, ott vezéregyéniség volt. “A vajda”. hírhedt volt furcsa kiszólásairól.
Eötvös Károly sokat tett azért, hogy a Balaton nemzetközi üdülőhely lehessen. A magyar tenger akkor még nem volt felkapott nyaralóhely. Eötvös szervezett, kapcsolatokat épített, grófokat, bankárokat vett rá, hogy építtessenek a Balaton partján nyaralót.
9 éve | 0 hozzászólás
Ami ma a díj, az volt régen a rendjel. A hatalom által kedvelt művészek gyakran jobban vágytak a kitüntetésre, mint a közönségsikerre.
Ma az ilyesféle emberek ilyen vagy olyan “díjasok”, ragszkodnak hozzá, hogy a nevük mellett lehetőleg mindig hangozzék is el a díj, különben a kutya se tudná, kicsodák.
Régen a kiváltságos művészek a rendjeleikkel igyekeztek ugyanezt elérni.
Gaspare Spontini itáliai zeneszerző és karmester élete második felében halmozta a társasági sikereket.
9 éve | 0 hozzászólás
Másutt azért ez nem mindenütt van így. Nálunk mintha csak nemzeti önelégültség, vagy az annál hatásaiban még sokkal rosszabb nemzeti nihil volna.
Itt most nem szeretném taglalni az okokat. Vannak. Sajnos nem is kevés.
Sajnos a más népekkel való analógia a mi esetünkben ritkán meggyőző. helyzetünk másokéhoz csak kevéssé hasonlítható.
A környékünkön élő minden más nép tisztában van vele, hogy a közelében rokonai élnek. A saját fülével hallhatja, hogy némelyik nép szava hasonló az övéhez.
9 éve | 0 hozzászólás
Megőrizhetjük autonómiánkat bármilyen helyzetben, ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Szinte minden nap hoz elénk ilyesféle rizikót. Néha a karrierünkkel játszunk.
Nem tehetünk mást.
—-
II. Vilmos német császár a rossz uralkodó eklatáns jelképe. Pökhendi, felfuvalkodott, világuralmi ábrándokkal megvert, agresszív fráter volt, egy gyorsan felfejlődő, tekintélyes ország trónjára született, amit aztán az első világháború poklába vitt.
Ritkán mertek neki ellentmondani.
9 éve | 0 hozzászólás
Kacér színésznő rohanta le egy alkalommal az ifjabb Dumas-t.
- Vegyél feleségül!
Az ifjabb Dumas ádázul elmosolyodott.
- Nem, drágám!
Csábmosoly, kacér dekoltázsemelés, bokavillantás.
Dumas Fils-t nem hatotta meg:
- A saját szeretőimet se veszem feleségül, nemhogy a másét!
9 éve | 0 hozzászólás
Valami besúgó közölte a genovai titkosrendőrséggel, hogy a híres forradalmár, Giuseppe Mazzini a városban tartózkodik, és éppen Pareto márki vendégszeretetét élvezi.
A rendőrfőnök úr előléptetésre, jutalomra vágyott, és kapva kapott a remek alkalmon. Mazzinire távollétében halálos ítéletet mondtak ki, és a rendőrfőnök úr úgy vélte, ha éppen ő adja hóhérkézre a felforgatót, azt nem felejtik el neki az urak.
Másnap hajnalban Pareto márki városi palotáját elözönlötte a genovai titkosrendőrség.
9 éve | 0 hozzászólás
A hírnév, a rang örök – hiszik birtokosai. A magas társadalmi állás örök védelmet, kiváltságot ad – képzelik sokan.
——-
Gaston Doumergue 1924-31 között a Francia Köztársaság elnöke volt. Egy alkalommal vadászaton vett részt valahol vidéken. Váratlan zápor zúdult az erdőre, és az elnök úr elveszítette a kísérőit.
Doumergue órákon keresztül kóborolt a teljesen ismeretlen erdőségben élelem nélkül, fegyver nélkül. Teljesen elvesztette a tájékozódó képességét.
Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár számos nyelven beszélt, de öreg korára némelyiket kezdte elfeledni. Különösen a latinnal állt hadilábon.
Egyszer valami beszédével nevetségessé tette magát, mert nőneműnek vette a schisma (egyházszakadás) szót. Nevetség tárgya lett. Zsigmond erre megsértődött, és elrendelte, hogy a szót mostantól nőneműnek kell tekinteni.
Persze, a nyelven még egy német-római császár sem tehet erőszakot. A schisma szó neme nem változott.
Bem tábornok 1849. február 9-én, a Piski mellett vívott kemény és fordulatos csatában döntő vereséget mért a császári hadakra.
A környékbeliek úgy ítélték meg, hogy Puchner osztrák hadai túlerőben vannak, és féltették a magyar sereget. Egyikük - lógó bajszú, pocakos táblabíró - meg is kérdezte Bemtől:
- Van fogalma tábornok úrnak, hányan vannak amazok? - és az ellenséges állások felé bökött.
Bem vállat vont:
- Csata után, ha ráérünk, megszámoljuk őket!
9 éve | 0 hozzászólás
Idén lesz száz éve, hogy kitört az első világháború. A “nagy háború” – ahogy sok helyen nevezik.
—-
A magyar katonai hagyományoknak a rájuk telepedő osztrák ballaszt nem tett jót – bárki bármit mondjon. Az osztrák hadsereg fénykora egyértelműen a XVII-XVIII. század fordulójára tehető, amikor a legfontosabb hadvezére, majd az Udvari Haditanács elnöke Savoyai Jenő volt.
A későbbi k.u.k hadsereg szelleme merev volt, felfogása totyakosan bürokratikus, mindennapjait a hétköznapi embertelenségek véget nem érő sora fűszerezte.
10 éve | 0 hozzászólás
A magyarországi török uralom fináléja az 1697. szeptember 11-én vívott zentai csata volt. Savoyai Jenő úgy döntött, nem várja be a kissé lemaradt hadtápot, hanem minden teketória nélkül, menetből támadja meg az éppen a Tiszán átkelő oszmán hadat – amivel a Habsburg-birosalom történetének legjelentősebb győzelmét aratta.
A már a Tisza túlsó partján tartózkodó szultán mintegy páholyból nézhette végig hadserege megsemmisítését, főtisztjei zömének vesztét.
10 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a XVI. században portyázó török csapat rontott egy magyar várra. A néhány száz akindzsi nagy zsákmányt remélt, de nem sok prédára akadt. A falusiak zöme jól elrejtőzött, vitték szegényes értékeiket, állataikat. A kontyos csak az üres házak zsúpfedeleire vethetett csóvát.
Hanem ez a vár! Legfeljebb néhány tucat magyar hitetlen lehet benne. Jó lenne elfoglalni és kirabolni.
A csapatot vezető bég úgy döntött, ráijeszt a várőrségre. Ágyúkat ugyan nem hozott magával, de úgy vélte, hogy a gyengén védett, rozzant erősséget közönséges rohammal is beveheti.
10 éve | 0 hozzászólás
Vitéz Mihály havasalföldi vajda fontos ikon a román történetírásban. Állítólag ő kísérelte meg először Erdély, Havasalföld és Moldva “egyesítését”.
Mi ezt másképpen tudjuk. Alighanem jobban. Perdöntő lehet a kortársak világlátása, szempontrendszere, amelyben természetesen szó sincs semmiféle anakronisztikus román nemzeti egységről, még románokról sem, az oláh elnevezés nem számít pejoratívnak.
A magyar és a román történetírás egészen másképpen látja a változatlan múltat.
10 éve | 0 hozzászólás
Régi történet, több helyen is olvastam.
——
Harun al-Rasid idején élt Bagdad egyik külvárosában két kereskedő, Szelim és Ahmed. Egymás mellett volt a házuk, látszólag jó szomszédok voltak.
Szelim azonban irigyelte Ahmedet. Látta, hogy a szomszéd sokat dolgozik, körültekintő és értelmes ember, és szemlátomást gyarapodik.
Gyarapodott ő is, fortélyos és számító ember volt, élére rakta a bevételt, és egyre jobban zavarta a másik szemmel látható sikere.
10 éve | 0 hozzászólás
Valamilyen diplomáciai küldöttség tagjaként londonba érkezett egy többször megkoszorúzott francia poéta. Arisztokraták divatos kedvence volt, ma már kutya se emlékszik a nevére.
A francia költő jókat evett-ivott az udvari ünnepségeken, díszelgett, bekasszírozta az udvariasságból itt is neki utalt díjakat.
Valamelyik este néhány angol arisztokrata és a kísérőik társaságában Londont járta. Éjszaka sem tértek vissza a palotába, mert kedvük támadt valami alantasabb mulaságra.
10 éve | 0 hozzászólás
A történet különböző változatai több helyütt olvashatók.
—-
Szent László éppen visszatért egy sikeres hadjáratról, amikor hírét vette, hogy Horvátországban a húga veszedelembe került. A vele hazatért katonáknak pihenőt adott, és friss csapatokat toborozva tüstént Horvátország felé indult.
Az új seregben a tisztek és alvezérek zöme is új volt, kivéve néhány bizalmi embert.
A király nagyon fáradt volt, ezért szokása ellenére nem lóháton indult a hadjáratra, hanem megvásárolta az egyik környékbeli birtokos kocsiját, abban helyezkedett el, és szinte az indulás után azonnal elaludt.
10 éve | 0 hozzászólás
A XX. század talán legnagyobb magyar orientalistája volt Germanus Gyula. Mindenki tudja, hogy iszlám hitre tért, Mekkába is elzarándokolt, hogy bejárta a Közel-Keletet, Indiát és Európát, és hogy az arab világban Hadzsi Abdul Karim Germanus néven ismerték.
Azt már kevesebben hallották, hogy kiváló lovas volt, és ő szervezte újjá a magyar lótenyésztést.
Remek vívó is volt.
Arról viszont kevesen tudnak, hogy Germanus amatőr ökölvívó is volt. Még egyetemi oktató korában is.
10 éve | 0 hozzászólás
Mintha mostanában nehezen találna célba a magyar. Semmilyen téren. Politikában vagy gazdaságban különösen nem. Hát a kultúrában? Ezt mindenki döntse el maga.
Már a futballban sem találunk célba. A magyar csapatok szánalmasan erőlködnek, ha külföldi ellenféllel kerülnek szembe. Még akkor is, ha voltaképpen alig van bennük magyar. A vereségek mögött rejlő abszurd nemzeti nihil és a rossz szégyenszagú bennszülöttkomplexus rájuk is átragad.
A válogatott elképesztő vereségeket szenved ma már gübicsektől is.
10 éve | 0 hozzászólás
Rabindranáth Tagore, a világhírű indiai költő és polihisztor sokfelé megfordult. Hazánkban is járt, rokonszenvezett velünk, és sohasem felejtette el, hogy Korányi professzor kigyógyította a szívbetegségéből.
Az általa alapított santiniketani egyetemre meghívta hazánk egyik legnagyobb orientalistáját, Germanus Gyulát (és a feleségét, Hajnóczy Rózsát). Germanus professzor évekig dolgozott Indiában.
Tagore egyszer valamelyik európai országban látogatást tett egy nagy hírű egyetemen.
10 éve | 0 hozzászólás
Rudolf Steiner nálunk leginkább filozófusként és ezoterikus gondolkodóként ismert. Fontos művek szerzője.
Kevesen tudják, hogy a nácik számára egy időben ő volt a deklarált első számú közellenség.
Azt még kevesen tudják, hogy egyike volt minden idők legjobb pedagógusainak. Ő volt a Waldorf-pedagógia rendszerének kidolgozója. Az első Waldorf-iskolát Stuttgartban hozták létre, a Waldorf Astoria ottani cigarettagyárának vezetője, Emil Molt közreműködésével.
A görög filozófusok nézetei igen sokban különböztek egymástól. Kevés olyan dolog volt, amelyben egyetértettek. Utóbbiak közül a legfontosabb talán a pénz utáni hajsza megvetése.
Számos filozófus figyelmeztette nagy nyomatékkal az emberiséget, ne engedjük szabadjára a pénz, mert elviselhetetlen világot teremt, aztán felszámolja önmagát a világgal együtt.
Korábban szokás volt mosolyogni ezeken az aggályokon. Napjainkban azonban már a torkunkra fagy a mosoly.
10 éve | 0 hozzászólás
Harun al-Rasid, ahogy hatalomra került, összehívta a szultáni tanácsadókat.
Megjelentek a hosszú szakállú vének, és a cifra öltözetű fiatalabbak.
