-         Nem tudom. Lehetséges.

Ed Philips látta, hogy Karen közel áll a síráshoz, de nem engedett. Minél gyorsabban embereli meg magát a nő, annél jobb.

-         Elmondod? Elmondod, mire jutottál? – közben a kezébe nyomott egy pohár italt.

-         Én vagyok a magyarázat – motyogta a szőke nő.

-         De mire?

Karen Bozchana Kadlecikova. Lehuppant az egyik székre, kortyolt az italból.

-         Gyerünk, Karen! – ütötte a vasat Ed Philips.

PénzSátán úr

Kamat-tőrrel odavág;

Adósodik,

Betegedik

A világ.

—–

Adós lesz majd

Valamennyi lemenő,

Kamat-füstben

Ronggyá foszlik

A jövő.

—-

Álmos eső

Szenvedést meg

Bajt szitál;

Bankuralom

Világvégét

Profitál.

—–

PénzSátán úr

Makacs, mint a szürke ló,

Pedig tudja,

Ő csupán

Egy fikció.

—–

PénzSátán úr

Dollár-mennyben

Hentereg;

Csak észre ne térjenek

Az emberek.

Míg a sír el nem takar,

Ember vagyok és magyar.

—–

Kéklő, néma ég alatt

Halomban a feladat.

—-

Isten általam akar;

Ember vagyok és magyar.

—–

Tudja kék ég, rőt avar;

Ember vagyok és magyar.

—–

Zordon Kárpátok alatt

Ezernyi csontváz maradt.

—–

Újkeletű gyűlölet

Régi hiteket temet.

—-

Ha bizalom nem ragyog,

Jövőt ölnek tegnapok.

—–

Végzet zűrzavart kavar,

Ember vagyok és magyar.

KÉTSZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ

Az ifjabb Schellenberg tanácstalanul pislogott, a szőke nő azonban gyorsan magához tért.

-         Úgy gondolod, hogy érzékelték a felélesztést?

Ed Philips bólintott.

-         Olyannyira, – tette hozzá. – hogy szerintem ők idézték elő.

-         Ők idézték elő? – visszhangozta Helmut. – Hogy érted ezt?

-         Hogy érteném? Megpróbálták feléleszteni a hibernációs kamra lakóit.

Karen megtántorodott, hirtelen levegőt se kapott.

SZÁZTIZENHATODIK RÉSZ

A költői mivolt lényege a mesterségbeli tudás mellett a közönséggel szembeni korlátlan felelősség; a költői személyiségnek költészetével, küldetésével való teljes azonosulása, amelyre kívülről nézve a személyes erkölcsi hitelesség teszi fel a koronát.

Mindezek közül a legfontosabb a közönséggel szembeni felelősség.

A mesterségbeli tudás legmagasabb foka sem garantálja a nagy költészetet, ha nincs meg a közönséggel szembeni felelősség és az erkölcsi hitel.

Fenn az égen

Szakadozó,

Ólmos szürke ködlepel;

Hogy tél marad,

Vagy tavasz lesz -

A Jövendő dönti el.

—-

Lenn a földön

Csüggesztően

Szürke bánat csepereg;

Magyar földön

Nem hisznek már,

Nem bíznak az emberek.

—–

Fejünk felett

Foszladozó,

Sivár globál-ködlepel;

Minden géphang

Globalizált aranykorról

Énekel.

—–

Kavicsos mű-sivatagban

Dollár-gólem tevegel;

Szájában a régi népek

Történelmek

Tucatjával

Tűnnek el.

—-

Inflálódó jövendőben

Gyermeket tévé nevel;

A Föld koldusokkal tele,

S mind az összes

Angol nyelven

Kelepel.

Karen már várta ezt a kérdést. Most azonban, hogy végre elhangzott, egyszerre kiesett a fejéből a korábban nagyon is gondosan megfogalmazott, kitérő mondanivaló.

Mit is? Mit is akarhatnak tőle?

Elgondolkodott egy pillanatra.

-         Valójában nem tudom – mondta egyszerűen. – Valami olyasmit, amit tudnom kellene, de mégsem vagyok a tudatában.

A két férfi értetlenkedve nézett rá, a szőke nő pedig a gondolataiba merült. Valóban. Mit akarhatnak tőle? Hogyan jöhetne rá?

Száztizenötödik rész 

Mennyi mindent tekintetbe kellett már vennem, de még mindig ugyanott tartok, a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 

Költő és közönség kapcsolatának számos igen fontos aspektusa van, közöttük talán akadnak olyanok is, amelyeket a ma használatos (egyáltalán a ma létező) fogalomrendszerben talán még nemcsak számításba nem tudunk venni, talán még észlelni sem tudunk. Csak a teljesség igénye nélkül beszélhetek a témáról.

