A múltját ez emberiség kettős tükörből szemléli. A két tükör: a történettudomány és a kollektív emlékezet. A kettő egymással ellentétesen működik. A kollektív emlékezet a mítosz alakjában rögződik, ami az emberiség egyik legsajátosabb kultúrkincse.

Itt természetesen a valódi mítoszról beszélek, amelynek semmi köze például a leggyakrabban valamilyen  terület birtoklását indokolni akaró, fáradságosan kiagyalt jogforrás-elmélethez, amely nem igazi mítosz - bár azzá válhat.

Az ilyesmire a legmulatságosabb példa nem a dákoromán kontinuitási elmélet, hanem például az egykori Szovjet Ukrajnában tankönyvbe került “elmélet” amely szerint “Kárpát-Ukrajna” Vlagyimir nagyfejedelem idején a kijevi Ruszhoz tartozott - ami nyilvánvaló földrajzi képtelenség.

Robert Graves a görög mitológiáról írt nagy műve első oldalain felsorolja, mit nem tekint mítosznak; a továbbiakban ilyen értelemben használom a kifejezést.

——–

Történettudomány és mítosz kettőssége úgy is felfogható, mint az emberiség bürokratikus és nem bürokratikus emlékezete. 

A modern civilizáció az írásbeliségre épül, eredetét is annak kialakulásához köti. Hozzászoktunk, hogy jobban bízunk abban, ami írva vagyon, mint abban, ami nincs. Mivel a mítosz alapjában a szájhagyományra épül, sőt ez egyik legfontosabb ismérve (akkor is, ha a mitológiák egy része irodalmi művekben maradt ránk), ilyen értelemben a források adatolására alapuló történettudomány egyfajta ellenpólusát képezi.

Bár a mítosz kifejezés történettudományos körökben csaknem szitokszónak számít, a história tudománya túlságosan sokszor húzta már a mítosszal szemben a rövidebbet. Úgy tűnik, a mítosz a múltnak gyakran megbízhatóbb és időtállóbb őrzője a tudománynál.

A mítosz és történelem közti vákuumban az alternatív történelemnek igen fontos helye van.

——

Folytatása következik.