- Hallgatlak benneteket! – kezdte az ifjú uralkodó. – Hogyan kormányozzam az országot?
A bölcs tanácsadók egymás után elemkedtek szólásra. Beszéltek adókról, hódításokról, bölcs törvényekről, vallásosságról, bőkezűségről, legfőképpen pedig a tanácsadók megbecsüléséről. Egymás után tucatszor is elmondták, milyen a bölcs uralom.
10 éve | 0 hozzászólás
Sebastiano Serlio a színháztechnika tudományának egyik alapítója volt, eredeti foglalkozása építész és hadmérnök.
Egy napon valamelyik tehetséges, de szegény sorsú tanítvány ajánlkozott.
- Színháztechnikát tanulnál? – kérdezte Serlio.
A tanítványjelölt erre megvakarta a fejét.
- Az a helyzet, uram, hogy én inkább pirotechnikát szeretnék öntől tanulni. Tűzijátékokat szeretnék rendezni a hatalmasok számára.
Serlio végigmérte a fickót.
- Előbb lássam, hol laksz!
10 éve | 0 hozzászólás
1944 júniusának végén a svéd kormány hírét vette, hogy Magyarországról is megkezdődött a zsidók deportálása.
Hazánkat eddig úgy tartották számon, mint ahol az üldözöttek menedékre találhatnak. A német megszállás után már sokan sejtették, hogy katasztrófa közeleg, de még mindig akadt, aki Horthy kormányzó és tanácsadói jó érzésében, védelmező hatalmában reménykedett.
A deportálások hírére a svéd kormány azon töprengett, miféle segítséget adhatna a halálos veszedelembe került magyraországi zsidóságnak.
10 éve | 0 hozzászólás
Valamikor 1930 környékén egy milliárdos amerikai bankárnak volt egy renkdívül ostoba fia. A bankár meglehetősen elhanyagolta, törődés helyett azonban bőven ellátta pénzzel. Az anyja se foglalkozott a nebulóval, akadt szeretője ne is egy, azokra áldozta az idejét.
A gyermek lényegében úgy nőtt fel, mint a dudva. Olyanná is vált. Az iskolát kerülte. Reggeltől estig a szeszélyeinek élt, tinédzser korában gyanús társaságba keveredett, a neve tivornyák és bűncselekmények kapcsán bukkant fel a sajtóban.
10 éve | 0 hozzászólás
A müezzin az iszlám egyház alkalmazottja, a vékony imatoronyból, a minaretből ő hívja harsány hangon imára a hívőket.
A mezopotámiai Szingara városában akadt egyszer egy különösen kellemetlen hangú müezzin. Károgó óbégatását senki sem tudta elviselni. Sorban álltak a panaszosok a mecset tulajdonosa, a helybeli emír fogadószobája előtt.
Az emír lelkiismeretes és félénk ember volt, nem akarta annyi hívó neheztelését magára vonni. Békésen akarta rendezni a problémát.
10 éve | 0 hozzászólás
Egy arab kereskedőnek az egyik indiai útján nem kevesebb, mint ezer arany volt a vesztesége. Akkoriban ez félelmetes összeg volt, ma dollármilliókat jelentene.
A kereskedő – amint tisztába jött a veszteség mértékével – félrevonta a fiát:
- El ne mondd senkinek! – intette nagyon komoly arccal.
- Miért ne, apám?
A kereskedő elmosolyodott.
- Csak akkor van veszteség, ha a gonosz világ megtudja - magyarázta türelmesen. – magyarázta türelmesen. – Az anyagi csapás önmagában mindig helyrehozható.
10 éve | 0 hozzászólás
A címről, gondolom, mindenkinek Móricz Hét krajcár című elbeszélése jut az eszébe…
Másról van itt szó, talán a Móricz pályaindító novellájának alaphelyzeténél is ironikusabb szituációról.
Az egyiptomi mameluk szultán birodalmát 1260-ban a mongol Hülegü támadása fenyegette. A mongolok ekkor özönlötték el Közép-Ázsiát, utána Mezopotámiát. Az egykor virágzó Kétfolyam vidéke az ő esztelen pusztításuk nyomán vált sivataggá.
Az egyiptomi mameluk hadak erősek voltak, de pénz nélkül nemigen lehetett őket egybetartani.
10 éve | 0 hozzászólás
Titus Maccius Plautus összebarátkozott egy görög származású íróval. A barátság évekig tartott, kölcsönösen sok jót tettek egymásnak. A görög író kiváló ember volt önálló hanggal, széles látókörrel. Sokat segített Plautus darabjainak színre hozásában, és a vígjátékíró sem maradt adósa.
Egy baj volt a göröggel: időnként kitört belőle hegyes-völgyes hazájából hozott pukkancs természete. Képes volt halálosan megsértődni apró dolgokon is.
10 éve | 0 hozzászólás
Marcus Aurelius volt a római császárok közül az egyetlen olyan, aki komolyan foglalkozott filozófiával, és könyvet is írt.
Hatalmas termetű katonatiszt – korábban gladiátor – intézett kérdést egyszer az uralkodóhoz:
- Császárom, mit tegyek, ha sértegetnek? Lépten-nyomon borzalmas sértéseket kapok mindenféle hitvány emberektől. Elbújnak az utcán, a tömegben. Feldühítenek, császárom! Szeretném őket kásává aprítani! Az egész tömeget! Mit tegyek?
Marcus Aurelius elmosolyodott.
10 éve | 0 hozzászólás
Egyszer egy fiatal németalföldi festő ezzel a kérdéssel fordult Peter Paul Rubenshez:
- Nem tudok magam körül alkotó magányt teremteni, mester! Állandóan tele a műtermem hívatlan látogatókkal. Naphosszat kíváncsiskodnak.
- Örüljön neki, barátom. Látogatóból lesz a vevő.
Az ifjú erre is a fejét csóválta.
- Zavarnak. Nem megy tőlük a munka
. Nem jön az ihlet.
- Ne bolondozzon! – magyarázta Rubens. – Örüljön neki, ha népszerű! Más mit meg nem adna ezért, önnek meg az ölébe hullik!
10 éve | 0 hozzászólás
Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, röviden Talleyrand, Autun püspöke, később a Francia Köztársaság, majd Napóleon külügyminisztere, utána Lajos Fülöp király londoni nagykövete volt.
Híresen hazug és körmönfont gondolkodású ember volt, a komoly tehetséggel párosult politikai elvtelenség leghíresebb alakja.
Politikus kortársai zöméről nem volt jó véleménye.
Egyszer valaki a társaságában feltűnően magasztalta Lothar von Metternich osztrák kancellárt.
10 éve | 0 hozzászólás
A múlt örökségére minden valamirevaló ország úgy vigyáz, mint a szeme világára. Ha pedig megfosztották tőle, mindent elkövet az elzabrált kincsek visszaszerzéséért.
Az egykori velencei köztársaság, a Serenissima elsőnek hozott Európában olyan törvényt, amely szigorúan megtiltotta a műkincsek elidegenítését.
De próbálkozni ott is próbálkoztak.
Marcus Vipsanius Agrippa hatalmas szobra Rómából, az Agrippa által építtetett Pantheonból került Velencébe.
Lokmán legendás arab bölcs volt, nevét a Korán is a régi idők híres gondolkodói közt említi.
Valaki egyszer nekiszegezte a kérdést:
- Kitől tanultál jó erkölcsöket, Lokmán?
A bölcs elmosolyodott:
- Az erkölcstelenektől. Tartózkodtam mindattól, amit az ő szavaikban és tetteikben hitványságnak láttam.
10 éve | 0 hozzászólás
Indiai bölcs járult egy ízben Nagy Sándor elé.
- Egy kérdést szeretnék neked feltenni, felség!
A király kegyesen bólintott.
- Rejtély vagy a számomra, király! – kezdte a bölcs. – Mi a titkod?
- A titkom?
- Miért sikerül neked minden, király? Az előző királyoknak több kincsük, nagyobb hadseregük volt, mint neked, és tovább is uralkodtak, mint amennyi ideje te ülsz a trónon, nekik mégsem sikerült soha, hiába is akarták, ennyi földet az uralmuk alá vonni.
10 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a damaszkuszi emír uralma alatt élt két testvér.
Az egyik az emír lakája volt. Neki kellett eltakarítania a lakomák gusztustalan maradványait. Alázatosan hétrét görnyedt az urak előtt, tűrte szeszélyeiket, pofonjaikat, rugdosásaikat. Súrolta a büdös árnyékszékeket, eltüntette a sáros csizmák szennyét.
Családja nem volt, hol ezzel, hol azzal a cselédlánnyal keveredett viszonyba.
Bőségesen és jókat evett-ivott, szép ruhákban járt, gyakran délig aludt.
10 éve | 0 hozzászólás
II. Chlothar király hosszadalmas háborúk sorozata után lett a frankok egyeduralkodója. Sokat ájtatoskodó, de gyönge és alattomos embernek, kegyetlen uralkodónak ismerték.
A papok közt általában megbecsülést élvezett, mégis vele esett meg az alábbi történet.
Egyszer nagy lovascsapat kíséretében vonult valami ünnepélyes eseményre. A király és a vele tartó urak mindegyike díszruhát viselt, roskadtak az arany ékszerektől, de még a kísérő katonák is ünneplőben voltak.
10 éve | 0 hozzászólás
A hatalom mindig azt hiszi, örökké tart…
—-
Az egyik legjelentősebb egyiptomi szultán volt a kun származású Bajbarsz (Uralkodott 1260-77.). Része volt a mongol hódítás megállításában; az egyik egyiptomi kontingens parancsnoka volt az 1260. szeptember 3-án Ain Dzsalut mellett vívott csatában, ahol a mameluk seregek megsemmisítő vereséget mértek Dzsingisz egyik utódjára, Hülegü mongol kánra.
Bajbarsz hamarosan meggyilkolta a szultánt, és a helyébe lépett
10 éve | 0 hozzászólás
Thalész, a hét görög bölcs egyike olajjal kereskedett, és bejárta az akkori ismert világ túlnyomó részét. Állítólag az általa megjósolt napfogyatkozás vetett véget Lüdia és a méd birodalom háborújának Kr. e. 585-ben.
Útjai közben gyakran megfordult a perzsa birodalom különféle tartományaiban is.
Egyszer valamelyik perzsa szatrapa udvarában vendégeskedett. A nagyúr büszke volt, hogy a híres görögöt vendégül láthatja, Thalész számára azonban az udvari emberek elejtett szavaiból kiderült, hogy a helytartót gyalázatos, kapzsi, kegyetlen embernek tartják, és mindenki gyűlöli.
10 éve | 0 hozzászólás
Egyszer egy perzsa király mérhetetlen gőgjében és kapzsiságában szemet vetett alattvalói javaira. Újabb és újabb adókkal szipolyozta, mondvacsinált bírságok tömkelegével fosztogatta őket.
Közben a király vagyona nőttön nőtt, de ettől nem lett kíméletesebb, csak még jobban sanyargatta a népét. Mániákusan gyűjtötte a vagyont, soha semmi sem volt neki elég.
Az igazságtalan, kapzsi, rossz király miatt tömegesen bujdostak el az országból az emberek. Az ostoba uralkodó nem értette meg, hogy ezzel napról napra csökken az ereje.
10 éve | 0 hozzászólás
Egy nagy hatalmú király lenézett egy férfit, aki szegénységi fogadalmat tett. Az illető tisztes szegénységben élt a családjával, keresményéből csak annyit tartott meg, amennyire feltétlenül szükségük volt, a többit szétosztotta a nincstelenek között. Indiának azon a vidékén akkor tisztes szokás volt a vagyongyűjtéstől való efféle tartózkodás. A férfi köztiszteletben állt.
A király megvetette a mondott férfit, és szinte egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy gúnyolódhasson vele.
10 éve | 0 hozzászólás
Keleti gyűjteményben találtam ezt a történetet.
—-
Egyszer egy indiai király országát megtámadta az ellenség. A seregeit több vereség is érte, ezért kénytelen volt fegyverbe hívni a népét. Korábban nem sokat törődött a templomokkal, most azonban mindegyiknek bőkezű ajándékot küldött, és az összes istenhez külön-külön is imádkozott a győzelemért.
Híre jött, hogy az ellenség példátlanul aljas kegyetlenséggel gyilkolja a népet, amerre elhalad.
10 éve | 0 hozzászólás
Perzsa anekdota. Sajátos gondolkodás, nagyon érdekes dilemma…
——
Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.
Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.
- Sajnos ez a nyíl mérgezett volt. Ismerem a mérget, de nincs ellenszerem.
