A politikai tisztánlátás akkor sem volt tömeges jelenség…

(Az esetet több emlékirat is megörökíti, igaz, nem teljesen egyöntetűen.)

1848 viharos márciusának első napjaiban egy vidéki táblabíró tévedt be a híres-nevezetes Pilvax kávéházba.

Órákon keresztül vedelte a snapszot, és hallgatta a márciusi ifjak szónoklatait. Amikor a snapsz és a retorika már kellőképpen felvilágosodott eleggyé érett az agyában, a derék atyafi potrohát meghazudtoló fürgeséggel szökkent fel az egyik asztal tetejére, és elbődült, imigyen:

- Tekintetes atyámfiai.

Téridő, a vén pojáca,

Az érdemes veterán,

Memoárját hirdeti

A Vaterán.

——
Csupa prófétikus emlék,

Vegyétek meg, tudós elmék!
A Lét így jön és megy tova,

Gyalog - mivel nincsen lova.

Az üstökös csóvát lógat,

Így irtja a rágcsálókat.

Galaxisok tekeregnek,

Vegyen könyvet a gyereknek.

———

Téridő, az öreg mester,

Övé a vén  penzió:

Tizenegy Dimenzió;

Ott a kertjét műveli,

Esténként a Lét szoknyáját

Diszkréten

Felemeli.

Errefelé a Remény az Élet,

Az Álom? Örök cseresznyevirág,

A józanság öl, csak a mámor éltet,

S a szkepticizmus?

Tán csak lustaság.

—–

Hangoskodók jönnek-mennek,

Hülye majmok kardot fennek,

Uzsorások uzsorkodnak,

Komprádorok torkoskodnak;

De a Magyar reggelente

Zsúfoltságban

Munkába szalad,

Ölel,

Szeret,

Fogcsikorgat,

Dolgozik - és

Megmarad.

—-

Errefelé a Megváltás: a Csók;

A szüzesség megmérgez, húsba vág,

És  Egyszerűek a Szépek, s a Jók.

Az 1840-es években a huszároknak nem voltak laktanyáik. Kaszárnyákban jobbára a gyalogság és a tüzérség tanyázott, a lovasság - több évszázados szokás szerint - parasztházakhoz volt beszállásolva.

Ez persze megnehezítette a századok összegyűjtését, de megkönnyítette az ellátásukat. És a bécsi Haditanács csak a kiegyezés után gondolt arra, hogy a lovasság számára is laktanyákat építtessen.

A 2. Hannover-huszárezred a Délvidéken állomásozott.

Esik eső karikára,

Körforgalom aszfaltjára.

Szegény magyar ázik-fázik,

Gazdag magyar kocsikázik.

—–

Esik eső háztetőre,

Drágább lesz a hús jövőre,

Egyre több tető beázik,

Hamis jövő fülbe mászik.

—–

Esik eső fejtetőre,

Megvénülünk egykettőre,

Hogyha pedig mi kihalunk,

Más helyett nem dolgozhatunk.

—-

Esik eső holt üszögre,

Nedves lesz a csorba bögre,

Jelen a múltról vitázik,

A jövő pacallá ázik.

——–

Esik eső meddő porba,

Verejtékes, önhitt korba,

Nincs empátia, ráció,

Csupán dokumentáció.

Na, kérem szépen, roppant érdekes hír kicsiny hazánkból:

“Tíz év fegyházbüntetést kapott az a biharnagybajomi nő, aki késsel ölt meg egy a lányát és őt is zaklató férfit. A bíróság a négy gyerekes asszony javára írta, hogy beismerő vallomást tett és megbánta tettét, se mégis súlyos büntetést szabott ki rá, mert a gyilkosságot ittasan, különös kegyetlenséggel követte el.”

http://www.origo.hu/itthon/20100923-tiz-ev-fegyhazat-kapott-egy-zaklatojat-meggyilkolo-asszony.html
Mi történt itt?

(Újságcikket olvastam arról, hányan lettek közülünk öngyilkosok az utóbbi néhány esztendőben)

Nem adott a világnak több esélyt…

Talán igaza volt,

Talán mégsem;

Nem tudja meg soha.

Immár az örök közöny rá borult,

És ott benne a nagyvilág

Kimúlt.

—–

A mai világ ezt érdemli-e?

Talán valóban ezt,

Talán mégsem;

Nem tudja meg soha,

Mert a szabadság már nem más, csupán,

Mint cukorsmink egy rossz, kiélt

Pofán.

——

Ha majd az ember egyszer többet ér,

Ha egyszer többet ér

A semminél;

Nem lesz ilyen soha;

Mert élet lesz, mit Isten alkotott,

S a pénz hatalma lesz régen

Halott.

Ma tettem fel a scifi.hu-ra a Kánai Andrással készített interjúmat:

http://www.scifi.hu/

A riportalany a magyar science fiction nagy ígéretei közé tartozik, egyértelműen a övő embere.

