Valamikor az 1820-as évek derekán, egy szép verőfényes nyári napon Vinczelaky Károly földbirtokos hetivásárra indult a közeli városba.

Befogatta a homokfutót, jókor reggel indultak a kocsissal, egy ifjú legénnyel. Vinczelaky uram a kocsis mellé telepedett a bakra.

Ahogy melegedett az idő, egy útba eső csárdánál megálltak egy meszely borra.  Amint iszogatnak, Vinczelaky uramnak hirtelen eszébe jutott valami:

- Tyű, a nemjóját, te János! Én otthon felejtettem valamit!

- Mit tetszett otthon hagyni, tekintetes uram?

- Ha én azt tudnám! Te mit gondolsz?

- Talán a dohányos zacskóját?

Vinczelaky elmosolyodott.

- Dehogy! Nem vagyok olyan ostoba, erre szükség van!

Azzal elő is vette a tarisznyájából. Ha már elővette, Jánost is megkínálta. Jólesően elszívták a pipát, akkurátusan visszaültek a bakra, és tovább kocogtak.

Jó óra múlva Vinczelaky uram ismét rákezdi:

- Márpedig valamit otthon felejtettem!

János nem szólt.

Fertályóra múlva megint kezdi az úr:

- Szerinted mit felejtettem otthon, János?

- Nem tudom, tekintetes uram. Talán a bugyellárist?

Az ám, az erszény! Vinczelaky uram ijedten kapott a zsebéhez. Aztán üdvözülten húzta elő a vastagon tömött bugyellárist.

- Nem vagyok én olyan ostoba, János. Márpedig valamit otthon felejtettem!

Kocognak tovább.

Amikor már látszott a város, az úr ismét megjegyzi:

- Márpedig valamit otthon felejtettem! Biztos, hogy valamit otthon felejtettem!

Jánosnak ekkor fény gyúlt az agyában.

- Én már tudom, mit tetszett otthon felejteni!

- Na, mondd már!

- A tekintetes feleségét! Napok óta magyarázta, hogy jönni akar.

Vinczelaky belesápadt.

- A nemjóját, János, most mit tegyünk? Visszaforduljunk?

———–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?