Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.

Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.

Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit,  amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.

Proust nagyon a bögyében volt. Azt írta róla, hogy “A sznobizmus enciklopédiája”, minden téren lapos, finomkodása mesterkélt, világa felfújt és unalmas.

A központozás elhagyásáról úgy vélte, hogy az ilyen írás elkövetőjének az ugyan a szándéka, hogy ilyen módon “végeérhetetlen folyam” keletkezzen, de az eredmény minden esetben – poshadt állóvíz. Lengyel egyébként is úgy vélte, hogy a sterilen belső irodalmi – sőt irodalmiaskodó – szándékok soha jelentős irodalmat nem hoznak létre. Nehéz volna nem egyetérteni vele.

Sokat töprengett azon, hogyan is kell írni.  Hogyan kell tanulni a régi mesterektől?

Természetesen nem szabad úgy írni, ahogy a régiek – a megváltozott akusztika következtében egészen mást jelentene.

Válasszunk olyan utat, ahová a régi mesterek már nem jutottak el, vagy olyat, amelyen el sem tudtak indulni.

Lengyel József kedvenc formulája így hangzott:

“Írjunk úgy, ahogy Stendhal írna – ma.”