Helyenként nagyon sarkosan fogalmaz, a véleménye markáns, igen sok pontot generálhat vitát.

Részlet az interjúból:

“L. N. Peters: Mi az írói küldetésed?

Kánai András: Egyike legyek azoknak a kortárs magyar science fiction íróknak, akik az angolszász világban is megvetik lábukat.

Kora őszi telihold

Csont-egyedül fázik,

Köd-zaklatta láthatár

Esőkönnyben ázik.

—–

Nyűgös őszi hideggel

Vénül az esztendő,

Rossz jelen-pokróc alatt

Retteg a jövendő.

—–

Nyegle bankó-hatalom

Meg-globalizálna,

Kufár-tatár nyilaktól

Létünk füstbe szállna.

—–

Kora őszi telihold

Hideg fénye éget,

Tőle a nyomorúság

Sose érne véget.

—–

Bízunk benne, bár tudjuk:

Rágja ezer kórság,

Jövőre is megmarad

Ez a szegény ország.

Az alternatív történelem lehet a vaskalapos történelemszemlélet egyik legjobb ellenszere. 

Az újkorban a történetírók rájöttek, hogy a korábbi történetírói koncepciók gyakran nem voltak képesek a múltról igazán teljes képet adni. Mindegyiknek volt valami kimondott-kimondatlan nézőpontja, és az eseményeket abból a szemszögből vizsgálta. Lényegében minden történetírás valamilyen értelemben alternatív történelem volt, hiszen a lehetséges nézőpontok zömét tökéletesen figyelmen kívül hagyta.

Fogpasztául vigyorogván,

Szavazatra apellálván,

Mint ezernyi víg bonviván,

Komoly urak függnek

A fán.

——

Kell ám a szavazat-özön,

A jelölt előre köszön,

Jó programmal rukkol elő,

Ha ő lesz a képviselő.

—–

Ők most mindenhez értenek,

A világ csak velük kerek,

Ezer isteni olvasztár,

Ezer öltönyvigyorú sztár.

—–

Most mindegyik csak arra gyúr,

Hogy ő legyen kegyelmes úr.

Választási cirkusz után,

Vajon melyik néz majd sután?

—–

Melyik fog szerecsent mosni,

És melyik fog elbujdosni?

Kicsi, szerény esküvő volt,

Minden észérv ellenünk szólt.

—-

Előtte kedden elváltam,

Hétfőn már Melletted álltam.

—-

Csak szerelmünk volt hatalmas,

Az esküvőnk? Picike.

Minden formaságok nélkül

Ágyba bújtunk

Izibe.

—-

Ahogy az életünk haladt,

Úgy lettél mind izgalmasabb.

–

A világ kettesben kerek;

Közös tükrünk: a két gyerek.

—–

Csak szerelmünk volt hatalmas,

A lakásunk? Kicsike!

Előtte mindig megnéztük,

Hogy a gyerek

Alszik-e.

Csípős hajnali ködtakaró lepi még el a várost;

Zsenge, derengő fényben indul a köznapi bumli.

Álmos az ég, és végre a busz lámpája világít:

Lomha dübörgéssel araszol ki a tétova ködből.

Félálomban alattam csattog a rossz kerülőút,

Késik a híd-avatás, fél órát csen az időnkből.

Tél közeleg: retteg már tőle a rét, a folyópart;

Szénfeketén gyászolnak előre a tölgyön a varjak.

Végre. Újra hozzáfogtam.

Részlet belőle:

———

A betört orrú férfi nagyot nyújtózkodott, és szétnézett a fedélzeten. Potom pénzért vásárolta a dereglyét Dover környékén. A francia parton majd túlad rajta.

Ha eszébe jutott a sikertelen merénylet, libabőr futkosott a hátán. Angliába jó ideig nem teheti a lábát, ami baj volt ugyan, de nem veszedelmes. Az a fő, hogy megmenekült. A sikertelenség miatt lehet még problémája, de ezzel még ráér foglalkozni.

Tagadni mindig könnyebb,

Mint szépet mondani,

A mások véleményét

Meg sem kell hallani.

—–

Hit, remény és akarat

Épít palotát,

Zászlóval tör

Halál között

Túlsó partra át,

Emel csodát,

Szép szerelmet,

Csókot, esküvőt,

Tornyot tesz a világ fölé,

Templomot,

Jövőt;

Szeretetre szoktatja

A kérges kezeket…

Mit tesz hozzá mindehhez

A szkepticizmus?

Hát…

Börtönöket…

——

Gúnyolni mindig könnyebb

Más emberek hitét,

A rossz szót még a szél is

Oly könnyen hordja szét.

A XIX. század első felének híres jellemszínésze volt Megyeri Károly, a Bánk bán ősbemutatójának Biberach-ja.

Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?), közismert személyiség volt, verssel tisztelte meg őt Vörösmarty és Petőfi.

