Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/belfold/20100629/egyre_tobb_devizahiteles_lesz_bankrablo/

“Az utóbbi két évben egyre több fegyveres rablóról derül ki, hogy helyzetüket kilátástalannak ítélő első bűntényesek - olvasható a lapban.

Újabban a deviza alapon eladósodottak válnak tettesekké. A korábban törvénytisztelő polgárok jellemzően szerencsétlen balekok módjára próbálnak rabolni.”

Az FN a Népszabadság cikkére hivatkozik:

http://nol.hu/belfold/20100629-apa_rabolni_ment

Ánizs mosollyal tiszteleg

A fiús

Június,
Vándorló csillagok ballagnak

Odafent,

Gyalog;

Csillagmezőkön felleg

Andalog.

Mindent idigókékre

Fest

Az Est;

Jövőnk mozdulni

Rest,

Szellem szárnyalna,

De fáradt

A test.

Valami nagyképű országgyűlési képviselő egyszer megszólította Székács Józsefet, a korabeli híres evangélikus egyházi szónokot.

- Ön szerint mostanában miért nincsenek igazán szép temetési beszédek?

A szuperintendens megütközve bámult rá. Két napja tartott egy remek temetési beszédet, a sajtó is meghatottan írt róla. Ez az alak csak tájékozatlan, vagy valóban meg akarja sérteni?

- Úgy véli? - kérdezett vissza metsző hangon.

A képviselő nem vette észre a hangnem megváltozását.

Ötven felé szalad velem

A fapados világ,

Nem fékezik sem névnapok,

Sem oktalan viták.

———

Tériszonyokról sustorog

Az elvénült Idő;

S nem gyorsít és nem lassít fent

A mozdonyvezető.

——-

A tűzvonalban szolgáltam,

Tudhatja a világ,

Sohasem kacsintottak rám

A lógós pálmafák.

—-

Szolgálok ezután is még,

Amíg szolgálni kell,

Sallang, cím, dísz, libéria

Régen nem érdekel.

—–

Régi elvtársak, új urak

Spóroltak béremen,

Kinyalhatják a seggemet,

Ha majd megengedem.

Érdekes dolog a nemzeti öntudat. Nálunk különösen. Egy ismerősöm lengyel nőt vesz feleségül a nyáron. A hölgy öntudatos lengyelségét - ha magyar lenne - nálunk nacionalizmusnak minősítenék. Ott természetes. 

A szlovákok, románok, szerbek nemzeti öntudata is természetes. Csak magyarkodás van - szlovákkodás, románkodás, szerbkedés nincs. Ha nálunk annak tizede elhangzik, ami ott mindennapos, tüstént nacionalistának bélyegzik.

Honnan származik ez az őrület?

Tegnap hőség volt, ma pedig

Tombol az eső,

Latyakos mocsártengerré

Lett a sík mező.

—-

Ez sem nyár, ahogy korábban

Nem is volt tavasz,

Drágám: ezen a világon

Csak Te vagy igaz.

—–

Otthonná teszed a házat

Szépen, szeliden,

Élünk mi is, amíg bennünk

Él a Szerelem.

—–

Érettségi zajlik, dühödt

Zápor látogat,

Hetvenhétszer újraírom

A törzslapokat,

—-

Kellemetlen buta hajsza

Nyirkos szele vág,

Nyűgös, szeszélyes haraggal

Nyafog a világ,

—-

Haza-bumli félálomban

Este, a buszon,

Otthon Te vársz, ahogy minden

Nyáron, tavaszon…

–

S mégis: tovább tart az élet…

Szemem kinyitom;

Vársz rám, drága Feleségem,

Drága Csillagom.

A múltját ez emberiség kettős tükörből szemléli. A két tükör: a történettudomány és a kollektív emlékezet. A kettő egymással ellentétesen működik. A kollektív emlékezet a mítosz alakjában rögződik, ami az emberiség egyik legsajátosabb kultúrkincse.

Itt természetesen a valódi mítoszról beszélek, amelynek semmi köze például a leggyakrabban valamilyen  terület birtoklását indokolni akaró, fáradságosan kiagyalt jogforrás-elmélethez, amely nem igazi mítosz - bár azzá válhat.

Fáradt az ég,

Fáradt a Föld,

Fáradt a holdvilág,

Fáradtan tűri az esőt

Az összes néma ág.