Zrínyi Miklós (1620-64), korának legkiválóbb magyar hadvezére igen olvasott ember volt. Amellett, hogy valószínűleg több kisebb-nagyobb ütközetben vett részt élete során, mint Napóleon, az ő könyvtára volt akkoriban Magyarországon a legnagyobb.
A korabeli nemesség sok tagja bárdolatlan ember volt, az ivásnak, vadászatnak éltek. Az ilyenek sose vettek a kezükbe könyvet.
Iskolába se nagyon jártak. Akkoriban a nemes úrfiak általában valamelyik nagyúri udvartartásban tanultak nemeshez illő ismereteket, a legtöbb helyen lovaglást és fegyverforgatást.
10 éve | 0 hozzászólás
A bürokrácia a modern világ egyik legállandóbb jellegzetessége. Szinte sose változik. Ahogy a bürokrata sem. A bürokratikus észjárás különösen nem.
—–
Victor Hugo egyszer Poroszországba utazott. A határon már akkor is bürokratikus formaságok várták.
- Neve?
- Victor Hugo.
- Nemzetisége?
- Francia.
És így tovább, fertályórán keresztül. Az író türelmesen felelgetett, a collbeamter jegyzetelt.
- Foglalkozása?
- Író vagyok.
A tisztviselő türelmetlenül nézett fel:
- Nem azt kérdeztem, mi az úr kedvtelése.
10 éve | 0 hozzászólás
Nem állok jót érte, hogy valóban megtörtént, de jellemző.
—-
Josszij Visszarionovics Sztálin elvtárs szenvedélyes pipás volt. Még a vezérkari értekezleteken, vagy a legmagasabb szintű megbeszéléseken is rendszeresen dohányzott.
Kedvenc pipája csaknem harminc év szolgálat után jutott a kidobás sorsára.
Még megvolt a pipa, amikor – úgy 1947-48 táján – valamelyik este érte nyúl, és – a pipa nincs sehol.
Ejnye!
Súlyos szabotázs! Imperialista ügynökük akadályozzák Sztálin elvtárs dohányzását!
10 éve | 0 hozzászólás
Harun al-Rasid egyik fia egyszer felháborodottan panaszkodott az édesapjának. Az egyik főtiszt fiával támadt nézeteltérése.
- Édesanyámat szajhának gyalázta!
A kalifa csendesen ránézett. A bevádolt fiú apja igen kedves embere volt, és láthatóan megijedt, hogy a fia veszedelembe került. Bízott azonban az uralkodó igazságos döntésében.
- Milyen büntetést javasolsz, fiam?
- Űzd el őt az udvarból, atyám. Én ezt tartanám helyesnek, de ezek a bölcsek mást javasolnak.
Az európai kultúra tiszteletet érdemel – de jelenlegi hordozóitól ne várjunk túl sokat…
—-
Néhány évtizeddel ezelőtt a Pécsi Balett észak-európai turnén vett részt, felléptek Svédországban, Norvégiában és Dániában.
Hazafelé a vonaton valamelyik német városban roppant előkelőnek látszó idős angol hölgy szállt fel közéjük. A magyarok csendesen beszélgettek, a lady tüntetően nem vett róluk tudomást.
Egy idő múlva azonban mégis megszólította őket:
- Önök ugye, együtt vannak?
Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.
Annak idején is megvoltak a magyar líra aktuális preciőzei, nyelvzsonglőrei, émelyítő nyelvtekerői és meddő szóbűvészei; és akkoriban sem volt több közük a magyar költészethez, mint más időkben.
10 éve | 0 hozzászólás
Andrássy Gyula gróf Petőfivel egy esztendőben született. A szabadságharcban a pákozdi csatától kezdve részt vett, a tavaszi hadjárat végén ezredessé léptették elő.
A nyári hadjárat elején Batthyány Kázmér diplomataként külföldre küldte. A bukás után Haynau főbűnösnek nyilvánította, távollétében halálra ítélték, és "in effigii" fel is akasztották.
Ő volt a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök. Később az Osztrák-Magyar Monarchia vezető politikusai közé emelkedett, közös külügyminiszter volt.
Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.
10 éve | 0 hozzászólás
Amikor Caesar hosszasan Egyiptomban időzött, az akkori pontuszi király, Pharnakész ezt kihasználva Róma kisázsiai provinciáira tört, rabolt, gyilkolt, fosztogatott.
Ez a Pharnakész korábban öngyilkosságra kényszerítette a saját apját, Mithridatész királyt, akivel annak idején alaposan meggyűlt Róma baja. Annak idején Caesar későbbi ellenfele, Pompeius ellene aratta legfontosabb győzelmeit, emiatt lett "Nagy" Pompeius (Pompeius Magnus).
Caesar váratlanul jelent meg egy hadsereg élén.
Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.
A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.
A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.
10 éve | 0 hozzászólás
Nézegetem a netes politikai ígéretszámlálót:
http://index.hu/politika/belfold/2006/valasztas/igeretek/igeretek/
Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat…
—-
Iszonyú mennyiségű közelmúltbeli hazai példát idézhetnék, de inkább nem…
Nézzünk inkább valami régebbit.
—
George H. W. Bush (az idősebbik Bush, aki Magyarországon is járt) amerikai elnök a választási kampányban nagy figyelmet keltő kijelentést tett:
- Figyeljétek, amit mondok! Nem lesz adóemelés!
10 éve | 0 hozzászólás
A művészet igazsága nem adott és nem egyértelmű mindenki számára. Sokak számára a művész igazsága sem.
A jó értelemben vett józan paraszti ész általában el tudja fogadni a művész motivációit. A földhözragadtság nem. Nálunk többféle földhözragadtság létezik.
A katolikus bigottságból eredő földhözragadtság dogmatikusan ostoba. A református anyagiasságból eredő földhözragadtság haszonlesően ostoba.
De nemcsak ezek vannak.
A városi ostobaság viszonylag új keletű jelenség, eredete a technicista sovinizmus.
Az irodalomtörténeti pletykák szerint a magyar irodalom leghírhedtebb
érdekházassága 1905-ben köttetett; az akkor 28 éves kezdő
irodalomtörténész, Voinovich Géza feleségül vette a néhai Arany László 1857-es születésű özvegyét, Szalay Gizellát. Egy húsz évvel idősebb nőt. A nővel együtt megkapta Arany János terjedelmes – és ma már teljesen ismeretlen – irodalmi hagyatékát.
Persze, semmi sem bizonyítja, hogy valóban érdekházasság volt. Abból, amit tudunk, lehetett éppenséggel szerelmi házasság is.
10 éve | 0 hozzászólás
A branyiszkói csata napján egy Eperjes előtti csárdában valami osztrák vezérkari őrnagy találkozott cimborájával, egy morva kufárral. Mindketten gyűlölték a magyarokat, a szabadságharcunkat meg különösen.
Természetesen a háborúról beszélgettek.
- Úgy mondják, Görgei lázadóvezér Kassa felé akar áttörni – puhatolta óvatosan a morva.
A tiszt elmosolyodott.
- Ahhoz át kellene törnie a Branyiszkói-hágón, abba pedig csúnyán beletörik a foga.
- Biztos?
Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?
Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?
Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.
Annak idején kicsi korunkban nagyon szerettük a János Vitézt, és kissé idegenkedve olvastuk a Toldit.
Henrik Ibsen egyszer Rómában megállt egy hirdetőoszlop előtt. Nagyon érdekelte volna, mit függesztettek ki, de nem tudta elolvasni. Olaszul tudott ugyan, de – otthon felejtette az olvasószemüvegét. Rövidlátó lévén semmit sem tudott kibetűzni.
Mások is ácsorogtak a tábla előtt, de Ibsen szemérmes volt, nem szeretett kérdezősködni.
Végül nagy nehezen rászánta magát, és megszólított egy középkorú férfit:
- Bocsásson meg, signor, de otthon felejtettem az olvasószemüvegemet.
Az írói alapállás számos tengely mentén megfogalmazható. Ezek egy része a végtelenben érinti egymást, a többi valahol a jelentéktelenség perifériáján fut a semmibe. Legfeljebb anyagi siker kíséri.
A valóban fontos tengelyek egyike végzethez, eleve elrendeléshez, illetve a szabad akarathoz való viszony.
Korunk a végzet mérhetetlen sötétségéből indult, és – tetszik vagy nem – a szabad akarat felé tart. A korábbi, örök időkre szólónak vélt – természettudományos világkép már összeomlott, az új most formálódik.
11 éve | 0 hozzászólás
Barátai nagyon meglepődtek, amikor Királyhegyi Pál 1941-ben hazatért Londonból.
- Miért nem maradtál odakint?
- Nem hallottál a zsidótörvényekről?
- Többé nem közölnek tőled semmit!
Királyhegyi nagyot sóhajtott:
- Ne is folytassátok, mert pánikba esem!
- Minek jöttél haza?
Az író kezdett valóban pánikba esni. Jobb lesz mindent azonnal tisztázni. Az új zsidótörvények értelmében nem publikáljon. Miből fog élni? Menjen trógerolni, mint sok ismerőse
A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.
Bem tábornok tüzérei zömmel diákokból verbuválódtak, és híresen jól lőttek. Annyira, hogy később az orosz tisztek úgy vélték, nagyobb kaliberű lövegekkel rendelkeznek, pedig ők hatfontos ágyúkkal viszonozták a cári tizenkét- és huszonnégy fontosok tüzét.
Egy alkalommal valamelyik ágyú kamasz irányzója gondosan becélozta az erdélyi osztrák főparancsnokot, a távoli dombtetőre kíséretével gyanútlanul fellovagló Anton Puchner tábornokot. A húszéves tűzmester már éppen el akarta sütni az ágyút, amikor…
Bem lóháton állt a löveg mellett, egy különösen szelíd vén lovon, hiszen mindenki tudta róla, hogy csapnivalóan rossz lovas, és állandóan lepotyog a nyeregből.
Sajnos az író is lehet szenilis…
Erre eklatáns példa Somerset Maugham hírhedt baklövése…
Az angol író kilencvenévesen azon kapta magát, hogy a társaságból senki sem ismer. Nosza, hátha mégis…
Megakadt a szeme egy csinos hölgyön. Ezt a nőt ismernie kellene. Egészen biztosan látta már valahol.
Gyorsan megszólította:
- Hogy van?
- Köszönöm, jól, Sir.
Ebből még nem derült ki, mit csinál a hölgy. Nem baj, csak próbálkozzunk.
- Hogy van az édesapja?
- Már régen halott, Sir.
11 éve | 0 hozzászólás
A XX. század szerette alábecsülni az elmúlt korok embereinek munkáját, annak fejlettségét, a régiek tudását. Minden fejletlenebb volt, kisebb, kevesebb, tökéletlenebb.
Ez a tendencia ma is tart, és az akadémikus agyvelők makacsul ki is tartanak mellette, dacára annak, hogy időnként kongóan nagyot koppint a koponyájukra a múlt.
—–
Őfelsége, Gusztáv Adolf svéd király Vasa nevű vadonatúj csatahajója a legelső útján süllyedt el a stockholmi kikötőben, 1628.
Néha meglepődünk rajta, mennyire viszonylagos is optimizmus és pesszimizmus…
A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.
Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.
Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.
A Szerző meglepődött. Utána azt felelte, ő maga éppenséggel ezt a művet nem is tartja pesszimistának.
11 éve | 0 hozzászólás
Róma háborúra készült egy idegen állam ellen. Valamelyik szenátor fia fennhangon szapulta az ellenséget a fórumon. Arra jött az idősebb Cato, és meghallotta a szidalmakat. Az ifjonc hitványnak és aljasnak mondta az illető állam népét.
- Fogd be a szád, fickó! – szólt a gyalázkodóra. – Csak gyáva csirkefogók szidalmazzák így az ellenséget.
Az ifjú megszeppent, de aztán összeszedte a bátorságát:
- Egy ottani emigráns nevezte őket hitvány és aljas népnek.
Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.
Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.
Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.
11 éve | 0 hozzászólás
A bürokrácia, meg annak rokonsága, a mindenféle rang-, cím-, titulus-, papír-, meg végzettség-kórság más időkben is megjelent. Jót ritkán hozott. Igazából akkor veszélyes, ha a szamárlétra minden fokáról kisöpri a humort, és vele az egészséges humorérzéket.
Annak idején a Habsburgok udvarában igen sok volt a címzetes alkalmazott. A császári udvartartás tagjának lenni megtiszteltetés volt, kevés munkával. Azt már mindenki tudta, hogy a középkori eredetű főlovászmester nem csutakolja a lovakat, és nem villázza alóluk a trágyát, ahogy a szintén a feudalizmusból maradt főajtónállómester sem gubbaszt naphosszat alabárdosan a felség ajtaja előtt.
