Mint cikázó füstifecske,

Talál ránk a Dal,

S ahogy bennünk visszhangra lel,

Játszani akar.

—–

Mint illatos lila akác,

Él bennünk a Hit,

Onnét mássza meg a szkepszis

Kopár ormait.

——-

Mint magányos királyi tölgy,

Mi vagyunk a Lét,

A Teremtő bennünk látja

Hírét és nevét.

—-

(Ha a világ nem volna más,

Csupán gazdaság,

Válságkorban visszafelé

Nőnének a fák,

—–

Talán a pénz lehetne

A mindenség ura,

S a haldokló nem szorulna

Lelki batyura.

——

Uralkodna az erőszak,

S a hisztéria,

S a Szellem sem volna egyéb,

Mint matéria.)

—–

A látszat a valóságon

Talmi irha-tok,

Hiszen ami fontos, az

Még most is csak titok.

——

Lehet mellettünk - nem sejtve -

Ezer más világ,

Biztos, hogy az élet kínja

Ott is húsba vág.

—–

Az élet tán süket, hamis

Konferencia,

Önvesztünkbe kergethet

A dekadencia,

—-

De, mert létünk a Teremtőnk

Egyetlen hona;

Életünket elárulni

Nem szabad soha.

——

Mert nem attól veszhetünk el,

Hogyha meghalunk,

Hanem: hogyha magunk után

Rossz jövőt hagyunk.

——-

Lehet a világ bármilyen

Nyüzsgő hangyaboly,

Az anyag csupán káprázat;

Csak a Dal komoly.