—–

Fáradt nyarunk vad vihara

Nyugalom ostora,

Csúf pocsolyában haldokol

Az út felvert pora.

—-

Külső és belső zivatar

Bőszen

Utunkba áll,

Jöjjön talán,

Míg el nem áll,

Az álom (vagy halál).

Valakinek megígértem az újabb részletet, ideje teljesíteni. Természetesen ez is a most íródó regényem (már lezárt) első részéből való:

————–

VARSÓ

11 30

Nehéz novemberi nap volt, súlyos esőfellegek gyülekeztek a város felett. Napok óta hideg volt, előbb-utóbb a hó is megérkezik.

Őfelsége, II. János Kázmér király palotája kis sötét benyílójában, afféle aprócska házi kápolnában imádkozott. A király ezúttal lengyel ruhát viselt, elgyötört arccal térdepelt, összekulcsolt keze néha görcsösen meg-megremegett, megtört fényű szeme a semmibe tévedt.

A letört gally fent látható,

S a vesztett végtagok,

Mintha még lennének,

Olyanok…

——

De láthatóvá tehető vajon

A tört remény?

Az elszállt hitet

Milyen módon őrzi meg a fény?

—–

Ha megkérgesedett a Lélek,

Hallgat, és keserű,

Milyen fényképen látható

A tovatűnt derű?

—–

Mint jelen éhségnek húsz éve

Rágott finom falat,

A lényeg tűnik nyomtalan,

S a látszat

Megmarad…

Valamikor az 1820-as évek derekán, egy szép verőfényes nyári napon Vinczelaky Károly földbirtokos hetivásárra indult a közeli városba.

Befogatta a homokfutót, jókor reggel indultak a kocsissal, egy ifjú legénnyel. Vinczelaky uram a kocsis mellé telepedett a bakra.

Ahogy melegedett az idő, egy útba eső csárdánál megálltak egy meszely borra.  Amint iszogatnak, Vinczelaky uramnak hirtelen eszébe jutott valami:

- Tyű, a nemjóját, te János! Én otthon felejtettem valamit!

“Csillapul a kinti gond:

Szar a világ, tök a tromf!

Szúnyog zümmög, misét mond,

Reménykedik a bolond,

S mert az élet ganédomb,

Gyorsan hervad el a lomb.

———

Európa? Rozsdás satu,

Szar a világ, tök az adu!

Az otthon egy kicsi odú,

A Haza magas homlokú,

Gyalulja pénzügyi gyalu;

Sír köré épül a falu.

——

Foszló élet; kontra multi,

Szar a világ, tök az ulti!

Vagy az alapkő lazult ki,

Vagy valami fontos múlt ki,

Áldó kéz hiába nyúl ki,

Minden globálisan hull ki…

———

Minden álmom göthös, beteg,

Szar a világ, passz, emberek!

Mint cikázó füstifecske,

Talál ránk a Dal,

S ahogy bennünk visszhangra lel,

Játszani akar.

—–

Mint illatos lila akác,

Él bennünk a Hit,

Onnét mássza meg a szkepszis

Kopár ormait.

——-

Mint magányos királyi tölgy,

Mi vagyunk a Lét,

A Teremtő bennünk látja

Hírét és nevét.

—-

(Ha a világ nem volna más,

Csupán gazdaság,

Válságkorban visszafelé

Nőnének a fák,

—–

Talán a pénz lehetne

A mindenség ura,

S a haldokló nem szorulna

Lelki batyura.

Sokszor beszéltem már a most készülő alternatív történelmi regényemről. Címe: Ne bántsd a magyart

Íme, egy hosszabb részlet belőle:

———-

CSÁKTORNYA

08 45

Guido Magliani magában üldögélt egy kecskelábú lócán, és igyekezett alaposan átgondolni az előtte álló napot. Minden ma dől el. Semmit sem szabad elrontania.

Végiggondolni még egyszer! A terv túlságosan kockázatos; mégis végre kell hajtania. Kitapogatta a nyakában függő kis csomagot.

Az ég gúlája ránk borul,

Mögötte messzeség,

Távol strázsáló csillagok

Csillámló fénye ég.

—–

Az ég gúlája ránk borul,

A messzeség figyel,

S hogy lesz-e majd száz új világ;

Az ember dönti el.

——

Az ég gúlája ránk borul

És titkokat takar,

A bennünk élő őserő

Teremteni akar.