Magyarországon mindig vannak az asztalfiókokban bemutatatlan darabok – amióta világ a világ.
Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.
Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.
A rendezői színház korában darabot írnak – vagy íratnak a legextrémebb marhaságból is.
11 éve | 0 hozzászólás
Umberto olasz király látogatást tett egy iskolában.
A köpcös kis ember szeretettel nézegette a nebulókat, megmosolyogta a buzgólkodni igyekvő pedagógusokat.
Az egyik osztályban a tanító úr mindenképpen villogni akart.
- Gyerekek! – rivallt a megszeppent hallgatóságra. – Kik a legnagyobb olaszok? Gyerünk, gyerünk, jelentkezni!
Néhány nebuló feltette a pracliját. Őfelsége méltóztatott felszólítani az elsőt:
- Giuseppe Garibaldi! – fújta teli torokból a tanuló.
Ott tartunk éppen, hogy egy új poétika és új költészet-esztétika kidolgozásával segítjük az új, a magyar líra formai és tartalmi hagyományaira támaszkodó, azokat továbbfejlesztő kortárs magyar költészet kibontakozását.
Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.
Korábban sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, mitől lehet egy vers – jó vers. Természetesen itt a valódi poétikákat veszem számba, nem törődöm a “művészi nyilvánosság” elméleteivel (jó vers az, amit a kanonizált jó költők jó versnek tartanak) – mert ezeket illetéktelennek és alapjában véve komolytalannak tartom.
11 éve | 0 hozzászólás
Rákosi Mátyás idején egy dunántúli párttitkár azt a pártfeladatot kapta, hogy a területén élő romák közül neveljen ki néhány pártkádert, mert a főtitkár hamarosan látogatást tesz feléjük, és Rákosi mindenképpen cigány elvtársakat akar látni.
Hazament hát a párttitkár a maga regnumába, és tüsténkedni kezdett.
Volt néhány cigány származású értelmiségije, egy orvos, három mérnök és egy tanár, de azokkal sok baja volt. Túl okosak voltak.
Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a magunkét.
Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.
11 éve | 0 hozzászólás
A történetet Hermányi Dienes József közölte, állítása szerint az ő idejében történt, és meg is nevezi a szereplőket.
—-
Szóval adva a következő két szereplő:
A nagy tudományú pap.
A kalandor.
Nevezetesen:
A pap K. Vásárhelyi András, a szászvárosi eklézsia prédikátora.
A kalandor Kerekes Pál, aki valaha enyedi diák volt, katonának állt, a bajorországi hadjáratban jelentős zsákmányt szerzett, abból meggazdagodott férfiú, aki nem egészen egyenes úton pénzen még armálishoz is jutott, történetünk idején már nemesember volt.
“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.
A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.
Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.
Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.
11 éve | 0 hozzászólás
Néha meglepődünk, mi minden fér abba a fogalomba, hogy tájékozatlanság.
Ez megtörtént, mégpedig most, a közelmúltban.
Valahol Magyarországon.
—-
Négycsillagos szálloda.
A páros éppen kijelentkezik. Testes, kopaszodó, dupla tokás, középkorú úr, rikítóan kifestett, csiricsáré butik-öltözetű, öntudatos huszonéves hölgy. Illenek egymáshoz, mint kafferbivalyhoz az ebihal.
A szállodai alkalmazott elébük teszi a számlát.
A testes úr, azonnal fizetne, ellenben az öntudatos hölgy minden tételről jelentést kér, látható élvezettel.
Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették, voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra vonatkozott.
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
11 éve | 0 hozzászólás
Képzeljük el, hogy vannak még palackba zárt dzsinnek. Tételezzük fel, hogy több évszázadnyi ügybuzgó szkepticizmus sem volt képes kipusztítani a fajtájukat.
Legalább egy maradt.
Nos, ez az egy talán nem volt elég korszerű, talán csak depressziós volt, de valahogy mégiscsak odabent felejtette magát a palackban.
Régen régen az Arab-öbölben (akkor még lánykori nevén Perzsa-öbölnek, hívták, de az is lehet, hogy egészen másképpen) zárták a palackba. Hosszan éldegélt összeszorulva.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó író legyen? Igen sokféle választ olvastam már, a legtöbb a szerencsére vagy merőben külsődleges tényezőkre volt kihegyezve.
Akadt már olyan magyar íróember, aki számos nyelvet beszélt, igen jól
tudta eladni magát, nemzetközi kapcsolatok kiterjedt hálózatával
rendelkezett, képes volt befurakodni bárhová, félrevezetni akárkit, és a
tollat sem forgatta rosszul. Csak éppen erkölcse nem volt. Anélkül meg? Díjat persze lehet nyerni…
Volt egyszer egy Zerffi Gusztáv nevű tollforgató…
Jó nevű kritikus volt, a Honderű című divatlapnál tevékenykedett.
11 éve | 0 hozzászólás
Az Operaház egyik fiatal művésze megjárta az első világháború harctereit. Zászlósként a tüzérséghez osztották be. Mivel a zászlós tiszti rangnak számított, a színész lovat is kapott…
Csakhogy korábban elfecsegte, hogy soha életében nem ült még nyeregben. Tiszttársai alig várták, hogy lássák a kudarcát…
Talán a pótlovazási osztály könyörült meg rajta, talán eleve olyan szelíd pacit kapott, amelyet nem volt művészet megülni. A lovon nem látszott, hogy öreg vagy lusta volna.
A költészetről szóló legemlékezetesebb viták egyikét egy Thomas Love Peacock nevű ember robbantotta ki, amikor 1820-ban meglehetősen ostoba esszét írt A költészet négy korszaka (The Four Ages of Poetry) címmel.
Ebben sok egyéb zavaros ötlet mellett még olyan feltételezés is volt, hogy a költészet nem egyébből keletkezett, mint valamely egykori meghódított értelmiségnek a hódító barbárok előtti ünnepélyes hízelgése.
Peacock szatirikusnak szánta az írását, de a dolog nem volt vicces.
11 éve | 0 hozzászólás
Thalész mérnökként kereste a kenyerét, és ebben a minőségében beutazta az akkori ismert világot. A leggyakrabban hajón.
Egyszer Naukratiszból Milétosz felé tartott, amikor a hajó viharba került a nyílt tengeren.
A vén kormányos megkurtíttatta a vitorlát, és a tapasztaltabb tengerészek segítségével igyekezett szélirányban tartani a hajót. Az utasok zöme azonban rémülten kuporgott a hajó mélyében.
Thalész – mint sokat látott utazó – próbálta nyugtatni a többieket.
Történt egyszer, a bölcs Harun al-Rasid kalifa idején, hogy egy gazdag kereskedő elhagyta Bagdad piacán az erszényét. Hatalmas összeg volt benne: ezer arany. Abból már közepes nagyságú házat is vehetett a tulajdonosa, vagy egy fél ménest.
Éppen ez volt a kalmár szándéka, kiváló arabs paripákat akart venni, hogy távol, valamelyik szogd völgyben, vagy Baktriában busás haszonnal adhassa el őket.
A guta kerülgette, amikor rájött, hogy nincs meg az erszény. Tolvajok vihették el?
A tragikummal évszázadok alatt igen sokan és igen behatóan foglalkoztak, tragikum-elméletek százai születtek. Sokkal többet foglalkoztak vele, mint a komikummal.
Pedig korántsem biztos, hogy a tragikum az erősebb. Sőt…
A tragikus katarzis: fájdalmas veszteségek érhetnek bennünket a világban. Iszonyú kockázat fejjel menni a falnak. A gonosz azonban nem maradhat uralmon, mert létezik az erkölcsi világrend.
A REND HELYREÁLL…
És a komikus katarzis?
Az a politikai libikóka…
Semmi sem érdemel annyi szarkazmust, mint a politika. A napi politikai jelszavak “irodalomba emelése” az irodalmi nyomorúság Mekkája volt minden időben, és ma is az. Ennek ellenére mindig akadnak zarándokok…
Az a politikai libikóka…
Németh László 1954-ben olyan szemrehányást kapott, hogy túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, nem eléggé szocialista realista…
Tizenöt év múlva újabb kritika érte: túlságosan kötődik a magyar kultúrához, a hazai hagyományokhoz, provinciális, nem követi a modern nyugati irányzatokat.
A rég kimúlt Rákosi-rendszer idején megmérgezett nemzeti tudat betegségei helyenként máig tartanak. Ennek terméke nemcsak a “magyarellenes magyar” abszurd figurája, de talán a hosszas böjt után életre kapó nacionalizmus egyik-másik valóban túlhajtott, groteszk megnyilvánulása is.
A magyarságba nemzeti bűntudatot oltottak, mintha az egész történelmünk lényege, legfontosabb eseménye az lett volna, hogy Hitler utolsó csatlósa” volt a magyar állam.
Nemzeti tudat helyett megpróbálták a magyarságra tukmálni a “proletár internacionalizmus” vulgármarxista elképzelését.
11 éve | 0 hozzászólás
Albert Einstein rovására sokat gúnyolódtak amiatt a korabeli okostojások, hogy a nagy tudós képtelen kitölteni az adóbevallását.
Valamelyik ismerős nem hitte el, és rákérdezett.
- Valóban nem megy – ismerte be Einstein.
- De hát ön mégiscsak… hiszen ez matematika…
A tudós meglepődött.
- Matematika volna?
- Persze, hogy az! – lelkendezett a vendég.
Einstein az egyik fiókhoz sétált, kivette belőle az előző évi adóbevallását.
- Nézze csak! – dobta az asztalra.
Naiv ifjúságom első kiábrándító irodalmi élményei közé tartoztak a fals kritikák. Már nem tudom, pontosan miről olvastam az első ilyet. Azt se tudom már, színházi előadás volt-e, vagy irodalmi mű, amit taglalt. Csak arra emlékszem, hogy első olvasásra rossznak találtam.
Aztán gyors egymásutánban sok ilyen került a szemem elé.
Mindegy, melyik volt méltató, és melyik elmarasztaló. Csak a lényeg: köszönő viszonyban sem volt az előadással, vagy művel, amit tárgyalt.
11 éve | 0 hozzászólás
Valaki egyszer megkérdezte Walter Scott-tól, hogy mi volt a legnagyobb bók, amit valaha íróként kapott.
Scott elmosolyodott.
- Erre könnyű a felelet. Egy hazai bók volt. Skót bók.
- Skót bók? Az milyen?
- A Skót Felföldön utaztam. Megálltunk egy kis faluban, mert patkolni kellett az egyik lovat. Közben beültem a helyi kocsmába, és társalgásba kezdtem egy ottani kisbirtokossal.
Amikor megtudta, ki vagyok, felkiáltott:
- Ön nagyon híres író, Mr Scott!
Büszkén húztam ki magam, hiszen ha egy írót még a Skót Felföldön is elismernek, az már valami.
11 éve | 0 hozzászólás
Siegmund Freud egyszer vendégségben volt. A háziasszony – osztrák grófnő, afféle kékvérű nagyúri dáma – állandóan vele foglalkozott.
Ráadásul folyton a pszichiátriáról folyt a szó.
- Dr. Freud, meg tudja állapítani, ha valaki nem normális?
- Igen, asszonyom.
- Hogyan?
- Egyszerű kérdéseket teszek fel, de olyanokat, amelyekben valami magától értetődő logikai műveletet kell elvégezni.
- Miért?
- Ezek a kérdések a normális embernek nem okoznak problémát, de a fogyatékos nem tud jól felelni rájuk.
A brit Háborús Kormány igen nehéz helyzetben vette át 1940-ben a birodalom irányítását.
Később Nobel-díjat kapott emlékirataiban a miniszterelnök, Winston Churchill nem titkolja a problémákat, de utólag afféle hősi eposzt farigcsált a háborús helytállásból, amelynek központi hérosza – saját maga.
Churchill ezt is tehetséggel teszi – és mértékkel. Sokkal szabadabb szellemben, mint a legtöbb hasonló körből származó memoáríró. A legtöbb emlékiratírót nem tekintem írónak – Churchillt igen.
11 éve | 0 hozzászólás
Új cselédlány került Móricz Zsigmondhoz. A cserfes, felvágott nyelvű teremtés csodálkozva nézte, hogy az író már hajnalban felkel, és órák hosszat egyfolytában – ír.
Eddigi gazdáinál nem ehhez szokott a lány. Törte is a fejét naphosszat, miért is körmöl ennyit az a nagyságos úr.
