HETVENÖTÖDIK RÉSZ

————-

Íródott  Nyuzga javaslatára

——–

Karen összerázkódott a felismeréstől. Biztos ez? Valóban így van? Megerősítésre van szüksége.

Próbálta összeszedni a gondolatait. Ez nem volt könnyű, mert közben barátságosan együgyű mosollyal kellett féken tartania a vasvillatekintettel bámuló albínót.

Mit is mondott a cirkáló?

„Mindkét személy képmásán ismeretlen rendeltetésű program grafikus megjelenítése rajzolódik ki. A programnak semmiféle materiális eleme nincs.”

Uramisten! Néhány hónappal ezelőtt még gyanútlanul eresztette volna el a füle mellett az ilyen mondatokat azzal, hogy értelmetlen őrültség. Vajon hány fontos információt nem érzékelt hasonló előítéletek miatt?

Amennyire értelmes tud lenni időnként a falusi józan ész, annyira ostobán működik a nagyvárosi; mert ennek a hátterében nem a világról szerzett szilárd és megbízható tudás, nem a megélt tapasztalat áll, csupán mesterségesen kialakított vélelmek bonyolult rendszere. Ami nem felel meg ennek a rendszernek, azt a nagyvárosi tömegember szikkadtra tompult agya akkor is figyelmen kívül hagyja, ha a tények sírva könyörögnek a tudomásul vételért. Ez nem csupán a bunkók között van így, a tömegemberek többi szubkultúrája sem reagál másképpen. Az igazság mindegyik számára a média által belé táplált vélelmeknek való egyszerű megfeleltetést jelenti; ostobaságnak vélheti a véresen komoly valóságot is, hiszen a vélelmét semmiféle tapasztalat vagy valódi ismeret nem támasztja alá.

Karen felsóhajtott. Ellenőrizni kell.

Hildegard atana dühösen méregette a szőke nőt.

- Történt valami?

Karen ismét sóhajtott. Erre nem lehet nem válaszolni.

- Igen, - felelte halkan. – úgy tűnik, a cirkáló képes meghatározni a helyzetünket, csak egy kicsivel több időre van szüksége.

Satana bólintott, nem kételkedett.

- Ha segíteni akarsz, - fűzte hozzá Karen. – kérlek, mégis próbálj valami jellegzetes, viszonyítási pontként használható objektumot találni.

Satana elfintorodott.

- Először is: nincs. – fejtegette. – Ez egy nyavalyás, epusztult, jellegtelen város, nyavalyás, elpusztult, jellegtelen épületek százaival. Másodszor: mondtam már, hogy az a cirkáló lhet tőlünk nagyon messze is.

- Azért csak keress valamit! – erősködött Karen.

Satana kedvetlen dörmögéssel feltápászkodott, és rászánta magát, hogy alaposabban szemügyre vegye a környezetet.

- Messze lehet. – dörmögte még egyszer.

Nem gondolta Karen, nincs messze. Nem lehet messze. Az kizárt dolog. Akkor nem látná a cirkáló.

Satana kelletlenül, lusta mozdulatokkal szemlére indult. Karen kivárta, amíg ötméternyire eltávolodik, és újra felvette a kapcsolatot a könnyűcirkálóval.

„Konspiráció! Konspiráció! Milyen messze vagyunk tőled?”

Pillanatokon belül megérkezett a válasz:

„Konspiráció! Konspiráció! Légvonalban nem egészen kettőezer-háromszáz méterre. Útvonal meghatározása folyamatban. Veszélyes személy vagy állat egyelőre a javasolt útvonalon nem tartózkodik, de ennek ellenőrzése szintén folyamatban. Végleges útvonal meghatározása után jelentkezem.”

Karen bólintott. Vajon bevonhatja-e a könnyűcirkálót, megoszthatja-e vele a legújabb felfedezést?

Egyébként is, mi lehet ez? Talán szándékosan tervezték így? Aligha. Akkor micsoda?

Volt egy gondolat, amely már percek óta nem hagyta nyugodni a szőke nőt. Alaktalanul lappangott a tudata mélyén, nem tudván eldönteni, tovább úszkáljon-e a kimondatlanság parttalan óceánján, vagy törjön-e magának utat a nő tudatának felszíni régiói felé. Most elérkezettnek látta az alkalmat.

Hogy is van hát? Maga, a térmanipulátor az, amely önmaga további terjeszkedésén munkálkodik?

Van más lehetőség?  

Karen felsóhajtott, a szája kiszáradt. Tekintheti-e ennek tudatában gondolkodó entitásnak a térmanipulátort?

Miféle meglepetés lapul még itt?

Jelent-e veszélyt a térmanipulátor?

Folytatása következik.