—–

Az ég gúlája ránk borul;

Irigy matéria,

Egy más Időben más a Föld,

S más ember-széria.

—–

Az Univerzum mosolyog,

Magunk az Egy vagyunk;

Nagyot csak akkor alkotunk,

Ha Nagyot akarunk.

Júniusi langymeleg,

Csöndes esti fellegek,

A világ ma önfeledt

Boldog léptű

Kisgyerek.

—–
A csöndes est Élet-oltár,

S az Élet ajkán zsoltár

A zsongó illatár.

Alexandre Dumas Pere ajtaján egyszer két ismeretlen kopogtatott. Az író kedélyesen beljebb tessékelte a két kopott ruhájú, de ártalmatlan külsejű, és meglehetősen elfogódott férfit.

- Mit óhajtanak?

- Temetésre gyűjtünk.

- Ki a halott?

- Nagy szegénységben elhunyt adóvégrehajtó.

- Úgy? Mennyit kérnek tőlem?

- Ötven frankot, Monsieur Dumas, ha meg nem sértjük…

Dumas - aki köztudottan vagyonokat herdált el, egész életében adósságok szorításában élt, és hasonló esetekben fösvény szokott lenni - szokatlan fürgeséggel a komódnál termett, és előhúzott valahonnan egy százfrankos bankjegyet.

Ami nincs: mind anyagi,

Ami van: mind lelki;

Létem a titkos homályból

Nem pénz-jegyben kelt ki.

——

Ami nincs: mind drágalátos,

Ami van: mind drága;

A csók sosem fanyalodik

Márkás művirágra.

—–

Ami nincs: mind mérhető,

Ami van: mind élő;

De ha piacra faragjuk,

Egy mosolyt se érő.

——

Ami nincs: mind itt marad,

Ahogy vagyon írva,

De ami van: mindörökre

Velem jön a sírba.

A mi lett volna ha… kezdetű gondolatmeneteket a történettudomány általában fölényesen elutasítja, tudománytalannak minősíti.

Biztos, hogy igaza van?

Egy determinisztikus vagy más értelemben dogmatikus történettudomány természetesen toporzékol; de az ilyen nem is a történelmet kutatja, hanem saját elképzeléseit erőszakolja a múltra, míg az alternatív történelem valóban rejtélyeket akar felfedni - jelen és jövő érdekében. Nagyon analóg a helyzet Montesquieu egykori gondolatmenetével.

Köszönöm Neked,

Hogy van értelme még.

Hogy élek, írok, szeretek, vagyok,

Hogy házunkban a Mosolyod ragyog,

És lehet ott kinn haragos az ég,

Köszönöm, hogy van értelme még.

——-

Köszönöm Neked,

Hogy megszenteltetett bennünk a Csend,

S hogy egymásnak magunk vagyunk a Rend,

S hogy bármit sóhajthat a messzeség,

Köszönöm, hogy van értelme még.

—-

Köszönöm Neked,

Hogy beragyogod a lelkem egét,

S hogy boldogságunk tiszta tüze ég.

Szerelmünk apró kincses ládikó;

Légy velem soká

Drága,

Drága Anikó!

Miért gondolom azt, hogy a dzsentroid magatartásminták még mindig nem haltak ki?

——–

Tömérdek önzetlen kezdeményezés pusztába kiáltott szó maradt, példák százai nem találtak követőkre, de ez mintha kiirthatatlan lenne. És mintha valahol az előkelőség máza tapadt volna rá.

Mintha nálunk valóban sikk volna felelőtlennek és korruptnak lenni…

———

Szóval a nagyságos urak világa még mindig nem tűnt le?

Vajon élnek-e az alábbi nagyságos úr mai megfelelői?

Folyton csepereg még, hull az eső;

Didereg a szélben a körtefa ága,

Letörik a rózsa virága,

Sárba,

Kárba,

Lucskos árba

Fulladt tavaszunk,

Az árva.

Csatakos az éjszaka, szürke a nappal,

Rút, szomorú tavaszunk, ez a renyhe pojáca

Nem tud dalt, igazat.

Könnyes az ég,

És könnyes a föld,

Teszetosza, tétova hajnali ködben az éjszaka érik,

Vénül a föld, s az Idő,

Őszül a május, a néhai fürge királylány,

Nyegle fukarrá válik a hajnali szellő,

Reszket a felhő.