Talán penitenciába kapta? Akadnak olyan hóbortos papok…
Nem, a nagyságos úr nem katolikus. Akkor nem lehet penitencia…
Akkor meg mi a manó? Mi oka lehet ennek a gazdag nagyságos úrnak erre?
11 éve | 0 hozzászólás
Boldizsár apó egyedül élt, immár évtizedek óta. A feleségét még fiatalon elkergette, a gyerekei sohasem látogatták meg.
Korábban csak a munkának élt, mindig pénz után szaladgált, alig ért rá otthon lenni.
Utazó ügynök volt a mestersége, sokat keresett, de valahogy soha életében nem értette meg, mit jelent az otthon melege.
Nem volt Boldizsárnak bizony se kutyája, se macskája. Nem is vágyott egyikre se. Járta az országot, kínálta a portékáját, vásárolt, költekezett, nem érdekelte a család sem.
Nagyon megnőtt a bizalmam Lengyel József írásaival szemben, amikor annak idején először olvastam tőle a következőt:
„Az egyetlen ok feltételezése mindig tévedéshez vezet!”
Úgy gondolom, hogy ez a XX. századi magyar írók által leírt mondatok egyik legtisztességesebbike.
A szöveg egyébként a következőképpen folytatódik:
„Legyen az faj, gének, a termelőviszonyok, a szex, a tudatalatti, a szükségszerűség, a logika, az intuíció, a földrajzi viszonyok, az evolúció, felsőbb lény akarata, a voluntarizmus vagy az ellenkezője – mindig súlyos tévedésekhez vezet, és kiagyalt hamis következtetésekhez.”
(Kiemelés tőlem)
A szememben valahol itt kezdődik az igazi író…
Olyan korszakot élünk, amikor keményen szkeptikusnak kell lennünk mindazzal szemben, amit a kor propagandája igazságként felkínál, és elfogulatlannak mindazzal, amit elutasít.
Számtalanszor elmondták, leírták a következő maximát: Petőfi Sándor életműve 1849. után folytathatatlan lett volna.
Nem szeretem az ilyen kijelentéseket. Túl olcsók. az egyszerű tény, hogy a költő halála miatt a tétel (ahogy az ellenkezője is) bizonyíthatatlan, vitára képtelenné teszi az állítást, kinyilatkoztatója meg az orákulum szerepében tetszeleghet.
Most mégis megkockáztatnám az ellenkezőjét.
Az is irodalomtörténeti közhely, hogy a 48-as forradalmak bukása kihúzta a talajt a forradalmi látomáslíra talpa alól.
11 éve | 0 hozzászólás
Nem is tudom, miről jutott az eszembe…
——
(A kegyes Olvasót csak arra kérem, a történet olvastán ne csak jobbra integessen, és ne csak balra integessen; ez pártatlan történet – jobbra-balra igaz.)
—-
Háború volt. A hadsereg az ellenség legfontosabb várát ostromolta. A dicsőségre sóvárgó hadvezér harci díszbe öltözött, aranyozott mellvértben, remekmívű fegyverekkel a kezében készült a rohamra.
Amikor azonban az ellenség kemény védekezését meglátta, úgy döntött, tisztes lőtávolban marad.
A magyar irodalom és költészet némely XIX. századi alkotóiról szólván többen is – egymástól homlokegyenesen eltérő nézeteket valló irodalomtörténészek is – nyomatékosan jegyezték meg, hogy a nyugat-európai és a magyar alkotók pesszimizmusa egészen más forrásból táplálkozik.
A nyugat-európai írók és költők borúlátása abból származik, hogy kiábrándultak a haladásból, míg a magyaroké éppenséggel abból, hogy nem bíznak benne, hogy nálunk is megvalósul a “haladás”.
11 éve | 0 hozzászólás
Otto von Bismarck kancellár közismerten szenvedélyes dohányos volt. Kiváló minőségű szivarokat tartott mindenütt, ahol csak szüksége volt rájuk, méghozzá százszámra, hogy bármikor rágyújthasson.
Bismarck kancellárnak sok gondja volt a fiatal trónörökössel, a leendő II. Vilmossal. A feszes bajszú, pökhendi fiatalember önmagát jelentősebb politikusnak hitte a vén kancellárnál.
Egyszer Vilmos herceg a miniszterelnökségen látogatta meg a kancellárt, és Bismarck a tárgyalóban fogadta.
Ha valamiről nagyon sokat beszéltek a huszadik századi irodalmi életben, az a regény válsága volt.
Volt ebben persze zseniális meglátástól egészen banális butaságig minden.
Az egyik legérdekesebb megjegyzést Francois Mauriac tette:
“…a regény válsága, ha egyáltalán valahol, akkor éppen a technikában rejlik. A regény elvesztette a célját.”
Hm…
A jóléti állam” idején, az akkori helyzetben (és az akkori irodalomfelfogás mellett) ez talán még igaz is lehetett.
11 éve | 0 hozzászólás
Kossuth Lajos fiatal korában megfordult a híres pesti szabómesternél, Tóth Gáspárnál.
Utóbbi nemcsak remek szabó volt, hanem a pesti társasági élet megbecsült alakja, Vörösmarty asztaltársaságának tagja, egyebek között arról is nevezetes, hogy az ő költségén jelent meg Petőfi első verseskötete. A szabadságharc idején a honvéd egyenruha-bizottmány egyik vezetője volt ezredesi rangban. Haynau hosszú várfogsággal sújtotta.
Tóth Gáspár egyszer elbeszélgetett a fiatal Kossuthtal, és leszűrte, hogy kitűnő ízlése van.
11 éve | 0 hozzászólás
Honoré de Balzac korántsem volt annyira könnyelmű, mint kor- és írótársa, az idősebb Alexandre Dumas, de kiadói vállalkozásának összeomlása után úszott az adósságokban. Olyan sok volt a nagy összegű tartozás, hogy a kisebbekkel alig törődött. Pedig – ahogy lenni szokott – éppen az ilyen hitelezők zaklatták úton-útfélen.
Egyszer fenyegető hangú levelet kapott – egy fűszerestől.
“Monsieur Balzac!
“Amennyiben ön nem rendezi a nálam fennálló, csaknem öt franc-ra rúgó adósságát, kénytelen leszek a problémát jogi útra terelni, és ön ellen végrehajtást kérni.”
Balzac elmosolyodott.
Elég szomorú jelenség, amiről most írok…
Nyugat-Európában talán a kiváló francia esszéíró, kritikus és szerkesztő, Jean Paulhan volt az első, aki beszámolt róla, még valamikor a hatvanas években.
Nálunk annak idején azt mondták, hogy a magyar irodalomban az ilyesmi nem lehetséges.
Miről van szó?
Irodalom és közönség szétszakadása.
Kölcsönös bizalmatlanság, távolodás, a közönség felbomlása, az irodalom eljelentéktelenedése.
Öngerjesztő folyamat, igazi circulus vitiosus.
11 éve | 0 hozzászólás
Az ókori Szürakuszai (Szirakúza) hírhedt szadista diktátora, Dionüsziosz egyszer azt hallotta valamelyik udvari emberétől, hogy a város legnagyobb templomában egy öregasszony mindennap az ő életéért imádkozik.
A zsarnok őszintén meghatódott. Egy alattvaló, aki szereti őt!
Látnia kell azt a derék nénit!
Másnap két szolgájával a mondott időben elosont a templomba. Az idős hölgy magában imádkozott a zsarnok életéért.
Dionüsziosz nézte egy ideig. Lassan felülkerekedett benne rossz természete.
Móricz Zsigmond egy interjúban a következő kérdést kapta:
- Világirodalmi rangú irodalom-e a mienk?
A következőt felelte:
A világ még nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nyelvünket. Ha megnézzük, kit és mit minősítenek ma világirodalomnak: ezen kár volna szomorkodnunk. Sokkal nagyobb tőke és lehetőség, hogy nekünk van még XIX. századi értelemben vett “nemzeti” irodalmunk.
11 éve | 0 hozzászólás
Az erdélyi gróf körbejárja a birtokait. Sorra felkeresi egyik falut a másik után, elbeszélget az intézőkkel, itt-ott a falusiakhoz is leereszkedik, borozgat, pálinkázik.
Az egyik falunak volt egy híres csárdája, a gróf eltökélte, hogy azt mindenképpen megvizitálja. A kasznár, az urasági kocsis, meg három-négy markos urasági hajdú kíséretében be is állított.
A kocsmáros nem tudta, hogyan lelkendezzen a grófnak. A legjobb borát hozta, mire a gróf az összes vendég poharát megtöltette vele a saját kontójára.
Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Szóval, valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy köztiszteletben álló író kezébe került egy ifjú titán posztmodern verseskötete.
Az író olvassa, olvassa…
Elhúzza a száját…
Hümmög, nem tudni, elismerően-e, vagy vészjóslóan.
- Hogy’ tetszik? – kérdik tőle.
- A költő lehet hormonzavaros – dörmögi. – Ezt elfogadom. De: nem lehet képzavaros!
11 éve | 0 hozzászólás
Bizony, Lukács is mondott néha jót. Sőt – nagyon jót.
Bizony, Lukács György…
A Kortársban, 1968-ban jelent meg egy interjú. Egy kérdésre válaszolta a következőt:
Lehet hazudni a népnek, sőt olyan ember is akad, aki a hazugságot szajkó módjára ismételgeti.
De olyan egy se lesz, aki a hazugságot el is hiszi.
11 éve | 0 hozzászólás
Állítólag ez megtörtént.
——-
A GULAG valamelyik hírhedten szadista parancsnoka súlyos beteg volt. Műtét kellett volna, de nem akadt olyan szovjet orvos, aki el merte volna vállalni, mert a siker valószínűsége nem érte el a tíz százalékot. Senki sem akart a GULAG valamelyik táborába csöppenni…
A parancsnok apja – aki saját fiának beosztott tisztjeként működött – megtudta, hogy a GULAG egyik borzalmas, északi táborában őrzik a legjobb orosz specialistát.
A magyar irodalom az utóbbi évszázadban úgynevezett folyóirat-irodalom volt; azaz gyakorta szerveződött különféle folyóiratok köré. Ebből persze az is következik, hogy az irodalomtörténet is folyóiratokhoz kötődött, és gyakran volt hajlamos figyelmen kívül hagyni olyan szerzőket, akik nem tartoztak egyik orgánumhoz se.
(Csak egy “apró” probléma van ezzel kapcsolatban: ezen tekintélyes folyóiratoknak az esetek többségében maroknyi olvasójuk volt.
11 éve | 0 hozzászólás
Ezt a történetet állítólag Friedrich Taubmann wittenbergi professzor mesélte. Hozzánk több változatban is eljutott, sőt 1899-ben Mátyás király nyakába akasztotta valaki. Utóbbi tévedés, a történetben szereplő uralkodó karaktere nem is hasonlít Mátyáséra.
——-
Egyszer valamelyik német-római császár egy hosszúra nyúlt menyegzői lakomasorozat sokadik napján asztalhoz ültette előkelő vendégeit, bort hozatott, és előszólította az udvari bolondot
Annak idején, amikor Sükösd Mihály valamelyik tanulmánykötete megjelent, Lengyel József megsokallta a korabeli sematizmus sablon-következtetéseit arról, hogy a magyar irodalom állandóan késésben volt a “fejlett” nyugati irodalmakhoz képest.
Levelet írt a szerzőnek, és abban kifejtette: abszurdum a “fejlett ország – fejlett irodalom” sematikus elképzelése. Az irodalom nem így működik. Nem biztos, hogy a “fejlett nyugati” irodalom a literatúra fejlődésének egyetlen lehetséges modellje – ha ugyan van értelme fejlődésről beszélni.
A népi írók kifejezés annak idején nyilvánvalóan gyűjtőfogalom volt, nagyon eltérő ars poéticák. minőségek, világlátások kerültek egybe az égisze alatt. Az 56-os forradalom után “odafent” átfogó támadást intéztek ellene. A cél egyértelmű volt: kiszorítani a magyar irodalomból az “ideológiailag megbízhatatlan” csoportosulást.
1958 tavaszán sorra megjelentek az aczélosan pártvezérelt, ledorongoló kritikák.
Akkoriban Németh László óva intette a továbbiaktól az attak egyik kiagyalóját:
- Vigyázzatok, rossz ügyet szolgáltok.