A hangod éltet, mosolyod erőt ad,

A pillantásod meghitt tűzzel éget;

Szeretlek Téged!

—-

Szemed fényében megfürdöm naponta,

Minden érintésed újabb igézet;

Szeretlek Téged!

—–

Nagy lomha lejtőn gurulnak az évek,

Titkos múltunk gyarapszik minden percben,

És csordogálunk

Szép közös mederben.

—–

Amíg számomra időt mér az óra.

Hozzád szegődtem

Létre,

Kedves szóra.

——

Meghitt élmény minden hajnal

Veled,

Kis házunkat otthonná szenteled

Azzal, hogy

Hazavársz.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Nézzük csak:

„elfut a disznó, „

Talán ez Magliani meséjének legkényesebb pontja. Fentebb már a szituáció több lényeges elemét is érintettem, ezt voltaképpen a végére hagytam. Valóságos csemege.

Ha látszólag kapkodva is, ha rejteni akarja is, Magliani itt tulajdonképpen beismeri, hogy az állítólagos vadkant rajta és Pakán kívül senki sem látta. Ezért ez az egész mese egyik legsúlyosabb közlése. Magliani annyira álcázta, amennyire csak lehetett, jelentéktelen mellékmondatba rejtette a sokkal fontosabbnak vagy látványosabbnak tűnő közlések közé.

Harun al-Rasid, ahogy hatalomra került, összehívta a szultáni tanácsadókat.

Megjelentek a hosszú szakállú vének, és a cifra öltözetű fiatalabbak.

- Hallgatlak benneteket! – kezdte az ifjú uralkodó. – Hogyan kormányozzam az országot?

A bölcs tanácsadók egymás után elemkedtek szólásra. Beszéltek adókról, hódításokról, bölcs törvényekről, vallásosságról, bőkezűségről, legfőképpen pedig a tanácsadók megbecsüléséről. Egymás után tucatszor is elmondták, milyen a bölcs uralom.

Kert zugában

Februári hóvirág;

Új tavaszra készülődvén

Sóhajtoznak már

A fák.

—–

Februári hóvirág,

Mindig újra hajt az ág;

Mindig megújul az élet

Akármilyen

A világ.

—-

Februári napsütés,

Lehet bármilyen kevés;

Sose véletlen az Élet,

Hanem inkább

Küldetés.

Száztizennegyedik rész

Számos általunk ismert civilizáció állított annak idején korlátokat a pénz abszurd eluralkodásának útjába. Szinte nincs is olyan vallás, amely ne próbált volna védekezni ez ellen.

Vajon miért?

Nincs olyan vallási vagy filozófiai irányzat, amely ne figyelmeztetne nagy nyomatékkal; embertelen és erkölcstelen világ következik, ha az ember engedi, hogy a nyakára nőjön a pénz.

Vajon miért?

A régi időkben igen sok helyen volt érvényben a kamatszedés tilalma. Vajon véletlenül?

Fáradt téli csillagfényben,

Talán csak Isten van ébren.

—–

Nagy, jóságos ablakszemek;

A pihenő világ kerek.

—–

Lét hullámzik, Idő illan;

Holtodiglan – holtomiglan.

—-

Fáradt téli csillagfényben

Vén Hold nyugszik friss reményen.

—–

Sors-tócsában fagy szendereg;

Szunnyad a Múlt, a vén berek.

—-

Vénülő Szerelem csillan,

Holtodiglan – holtomiglan.

—-

Fáradt téli csillagfényben

Jövő-magok lét-edényben.

—–

Ködön át kéményfüst-ütem;

Otthon vár rám a Kedvesem.

Sebastiano Serlio a színháztechnika tudományának egyik alapítója volt, eredeti foglalkozása építész és hadmérnök.

Egy napon valamelyik tehetséges, de szegény sorsú tanítvány ajánlkozott.

- Színháztechnikát tanulnál? – kérdezte Serlio.

A tanítványjelölt erre megvakarta a fejét.

- Az a helyzet, uram, hogy én inkább pirotechnikát szeretnék öntől tanulni. Tűzijátékokat szeretnék rendezni a hatalmasok számára.

Serlio végigmérte a fickót.

- Előbb lássam, hol laksz!

Vízöntő van, s február,

Hona ősi Oknak;

Hideg szélben friss remények

Hitek kavarognak.

——-

Csordul már a vízsugár,

Fut előre, hátra,

Boldog, aki általa az

Igaz utat látja.

—–

Elcsüggesztő nemhitek

Tótágasba állnak,

Járatlan utak tárulnak

Magyarnak, világnak.

——

Vízöntő van, s február,

Fordul az ég alja,

Új dalok szólalhatnak meg

Annak, aki hallja.

—–

Változik a nagyvilág,

Változik az Élet;

Elmúlt idők hitványsága

Régen semmivé lett.