—–

Szóval nem vándorszínész korában Megyeri valamelyik vidéki színházban játszott, egy vígjátékban. A második felvonásban nyílt színen kellett elfogyasztania egy sült csirkét. Mondanom se kell,  ez volt a legkedvesebb jelenete, hiszen még ebben az időben, pályafutása vége felé se mindig telt neki egy tisztességes vacsorára.

Holnap a vekker lustálkodni fog,

És Frász-Manó, a reggeli galád,

Hoppon marad.

Együtt a kis család.

——-

A szombat este: áldott nyugalom,

Lehelet szárnyú, meghitt tünemény,

Bizonyíték,

Hogy mindig van remény.

—–

Esőt könnyez az ég sötétlő mélye,

Elrejtőzött a csillagok sora,

S a szomszéd kocsma rekedt, rossz zenéje;

Mint távozó nyár mélabús tora.

——-

Napjainkat elnyeli az Idő,

Múltunk avarként lábunkhoz ragad,

Az őszi est kopott függöny-redő,

S az esőcseppek halkan hullanak.

—

Rohanva rövidülnek a napok;

A nemrég harsány napfény csak dadog,

Tükörből néznek hamvas tegnapok,

S búval terhes felleg gomolyog.

——

S mégis, mégis, míg hullik az eső,

S az éjszaka mindent szürkére fest,

Szunnyad a gyermek, névtelen jövő,

S rabul ejt a szépséges őszi est.

Szóval ki a fővezér?

Kiderült, hogy erre a posztra idehaza nincs alkalmas személy. 

Próbáltak importálni egyet: felkérték a főparancsnoki feladatok ellátására Habsburg Ferdinánd híres hadvezérét, Niclas Salm grófot. A kiváló katona egészségügyi állapotára hivatkozva elhárította a felkérést.

Lehetne most hosszasan boncolgatni ezt a visszautasítást, mert az ilyesminek mindig valami üzenete van. Valóban beteg volt Salm gróf, esetleg nem látott reális esélyt a győzelemre?

Ma érkezett. Szép halom.

Még látni is: hatalom.

Röpke fáradság vele;

S hosszú-hosszú nyugalom.

——

Sorakozik a falon,

Jó magasra felrakom,

A hallgatag kora ősz

Elmereng a sorokon.

–

Mérgelődhet majd a tél,

Zúgolódhat majd a szél,

Ha a kályha duruzsol,

Itt tőlük senki se fél.

—–

Hazajöhet a gyerek,

Várja bent a jó meleg,

Hosszú télben, kicsi házban

Téli bú nem tekereg.

——-

Hogyha jön a tél sora,

Feledve gáz-uzsora,

Hosszú télben, kemény télben

Meleg lesz a kis szoba.

A gázszámla már abban az időben is húzós lehetett…

——

Az 1840-es években történt, a város nevét nem írom ide.

Kisebb vidéki városunkban az anyagi csőd közelében járt az ott tanyázó színtársulat. Szinte mindenkinek tartoztak, már el sem hagyhatták a várost. A helyi gázgyár volt a legkellemetlenebb hitelező.

Egyik este már ment az előadás, amikor beállított a színházba a leghírhedtebb gázgyári pénzbehajtó. Egy igazi pióca. Ment egyenesen a pénztároshoz.

Nincs vagyonom, nem vagyok senki más:

Mint hírhedett, rossz garabonciás,

Aki csak tekereg,

Nyugodtan lenéznek

A Fuggerek.

Engem nem érdekel az osztalék,

Csupán a távoli

Rejtelmes messzeség,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

—–

Nincs koronám, nem vagyok senki más,

Mint üldözendő garabonciás,

Nálam a csízió,

Hadd üldözzön

Az inkvizíció.

Nekem a dogma már nem menedék,

Csak azt hiszem,

Amit dalol az Ég,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

HETVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

———————————————————————————————–

Karen Bozchana Kadlecikova döbbenten bámult a hatalmas termetű albínó nőre:

- Hogy’ mondtad? Kitörlik a memóriámat?

Satana mosolygott:

- Ez elkerülhetetlen, Karen. Nem hagyhatják, hogy szaladgálj a világban mindazon információkkal, amelyek véletlenül a tudomásodra jutottak. Morgensohn már nem ússza meg ennyivel.

Karen szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

Nézzük hát ama rossz emlékű mohácsi csatát.

Brodarics István beszámolója:

“Mint fentebb mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terült el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár.

Jelen sárban,

Jövő kárban,

Baltával agyonvert nyárban,

Silány, filléres

Világban;

Hajnal csípős, deres bája,

Első kávé aromája,

S a remények körtefája,

Mi tagadás:

Jólesik.

—–

Halott nyárban,

Süket árban,

Halállal terhelt határban,

Alamuszi

Valóságban;

Munka izgalmas türelme,

A tanítványok figyelme,
Anikó ezer szerelme

Árad,

Mint

A mágia.
—-

Gond-cseberben,

Baj-vederben,

Szeptemberi novemberben,

Mindhalálig tartó perben,

Mégis, mégis,

Van

Öröm.