11 éve | 0 hozzászólás
IV. (Szép) Fülöp francia király megnyerő külseje ellenére céltudatos és kegyetlen ember volt. Elfogatta a pápát, elpusztította a templomos lovagrendet, halála után a fiai sorra trónra kerültek, de mind meghalt utód nélkül, ami hamarosan elvezetett az angolokkal vívott százéves háborúhoz, amelynek első felében nem termett babér a francia fegyverek számára…
Szép Fülöp ellentmondásos uralkodó volt.
Egyszer vén koldus nyújtotta felé a karját.
- Könyörülj rajtam, felség!
Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.
A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.
Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.
11 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a harmincas évek legelején elhalálozott egy bizonyos Kozarek nevű ember. Évtizedeken keresztül látta el feladatait felettesei megelégedésére. Ő volt az állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: a hóhér.
Halála után az illetékesek ugyancsak vakargatták a fülük tövét, kit is szerződtessenek Kozarek helyébe.
A derék Kozarek afféle bútordarab volt, már megszokták, soha eszükbe sem jutott, hogy meghalhat. Namármost, ki legyen az új hóhér?
A régi időkben minden vármegye, sőt minden pallosjogú város rendelkezett szakképzett hóhérral, egész hóhér-dinasztiák voltak az országban, de amióta az egész államban csupán egy szál ember töltötte be eme felelősségteljes státuszt, honnét vegyenek másikat?
Az írói hiúság szokatlan dolgokra képes. Művel csodát is, egyebet is.
Az alábbi történetet több emlékirat is tartalmazza.
——
Valamikor a harmincas évek legelején egy nagyobb Nyugat-rendezvény után a társaság egy része együtt maradt, és sétára indult az éjszakai Budapesten. Egy frissen közéjük csöppent író felajánlotta, elviszi a nyugatosokat egy olyan lokálba, amit egyikük sem ismer.
A végén el is jutottak valahol a Dohány utca környékén a Denevér nevű becsületsüllyesztőbe, amit valóban nem ismertek – alulmúlt mindent, amit életükben láttak.
11 éve | 0 hozzászólás
Ezt a történetet állítólag először Rotterdami Erasmus jegyezte fel. Német írók később Nagy Frigyest tisztelték meg vele.
Állítólag először Dugonics András ragasztotta rá Mátyás királyra, attól kezdve azonban igen sok anekdotagyűjteményben szerepel.
Szóval:
——-
Egy dunántúli fiatal nemes került Mátyás udvarába, és ott szeretett volna valamilyen álláshoz jutni. Elvégezte a bolognai egyetemet, igen jól képzett ember volt, de az udvarban senkit sem ismert, pártfogót keresett.
Petőfi Sándor is beleesett 1844-ben abba a hibába, hogy – Vahot Imre javaslatára – hagyta, hogy díszparasztot csináljanak belőle.
Hónapokon keresztül járt különféle társaságokba kucsmában és bekecsben, fokost tartva a kezében – mint népköltő.
Petőfi azonban huszonegy éves, irodalmi körökben teljesen járatlan fiatalember volt. Amikor rájött, hogy jelmezes bohóc, azonnal elhajította a maskarát, kilépett a szerepéből.
Díszparasztok a XX. századi magyar irodalomban is akadtak.
11 éve | 0 hozzászólás
Az ifjú Mátyás király egyszer meglátogatott egy börtönt. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy kegyelemben részesíti, aki arra érdemes.
Sejtették ezt a rabok is. Mindegyik arra számított, hogy kiszabadítja őt az ifjú király.
Amikor felsorakoztatták őket a király fogadására, nem győztek panaszkodni.
- Ártatlan vagyok, felséges uram! Semmi sem követtem el! A gonosz bíró! A kapzsi poroszló!
- Tévedés, felséges uram, minden tanú vaksi volt és rosszindulatú!
- Összeesküvés áldozata vagyok, felséges uram, semmit el nem követtem!
Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.
Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.
Szóval – írja Lengyel József – K. igen avatott kézzel ismétli az összes írásmódot és irodalmi divatot.
11 éve | 0 hozzászólás
Azt utolsó tatár támadás 1717-ben érte hazánkat, a fosztogató hordák főleg Máramarosra és Erdélyre rontottak.
A háborúban csúfos vereségeket szenvedő, vesztésre álló török nagyhatalom diverziós céllal zúdította hazánkra a tatárt. Célját nem érte el, a támadás – kezdeti sikerek után – kudarcot vallott. Az erdélyi és magyarországi rendi alakulatok valószínűleg ekkor harcoltak utoljára oszmán hadak ellen. A soraikat erősítő császári sorkatonasággal sikerrel teljesítették a feladatukat.
A laikus hajlamos azt feltételezni, hogy az írók világosan emlékeznek a műveik minden alakjára. Azt természetesnek tekintik, hogy a tanár nem emlékszik az összes tanítványára, ahogy a rendőr sem mindenkire, akit megbírságolt.
Az író számára is adott a felejtés adománya.
Móricz Zsigmond valamikor a harmincas években Németh Lászlóval beszélgetett. A Kelet Népe kapcsán akkoriban közeli munkatársak voltak.
Beszélgetés közben – alighanem Németh Lászlónak köszönhetően – pedagógiai kérdésekre terelődött a szó.
11 éve | 0 hozzászólás
Több helyen is olvastam.
Állítólag valamikor az 1880-as években történt, helyhatósági választás idején. Valahol Magyarországon.
Fekszik a vezérkortes, csaprészeg az elfogyasztott néhány vödörnyi bortól és pálinkától. Kóbor eb lép elé, nyalogatni kezdi a pofázmányát.
A főkortes felserken, de ki se nyitja a szemét, úgy motyogja:
- Ne csókolgass! Már hiába hízelegsz! Van jobb jelölt! Nem te leszel az alispán!
A sorozat tizenharmadik tagja legyen egy – tizenharmadik…
Lengyel József egyszer azt mondta, tudja, ki a világ legnagyobb marhája. Amikor valaki rákérdezett, hogy mégis, ki az, önmagára mutatott:
- Én.
- De miért?
- Mert okos embernek akarok mutatkozni olyan hitvány népség előtt, mint a magyar irodalmi közvélemény.
11 éve | 0 hozzászólás
A lóbarát kufár történetét Rousseau bevette az epigrammái közé, de Ariosto írásai közt is megtalálható.
Egyszer egy velencei kalmár arról volt hírhedt, hogy epés megjegyzéseket tett azokra a lovagokra, akik képesek a hátasaikat sarkantyúval oldalba vágni. Állatkínzó bitangoknak nevezte őket.
A lovagok tűrték. Vagy tartoztak a kufárnak, vagy ezután akartak tőle kölcsönt kérni, nem akarták magukra bosszantani.
A kalmár széltében dicsekedett vele, hogy ő ugyan sose bántja a lovát.
Szomory Dezső és Molnár Ferenc közismerten nem ettek egymás tenyeréből. A korabeli magyar színpadok két közkedvelt szerzője rossz viszonyban volt egymással, és az irodalmi rivalizálást személyes ellentét mélyítette el. A viszályt a fáma szerint Szomory kezdte, de Molnár sem maradt adósa.
Borsot törtek egymás orra alá, ahol és amikor csak tudtak.
Egy társaságban arról volt szó, hogyan kell kiejteni a franciául alkotó flamand író, Maurice Maeterlinck nevét.Három-négyféle elképzelés is volt.
A hatvankettedik születésnapján Lengyel József több kritikát is kapott – mintegy ajándékba.
Ennek örömére a kicsi mérges öregúr arról elmélkedett, mi a különbség az Olvasó és a kritikus között.
Lehetetlen nem idetennem.
Az Olvasó regényt olvasván nem tagadja meg magától a világos és érdekfeszítő cselekmény élvezetét. Az Olvasó általában normális ember. Az író is az, amikor valamelyik pályatárs művét olvassa – ilyenkor Olvasóvá válik.
Az olyan író, aki sohasem képes Olvasóvá válni, írónak se jó.
11 éve | 0 hozzászólás
Ez a történet Hermányi Dienes József 1759 körül írt Nagyenyedi Democritus című művében olvasható. Ő az esetet a Székelyföldre helyezi, és Csehi János udvarhelyszéki református papot teszi a történet hősévé.
Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy már a Dekameronban is előfordul.
Nem lehetetlen, hogy a Székelyföldön a sztori valóban megesett, hiszen Mikes Kelemen is említi, Kemény Zsigmond pedig Ködképek a kedély láthatárán című regényében tragikusra színezi.
Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.
Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.
Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit, amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.
Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.
Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.
A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.
——-
Nézzük hát.
—–
Valamikor a középkor végén történt.
Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.
A “műveletlen” Móricz és Ady
A pesti kávéházakban bizonyos “művelt egyének” igen gyakran élcelődtek Ady és Móricz rovására. Mindkettőt műveletlen, tájékozatlan, Mucsáról szalasztott írónak tartották, egyik sületlen viccet a másik után sütötték el róluk – feltéve, ha nem voltak jelen.
A fickók pénzes családok kölkei voltak, egész nap a kávéházban lebzseltek , és ápolták felfuvalkodott sznobizmusukat. Nehezen viselték, hogy különb lehet náluk egy szilágysági kisnemes és egy parasztivadék.
Az istenek halnak, az ember él – visszakézből
A jelenlegi irodalmi köztudatban Babits Mihály és József Attila valóságos félistenek, nincs a kanonizált magyar irodalomnak olyan irányzata, amelyik a kettő közül valamelyikre – esetleg mindkettőre – ne hivatkozna.
A tankönyvi sablonok az irodalomtörténeti tudat frissessége ellen hatnak. Egy-egy sarkos megállapítás rögzíti a költőt valamilyen dobozban, beékelődik alkotó és közönség közé, a doboz címkéje lassacskán a valóság jelmezének tűnik.
11 éve | 0 hozzászólás
Egyszer valami DISZ-titkár ki tudja milyen alkalommal nagy szónoklatot dörrentett az egyik Pest megyei városban.
Csak egészen kicsit volt bepálinkázva – legalábbis ő így hitte.
Tűzbe jött. Rettenetes filippikát intézett az aljas amerikai tábornok, Kim Ir Szen ellen, és ódai pátosszal magasztalta a koreai nép derék kommunista vezetőjét, Douglas MacArthurt.
A nép csak nézett.
Ez még nem zavarta volna a DISZ-titkárt.
Az viszont már igen, hogy a helyi ifjú értelmiség néhány tagját az első sorban rázza a röhögés.
A XX. század irodalmának tömeges jelensége volt – és a mai kanonizált irodalom jelentős részére is jellemző – a szövegek nehéz megközelíthetősége. Ma már a nehezen érthető szövegekből persze olyan dömping van, ami önmaga kérdőjelezi meg a jelenség értelmét, mutatja öncélúságát.
Körülbelül ötven évvel ezelőtt azonban sok helyen kalaplevéve beszéltek az ilyen művekről.
Lengyel József azonban már akkor is jól látta a jelenség lényegét.
Apponyi Albert szűzbeszéde a magyar Parlamentben akkor hangzott el, amikor a Főrendiház jegyzőjeként – ez volt a mindenkori legfiatalabb tag tiszte – hivatalból kellett megszólalnia.
Ez sem volt igazi beszéd.
A magyar parlamentarizmus ősi szokásai közé tartozott, hogy a két kamara között kizárólag szóbeli üzenetek történhettek. Ezt kodifikálta a kiegyezéskor hozott házszabály, és érvényben is maradt egészen 1886-ig.
Egy ilyen üzenetet kellett az ifjú jegyzőnek elmondania – saját szavaival.
Arisztotelész abban látta történetírás és irodalom különbségét, hogy az egyik a puszta valóságot írja meg, a másik pedig azt veti papírra, milyen lehetett volna, vagy milyennek kellene lennie a valóságnak.
Ehhez annyit tehetnék hozzá, hogy a történettudomány voltaképpen kísérlet arra, hogy saját jelenének szempontjai alapján értelmezze a múltat. Rosszabb változatában az általa felvezetett történelem lényegében saját jelenének ideológiai önarcképe. A történettudomány tálalásában a történelem általában célelvű folyamat, amelynek legfőbb célja a történetíró jelenének előidézése.
11 éve | 0 hozzászólás
Ez a történet is igen régi. Feldolgozta már Goethe és Balzac, de a Don Quijote-ban is szerepel.
Állítólag egy XIII. századi francia bíró mondott így ítéletet. Korábbi nyomát nem találtam, egy XV. századi francia gyűjteményben megtörtént esetként szerepel.
——
Valamikor a középkorban történt, Európában.
Egy lány a bíró elé cipelt egy fiatalembert, és azzal vádolta, hogy erőszakot tett rajta. A bíró alaposan végigmérte mindkettőjüket. Tapasztalt ember volt, úgy látta, valami nem stimmel a vád körül.
