<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Cambria Math"; panose-1:2 4 5 3 5 4 6 3 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:roman; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:-1610611985 1107304683 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-unhide:no; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman","serif"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} .MsoChpDefault {mso-style-type:export-only; mso-default-props:yes; font-size:10.0pt; mso-ansi-font-size:10.0pt; mso-bidi-font-size:10.0pt;} @page WordSection1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.WordSection1 {page:WordSection1;} -->

HATVANHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Jó háromméteres fal magasodott előttük, de Boyar még csak nem is lassított. Automatikusan kinyíilt előttük a kapu. Utána gyors egymásutánban még három.

Karen figyelt. Úgy látta, a férfi semmilyen módon nem vezérelte a kapuk automatikáját. Akkor pedig csak egyetlen lehetőség van: a légpárnás automatikusan bebocsátást nyer a falak mögé. Ezt jó lesz megjegyezni.

A negyedik kapu előtt a légpárnás váratlanul fékezett.

- Innentől gyalog megyünk.

A szőke nő bólintott. Mindketten kiszálltak. Boyar rideg kőoszlopok tartotta árkád alá vezette Karent. A nő szétnézett. A szögletes alapú, csúnya és sivár oszlopok hatalmas, dísztelen épület homlokzatát tartották. Ez volna az Akropolisz? Nem, az legalább ötven méterrel magasabban van, a domb tetején. Alighanem ezen a kapun keresztül lehet odajutni.

Boyar félrehúzódott, és valakivel tárgyalt egy apró mobiltelefonon. Kinyílt a kapu.

- Jöjjön, Karen!

Jókora kapucsarnokba léptek. Karent leginkább egy metróállomásra emlékeztette. Néhány fegyveres katona várakozott rájuk, de nem tartoztatták fel őket.

- Parancsoljon, uram! – mondta Boyarnak az egyikük.

A szőke nőre rá se hederítettek.

- Jöjjön, Karen!

Egy mozgólépcsőbe szálltak, és lassan felfelé indultak. A lépcső túlságosan meredek volt, Karen görcsösen kapaszkodott a korlátba. Amikor felnézett, elállt a lélegzete.

Szédítő magasságba tartottak a mozgólépcső tűvékony toronyban vezetett felfelé, amelynek falai fent üvegből voltak, és az ablakok roppant, csupasz sziklacsúcsra néztek. Fantasztikus volt, váratlan és lefegyverző.

A látvány mindenkire mély benyomást gyakorolt volna, az első pillanatban Karen is hátrahőkölt.

Hol látta már ezt a hegyet? Mert hogy valahol már látta, arra esküdni mert volna. De hol?

Azonnal rájött.

A nyomortévében. Ez a hely szerepelt a bunkók számára készült igénytelen kalandfilmek egyikében. Talán nem is egyben.

Karen gondolkodott. Legalább tíz éve láthatta a filmet, és az akkor sem volt már friss. Azóta létezne ez a hely? A térmanipulátorral együtt?

Nem mentek fel a mozgólépcsőn a torony tetejére, hanem körülbelül félúton beléptek egy oldaljáratba.

- Hova megyünk?

- Majd megtudja, Karen. – vágta rá magabiztosan a férfi.

A következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról.

Fegyvert fogtak rá.

Folytatása következik.