KÉTSZÁZNEGYVENEDIK RÉSZ

Az ifjabb Schellenberg tanácstalanul pislogott, a szőke nő azonban gyorsan magához tért.

-         Úgy gondolod, hogy érzékelték a felélesztést?

Ed Philips bólintott.

-         Olyannyira, – tette hozzá. – hogy szerintem ők idézték elő.

-         Ők idézték elő? – visszhangozta Helmut. – Hogy érted ezt?

-         Hogy érteném? Megpróbálták feléleszteni a hibernációs kamra lakóit.

Karen megtántorodott, hirtelen levegőt se kapott. Gyorsan a legközelebbi székre huppant, és hálásan pillantott Ed Philipsre, aki egy pohár vizet nyújtott felé. Mohón ivott.

Kétségbeesetten törte a fejét. Mi volt az? Mi volt a hirtelen gondolat? Mi ötlött az eszébe, mi volt, amitől hirtelen megszédült?

Ed Philips aggódva nézte Karent, Helmut azonban dühöngött:

-         Hogy ébreszthették volna fel? Mivel? Képtelenség! – látva, hogy Ed nem törődik vele, nagyot rántott a másik férfin: – Figyelj már rám!

Ed Philips dühösen fordult szembe a másikkal.

- Igen, szerintem ők ébresztették fel! Ők abból a rohadt, nyavalyás digitális téridőből! De ne kérdezd, hogyan, mert arról nekem fogalmam sincs!

-         Ember, ezt komolyan gondolod?

Ed Philips dühösen fújt egyet, és arrébb lépett. Helmut a fejét csóválta.

-         Ed! – szólt rá a következő pillanatban.

-         Mi kell még?

-         Komolyan gondolod, hogy azok ott a digitális téridőből…

-         Mondtam már, hogy komolyan gondolom!

-         De ember! Az apád is közöttük van! Ott nyugszik a hibernátorban!

-         Akkor is a digitális téridőből akarták felébreszteni őket!

Helmut iszonyodva bámult a másikra.

-         Ilyen könnyen kezeled, hogy esetleg meg akarták ölni az apádat?

-         Mi mást tehetnék?

A két férfi kimerülten nézte egymást. Volt egy pillanat, amikor csaknem összeugrottak, mint a kakasok, vagy mint a dühös kisfiúk.

Helmut törte meg a feszültséget:

-         Gyere, igyunk egy pohárral!

Ed Philips pillanatnyi habozás után elfogadta a békejobbot. A következő percben már higgadtabban beszélgettek, pohárral a kezükben.

Egyikük sem vette észre, hogy Karen eltűnt.

A szőke nő a hálószobájába húzódott. Kétségbeeseten próbált rájönni, mi is volt a váratlan gondolat, ami annyira megijesztette.

Jobb híján parancsot adott:

„Admirális a hajónak!A hibernáltak felélesztésével kapcsolatos incidens ügyében alapos és részletekbe menő vizsgálatot kérek!”

A szőke nő meglepődött a gyors választól:

„Hajó az admirálisnak! Semmiféle támpontunk sincs! Ismétlem: támpont nincs. A felélesztést az eszközeink számára ismeretlen és érzékelhetetlen technológia okozta.”

Karen nagyot sóhajtott. Túl szép lenne, ha a gép egyszerűen csak megmondaná a helyes választ.

Fejét a párnájába fúrta és sírva fakadt.

Nyomorultnak és tehetetlennek érezte magát. Félálomszerű állapotba került, elvonultak a szeme előtt a Föld elhagyása óta történt események kusza összevisszaságban. Morgensohn. Boyar. A különféle kalandok részletei.

Mire kellett ő Morgensohn-nak?

Hirtelen kitisztult az agya. Mire kellett ő Morgensohn-nak? Mire is?

A következő pillanatban felsikoltott, és visszarohant a vezérlőterembe.

-         Figyeljetek rám! – mondta a két poharazgató férfinak. – Tudom a választ!

Csodálkozva néztek rá.

-         Én vagyok a válasz! – kiáltotta a szőke nő. – Miattamindult meg a hibernáltak felébredése! Ugyanazon oknál fogva, amiért kellek nekik ott a digitális téridőben. Én vagyok a magyarázat!

Helmutnak a nyelve is kilógott csodálkozásában. Ed Philips Karenre mosolygott:

-         Összefügg a térmanipulátorral? – kérdezte csendesen.

Folytatása következik.