1938-ban a könyvnapi sátorban lelkesen dedikált Móricz Zsigmond.
Tartották elé a különféle műveit, és sorra aláírta. Közönséges autogramokat is adott. A végén már nem nagyon nézte, mit ír alá…
Néhány hét múlva jelentkezett nála egy szabósegéd.
- Móricz úr, a mesterem üzent önnek. Móricz úr csinos összeggel tartozik neki, kéri, hogy mihamarabb rendezze.
Az író nagyot nézett.
- Nem tartozom semmilyen szabómesternek!
Márpedig a szabómester kitartott.
11 éve | 0 hozzászólás
Kr. e. 331. október elsején Gaugamela mellett aratta legnagyobb győzelmét a perzsák felett a világhódító makedóniai Nagy Sándor .
Az ütközet előtt Alexandrosz és hadvezérei elnézték a sötét éjszakában feléjük pislákoló roppant tábortűz-rengeteget. Az ellenség lidérces sokaságának tudata olyan tiszteket is megrettentett, akik eddig sohasem mutattak gyengeséget. A perzsák roppant serege a végeérhetetlen pusztaságon táborozott. Hogyan győzik le a megszámlálhatatlan perzsa lovassereget a végtelen síkságon?
Ezt a történetet ma hallottam, lehetetlen nem feltennem.
—————-
Kis hazánk egyik kisvárosában történt a Kádár-korszak idején. Állítólag ez a legrövidebb magyar párttitkári megbízatás története.
Szóval a legkurtább idejű párttitkár…
—–
A kisváros egyig legmarkánsabb építménye már akkor is a börtön volt. Eme műintézmény pártitkárává nevezték ki XY-t egy szép tavaszi napon.
Egészen pontosan április 30-án.
(Az év, a név és a helynév maradjon titok, a helyiek biztos felismerik.)
——–
Szóval XY egy szép április 30-án a helyi börtön pártitkárává avanzsált.
11 éve | 0 hozzászólás
Ludwig van Beethoven 1822 április 6-án este megkérdezte volt tanítványát, Ferdinand Ries-t:
(Az esetet az utóbbi feljegyzéseiből ismerjük ilyen pontosan.)
- Maga mit gondol, Ries, mennyit fizetne nekem a londoni Royal Philharmonic Society, ha írnék nekik egy szimfóniát.
- Nem tudom, Beethoven úr.
- Mégis mennyit? Ötszáz fontot? Ötezret? Tízezret?
- Nem hinném, Beethoven úr.
- Miért nem? Én Beethoven vagyok, tudok zenét szerezni, és még élek. Ők pedig a létező legelőkelőbb és leggazdagabb filharmóniai társaság.
Herczeg Ferenc művei 1949 után Magyarországon már nem jelenhettek meg, darabjait a színházak nem játszhatták.
A korábbi írófejedelem visszavonultan élt, de korábbi modorából semmit sem engedett, alig néhány emberrel érintkezett. Méltósággal viselte, hogy – nagyrészt parancsszóra – kimegy a divatból.
Akinek megvolt a Herczeg-életmű 40 kötetes díszkiadása, az is jobbnak látta elrejteni, vagy kidobni ekkoriban.
Külföldön azonban nem mindenki felejtette el
11 éve | 0 hozzászólás
Az új isztambuli francia követ, Charles Olier, Nointel és Angervillers márkija 1673-ban érkezett meg állomáshelyére, az oszmán birodalom fővárosába.
Hatalmas parádéval vonult be, csipkével díszített pompás, skarlátvörös kabátban, strucctollal és gyöngyökkel ékes kalpaggal.
Nem tett különösebb hatást a pompához szokott török előkelőségekre, sőt a munkatársai tátott szájjal csodálták a kíséretül melléjük adott szpáhik lovait és egyenruháját.
Minden idők egyik legnagyobb magyar nemzetközi irodalmi sikerét hozta 1936-ban a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázata.
Tizenhárom európai ország vett részt a nagy port felvert pályázaton, mindenütt kiválasztották a legjobb regényt és ezeket küldték el a londoni központba. Méghozzá eredeti nyelven, a fordítás problémáit az angol szervezők magukra vállalták.
A mai irodalomtörténeti alapállásból nehéz elképzelni, hogy a regénypályázat hazai zsűrijében együtt dolgozott Babits Mihály, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt és Herczeg Ferenc.
12 éve | 0 hozzászólás
A XVIII. század egyik leghírhedtebb kalandora volt a velencei születésű Giacomo Casanova. Hírnevét a velencei Ólombörtönből való szökésének, illetve a csehországi Waldstein várában írott memoárjainak köszönheti. A mű Goethe, Heine és mások tetszését is kivívta.
Casanova leginkább nőhódítóként él az európai köztudatban, de ebbeli hírnevét az újabb kutatások jócskán megtépázták. Akad olyan kutató, aki egyenesen anti Don Juan jelzővel illette a velencei kalandort, mert Casanova hódításairól az a véleménye, hogy szeretői kizárólag könnyen kapható nőcskék voltak.
12 éve | 0 hozzászólás
Ez az eset Nagyvárad régi krónikáiban szerepel, emlékezetem szerint talán Ráth-Végh István említette valamelyik könyvében. A jeles kultúrtörténész valami olyan megjegyzéssel summázta, hogy az eset bizonyára párját ritkítja a házasságtörési bűnperek történetében.
Nagyváradon történt, valamikor a XVI. század második felében.
Szabó Pál váradi polgár panaszt tett a felesége ellen. Házasságtöréssel vádolta meg, hogy a céda asszony évek óta titkos viszonyt folytat valami Váradon letelepedett külföldi katonatiszttel, olasszal vagy némettel.
12 éve | 0 hozzászólás
Az első világháború egyik legkínosabb hírlapi kacsája a nagy tekintélyű párizsi Le Matin című lap fatális tévedése volt.
Az értesüléseit állítólag a szerbiai Nis-ből szerző francia konzervatív lap 1914 végén ezzel az álhírrel örvendeztette meg olvasóit:
„Nagy örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy a hős szerb király, Karagyorgyevics Petar hadserege lendületes harcban bevette Szarajevót, utána egy marsban meg sem állt – Budapestig!”
A Le Matin olvasói persze tüstént ünnepeltek volna, amikor kiderült, hogy a hírből egy szó sem igaz.
12 éve | 0 hozzászólás
Régebben szokás volt, hogy a katolikus papok penitencia gyanánt testi fenyítést szabtak azokra a vétkesekre, akik a gyóntatók szerint kiadós verést érdemeltek. A fenyítést bizonyos esetekben a papok maguk végezték – francia festők erről számos gúnyos metszetet készítettek, mert az volt a véleményük, hogy a gyóntatók aljas módon visszaélnek a helyzetükkel.
Nálunk a penitenciát általában nem személyesen a papok mérték ki, hanem a sekrestyés vagy templomszolga – templomi bűnbánati szertartás keretében.
12 éve | 0 hozzászólás
Albert Schweitzer, más néven Oganga, a lambarénéi kórház híres orvosa, az emberi lelkiismeret és segítőkészség egyik huszadik századi jelképe csak harmincévesen kezdte orvosi tanulmányait; akkor határozta el, hogy Afrikába utazik, és egész életében ott fog gyógyítani, ahol a legnagyobb szükség van jó orvosra.
Amikor orvosi tanulmányait elkezdte, már a strassburgi egyetem docense volt…
Akkor azonban Schweitzer már nemcsak számos könyv szerzője, nemzetközi hírű protestáns teológus, filozófus, orgonaművész és Bach-életrajzíró volt, hanem az orgonaépítés egyik legnagyobb élő szakértője is.
12 éve | 0 hozzászólás
Ezt a történetet Andrád Sámuelnél olvastam.
Volt egyszer egy ravasz kalmár. Rendszeresen járt az áruival Magyarország határain túlra, leginkább Nagy Frigyes Poroszországát látogatta, és onnan rendszeresen olyan árukat hozott, amelyek idehaza jó pénzért értékesíthetett. Akkoriban a porosz piacokon itthon nehezen elérhető francia és angol árucikkek akadtak, de még olyanok is, amelyek hosszú hajóúton érkeztek a távoli Amerikából.
A külhoni áruk jó részét idehaza a cseh és osztrák iparosok érdekei miatt tilalmasnak minősítette Mária Terézia királynő törvénye.
12 éve | 0 hozzászólás
Hagyjuk dolgozni azokat, akik értenek hozzá…
—-
A történet Széchenyi István naplójában olvasható. A dátum: 1848. március 18.
Hogy a történet hőse számos ismerősének elmesélte, arra bizonyság Kazinczy Gábor egy, 1848 júliusában írott levele, Itt Kazinczy azt mondja, Deák személyesen mesélte el neki.
A XIX. század későbbi időszakában a közismert Deák-anekdoták közt tartották számon…
Szóval…
——–
Deák Ferenc egy dunántúli birtokos vendége volt.
12 éve | 0 hozzászólás
Az alábbi a legrégibb magyar anekdoták egyike. Általában Asinus vulgi címen ismerik. Magam már Heltai Gáspárnál olvastam. Annak idején, amikor ’97-ben Heltai fabuláiból darabot írtam a Térszínház számára, komolyan gondolkodtam rajta, bevegyem-e ezt a történetet. Végül is kimaradt, mert nem állatmese, a felkérés pedig állatmesék (Állati mesék) dramatizálására szólt.
Később Verseghy Ferenc valamelyik írásában találkoztam vele.
Állítólag Ibn Said lehet az ősforrás, de a történetet Petrarca is említi, és bekerült Juan Manuel anekdota-gyűjteményébe.
12 éve | 0 hozzászólás
Joszip Broz Tito 1948 előtt még Sztálin elvtárs legjobb közép-európai tanítványa volt. Akkor hirtelen az imperialisták láncos kutyája lett. Szinte tragikus hirtelenséggel. Nagyjából úgy, ahogy George Orwell ekkortájt íródó 1984 című regényében, amelynek világában Kelet-Ázsia szövetségesből egycsapásra ellenséggé lehet, és fordítva.
A szocialista újbeszél számára az ilyen fordulatok nem jelentettek megoldhatatlan problémát.
Később kiderült, hogy Tito mégsem annyira láncos kutya.
A végül szerencsétlenül végződött vízaknai csatában Bem serege órákon
keresztül állta a jóval nagyobb osztrák hadsereg tüzét. A sótárlókban,
gödrökben kisebb üregekben megbújt honvédeknek eleinte nem sokat
árthatott az osztrák ármádia, a honvédtüzérség viszont annál nagyobb
kárt tett a sorgyalogezredek és a dragonyosok soraiban.
Nem is lehetett volna ebből vereség, ha Bem tábornok óvatos marad, ha
nem dönt úgy, hogy maroknyi seregét rohamra vezeti a túlerővel szemben…
Az ütközet elején történt, hogy az egyik honvédüteg kolozsvári születésű
legénysége arra lett figyelmes, hogy maga az osztrák főparancsnok,
Puchner báró kaptat fel lóháton egy dombtetőn, és onnan távcsövezi a
honvédek állásait.
12 éve | 0 hozzászólás
Naszreddin Hodzsa a keleti mesék híres hőse, törökök és perzsák is a sajátjuknak tekintik, Kínában pedig éppenséggel ujgur népi hősnek tartják. Emlékére évről évre fesztiválokat rendeznek ma is.
A híres kópé és mesehős valószínűleg perzsa lehetett, és talán a XIII. században élt.
Történt egyszer, hogy remek öszvért vett valami vásáron. Mindössze öt ezüstöt fizetett az állatért, és boldogan indult hazafelé.
A sivatagban azonban rettenetes viharba keveredett.
12 éve | 0 hozzászólás
Haldoklik az öreg székely valamikor a XIX. század elején. Csendesen veszi körül a népes család. A nótárius jegyez.
Az öreg székely gondolkodik. A javai zöméről már rendelkezett. Mi maradt még hátra? Megvan!
- Az ökröm, ami a múlt télen elveszett a havason!
Nagyot sóhajt az öreg. Aztán hivatalosra vált, és újra diktálni kezd:
- A havason elveszett ökröm az eklézsiát illeti, ne mondja senki, hogy őket nem támogatom.
Így bevégezve, újra sóhajt egyet.
12 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a XIV. században nevettek az alábbi történeten:
Egy magyarországi városból két ember zarándokolt el Rómába. Az egyikük gazdag céhmester volt, a másik pedig szegény frissen elözvegyült szőlőmunkás.
Út közben találkoztak, a gazdag céhmester felismerte földijét, igen megörvendezett rajta, hogy nem kell egyedül utaznia, és amerre megfordultak, igaz keresztényi segítőkészséggel kifizette a szegény szőlőmunkás ételét, szállását is, ami a másiknak nagy könnyebbséget jelentett, és nagyon hálás is volt.
12 éve | 0 hozzászólás
Az ötvenes években Magyarország vidéki városaiban gyalázatosan rossz volt a gázszolgáltatás, de erről persze nem volt ajánlatos nyíltan beszélni.
Valamelyik Duna-parti településen egyszer átkiált a szomszéd a kerítésen:
- Maguknak van már gázuk, Szabó bácsi?
- Félig-meddig!
A szomszéd erre nagy szemeket mereszt.
- Félig-meddig? Hogy lehet félig-meddig?
- Hát az újság szerint már van, egyébként nincs!
A sznobizmus gyilkos, önveszélyes és ostoba jelenség, valamiért mégis mindig újratermeli magát. Az általa fenntartott értékhierarchia hazug és zártkörű fantáziaszülemények lázálma, világuk dohos panoptikum.
Minket talán felháborítanak a sznobizmus gigantikus marhaságai; felháborodunk, aztán tovább lépünk – ellenben a sznobok önmagukat csapják be különféle módokon.
A vége? Ál-értékeken alapuló hamis civilizáció, folyton összeomló gazdaság, kificamodott történelem, bizonytalan, torz értékrend, rossz társadalmi közérzet, kiüresedett kultúra, a biztonság és az értelmes távlatok nyomasztó hiánya.
A világ parlamentjeiben időnként különös dolgok történnek, de ez talán még akkor is ritkaság.
A magyar Országgyűlésben esett meg, valamikor az 1880-as években.
Ghiczy Kálmán házelnök a következő szavakkal reccsent rá a felszólalásra készülő Csernátony Lajos képviselőre:
- Amit a képviselő úr mondani készül, az ellentétes a házszabállyal!
De az esetben még csak nem is ez volt a legkülönösebb. Hanem az, hogy az ellenzéki képviselő szót fogadott a házelnöknek.
Nem szoktam a menekülő ellenség után lőni! – mondta egyszer Tisza István miniszterelnök, miközben az ellenzék valamiért éppen kivonult a Parlament ülésterméből.
Tisza Istvánt erőszakos, zsarnoki természetű embernek tartották. Ő volt az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki nyilvános és hosszas sajtóvitába bocsátkozott egy magyar költővel. Adyval folytatott, helyenként éles hangú polémiája sokáig volt az első számú beszédtéma akkoriban.
Miniszterelnök korában valamelyik télen vonattal utazott Erdélyből Budapestre.
Na, nem most. (Még szerencsére…) 1941-ben.
A politika mindig világos és könnyen érthető…
Még sohasem néztünk szembe teljes mélységében azzal, hogy mit is rontott belső identitásunkon a Horthy-korszak. Talán részben igen, de sohasem teljesen. Propagandisztikus és féloldalas publikációk, esetleg egy-egy részprobléma idealisztikus (vagy éppen napi politikai vagy gazdasági érdekek vezette), vissza-visszatérő hangsúly-eltolásával százával születnek, de ezeknek nem céljuk a valódi teljesség megmutatása.
12 éve | 0 hozzászólás
Tóth Vilmos volt az Andrássy-kormány harmadik belügyminisztere. Mivel erélyes embernek bizonyult, bársonyszékét a következő kormányok idején is megtartotta.
Takarékos, jószerivel fösvény ember volt, folyton azt nézte, melyik kiadásból mit lehet lefaragni.
1871 kora őszén éppen a minisztériumának irányítása alá tartozó pesti Nemzeti Színház pénzügyeit vizsgálgatta. Határozottan sokallotta az ország első színházának kiadásait.
- A művészek fizetése egy kissé sok – mondta az országgyűlésen.
A bécsi arzenál előtt hatalmas tömeg várakozott 1737 késő nyarának fülledt meleg napjaiban.
Most készült kifutni a Haditanács által elképesztő költséggel ápoltatott négy hatalmas dunai hadigálya.
A bécsi haditanács fixa ideája volt, hogy a török hajóhad ellen küzdő dunai flottánál külföldi tengerészeket kell alkalmazni. Sokan próbálták erről a Wiener Hofkriegsrat vezetőit lebeszélni – sikertelenül.
Hosszú évtizedek óta gondolkodtak így a bécsi hadügyek irányítói.
12 éve | 0 hozzászólás
Kmety György honvéd tábornok a szabadságharc után török alattvaló lett, és Iszmail pasa néven az oszmán hadsereg dandártábornoka. Néhány év alatt kiválóan megtanult törökül, török ruhában járt, törökökkel érintkezett. Konstantinápolyban élt, mint a török tábornoki kar nagy tekintélyű tagja.
A magyar őstörténet kiváló kutatója, Vámbéry Ármin hamarosan szintén Konstantinápolyba ment, és itt Rasid efendi néven házitanítóként dolgozott.
Egymást nem ismerték.
12 éve | 0 hozzászólás
1849. március 5-én volt a szolnoki csata, a szabadságharc diadalmas tavaszi hadjáratának nyitánya.
A fősereg támadásra készült a Duna és a Tisza között, de a parancsnokság nem ítélte elegendőnek az ott összegyűjtött erőt. Parancsot küldött hát a déli arcvonalon ragyogóan bevált Damjanich János tábornoknak, csapataival igyekezzen észak felé, és egyesüljön a fősereggel. Ezekből, és Vécsey tábornok később hozzájuk csatolt egységeiből lesz hamarosan a III.
A nagyszombati gimnáziumot Scitovszky János hercegprímás alapította. Illetve újra alapította a korábban már hosszú ideig működő jezsuita iskolát, méghozzá közvetlenül a szabadságharc után.
Az önkényuralom idején – amikor a hivatalos nyelv is, a kötelező középiskolai tanítási nyelv is a német volt – egyszer meglátogatta az iskolát.
Persze, fényes fogadtatást csaptak a számára. Az érsek úr meglehetősen konzervatív ember volt, még a vegyes házasságikat sem nézte jó szemmel, a szabadságharcnak sem volt a híve.
12 éve | 0 hozzászólás
Batthyány József gróf esztergomi érsek, hercegprímás 1790 körül hatlovas hintón érkezett Pest városába.
A leendő egyik magyar főváros akkor még kicsi, koszos és sáros, vidékies település volt, a mai hatalmas Pestet nemigen lehetett a láttára megjósolni. Nem volt ebben a városban egyetlen országos intézmény sem, de már voltak hazafiak, akik szerették volna előre mozdítani a nemzet csinosodását.
Ilyen hazafi volt a néhány év múlva a Martinovics-féle összeesküvés egyik igazgatójaként kivégzett Szentmarjay Ferenc.
12 éve | 0 hozzászólás
Alekszandr Fjodorovics Middendorf (1815-1894), a livóniai származású, észt anyától származó orosz felfedező gyakran megfordult az uráli nyelvet beszélő, szamojéd nép, a nganaszanok falvaiban. Némelyikükkel meleg barátságot is kötött.
Middendorf jeles Szibéria-kutató volt, a messze északon elterülő Tajmir-félsziget egyik felfedezője. Ennek a földdarabnak a kiszögellése a Cseljuszkin-fok, az eurázsiai szárazföld legészakibb pontja. Odáig maga Middendorf sohasem jutott el, és az is csak a XX.
12 éve | 0 hozzászólás
Valamikor a XIX. század húszas éveinek elején az öreg székely betévedt az egyik városi patikába. Volt nála egy kis pénzmag, alaposan szét is nézett a mindenféle kenceficék között, de – igen helyes érzékkel – úgy döntött, neki ezek közül ugyan egyikre sincs szüksége.
A patikus sebes beszédű, erős profitéhséggel megáldott-megvert ember volt, és feltette magában, hogy a láthatóan pénzes vén góbét mindenképpen megfeji, igyekezett hát rásózni valami portékát.
12 éve | 0 hozzászólás
Nézőpont kérdése – gyakran közhelynek számító, lényegében semmitmondó kifejezés, van azonban olyan szituáció, amikor a lényegre tapint.
———-
Öreg milliomos nősül. Másodszor. Az első asszonyt huszonöt éve temette el.
Az élemedett kapitalista az üzleti élet hiénája volt, a teljes vagyontalanságból tört fel gátlástalanul, sohasem válogatott az eszközökben. Kíméletlen volt és találékony, mindig győzött.
Finoman szólva is kezd eljárni felette az idő, legalább tíz éve hazudja magát hetvennek…
Most utolérte a sors.
12 éve | 0 hozzászólás
A magyar politikusok általában távlatokban gondolkodnak. A gond eme távlatok hosszával szokott lenni…
Másutt is jellemző időnként, hogy távlattalan terveket készítenek, hogy a köztolvajlás céljain kívül semmi egyebet nem tűznek ki maguk elé. Másutt is vannak vitatható hasznosságú elképzelések.
Másutt is hoznak haszontalan és betarthatatlan törvényeket, és másutt sem mindig gondolják végig ezek következményeit.
Másutt is..
De nem ilyen gyakran.
Másutt is követnek el hibákat – ha nem is ekkorákat…
—-
Mindez nem új keletű.
12 éve | 0 hozzászólás
Voltaképpen nem tudtam rájönni, honnan eredhet a szólásmondás: Elverte, megrázta, mint Krisztus urunk a vargát.
Pedig írtak róla sokan. Juhász Gyula versében például Ahasvérus, a varga azonos egy másik keresztény mitológiai figurával, a bolygó zsidóval.
Az Ahasvérus név egyébként a híres perzsa uralkodó nevére megy vissza (Khsajársá=Xerxész), Eszter könyvében szerepel ilyen névalakban.
A bolygó zsidó lenne ama bizonyos varga?
Nem hiszem – vagy csak nem tetszik…
———
Inkább egy másik történet, ami szintén “Krisztusról” és a vargáról szól.
12 éve | 0 hozzászólás
Unos-untalan halljuk emlegetni Deáknét meg a vásznát.
Honnan származik a hivatkozás?
Nos, több helyről is hallottam, illetve olvastam ama bizonyos Deáknéról és a vásznáról. Némelyik történet köszönő viszonyban sincs a többivel. Az ország több vidékének megvan a maga Deáknéja. Nem tudtam végigkövetni az eredetét, mert aki író megemlítette, az már mind úgy hivatkozott rá, mint közismert szólásmondásra.
Ami itt következik, nem a statisztikailag legvalószínűbb, még csak nem is a leggyakoribb variáns.
13 éve | 0 hozzászólás
Világvége-hisztéria szinte mindig volt. Hiszékeny, babonás, vagy csak egyszerűen szenzációra éhes emberek máskor is könnyen hitelt adtak a közeledő világvégét hirdető hióbhíreknek – vagy ha nem is hittek bennük, mindenesetre továbbadták őket, hadd ijedezzenek mások is.
Ha az apokalipszis közeledtét valamiféle egyéb tényező – leggyakrabban természetesen naptári jelenség, valamiféle misztikus, vagy miszticizált számot viselő naptári év – is alátámasztotta, a dolog könnyen válhatott tömeghisztériává.
13 éve | 0 hozzászólás
Alighanem a hasonló történetek lehetnek a ma oly divatos – eléggé túl is burjánzó fekete humor ősei.
Ha a vicc eredetét kutatjuk, egyik forrásának mindenképpen az anekdotát kell tekintenünk. A vándoranekdota ősi műfaj, talán egyidős az emberiséggel. Akad olyan sztori, aminek én is több tucat változatát hallottam és olvastam különböző helyeken.
Jelenleg leginkább a kultúrtörténészek foglalkoznak vele, magam nagyon szeretem olvasni a jó tollú kultúrhistorikusok munkáit.
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
A vitéz szabómester
7 éve | 0 hozzászólás
Vitéz szabólegényről sokat olvashattunk, vitéz szabómesterrről kevesebbet. Pedig akadt ilyen, méghozzá Budapesten.
Ráth Károly (1821-1897) volt Budapest székesfőváros első főpolgármestere.Itt azonban nem róla lesz szó, hanem a fiáról, ifjabb Ráth Károlyról.
Ifjabb Ráth Károly (Ráth Karcsi) a korabeli pesti kocsmák közismert alakja volt. Már régen középkorúnak, sőt éltesnek számított, amikor még mindig naphosszat a Korona-kocsma teraszán üldögélt.
Címkék: anekdota az ám blognovella motívum
Tovább